Kitérő, kitekintő 100.000

Sziasztok!

Hálásan köszönjük Nektek, hogy a blog szépen lassan újra életre kel. Tekintve a 100.000-res megtekintést, hoztunk Nektek a lányok életéből egy-egy apró szösszenetet, ami kicsit hosszabb fejezet, mint a megszokottak. 
Felhívnánk figyelmeteket az oldalt zajló szavazásra, valamint kérnénk Titeket, valahogy jelezzétek elégedettségeteket, vagy éppen elégedetlenségeteket, hogy tudjuk jó, vagy tudjunk javítani az elkövetkezendő fejezetekben.
Jó olvasást Nektek, a 60.fejezet pedig szerdán érkezik.
Puszi Lari, Tessa.:)

(Tessa múltbéli jelenet)

Sokakban biztos felmerült már az a kérdés, hogy ha mindig is énekes és színésznő akartam lenni, mit is kereshettem egy futball akadémia falai közt és miért nem egy művészeti iskolába jártam?! Hát az élet, mint tudjuk sajnos soha nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy valami jó történjen veled előtte nagyon sok negatív hatásnak kell érnie. Negatív hatásokból pedig sajnos nekem még több is kijutott, mint szerettem volna. A Tessa nevet már akkor megkaptam mielőtt a nevelő intézetbe kerültem volna, de a Swallow név egyszerűen csak kiválasztott magának. Az intézmény dolgozói a nyári időszakban mindig kivittek babakocsiba sétálni az udvarra és egy madár mindig a kocsira szállt és addig nem tágított, míg be nem mentünk. Valószínűleg ő is ugyanúgy szerette Rose, a dajka énekét, mint én, ezért is csatlakozott minduntalan hozzánk a délutáni sétánkban. Így kaptam meg természetesen a fecske után a Swallow nevet ezen pedig később sem változtattak, miután örökbe fogadtak. De ezzel nincs is semmi probléma, nagyon jól megéltem mindig is a kis saját nevemmel és életemmel. Az akadémián eltöltött évek alatt nyert úgy igazán valamit az életem, amikor megismerkedtem Larival, ő erőt adott nekem és az új célomnak, ami akkor a foci volt, tehát neki sikerült elérnie, hogy nyissak afelé is. Miután neki valóra vált az álma már csak azon voltam, hogy nekem kell ugyanezt elérnem, így még többet hajtottam, majd jött az a bizonyos meccs, amikor megtudhattam, hogy majd Guardiola is a vonal mellől figyel. Hihetetlenül maximalista vagyok és mindent annyira, de annyira tökéletesen akartam összetenni a játékomban, hogy egy saját teljesen tökéletes buborékba pakoltam be magam aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a közeg eltűnt, a buborékom pedig hangos sikítás kíséretében durrant kegyetlenül szét.

A fájdalom miatt lüktetett a fülem, a szívem az adrenalintól vert hevesen, a lábam pedig érkező társam csúszásától vált egy óriási vérző fájdalomtengerré. Nem mertem ránézni a lábamra, gyenge voltam és egyben az álmaim önző őrzője. Úgy voltam vele, ha nem látom, akkor talán nincs is ott. De a fájdalom egyre csak jött és utat tört magának. Fél szemmel mertem csak a pálya széle felé tekinteni ahonnan két dolgot láttam teljesen biztosan. Egy: Josep Guardiola távolodó hátát látom, kettő: a orvosi stábtag autóval jön elém, hogy lesegítsen a pályáról. Ha ekkora a baj örülhetek, ha valaha fogok tudni még járni…

Már majdnem két hónap telt el a balesetem óta, a lábam helyrepakolását pedig szerencsére olyan orvosok vezették, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy semmiben nem szenvedek hiányt és évek múlva már csak az emlékeimben fog ez a szörnyű baleset élni. Esténként mikor lefeküdtem és lehunytam a szemem egy dallam kezdett el motoszkálni a fejemben, ami nem hagyott nyugodni. Aztán már nem csak este szólt a gondolataimban hanem napközben az utcán, a közértben és már a gyógytornán is. Tudjátok, mint amikor meghallgattok egy számot aztán egész nap azt dúdoljátok újra és újra és újra, mintha végtelenítve lenne egy adott szám a fejetekben, de egyszerűen nem tudjátok megunni. Én pontosan ezt éreztem, amikor pedig a bokámra tett rögzítők lassan kezdtek egyre kisebbek lenni és az alkalmak mikor viselnem kellett őket pedig egyre ritkábbak ismét eszembe jutott egy dallam, AZ a bizonyos megunhatatlan, ismétlődő dallam.

Az orvosaim sajnos már a sérülésem első percében felvilágosítottak, hogy soha többé nem szabad majd pályára állnom, hiszen azzal az egész életemet, de a lábam egészségét mindenképpen kockára tehetem, de azért én próbáltam valamilyen kapcsolatot tartani a játék és magam között. Ezzel pedig átvitt értelemben Lari és magam között is, ott éreztem egyedül, hogy ő is velem van, így sokszor ültem ki a pálya szélére. Annak a pályának a szélére, ami megváltoztathatta volna az életem, ehelyett… Végül is megváltoztatta, csak akkor még nem tudtam, hogy mi lesz az az új irány, elvégre ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.

(Demi Lovato - Warrior)

Ott ülve a pálya szélén a dallammal a fülemben vettem elő a telefonom, majd egyszerű sorokat kezdtem el a jegyzeteim közé írni.

All the pain and the truth                             Minden fájdalmat és az igazságot

I wear like a battle wound                           Úgy viselem, mint egy harci sebet

So ashamed, so confused                 Annyira szégyenkezem, annyira össze vagyok zavarodva

I was broken and bruised                           Össze voltam törve és meg voltam sebezve

Now I'm a warrior                                     Most már egy harcos vagyok

Now I've got thicker skin                          Most már vastagabb a bőröm

I'm a warrior                                             Egy harcos vagyok

I'm stronger than I've ever been               Erősebb vagyok, mint eddig bármikor

And my armor, is made of steel,               És a pajzsom, acélból van,

You can't get in                                       Nem tudsz át jutni rajta

I'm a warrior                                           Egy harcos vagyok

And you can never hurt me again          És most már nem bánthatsz többé

Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű fejembe beköltözött dallamból valami új, egy dal lesz. Régebben is irkáltam kis rímelő sorokat a füzeteim oldalára, de nem hittem volna, hogy ez lesz az új célom, az új jövőm. Hazaérve egyből elővettem a gitárom és zongorám majd egy számítógépes rendszerrel felvettem a dalt, persze nem lett profi felvétel, de arra, amire elterveztem tökéletes volt. Az interneten gyorsan rákerestem pár nyílt estre, ahol feltörekvő tehetségek előadhatják a dalaikat, aztán a jobb és tehetségesebb énekeseket felkarolják a nagyobb producerek és elindítják őket a zenei pályán. Szerencsére ilyen estek nem csak a filmekben vannak, így nem csak egyet, de több százat is sikerült találnom. El se hittem, de a vérem úgy vitt előre, hogy nem is értettem, hogy eddig miért nem ezt csináltam. Felvéve egy egyszerű szettet megfogtam a kottáimat és elindultam az új kezdet felé…

A hely tele volt feltörekvőkkel én pedig kicsit sem lámpalázasan tapsoltam a nekem tetsző produkcióknak. Nem tekintettem senkit ellenfélnek, hiszen mindenkinek megvan a saját pillanata, így csak várnom kellett és tennem a dolgom, hogy az enyém is olyan hamar eljöjjön, amilyen gyorsan csak szerettem volna.

Abban a pillanatban valami hatalmába kerített, ahogy felléptem a színpadra. Egy hangot nem énekeltem, de már tudtam jól, hogy hazaértem. Ez az a hely, ahová tartozok, ezt szeretném csinálni életem minden hátra levő részében. Az embereknek adni, jobbá tenni az életüket a zenémmel, hiszen lelkek ezrei lehetnem még ugyanabban a cipőben, amiben én járok, és lehet csak én tudok nekik segíteni, hogy ezen túllépjenek. A közönségre vetett erős fényeket lehúzták én pedig abban a percben tudtam, hogy el kell kezdenem a produkciómat. A zongora elé leülve semmilyen más kíséretet nem alkalmaztam a dalomhoz, fölöslegesnek éreztem csak egyszerűen elkezdtem énekelni, és éreztem, hogy az elmúlt időszak eseményei, a sok fájdalom, amit az évek alatt éltem meg minden felszínre tört és egy igazi velős érzelmes produkció keretében mutathattam meg a világnak, hogy ez vagyok én, Tessa Swallow, aki arra született, hogy a színpadon álljon és az érzéseit dalokba öntse...

(Larissa múltbéli jelenet)

(Rihanna-Unfaithful)

Tessa szavai, melyek édesanyámról szólnak, elbizonytalanítják eddigi életemet. Igazából eddig a percig, soha nem gondoltam arra, ki lehetett Ő valójában. Lelki világom attól nyugodott meg, ha legbelül egy apró dobozba elzárva, nem törődtem kilétével. De valójában ezeket az információkat meghallva, nagyon is ismertem édesanyámat. Nem csak egy név volt, a sok közül, hiszen a barnahajú szépség, akivel nem ápoltam felhőtlen viszonyt kapcsolatunk elején, valójában a kishúgom. Tehát édesapámnak a szavai egytől egyig mind hazugság volt, hisz ő tudott a lány születéséről. Sajnálom, hogy mindössze három év van köztünk, így nem emlékezhettem egyikkőjükre sem, még csak egy szempár sem köszönt vissza álmaimban. Édesapám meséi az életemről egytől egyig mind hazugságon alapult, hisz elmondása szerint, anya születésem napján halt meg. Egy része igaz, csak nem rólam kellene, hogy szóljon ez a történet. Mérgesen vágtatok nagyszüleim felé, talán ők majd elmondják nekem az igazságot. Kiszállva autómból, mosolyogva szelem át a köztünk keletkezett távolságot, de tudom jól, arcomra van írva, csalódtam a világban.

-        Gyönyörűm, hát hogy vagy? –mamika végigsimít arcomon, ráncain már meglátszanak az évek. Ősz hajának egy fekete hajráf ad megfelelő kontrasztot, hatalmas szemüvegén keresztül is látom a boldogságot a szemében, mikor megölel.

-        Mama, segítenetek kell nekem. –rémület fut végig nyugodt vonásain. –Meg kell tudnom mindent anyáról, és a testvéremről.

-        Hát tudsz róluk? –bólintásom után az ajtó felé terel. Szerintem huszonegy éve várják, hogy elmondhassanak mindent. Imádtam ezt a házat. A zsákutca végén egy hatalmas kertes ház terül el, több hektár füves területtel. Nem szerették focista karrieremet, de mégis úgy alakították otthonukat, hogy bármikor, ha kedvem támadt, ki tudjak hozzájuk menni akár egy hétvégi nyaralás keretében is. Természetesen édesapám nem nagyon engedte, hogy hármasban töltsük a napokat, de most már minden világossá vált. Hatalmas titkai voltak, amiket ha rajta múlik, a sírba is elvisz magával. Mamika egy hatalmas dobozt helyez elém, mohón kapok utána, de nyugodtságra int. –Nem kicsikém. Először eszünk, mesélsz mi történt veled mostanság.

-        Mama, ugye ezt nem gondolod komolyan? –papa most látja jónak az alkalmat az érkezéshez. Ruhája tiszta fű, arcát megkapta a kinti enyhe napfény. Levéve szemüvegét, megtörli arcát, majd hatalmas cuppanós puszival jutalmazva, helyet foglal mellettem.

-        Kicsikém, mindent a maga idejében. –pufogva nyelem le a kimondhatatlan mondataimat. Csak jót akar nekem, de mégis tűkön ülök az igazságra várva.

-        Kérlek, most fordult fel gyökeresen az életem. Szeretném megtudni végre, miben hazudtatok még nekem.

-        Mi történt? –aggódva ül le másik oldalamra, hajamon végigsimítva elém tol egy pohár hűsítő limonádét.

-        Az akadémián kaptam egy új szobatársat, akiről, mint utólag kiderült, a kishúgom. Megtudhattam, hogy édesanyám spanyol, és igazából nem a születésem közben halt meg. –fáradt sóhajom túlontúl őszintére sikeredett. Ma még enni sem sikerült, és gyomrom egy hangos korgással adja ezt mama tudomására. Felpattanva az étkezőbe rohan, gyors terítés után már tálalja is a friss ételt.

-        Ha jól sejtem, most hallani akarod a történeteteket. –bólintva kezdem a leves jóízű falatozását. –A lányunk valóban spanyol származású, de érdekes kislányom, hogy rajtunk ezt nem láttad. –elgondolkozva szavajárásán, megfigyelem az alig hallható akcentust, mely valóban arra utal, nem londoniak. –Történetesen édesapáddal egy futballmeccsen ismerkedtek meg. Olívia híres modell volt akkoriban, az egyik csapat reklámarca. Konkrétan Alexander Ferguson oldalán jelent meg mindig. A férfi lányaként kezelte. Egy híres Arsenal-Manchester United rangadón felfigyeltek egymásra, akkoriban édesapád és Matt elválaszthatatlanok voltak. Mattnek is tetszett édesanyád, de az ő figyelmét lekötötte Andrew. Szép párt alkottak, szinte mindenhova együtt mentek, ahova az idejük megengedte. Aztán jött az esküvő, és a hír, miszerint terhes lett a legtündéribb angyalkával, veled. –mosolyogva simít végig arcomon az emlék hatására. Látom tekintetét nem könnyű erről beszélni, mégis lelkükről mázsás súly szakad le, hiszen így nem kell tovább hazudniuk és apa sem kérhet arra, kerüljem őket. –Boldogok voltak, mindent megtettek azért, hogy neked boldog gyerekkorod legyen. Mindig is szerettél volna egy kistestvért, sosem voltál magadnak való. Ha játszóházba vittek, mindenkivel elvoltál. Láttad az ikerbabákat, és két évesen az első szavad majdnem ez volt. Olívia elment egy fotózásra, szinte azonnal visszanyerte alakját születésed után, de ott elájult és rögtön kórházba szállították. Kiderült, ismét babát várnak. –mosolyogva tolom arrébb a tányért, papa a háttérből könnyes szemmel figyel. –Apád meccsről meccsre járt, mégis minden orvosi vizsgálaton részt vett. Ám a kislány születése napján az orvosok fejvesztve rohantak a műtő felé. –elcsuklik a hangja, szemébe szomorúság csillan. Megszorítva kezét bíztatom a folytatásra. –Édesapádat egy mérkőzésen értesítették. Nem akart elmenni, de a kicsi erőltette, hogy minden rendben lesz. Hazarohant érted, éppen mi vigyáztunk rád aznap. –néma zokogás szakítja félbe mondandóját. Szívem szakad meg a látványtól, már éppen ellenezném a folytatást, de újra beszélni kezd. –Nem mondott semmit, csak ölbe kapott és rohant az autóig. Te sírni kezdtél. Mintha csepp lányként tudtad volna mi vár rád. Mi is kocsiba ültünk és követtünk titeket. Tudnunk kellett mi történt. Fodros kisruhába, mosolyogva totyogtál a klórszagtól bűzlő folyosón, mégis a tündéri mosoly ott játszott az arcodon. Az orvosok közölték, édesanyád feladta az életét a kisbabáért. Régebben már volt erről szó, ha úgy alakulna, inkább a babát mentsék, hisz tudja Andrew képes tisztességes gyereket nevelni belőletek. Ám ez nem így történt. Apád összeomlott az orvos szavai után. A földön ülve tenyerébe temette az arcát, te pedig odakuporodtál az ölébe. Három évesen, érted ezt? Annyira tiszta lelked van kicsikém, már kisgyerekként tudtad, hogyan tegyél jót. –kedves szavai kitérőnek számítanak, mégis a szomorú történet közepette kellemesen melengeti szívemet. –Édesapád a kislány születése napjára gyásznapot hirdetett, hisz a baba megölte a kedvesét. Nem is akarta megnézni, úgy nógattuk az öregemberrel, hogy legalább pillantson rá, hátha meggondolja magát. Faarccal jelentette ki az orvosnak, nem hajlandó őt hazavinni. Zokogtam papa karjában, el akartam vinni azt a másik tündért, akiben lányom újjászületett, de apád nem engedte. A mai napig nem tudtam ezt neki megbocsájtani, arról nem is beszélve, hogy az egyetlen kézzel fogható unokámnak is hazudnom kellett.

-        De mama, miért nem mondtátok ezt el nekem?

-        Apád megtiltotta. Kímélni akart ezektől az információktól. Nem rossz ember, csupán azt a személyt vesztette el, aki az életét jelentette neki. –szavain alaposan átrágva magam, igazából senkit nem tudok hibáztatni. Minden oldalt meg lehet érteni, szerintem én se tudnám, hogyan döntenék egy ilyen helyzetben. Sergio hevességét ismerve lehet ő is hasonlóan cselekedne, mint édesapám tette. –Tudod, nagyon hasonlítasz Olíviára. Nem tudom, a másik kis unokám éppen merre járhat, de te kifejezetten édesanyádat örökölted minden téren. Hidegséged, makacsságod viszont tipikus Morrison vér. Olyan szinten össze lettél keverve, nem tudnám kijelenteni melyikük felé húz jobban a személyiséged. A lányunknak volt ilyen tiszta szíve, mint neked. Papuskával mi is tettünk rosszat már életünk során, de Olív nem. Ő más volt, mint a többiek. Különleges volt, akárcsak te. –könnyeimet nyeldesve bújok karjai közé, hihetetlen mennyi szeretet van bennük a mai napig felém. Látom rajtuk kissé elítélik Andrew tettét, de mégsem tudják teljes szívükből hibáztatni mindezért.

-        Egyszer elhozom hozzátok Tessát. Biztosan szeretnétek, bár csendesebb kislány, mint én vagyok. –kacagva dobom hátra hajamat, hasamat alaposan elkenve nyúlok ki a közelben található kanapéra.

-        Megtennéd? Tényleg? –mamika szemébe szokatlan csillogás költözik. Talán a boldogság okozta adrenalin, talán az, hogy végre megismerheti tizenkilenc éve elvesztett unokáját. Semmi fájdalom és féltékenység nem suhan végig rajtam, pedig nagyszüleimet egyenesen imádtam, és ha tehettem kisajátítottam. De a barna hajú lánynak nem volt könnyű gyerekkora. Vele mindezt nem tehetem meg, nem rejthetem el a nagyvilág elől, ahogy édesapám tette közel húsz éve.

-        Természetesen, majd megbeszélünk egy időpontot, mikor mindketten csak pihentek, és elhozom. –mosolyogva ölelgetem meg őket, sajnos az én időm jelen esetben véges, így fájó búcsút véve elindulok a stadion felé, ahol kilencven százalék, hogy édesapám éppen edzést tart. Szívem hevesen ver, nem tudom hova tenni ezt az információ áradatot. Hibáztatni akarok valakit azért, mert ez történt az életemmel, mert édesapám nem hagyta, hogy legalább egy emlékkép erejéig emlékezzek édesanyámra. De nem tehetem. Meg kell értenem az ő oldalát is. Azt az oldalt, ami egy kemény és makacs férfi összetört lelkét jelentette. Talán végre újra egy család lehetünk. Ennek reményében szelem a mérföldeket…