Chapter 59.

Sziasztok! És íme, megérkezett az 59.fejezet. Köszönjük az eddigi szavazati számokat, van még egy pár nap, hogy letehessétek voksotokat a folytatást illetően.
Nem is ragoznám tovább, jó olvasást kívánunk.
Puszi Lari, Tessa.:)

(Ronaldo)

Néha el kell veszned ahhoz, hogy megtaláld önmagad tartja a mondás, de én már  azt sem tudom magamról, hogy mikor vesztem el és miért. Egy pillanat alatt vesztettem el a családom, és csak magamat okolhatom, hiszen ha nem lettem volna egy utolsó gyáva féreg, aki ráadásul még önző is a legnagyobb mértékben, akkor feleségem mellet maradtam volna. Nekem is fájt ez az elvesztés, de neki a lelki fájdalmakon kívül a fizikaiakkal is szembesült. Én bolond pedig ebbe csak most, hosszú idő után tudok belegondolni, ami ha szerintem hosszú idő, akkor Tessa szerint egy egész évszázad is, MINIMUM! Régen mindig olyan felnőtt fejjel gondolkoztam, de most, mint egy gyerek, pedig azzal, hogy másodszor is apa lettem volna meg kellett volna komolyodnom, nem pedig a gyerekem szintjét elérnem. Viszont tegnap, amikor az én pici Catam szólt nekem, de már nem is akkor hanem, amikor megláttam a családom tudtam, hogy miattuk harcolnom kell. Meg kell hódítanom újra a feleségem. Ha egyszer már sikerült úgy, hogy az első találkozásunk alkalmával konkrétan legszívesebben a fejembe vágta volna az ajtót, akkor másodjára is tudom, hogy sikerülni fog. Most pedig már jobban is ismerem, tudom mit szeret, tudom mi teszi boldoggá így csak ezeket a dolgokat kell majd erőltetnem. 

(Harry Styles - Sign of the Times)

Körülbelül fél óráig engedhettem magamra az öltöző fürdőjében a hideg vizet, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Mou nagyon meghajtott minket, a mai edzés alkalmával, de nem bántam, szükségem volt erre a kemény fegyelemre. Persze a bűneim miatt is megkaptam a rám váró büntetést edzés terén, ami majdnem egész napos tréningtervben mertült ki, de igaza van a klasszis edzőnek, hibáztam és lemaradtam a többiek fizikumától. Gyors léptekkel szálltam ki a zuhany alól, majd egy perc múlva már a parkolóban lévő autóm felé tartottam. A helység majdnem teljes üressége miatt nem volt nehéz megtalálni az Audim, amit nem kíméltem és máris majdnem 100 km/h-s sebességgel haladtam az egykoron boldog családi házunk felé. Útközben persze volt időm megállni egy virágboltnál, hiszen visszahódításról beszéltünk, az pedig ezekkel az alapokkal kezdődik. Harminc szál vörös rózsával a kezemben sétáltam az ajtó felé esküszöm remegő térdekkel. Mindennél jobban szerettem a családom, csak túl hülye, nagyképű, önző és még sorolhatnám, hogy milyen is voltam.

-          Gyerünk szívem, nyiss ajtót. – öt perce álltam ott, amikor az agyam kapcsolt, hogy lehet nincs is itthon, így már tárcsáztam is. Fenn tartottam a lehetőséget, hogy ha meglátja a nevem a kijelzőn kinyomja a telefont, de legutóbbi találkozásunk alkalmával ő is beleegyezett abba, hogy ezt meg kell beszélni.

-          Igen? – sírós hangjától egyből kiráz a hideg. „Ki ártott neki? Vagy pont miattam sír? Nem, nem lehetek ennyire önző. Ronaldo hagyd ezt abba, mert szánalmas vagy!” Válaszát már az autóban várom meg, biztos vagyok benne, hogy nem az otthonunkban van, hiszen akkor ha sír is, de ajtót nyitott volna. – Ronaldo én annyira sajnálom. Mindent sajnálok. Ha az elején nem vagyok figyelmetlen, boldog család lennénk. Nem ismertem volna meg Matíast és most nem keserítené meg az életünket. – az a szőke ficsúr, tudtam, de miért keseríti meg ezúttal az életünket?

-          Tessa kérlek ne sírj és mond el, hogy mi történt. Így nem tudok segíteni. – szipogott kettőt, amiből éreztem, hogy megpróbál erőt venni magán, de hallottam, hogy valaki hátulról is támogatja. De ki?

-          Ronaldo ne kezdj el tombolni jó? De a kislányunkat…elrabolták…

(Tessa)

(Marcus & Martinus - Heartbeat)

Nem értem, hogy lehettem olyan idióta, hogy elmondok telefonba egy ilyen kaliberű dolgot, ráadásul Ronaldonak, aki rögtön robban. Mellesleg úgy, hogy éppen úton vagyunk a rendőrséggel karöltve, hogy visszakapjam a lányom. De ahogy meghallottam a hangját egyszerűen éreztem, hogy a lényem minden része vágyik arra, hogy a portugál a közelemben legyen, hogy újra az enyém legyen, együtt nevessünk, együtt sírjunk, együtt éljük le az életünket, ahogy azt a templomban is megfogadtuk. Jóban rosszban, egészségben betegségben, míg a halál el nem választ.

-          Most elmondod végre, hogy hol vagy, vagy hívjak fel egy magánnyomozót, hogy kiderítse? Tessa itt vagy még? Nem beszélek érthetően? – hangos kiabálásának következtében a telefont az ölembe ejtettem, ugyanis így még ott is hallottam teljesen érthetően, hogy mit mond másrészt pedig nem is hagyott szóhoz jutni, így pedig elég nehéz lett volna neki megmagyarázni, hogy mi is történik igazából ezekben a percekben.

-          Ha néha levegőt is vennél és hagynád, hogy más is beszéljen akkor el tudnám mondani, hogy éppen a rendőrökkel Madrid egyik lakásába tartunk, elárulom a címet, hogy ha megígéred, hogy semmi hülyeséget nem fogsz tenni. – fél perces csend után kapcsoltam, hogy ilyenkor inkább csak bólogat, ami a telefonos vonalon keresztül valljuk be, nem igazán látszik. – Ha csak ingatod a fejed, akár igenlően akár nem jelzem, hogy ez egy telefonos kapcsolat, amelyikben csak a hangját halljuk a másiknak.

-          Tessa most elmondod végre, hogy hova menjek vagy tényleg kerestesselek meg? – akármilyen furcsa is ezt beismerni hiányzott, még az is, ahogy kiabál rám, mert éppen valamit nem úgy teszek, ahogy neki tetszik. Alig várom, hogy találkozzak vele, de ismerem már, mint a tenyerem és tudom, hogy ha hamarabb érne oda, mint mi, akkor a végén őt vinné el a rendőrség Matías helyett.

-          Üzenetben elküldöm a címet, de kérlek tényleg ne csinálj hülyeséget, és hagyd az egészet a rendőrségre. Tudják, hogy mit csinálnak. – válaszát meg sem vártam, nem volt szükségem arra, hogy magyarázkodjon. A címet nagyon lassan pötyögtem be a készülékbe, mert hát minél később kapja meg az információt, annál később indul el, és annál később fog jelenetet rendezni, mint egy rossz spanyol szappanoperába.

Ahogy odaértünk a ház elé elküldtem az üzenetet a férjem számára, engem pedig nem engedtek kiszállni az autóból, sem a rendőrök sem Louis, inkább nem kockáztatták meg azt, hogy meglát az az őrült és valami hülyeséget csináljon. Így csak az ablaküvegen keresztül néztem végig, ahogy a rendőrök berontottak a házba. A fejemben nagyon sok forgatókönyv lejátszódott, hogy mi is történhet bent, ugyanis percekig semmi mozgást nem érzékeltem, így aggódóan néztem körbe, hátha valaki segítségemre lesz, de egyedüli mozgás férjem megérkezése volt. Amint megláttam leparkolni kiugrottam az autóból, mégsem engedhettem, hogy ő is bemenjen a házba, mikor a rendőrök kifejezetten megtiltották.

-          Hol van? Hol van az a mocsok? – idegessége teljesen megrémített, reméltem, hogy mire ő ideér kislányunkat már a karomban tarthatom majd és akkor kevésbé lesz zaklatott, de úgy látszik nem így történt.

-          Még bent vannak a rendőrök Ronaldo, muszáj megvárnunk míg kijönnek, nem kezdhetünk magán akcióba, mert ki tudja mi lenne, ha az az őrült meglátna minket, főleg így együtt. Külön engem sem engedtek be, de nemsokára kijönnek. Remélem, nemsokára kijönnek. – utolsó mondatom már csak az orrom alatt dünnyögtem el, már körülbelül tíz perce bent voltak, ami nekem minimum tíz évnek tűnt. Az egész napos idegeskedés teljesen lefárasztott és még ez a plusz feszültség, hogy nem tudom, hogy mi történik odabent kivesz minden erőmből. Kezemet tördelve állok az ajtóval szembe, amire reménytelenül tekintek, amikor kétkezet érzek meg a derekamon, amin szorosan magukhoz ölelnek. A hirtelen jött érzés könnyeket csalt a szemembe, tudtam, hogy nagyon hiányzik, de nem is sejtettem, hogy ennyire.

-          Szeretlek Tessa. Tudom, hogy idiótán viselkedtem, de tudnod kell, hogy egy percre sem szűntek meg az érzéseim irántad, míg távol voltam, csak még erősebbek lettek, és soha nem adnám fel a családom semmiért. – annyira potyogtak a könnyeim, hogy nem tudtam szabályozni a légzésem csak felé fordultam majd egy csókot adtam neki, amire már hónapok óta nem volt lehetőségem.

-          Én is szeretlek , és… - gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, ugyanis Ronaldo félbeszakított, majd elindult engem is húzva az ajtó felé.

-          Cata! Catám! Kicsi lányom! Annyira hiányoztál! – egy pillanat alatt kapta ki lányunkat a rendőr kezéből Roni, én pedig a sírástól még levegőt is alig tudtam venni, nem hogy meg tudtam volna szólalni.

-          Celetlek Papi! – szívem óriásit dobbant erre az egy mondatra is, és most már teljesen biztos voltam benne, hogy ma nem igen fogom abbahagyni a sírást, ha ilyen dolgok történnek körülöttem.

-          Én is szeretlek kicsim. Téged is és anyát is. – egy puszit nyomott a fejem búbjára majd fél kézzel magához ölelt. Tényleg úgy álltunk ott, mint egy tökéletes család, pedig sajnos közelről sem voltunk olyanok. De ebben a percben minden olyan volt, mintha soha nem lettünk volna külön, mintha azok a hónapok, amiket külön töltöttünk meg sem történtek volna, és azt kívántam ez bár így lenne. Ahogy ott álltunk a szemem sarkából észre vettem, hogy a rendőrök bilincsben vezetik ki Matíast, majd még valakit, akit nem láttam teljesen jól a fény miatt, de amikor lejjebb jött a lépcsőn és felismertem az alakot, rögtön elkapott az idegesség. Kiszakadva Ronaldo öleléséből egyből felé tartottam, és egy óriási pofonnal jutalmaztam meg életem folyamatos tönkre tevőjét.

-          Te mégis hogy képzelted mindezt? Nem elég, hogy egész életemben keresztbe tettél nekem még most is folytatod? Normális vagy te, hogy egy emberi élettel játszol? Meg persze, hogy összeállsz ezzel a, a… - igazából nem akartam nagyon durva kifejezést használni, de nem akartam visszafogni sem magam, hiszen reméltem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor látnom kell ezt az elviselhetetlen nőszemélyt. – Hát mondjuk ki Matías egy elmebeteg, egy pszichopata. Nem is értem, hogy hogy került orvosi pályára, én hülye meg el se kértem a papírjait. Orvos vagy te egyáltalán? – felé fordultam, hogy választ kapjak, de éreztem, hogy ezt ki kellett volna hagynom. Ördögi kacajjal kezdett el arcomba nevetni, ami nagyon megrémített. Lehet, hogy ez az ember mindig is csak arra várt, hogy közel kerülhessen hozzám? Hogy védtelen legyek és lecsaphasson rám, mint egy keselyű a vadhúsra?

-          A kis göndör hajú barátod, annyira kétségbe volt esve, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem is dolgozom a kórházban, amikor egy ápolót kellett kijelölni melléd. Nagyon nagyon régóta figyellek már és most tényleg azt éreztem megérte várni és azt hittem, hogy olyan boldogan fogunk élni miután a férjed elhagyott és én megvigasztaltalak, mint ahogy azt mindig is szerettem volna. De ez az idióta visszajött és nem tudtam már hogyan távolítsam el mellőled. Ezért álltam össze a legrégebbi ellenfeleddel Sandyvel. De ő sem ért semmit, hamarabb megtaláltak minket mintha egyedül raboltam volna el a gyereket. Neki Ronaldo kellett nekem Te az ember pedig idióta dolgokra képes, ha szerelmes. Nem igaz?! – az állam a padlót verte és nem akartam elhinni, amit Matías mondott. Komolyan egy megrögzött, beteg embert hittem a legnagyobb támaszomnak hosszú időn keresztül? 

(Larissa)

(Gente de Zona - Traidora)

Pár órával később eljutottam arra a szintre, hogy semmi kedvem nincs edzésre menni. Pedig ideje lenne elindulni, ugyanis az edző számít ránk. Váll rántva hagyok egy üzenetet az éppen tusoló Sergionak, miszerint a tréningen találkozunk, ugyanis muszáj kiszellőztetni a fejemet. Több szó nem esett köztünk a riporteres incidens után, ezért is gondoltam úgy, hogy ideje egy kicsit kocsikáznom. Beszállva gyönyörű Audimba, padlógázt adok, majd hangos farolás segítségével útnak indulok. Senkinek nem kell most tudnia, hogy az ellenkező irány felé haladok, ugyanis a ma esti edzést kihagyom. Nincs kedvem a kérdő tekinteteket sorra nézni, ahogy edzőm aggódó szempárjával sem szeretnék találkozni. Biztos hallott már a történtekről, és nem akarok magyarázkodni. Meguntam. Belefáradtam az élet kiszámíthatatlanságába, de most nem eshetek mély letargiába. Telefonom hangos zenélése térít észhez, valahogy kikeveredtem a Barcelonába vezető útra. Váll rántva nyomom tövig a gázt, ami kis autómnak meg se kottyan. „Hol vagy?! Csókok, S.” Férjem üzenete jól esik, hiszen aggódik értem. Valószínűleg ezt az SMS-t, hamarosan körülbelül húsz követi, így megelőzöm sorsomat. Lehúzódva az út szélére, szívem hatalmasat dobban. Biztos vagyok abban, hogy el akarok menni a spanyol városba? Mi van akkor, ha nem akar már látni barátom? „Minden oké, mentsetek ki valahogy Mourinhonál. Csókok, L.” Ledobva széles műszerfalamra új készülékemet, kedvenc CD-met helyezem a lejátszóba, majd maximumra tekerve a hangerőt, hosszas utazásba kezdek. Igazából innen már nincs messze a hőn áhított Barcelona, főleg az én tempómmal haladva.

(*)

Megállva egy gyönyörű kertes ház előtt, gyomrom egészen apróra zsugorodik. Van egy olyan sejtésem, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből a találkozóból, de titkon az énem azt súgja, meg kell próbálnom, hiszen segített nekem. Mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá, és az üzenetében is azt írta, ha erre járok, ugorjak be. Akkor miért ne most?

Lassú mozdulatokkal szállok ki a kocsiból, majd a kapuhoz sétálva hosszan megnyomom a csengőt. Lehajtott fejjel várom a megnyugtató hangot, helyette viszont egy szőke hajú lány libben ki csinos nyári ruhában a bejáraton. Tátott szájjal mérem végig kecses mozgását, arcán rengeteg érzelem fut át.

-        Szia. Cescy most nincs itthon, esti edzésen van. –lágy hangjától kiráz a hideg, felvéve a szemkontaktust, aprót bólintok.

-        Hola. Köszönöm, de kérlek, akkor ne mond el neki, hogy itt jártam. –már éppen megfordulnék, amikor a kapu kinyílik.

-        Gyere be, várd meg. Örülni fog neked! –vidám hangja meglep, fogalmam sem volt arról, hogy tud rólam bármit is. –Cassie Mcdonovan vagyok. –mosolyogva nyújt kezet, hatalmas zöld szemeiben csupán kedvesség található.

-        Larissa Morrison, örülök. –félmosolyt megeresztve beljebb lépek a kovácsoltvas kapun. Jártam már Cescynél, de most az lesokkolt, hogy ismét ennyire lemaradtam a cselekményekben. Túlságosan is el voltam magammal foglalva, ismételten.

-        Rengeteget hallottam már rólad! Igaz, nem voltam otthon a futball világban, de másfél hónap hosszú idő. Tisztellek Larissa. –ujjongva sétál mellettem, a bejáratnál előre engedem.

-        Csak Lari. És köszönöm a dicséretet. Nem szeretnék tolakodó lenni, de Fabregas és te? –nem szerettem sohasem puhatolózni, így most is rátérek a lényegre. Büszke bólintása arra utal, rátapintottam a lényegre. –Örülök, hogy végre boldog! –őszinte mosolyom meglep, igazából tartottam attól az ördögtől, ami bennem lakozik. Féltem, hogy ha kiderül talált magának egy lányt, akkor féltékeny leszek, de szerencsére nem így történt. Cassie gyönyörű, így egy csepp rosszindulat sincs bennem.

-        A repülőn találkoztunk. Elég szomorúnak tűnt, de amikor hoztam a formám, teljesen belendült a mesélésbe. Később összefutottunk a futballklubnál, és beszélgettünk, majd elhívott egy randira.

-        Te is focista vagy? –kétkedő tekintetemen jót kacag, kezével legyintve egyet nemlegesen megrázza a fejét.

-        Én vagyok a Barcelona hivatalos reklámarca. –egyáltalán nem rémlik bájos arca, de nem is tudok már ezen agyalni, hiszen az ajtó kinyílik, és barátom lesokkolt tekintetével találom szembe magam. –Azt hiszem, én fent leszek a szobában. – hálásan nézek Cassiere, viszont legbelül rettegek a következményektől.

-        Szia Lari. –halk hangja megnyugtat, kezdeti idegességem azon nyomban szertefoszlik.

-        Ne haragudj, hogy csak így váratlanul beállítottam. –nemleges fejrázása apró mosolyt varázsol az arcomra, ugyanaz a fiatal srác, akit az Arsenal edzésén megismertem. –Hogy vagy?

-        Azt hiszem, most nem ez a legfontosabb. –morcos tekintetemet rajta tartom, kezeit védekezően emeli maga elé. –Köszönöm kérdésed, jól vagyok. A klub minden meccsen számít rám, és mindenkivel megmaradt a jó kapcsolatom. Viszont Valdes hiányol téged. –mosolya kiszélesedik, elindulva a kert felé vezető üvegajtóhoz, egy másodpercre még visszafordul. –És nem csak ő.

-        Sokan mondják, hogy nincs fiú-lány barátság, de képzeld, én hiszek benne. Mi vagyunk a legjobb példa erre. Volt múltunk, megpróbáltuk együtt, de nem jött össze. Viszont most boldog vagy, ahogy én is. Nem szeretném, ha egy-két dolog miatt megszakadna a kapcsolatunk. –őszinte monológom egyáltalán nem lepi meg, leülve a hintaágyba, vállára dőlök.

-        Sajnálom, hogy olyan erőszakos, és idegbeteg voltam, de féltem. Féltem, hogy elveszítelek, hogy ismét beáll közöttünk az a fagyos hangulat, ami miatt inkább nem is keressük a másikat. –behunyva szememet, nyugodtan hallgatom mondandóját. Rettegtem a következményektől, de szerencsére egész jól fogadta megjelenésemet.

-        Még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy hanyagollak. Ezt megígérem.

-        Ugyan Lari. Élni fogod a saját kis életedet, és ismét elfelejtkezel azokról az emberekről, akik végig melletted álltak. –közbe akarok szólni, de lelkiismeretem nem engedi. Igaza van mindenben, hiszen most is ezt csináltam. –Csak emlékezz vissza mit ígértél, amikor útnak indultál. Azt mondtad, meg fogsz látogatni, tartod velem a kapcsolatot. Ezzel szemben, ha nem kereslek, nem beszélünk.

-        Most hiába szabadkozom, nem fogsz megérteni. Sok olyan dolog történt velem az utóbbi időben, amit legszívesebben elfelejtenék, de nem tehetem. Nem tehetem, hiszen ez alakította ki a személyiségemet. Felnőttem, talán túl korán is, bár a futball sok mindenre gyógyír számomra. De ezzel te is tisztában vagy. Tudod jól, ha valami bajom van, nem beszélek. Elzárom egy olyan ládába, amit soha nem akarok kinyitni. Kimegyek a pályára, és élem az életemet tovább. –keze hátamat simogatja, mégis úgy érzem megbántottam. Az évek alatt olyan sérelmek gyűltek fel benne, ami még helyrehozható, de a lelkén lyukat üt. Sok olyan személy van, akit soha nem akartam bántani, mégis megtettem.

-        Nem kellett volna naponta keresned. Elég lett volna, ha édesapád halálakor mellettem vagy, és nem lépsz le a temetés után, mint aki jól végezte a dolgát. –izmai megfeszülnek, láthatóan elhúzódik tőlem.

-        Sajnálom. Hányszor kell még elmondanom? Engem ugyanúgy megviselt a dolog, mint téged. Az apám volt, Cescy! Nem tudtam a szemedbe nézni, túlságosan is magamat hibáztattam azért, mert ez történt. Ha nem megyek el. Ha ott maradok Angliában, nem kellett volna mindezt egyedül végigvinnetek. De a fejem és a szívem hajtott. –szemeimbe könnyek gyűlnek az emlék hatására, de gyorsan le is törlöm azokat.

-        Önző vagy. Önző vagy, mert csak magaddal tudsz törődni, azt nem látod, hogy egyes tetteddel, mennyi fájdalmat okozol a szeretteidnek. Édesapád könyörgött nekem, hogy ne említsek semmit. Azt akarta, hogy boldog légy, és ne tudj semmiről. Mégis minden mondatában rólad beszélt, felőled érdeklődött. –szívembe éles fájdalom nyíllal, mégis visszagondolva régi életemre, nem bántam meg semmit.

-        Az lehet, hogy önző vagyok. De ebben a világban máshogy nem boldogulsz. Emlékezz vissza milyen voltam. A mai napig megtartottam azt a jó szokásomat, hogy más problémáját a sajátom elé helyezem. És mit érek vele? Megsúgom, semmit. –felcsattanva pattanok fel a hintaágyról, barátom szemei hatalmasra nyílnak.

-        Képes vagy félrerakni a problémádat? Tényleg? Hányszor kérdezted meg, hogy mi történt velem? Milyen volt az élet nélküled? Hányszor érdeklődtél a lelki állapotom után? Larissa, gondolkozz, mielőtt beszélsz. –igaza van, mint mindig. Igaz, nem szoktam meg az efféle nyíltságot, de úgy gondolom ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

-        Tudhatnád jól, hogy még meg nem kérdezik mi van velem, nem beszélek a gondjaimról.

-        Látod? Megint csak rólad van szó. –mérgesen nézek rá, nem szeretem, ha az ember nem várja meg még végigmondom azt, amit akarok.

-        Nem fejeztem még be. De ismerhetnél már annyira, hogy bármikor számíthatsz rám. Ha elmondod mi bánt, segítek, és csak veled törődöm. Viszont úgy gondolom felesleges volt idáig eljönnöm, ugyanis csak a vita alakult ki közöttünk, ami most csak olaj a tűzre. –hevesen gesztikulálva indulok az ajtó felé, most viszont senki nem állít meg. Talán tényleg nem kellett volna itt megjelennem. Nem kellett volna tovább szítani a tüzet, de úgy éreztem, rá van szükségem. Rá, aki mindig mellettem állt, támogatott és bíztatott.

(Maluma - Felices los 4)
Bepattanva autómba, padlógázzal indulok el. El akarok menekülni a mostani énemtől, nem akarok ilyen ember lenni. Soha nem tudtam csak magammal törődni, de most mindenre fény derült. Olyan ember lettem, amilyet eddig megvetettem. Telefonom hosszas csörgéssel adja tudtomra, valaki már hiányol. Ránézve a képernyőre, a Ronaldoval való közös fotónk jelenik meg előttem. A szememben keletkezett könnyek elhomályosítják látásomat, de ezzel mit sem törődve, továbbra is vezetek tovább. Kezembe kapva készülékemet, fogadom a hívást, mire éktelen ordítás üti meg a fülemet.

-        Mégis hol az istenbe vagy? És eddig miért nem tudtad felvenni azt a kurva telefont?! –barátom idegességében valamit a falhoz vág, mire elszégyellem magam.

-        Ne haragudj. Barcelonában vagyok, hamarosan indulok haza. A telefonom a kocsiban maradt. –bűnbánó hangon kezdek el beszélni, de mondata kiüti a biztosítékot nálam.

-        Megint Fabregassal kamatyoltál?

-        Rohadj meg Ronaldo. –sikítva dobom ki készülékemet az ablakon, ami az úton sikeresen darabokra is törik.

Az útmentén lehúzódva, erőteljesen szorítom a kormányt. Ujjaim elgémberedtek, de ezek után nem tudom, mit várhatnék még az élettől. Az a legszomorúbb, hogy ezt mind magamnak köszönhetem. Kiszállva Audimból, ökölbeszorított kézzel ütök egyet az ablakra, a szilánkok húsomba vágva kiserkentik véremet. Leülve a földre pólómmal állítom el a vérzést, de egy idő után az sem segít. Hangos sóhajtással várom a megmentő csodát, vagy legalábbis azt a gondolatot, ami segítségével visszajuthatok Madridba. Telefonomnak lőttek, így maximum az marad, hogy hazavezetek, de kérdéses, hogy ilyen kézzel hogyan tudom váltani a sebességet. Váll rántva indulok útnak, hogy szembenézzek azokkal az emberekkel, akiket elárultam.