Összes oldalmegjelenítés

2017. szeptember 7., csütörtök

Chapter 62.

Sziasztok!
Egy kis késéssel, de megérkezett a legújabb fejezet. Valószínűleg átállunk erre a szerda-csütörtök variációra, de igyekszünk időben érkezni.
A nézettségünk szépen nő, a szavazat még húsz napig tart, kérünk mindenkit, aki olvassa a blogot, nyomjon egy klikket és jelezzen vissza, megérte folytatnunk. Már csak 8 fejezet!
Legyen szép hétvégétek, jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)


(Larissa)

Az élet, folyamatosan kicseszik velem, és ezt már kezdem úgy igazán unni. Az addig rendben van, hogy az utak rögösek, na de ennyire?! A többes szám nem kerülte el figyelmemet, ám mégsem akarom lerántani a titokzatos személyről a leplet. Úgy gondolom jobb a tudatlanságban élni jelen esetben. Barátnőm megvillantja negédes mosolyát, majd haját hátradobva Daniel ölébe ül.
-        Danny, tudod milyen jól nézel ki?! – nyávogó hangja számomra még ismeretlen, de úgy látom, ezzel új barátom sincs másképp.
-        Már megbeszéltük Hannah, hogy a kapcsolatunknak vége.
-        Nem Danny. Te beszéltél, én hallgattalak. –egy kocsi áll meg a park mellett futó úton, de a fényviszonyok miatt nem tudom megfigyelni ki a látogató. Széles vállai fegyelmet követelnek, izmos testét pedig egy póló fedi a kíváncsi tekintetek elől.
-        Han… Lari? –egy pillanatra lehunyva szememet, felidézem emlékeimben a klubváltás időszakát.
-        Hola! –rekedt hangon szólalok meg, viszont egy cipőkopogásra felfigyelve, pilláim másodpercek alatt pattannak ki. Sneijder megkövülten áll előttem, karját egy hosszú fekete hajú nő öleli.
-        Hannah szívem, jössz vissza velünk Olaszországba? –hangjától kiráz a hideg, a déjá vu érzés magával ragad.
-        Tekintve arra, hogy Wesley sérült, nem maradunk még egy kicsit? –a holland még mindig engem figyel, felé lépkedve bizonytalanul ölelem meg.
-        Szivi, be sem mutatsz minket az ismerősödnek? –a nő végigsimít gömbölyödő pocakján, mire boldog mosollyal fordulok felé.
-        Ne haragudj. Larissa Morrison vagyok. –jobbomat elkapva alaposan megszorítja.
-        Vanessa Heathrow. –bájos mosolyt villantva felém, szemei túlontúl ismerősek számomra.
-        Menjetek előre, szeretnék Larival beszélni. –a lányok vonakodva ugyan, de magunkra hagynak. A pad felé pillantva tudatosul bennem, Daniel valahol a focista megjelenése körül eltűnt, de meg is értem.
-        Gratulálok! –őszinte mosollyal arcomon huppanok le a már üres padra.
-        Mihez? –értetlen tekintettel guggol le elém, kezével térdemen támaszkodik.
-        A babához. –hangos sóhaj után arca eltorzul.
-        Azt hiszi Vanessa, hogy hülye vagyok. Visszaszámoltam, de amikor teherbeesett, nem voltam még csak Olaszország közelében sem.
-        Nem szóltál neki? –nemleges fejrázása bebizonyítja nekem, hogy kellemetlenül érzi magát a téma miatt. –Mi történt veled mostanában?
-        Adriano meghalt. Robin az én felügyeletem alá került, viszont Vanessaval nem igazán jönnek ki. –elhűlve gondolok az ágyon fekvő férfire, kinek gondolatait a vele egykorúak igencsak megirigyelték volna.
-        Őszinte részvétem. –sajnáltam az előttem guggoló hollandot, ugyanis ő is elég pofont kapott már az élettől. –Ha bármiben tudok segíteni, a számomat tudod.
-        Próbáltalak hívni, de a szolgáltató nem kapcsolt. –lesokkolva nézek szemeibe, agyamban hirtelen helyre kattannak a dolgok.
-        Hogy én mekkora hülye vagyok. Cseréltem telefont. Bár elvileg a számomat vittem magammal. Akkor viszont nem értem, miért nem értél el. –gondolataimba mélyedve hunyom le szemeimet. Hazudnék, ha azt mondanám nem hiányzik a tízes játékos, de sajnos az élet megtanítja velünk, hogy a lemondás olykor kellemetlen, de hasznos. Nagyon megbántottam az esküvőm napján, fogalmam sem volt arról, hogy valaha is újralátom. –Add meg a számodat, majd rád csörgök. Viszont most mennem kell, nagyon sajnálom. Robint puszild körbe helyettem is! –egy névjegykártyát átnyújtva, halvány mosoly kíséretében ad egy puszit arcomra. –Vanessaval pedig csak okosan! Egyébként megyek hétvégén Olaszországba, nem futunk össze egy kávéra?
-        Dehogynem. Csörögj, és megbeszéljük. Ciao kislány. –az apró pub felé pillantva meglátom portugál barátomat, amint kiandalog az ajtón. Felé véve az irányt, mély levegőt veszek. Szüksége van most egy barátra, nem hagyhatom magára.

Megérintve vállát, sajnálkozó tekintetével nézek farkas szemet. Hihetetlenül megbántott, bár így fény derült pár titokra. Részeg volt, és csalódott, ezért nem kérem számon szavai miatt. Amúgy is, teljes mértékig igaza volt. Átkarolva keskeny derekát hozzásimulok, lassú léptekkel indulunk útnak. Messze lakunk a pubhoz képest, mégis megnyugtat most minket a séta, mely szótlanul folyik közöttünk. Bár nekünk nincsenek szükségeink szavakra, azok nélkül is megértjük egymást
-        Tudod. Bármi is történt közöttünk, én akkor is szeretem őt. Hülyén döntöttem aznap, amikor elhagytam, de szükségem volt egy kis egyedüllétre. –összefüggő mondatát nekem szegezi, viszont tekintete az aszfaltot súrolja.
-        Így vélekedek én is Sergioról. Annyi a különbség, hogy nekem is volt félrelépésem, amire egyáltalán nem vagyok büszke. De úgy gondolom felnőttem a feladathoz, és egy csekély, gyerekes cselekedet után, józan ésszel gondoltam végig minden vádamat. Egyáltalán nem volt igazunk, be kell látnunk. –a halvány fényben megcsillannak szemei, apró bólintást követően, leint egy taxit. Régi címeinket bemondva, hazafelé vesszük az irányt. Oda, ahol egy ideje már lennünk kéne.

Kezem sajog, de arcomon semmi nem látszik. Belépve az ajtón, két kis kedvencem rohan felém. Sergio boldog mosollyal lépked le hatalmas lépcsősorunkon, felé szaladva ölébe ugrok. Érzéseimet pillantásomba sűrítem, azt hiszem a szem a lélek tükre. Szerelem, fájdalom, csalódottság, megbánás. Minden, amit jelen pillanatban érzek. Borzasztó bűntudatom van, amiért ezt tettem vele, de megbocsájtott nekem, és ezért hálával tartozom neki. Lehet most már fent is azt akarják, hogy boldog legyek. Ennyi balhé, félreértés után, ideje volt. Hosszan megízlelve ajkait, hajába túrok, ám a két kiskutya hangos ugatással mutatja ki nem tetszését cselekedetünk irányába. Duzzogva nézek rájuk, ujjamat felemelve megrovóan intek. Nyávogva vetik magukat Sese lábára, nevetésem körbelengi a rideg házfalakat.
-        Esküszöm, ha nem lennétek, ki kéne titeket találni. –leugorva öléből, két kis kedvencemhez guggolok le. Egymást lökdösve próbálnak ölembe fészkelődni, mindig sikertelenül. Ha az egyik felmászik, a másik lehúzza. –Annyira szeretem őket. –buksijukat megsimogatva, boldogan nézek fel férjemre.
-        Csak őket? –félmosolyt villantva felém, elégedetten rázom meg a fejem. –Gyere, menjünk aludni, hosszú volt a nap.

Reggel hatalmas fájdalommal ébredek, kezem erőteljesen lüktet. Hangosat nyögve felkönyökölök az ágyon, megdörzsölve szemeimet csak a lustálkodás lebeg gondolataimban. Apró mosoly jelenik meg arcomon, ugyanis Sergio arca hasamon pihen. Hatalmas szemeivel engem néz, végigsimítva oldalamon, elégedetten nyújtózik egyet. Lassan megmozdulva a fürdő felé veszem az irányt, szervezetem hűs folyadékért kiált. Ráadásul ma este meccs lesz, de a bál miatt minderről le kell most mondanom, viszont úgy érzem, nem lennék olyan állapotban, hogy kilencven percet végigvigyek.
-        Edzés lesz ma? –férjem mögém lépve nemlegesen rázza fejét, nyakamra apró puszit adva, hátulról megölel. –Meccs mikor?
-        Tekintve arra, hogy idegenbeli lesz, tizenegykor találkozunk a stadionnál, onnan megyünk át a Getafe otthonába. –információ áradat kicsit megzavarja az agyam, de érthető magyarázata után hatalmasat bólintok. Felkapva egy rövidnadrágot, és egy pólót, hajamat veszem kezelésbe. Fejem tetejére hatalmas kontyot varázsolok, majd a konyha felé indulok.
-        Van még egy óránk. Mit csinálunk addig? –kérdésem következtében arcán kaján vigyor jelenik meg, ragadozó léptekkel elindul felém.
-        Hasznosan is eltölthetjük az időt. –feltartott kézzel hátrálok, de ölébe kapva kirohan a házból, lendítve rajtam egyet, a medence alján landolok.Fuldokolva jövök fel a felszínre, és hálát adok az égnek, hogy kezem már nem vérzik. A hatalmas kötést még az este folyamán leszedtem róla, így az apró vágásokba negédesen szivárog be a víz. Pólómat levéve, kidobom a medence szélére, ahol hangos csattanással ér földet. - Egy dolog mindig hasznos, ezt ne felejtsd el. –csábos tekintettel mér végig, nadrágját levéve, utánam ugrik. Incselkedve úszok el előle, de lábam után kapva, magához ránt. Végigsimítva tarkóján, ajkaihoz hajolok, ránehezedve vállára, víz alá nyomom fejét. Kacagva mászok ki a napozóágyig, majd lefeküdve rá, elégedetten terülök el a napsütéses reggelen. –Most annyira jó, nem?
-        Szeretnék kisbabát. –mondatom még engem is meglep, de szívemből szóló gondolatomat mondtam most ki. Sergio hitetlenkedve pillant rám, még szája is tátva marad a meglepetéstől.
-        Komolyan gondolod?
-        Igen, de még nem most. Mármint végig szeretném vinni a szezont, az Európa bajnokságot, és utána. Tudom, hogy mindezt nem lehet ennyire pontosan megtervezni, de a jövőképembe benne van a gyerek. Sokat agyaltam mostanában ezen, és te is megérdemled, valamint így lenne teljes az életünk, úgy gondolom. –végigsimítva arcán, boldog mosollyal ölel át, majd szenvedélyes csókot váltva, telefonjára pillant.
-        Örülök, hogy így gondolod, hidd el, én vagyok a legboldogabb férfi a világon, mert te velem vagy, és nem mással. Most viszont készülnöm kell, ha nem akarom lekésni a találkozót.

Apró bólintás után törölközőért indulok, majd kicsit megtörölve hajamat, hatalmas táskámat veszem elő. Calletti hamarosan itt lesz, nekem is össze kéne azért kaparnom magamat. Szerencse macimat magamhoz ölelve, az elmúlt hónapra gondolok. Fantasztikus időszakot tudhatok magam mögött, kivéve az egészségügyi állapotomat, de legalább megtudtam, hogy kikre számíthatok igazán. Kik azok a személyek, akik bármit megtennének azért, hogy jobb legyen szervezetemnek, lelkemnek.
Elmélkedésemben férjem hangja zavar meg, jelez, hogy mennie kell. Megölelve, egyetlen mondatot súgok fülébe, mire szíve hatalmasat dobban. Nem akartam kihagyni ezt a meccset, hiszen ilyen téren fontos lett volna nekem, de a klub a legfontosabb most számomra. Rövid csókot váltva vele, megvárom még beszáll autójába, majd egyet dudálva, eltűnik utcánk végén.

(Tessa)

Teljesen hihetetlennek érzem, hogy találkoztam Parkerrel több okból is. Ő mindig is Angliában élt. Oda kötötték őt a család, barátok, egyszeri szeretők, akiket imádott akár hajnalban is felhívni, ha csak egy kis női gyengédségre vágyott. De rám sosem nézett úgy igazán, mint egy nőre és én ezzel teljesen meg is voltam elégedve. Úgy voltam mindig is vele, ami nem megy azt igazán nem is kell erőltetni, és ez igaz volt a kapcsolatunkra is. Tudtuk, hogy úgysem menne együtt és azt is, hogy nekünk barátokként kell egymást mindenben támogatnunk. Ha neki nőkkel volt baja, vagy éppen nem tudta, hogyan is hódítsa meg szíve hölgyét, akkor én voltam az élő mentőöve, aki ellátta egy-két jó tanáccsal. Ha pedig nekem volt szükségem pasik miatt valakire, ő ott termett és igazából nem tudott nekem épkézláb útmutatást adni, de legalább értékeltem, hogy ott volt mellettem a nehéz időkben. Így hát feltettem a legegyszerűbb kérdést, ami reméltem, hogy mindent megmagyaráz majd, hogy barátom, miért bukkant fel újra, az életemben.

-          Miért vagy itt? – a zongora billentyűit nyomkodva adott ki lágy dallamokat, mintha meg sem hallotta volna, hogy a kérdésem neki szól, de halvány féloldalas mosolya tudatta velem, hogy nagyon is jól hallotta minden egyes szavam.
-          Segítségre van szükségem. – egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Legutóbb, mikor segítségre szorult a börtönbe mentem el őt kiváltani, de akadt már olyan is, hogy anyagilag segítettem neki, vagy éppen lelkileg. A feleségével, még az akadémián ismerkedett meg, ha jól emlékszem, hiszen rajtam kívül az egyetlen olyan lánnyal sikerült beszélnem, aki nem egy üres fejű szőke cica baba és amint betöltötték a tizennyolcat és semmilyen engedélyt nem kellett szerezniük össze is házasodtak. Persze igazi spanyol szappanopera sztori volt az övék. Parker elég szegényes családból származott, felesége viszont ha szerette volna a csillagokat is megvehette volna, olyan gazdagok voltak, de persze őt nem a pénz varázsolta el, hanem barátom két szét szeme és az az áldott jó természete. Már akkor is csak támogatni tudtam őket mindenben, hiszen tudtam, hogy Parker mellé pont egy ilyen lány való. De vajon ők, hogy lehetnek ilyen boldog? Évek óta együtt élnek, és még ki tudja hány évet élnek majd le egymás mellett. Vajon mi a titkuk? És most mi a problémájuk? – Nem szeretném, hogy azt hidd, hogy mindig te húzol ki a bajból, de sajnos az életem nagy részében, amiben te is benne voltál ez mindig így volt. Most viszont.. –mondat közben egyre csak halkult a mondandója és a végére már nem is értettem, hogy mit mondott, ha egyáltalán jött még ki hang a torkán.
-          Joey. Kérlek. Volt már olyan, hogy cserben hagytalak? Mindig is azt mondták, hogy a jó szívem fog a sírba vinni, de sohasem törődtem vele, amikor rólad volt szó meg főleg nem. Most miért törődnék? Hidd el, hogy ha tudok segíteni akár most, az éjszaka közepén is segíteni fogok. Olyan vagy mintha a testvérem lennél, szóval ki vele. – egy saját számot játszhatott, amikor felém fordult testével, de a földön valami izgalmasabb pontot találhatott, hiszen mondandója közben végig a padlóra nézett.
-          Igazából, nem is sejtettem, hogy össze fogok futni veled itt Madridban. Titkon évekig reméltem, hogy majd valamikor még összesodor minket az élet, és el tudjuk mesélni egymásnak, hogy kivel mi történt, de sohasem hittem volna, hogy ha ma éjszaka rád gondolok, akkor a semmiből megjelensz majd. Tudod többször mentetted meg az életem, még ha nem is ilyen szó szerint értem, hanem a gyerekes átvitt értelemben, mint ahányszor én azt meg tudnám köszönni neked és most szeretnék kérni egy utolsó életmentő segítséget. – nem tudtam barátom meddig meddig akarja még húzni, hogy elmondja végre, hogy milyen segítségre lenne szüksége, de már kezdtem nagyon félni, hogy mi is lehet az az utolsó nagy életmentés, amit szeretne most tőlem kérni.
-          Parker bökd már ki, gyerünk! – nagyon sok minden pörgött át az agyamon minden másodpercben. Már olyanokon kezdtem el gondolkodni, hogy lehet, hogy halálos betegsége van, vagy éppenséggel a feleségének, a gondolatok közben pedig eléggé eltorzult kifejezéssel vártam a választ.
-          Munkát szeretnék kérni tőled. Figyelj Tessa én bármilyen munkát elfogadok, amiért jár egy kis fizetés. Én, én…- könnyeket láttam megcsillanni a szemében, ami engem is felzaklatott. Anyagi gondjai lehetnek? De miért nem hívott már fel hamarabb, mint mindig?  Az igazság az, hogy tudod te is, mindig is szerettem volna családot. Nem hiába vettem feleségül Norát. Erős családalapító ösztön van bennem, biztos valami családi vagy genetikai szarság lehet. De sajnos nem lehet gyerekünk. Elhiheted, ha lehetne már egész focicsapat futkorászna körülöttünk ebben a percben is. – szomorú, de annál hangosabb nevetést hallatott, valószínűleg elképzelte, ahogy seregnyi talpacskák koptatják a linóleum fényezését. – De, hát ott fent nemünk nem ezt szánták. Nora az örökbefogadás lehetőségét nem tudom miért nagyon ellenezte. Fél, hogy nem tudja, hogy a gyermek édesanyja milyen körülmények között vészelte át a kilenc hónapot, szóval a béranyaság mellett döntöttünk. – Joey erőteljesen vizsgálta az arcomat, ami valljuk be fehérebb volt, mint a frissen esett hó. – Tessa, mielőtt itt összeesel nekem és elájulsz fél perc múlva, én tényleg csak munkát szeretnék kérni tőled, nem pedig azt, hogy te legyél a kisbabánk béranyája. Amilyen túlpörgött az agyad ez futott tuti át rajta. Bolond nőszemély vagy. – aprót kacagva bokszolt oldalba, majd a hirtelen támadt vidámságból, újra komolyra fordította a szót én pedig nem győztem kivárni, hogy mi lesz a sztori vége. – Már találtunk béranyát. A harmadik hónapban van és elég nagy az esély arra, hogy kisfiú lesz. – Szemében egy könnycseppet láttam, de persze egy gyors mozdulattal eltakarta előlem a szomorú szemeit. – Nora szülei régóta nem támogatnak minket anyagilag így én tartom el a családot, ami most még a béranyából is áll a munkahelyemről pedig kirúgtak. Fent biztos az őrangyalom figyelt, hogy összefussak veled és te tudj nekem segíteni és ezt innen is köszönöm neki. – kis mosollyal az ajkán fordult felém. Nem értettem, hogy egy ilyen ízig vérig életerős és mindig vidám srácot,  hogy tépázhat meg ennyire az élet, de már most azon voltam fejben, hogy a lehető legtöbbet tudjam neki segíteni. Mindenki megérdemli, hogy családja és gyermekei lehessenek az én Parkerem pedig az elsőszámú ember volt, akinek ezt kívántam.
-          Sajnálok mindent Joey, el sem tudom képzelni, hogy min mehettetek keresztül Norával. Én nem is tudom, hogy mit mondhat ilyenkor az ember, nem is értem, hogy egy író, hogy hogy nem jut szóhoz ebben a helyzetben, de igazából éppen azt szerettem volna neked mondani, amikor találkoztuk és megtudtam, mi lett az én kétballábas focistámból, hogy tagfelvétel van a zenekaromban, ha esetleg érdekel. – egy lágy mosoly kíséretében fordultam barátom felé, akiből csak annyit láttam, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcán, majd egy pillanattal később már csak azt éreztem, hogy a szuszt is kiszorította belőlem az ölelésével.
-          Köszönöm. – egyetlen szó, de tudom, hogy mégis a világot jelentik neki, aki pedig jelenleg nekem jelenti a világot, arról azt sem tudom jól van-e…


(Ronaldo)

Az agyam már eléggé ködös ahhoz, hogy értelmetlen és összefüggéstelen szavak kiejtésével tudassam a csapossal, hogy még egy kört szeretnék kérni. A bár whisky készlete valósínűleg erősen megcsappant a mai látogatásom miatt, de most leginkább ez az az alkohol, ami annyira tompítja le a fájdalmat, amit a szívemben érzek, hogy elviselhető legyen. Hiszen az még hagyján, hogy a feleségem megcsalt, de sose hittem volna, hogy mindezt az egyik csapatársammal, a majdhogy nem madridista testvéremmel, Ramossal teszi meg, aki nem mellesleg a nővére férje. A fájdalom akárhányszor eszembe jut, hogy miért vagyok itt futótűzként hasít végig rajtam, szívemen pedig feltépve a sebet újra kell rendelnem az alkoholos italból. Fáj, kicsit persze az egómat is súrolja, hogy pont engem csaltak meg, de hiába ez így van, nem tudok Tessára másképp gondolni, mint arra a nőre, aki a mindent jelenti nekem. Ha elherdálná az összes vagyonomat, sem tudnék csúnyán nézni rá, sőt akkor sem, ha azt kérné tőlem hagyjam abba a futballt. Nagyon sok hibát elkövettem az életemben, és az egyik legsúlyosabb az volt, amikor magára hagytam a feleségem, amikor szüksége lett volna rá. És igazából csak magamat okolhatom, ha ezért másfelé kereste a boldogságot. Utolsót kortyolva úgy döntöttem ideje útnak indulni, hogy végre a feleségem oldalán legyek és tudjam tudatni vele, hogy le szeretném zárni az elmúlt hónapokat és tiszta lappal szeretném nyitni az új holnapot.
Mozdulataim és járásom persze nem olyan gyors, mint amilyen gyorsan szívem szerint hazarohannék. Természetesen jelenlegi lelki társam bizonyul most is a megfelelő segítségnek, hiszen szerencsésen a szomszédban lakva az útirányt is megfelelőnek bizonyul. Lari egy kortyot sem ivott látszólag, így ő kommunikált a taxi vezetőjével is, ami nekem nem ment volna, viszont házunk előtt megállva, már egyedül kellett megbirkóznom a befelé úttal.

-          Tessaaa. Szeletek. Nem. Szóval szeretlek. Igen az az. Szeretlek!! – a megfelelő idő elteltével az alkohol persze megtette jótékony hatását és minden olyan tulajdonságomat elgyengítette, ami a normális viselkedésemért felelős.
-          Ronaldo, ne ordíts már! – suttogva közelített felém, de most is, így kócos hajjal, bő pólóban és egy hosszú nadrágban is ő volt számomra a legcsodálatosabb nő a világon. – Gyere be pihenned kell! – karon fogva befelé kezdett el rángatni, de piciny testalkata, nem igazán volt erre a legalkalmasabb.
-          Nem, nem maradok csendbe. Akkor kiabálok, amikor akarok. Most akarok. Mindenkinek tudnia kell, arról, hogy, hogy… - nem igazán tudtam befejezni a mondatom ugyanis az alkohol okozta rosszullét teljesen tönkretette a részeg szerelmi vallomásomat, amit már isten tudja hanyadik alkalommal teszek a feleségemnek.


Persze, ha sok alkoholt fogyaszt az ember tudnia kell, hogy a másnap egy igazi pokol, egy szenvedés. Most mégse érzem ezt az égető fájdalmat a fejemben, csak egy egészen picike lüktetést, ami mármár elviselhető is. A derekam felől érkező fájdalom viszont sokkal erősebben fejtette ki hatását, ami miatt teljesen biztos lehettem benne, hogy nem a puha ágyamban ért a másnap reggel. Meglepődésemre miután óvatosan kinyitottam a szemem ügyelve arra, hogy a spanyolországi napsütés ne okozzon maradandó sérülést az első, amit megláttam a konyhaszekrény alsó régiója volt. De miért aludtam én a konyhába, és Tessa merre van?


2017. augusztus 31., csütörtök

Chapter 61.

Sziasztok!
Elérkezett hát a legújabb rész is, és hála Tessának kaptunk egy kis arculatváltást is, reméljük a kép elnyeri a tetszéseteket.  :)
Visszaszámlálás elkezdődött, már csak 9 rész van hátra aztán kezdődik a Sweet dreams or beautiful nightmare 1 again. Kérünk Titeket, akinek van egy kis ideje, hagyjon pár szót chatben, vagy a fejezet végén, ezzel bátorítva minket, jól döntöttünk újra elkezdtük a fejezetek írását.  Köszönjük, hogy vagytok nekünk! <3
Jó olvasást, Lari és Tessa.:)



(Larissa)

Belépve a híres, ámde annyira mégsem felkapott pubba, pásztázni kezdem a kisebb bokszokat barátom után kutatva. Sergiot megkértem, hogy hagyjon magamra, hiszen a jelenléte még jobban felzaklatná a portugált. A pulthoz lépve intek a csaposnak, aki elégedetten mér végig. Összébb húzva magamon pulóveremet, szólásra nyitom számat.
-        Lesz egy sör, és egy kérdés. Cristiano Ronaldo nem járt itt? –kérdésemet követően alig láthatóan a balra eső fülke felé pillant.
-        Cica ide nem járnak ilyen híres emberek. –felhúzva szemöldökömet, kifizetem sörömet, majd cserfes mosoly kíséretében áthajolok a pulton.
-        Cica, engem akkor biztos nem ismersz meg. –a levegőben dobok neki egy puszit, majd vélhetően csapattársam asztala felé araszolok. A látvány lesokkol, soha nem láttam még hasonló állapotban. Feles poharak tömkelege sorakozik előtte. A macsós külső mára már a múlté, borzos haj és megviselt arc jellemzi most őt. A világ klasszis focista ma csupán egy egyszerű srác, akit az élet ismét rendesen megtépázott. Hangos sóhaj után lehuppanok mellé, karjaimat nyaka köré tekerve, szorosan magamhoz ölelem.
-        Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? –túlságosan is józannak hat beszéde, végigsimítva hátán behunyom szemeimet.
-        Nagyon sajnálom, hogy ez történt. –együtt érző hangomon meglepődik, láthatóan elhúzódik tőlem.
-        Te tudtál róla. –arcán rengeteg érzés fut át, mégis talán a csalódottság tükröződik vissza bánatos szemeiből.
-        Nincs mentségem ezekre a tettekre.  Nem mondhattam el a dolgokat, ebbe nem akartam ilyen téren belefolyni. Úgy gondoltam Tessanak kell tisztára mosnia a nevét nálad.
-        Belefolyni? Hiszen a férjedről is szó van ebben a történetben! –kiabálásának hála, a még aránylag józan vendégek felénk pillantanak.
-        Ebben a szituációban nem bennük kell keresni a hibát. –elhűlve hallgatja végig mondandómat, szemeiben tiszta dühöt látok megcsillanni.
-        Tényleg, már majdnem el is felejtettem, hogy te ugyanúgy félrekefélsz. Kisasszony, esetleg velem is bevállalna egy menetet? Vagy csak az önös érdekek a nyerők? –kezemen hatalmasat lendítve, arcára lesújtó csapást mérek. Sajnálkozva nyúl csuklóm után, de rántva rajta egyet, sietősen távozok.


Hihetetlen, hogy pár perc alatt az eddig felépített dolgok képesek leomlani. Vágyakkal, reményekkel telve jöttem Madridba, de ezzel csupán csak a balszerencsém sorozatát indítottam el. Elvesztettem makacsságom miatt azokat az embereket, akik törődtek velem, akik az igazi támaszt nyújtották nekem. Elhidegültem családomtól, és barátaimtól egyaránt, és mindezt azért, mert önfejűségem miatt nem figyeltem fel a nekem beszélő hangokra. Nem élhetek folyton a múltban, mégis, ha lenne rá lehetőségem, visszapörgetném az időt, és hibáimból okulva, változtatnék egy-két döntésemen.
Belépve a közeli parkba, az első padra leülök. Lábaimat felhúzva, fejemet térdemen támasztom meg. Annyira könnyű lenne egy átlagos lányként élni mindennapjaimat, de én vágytam arra, hogy világklasszissá váljak. El kell viselnem a firkászokat és a zűrös életet is egyaránt.



-        Nehéz nap? –rég nem hallott hangját, ezer közül is felismerném.
-        Miért büntet még veled is Isten? –szarkazmustól csöpögő hangomat meghallva, szomorú ábrázattal tekint felém.
-        Ideje beszélnünk.
-        Miért nem tartod meg jó szokásodat, és tűnsz el a ködben ahogy szoktál? –fejemet visszaejtve térdemre, mély levegőt veszek.
-        Azt hiszed, ismered az embereket, igaz?
-        Nem ismerem őket, de tudom, hogy szeretik megkavarni a szart, ahogy te is Daniel.
-        Közel sem tudod, hogy ki-miért van melletted.
-        Na, ezt, hagyjuk. Nem akarom egy olyan ember okítását hallgatni, aki előszeretettel zaklat, fenyeget, és cseszi fel az agyam.
-        Te tényleg hülye vagy. Nyisd már ki a szemedet végre, és nézz rám! –felpillantva a srácra, végigmérem. Barna szemei csillognak a lámpa halvány fényében, markáns arcéle emlékeztet valakire. Valakire, akit nagyon régen elveszítettem.
-        Matt. –egy név, melyhez rengeteg érzés köthető. Fájdalom, gyász, ugyanakkor remény és szeretet is. A mai napig nem tudtam teljes mértékig feldolgozni halálát, pedig kislány voltam, mikor elveszítettem. Ráadásul az ő közbenjárásának hála lettem az, aki. Ha őt nem ismertem volna, talán mama miatt a modell pályára léptem volna. –Hiányzik.
-        Igen, nekem is. –elkeseredetten ül le mellém, karjai ölébe hullnak. –Tudod kicsit zokon vettem, hogy rögtön David ugrott be neked. Ismertem őt, de mikor rájöttem milyen ember is ő, megszakítottam vele minden kapcsolatot. Bántotta az önérzetem, hogy nem ismertél fel, pedig állítólag nagyon is apára ütöttem.
-        Soha nem tudtam, hogy van egy fia. És igazából nem figyeltelek annyira meg, hogy rájöjjek erre az aprócska bökkenőre. Egy időben mindenhol azt az állatot láttam, és féltem. Féltem, hogy valamilyen okból kifolyólag, újra megjelenik. Viszont így már nem értem a leveleket, és a hívásokat.
-        Soha nem tudnék neked ártani, apa sokat mesélt egy kislányról, aki rendszeresen látogatta az edzéseket az édesapja miatt. –szemem könnybe lábad az emlékek hatására, de már nem próbálom meg elrejteni az érzéseimet. Túlontúl sok mindent elzártam magamban, és nem figyeltem a külvilágra. –Próbáltam utalni egy személyre, de soha nem vetted a lapot. Emlékezz arra, ki nem akarta, hogy úgy igazán elkezd itt az életedet.
-        Hannah.
-        Pontosan. Minden ott volt a szemed előtt, de tekintve a múltatokra, merő véletlennek gondoltad az egybeeséseket.
-        A képek, a cikkek, a kavarások. De miért? –értetlen tekintettel pattanok fel a padról, felvéve Daniellel a szemkontaktust, várom az esetleges magyarázatot.
-        Mikor Gonzaloval szakított, azt követően Manchesterbe utazott. Egy buli alkalmával megismerkedtem vele, és szimpatikus volt az általa beállított kép. Vakon megbíztam benne, de körülbelül két hónappal később egy fiatal lánytól volt hangos a sajtó. Utánad olvastam, és rájöttem, Hannah mindvégig rólad beszélt. Elhitette velem, hogy profi sportoló volt, de tekintve arra, hogy nem szerette a médiát, ritkán volt címlapon. Egy súlyos boka sérülés vetett véget karrierjének, de hogy a sport közelében maradhasson, fotós szakot választott. –monológja először meglep, majd ezt követően lesokkol. Ezek szerint Hannah szóban másolta az életemet.
-        De ő segített abban, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Miért lenne ez így?
-        Az egy dolog, hogy az ő közbenjárásával jutottál el idáig. De az ismerőseid között vannak olyanok, akik csak bábuk. Úgy mozgat titeket, ahogy tud. Mit gondolsz miért ért az utóbbi időben annyi rossz dolog téged? –értetlenkedve, és egyben összezavarodva pillantok Danielre. Nem egészen egy hónapja még fenyegetett telefonon keresztül, most pedig előadja, hogy igazából ő nem az, akinek gondolom.
-        Miért nem mondtad el, hogy te nem az a személy vagy, akire először gondoltam?
-        Azért, mert tudtam, hogy elsőnek nem hinnéd el. Nyomoznom kellett, hogy rájöjjek, valóban rólad van-e szó, és csak úgy mertelek megkeresni. Többször próbáltam veled beszélni, de rendszerint elutasító, valamint flegma voltál. –egy pofont ismét kaptam. Megint azzal jönnek az emberek, hogy nem vagyok a régi, és ezt még most Dan is burkoltan megmondta.
-        Akkor sem kellett volna halálra rémítened. Rettegtem tőled, hiszen az előző barátom egy pszichopata volt. Amúgy is, apukád nem Larisnak, hanem Ririnek hívott. – durcásan, karba tett kézzel állok előtte, lábammal dobolok a betonon.
-        Jó, nekem mindig a megszokott becenevedet mondta. –váll rántva dől előre a padon, szemeiben a nyugodtság tisztán megcsillan. –Gondolj arra, hogy ki könyörgött neked azért, hogy ne randizz a védő gyerekkel.
-        Hannah. De akkor sem értem, hogy miért teszi mindezt. Hiszen testvérként szerettem, bíztattam, támogattam. Ráadásul próbáltam mindent úgy alakítani, hogy neki jó legyen.
-        Igen, de David majdnem megerőszakolta, miközben te éppen távol voltál. Lényegében rengeteget ártottál neki tudtodon kívül. Amúgy is, ő világ életében olyan reflektorfényre vágyott, amit te szempillantás alatt megkaptál. Ugyanis nem éppen hétköznapi, hogy egy kis vézna lány a férfiakkal játszik egy csapatban. –szemöldököm az égnek szalad, agyam leragad a rám alkotott jelzőnél. Nem értem most ezt miért kellett beleraknia mondatába, miért nem lehetett elsiklani a tényező felett, miszerint kicsi és vékony vagyok. Duzzogva huppanok le mellé, felsőbbrendű vigyorát egy nyakas segítségével letörlöm arcáról.
-        Egyetlen kérdésem van még. Miért éppen most?
-        Azért mert én rájöttem erre a cselre, és most ezért tönkre akarja tenni az életedet. –hurrá. Hogy én ettől most milyen boldog lettem! Próbálkozni szabad, de innentől kezdve én sem hagyom már mindezt szó nélkül. Meguntam, hogy mindig csendre kell intenem magam, tekintve arra, hogy ne legyek a címlapon.


-        Ez így igaz, és egy régi közös ismerősünk segítségével, egész jól haladok…



(Tessa)

Vagy én vagyok egy emeletes idióta, vagy csak ott fent akarják teljesen elhitetni velem azt, hogy életképtelen vagyok. Nem vártam azt, hogy amint kiteregetem a szennyest és elmondok mindent a lelkiismeret furdalásomnak köszönhetően, mindenki megbocsájt a másiknak és minden happy lesz, de arra sem számítottam, hogy Ronaldo ennyire átrendezi majd a spanyol arcszerkezetét. Akkora hibát követtem el akkor, amikor ez az egész megtörtént, hogy csoda az is, amikor nyugodt szívvel tükörbe tudok nézni.
Gyalog indultam el a stadiontól hiába autóval érkeztem. Kell most az agyamnak az a kis szellő, ami a fővárosi időt hűtötte, és reméltem, hogy az én gondolataimat és fejemet is le tudja majd hűteni. Céltalanul sétálgattam az utcákon, próbáltam gondolkodni, próbáltam valami bocsánatkérő szöveget összerakni a fejembe, de a „Sajnálom, hiba volt, de csakis azért, mert részegek voltunk és nem gondolkodtunk, és TE NEM VOLTÁL ITT!!!” szöveg szerintem nem lenne valami hatásos. Gondoltam, hogy hol lehet, de nem akartam utána futni semmi értelme nem lett volna csak fát tettem volna a tűzre, ami már így is úgy égett, hogy Amerikába is láthatták volna. De bárhogyan is akartam, a lábam mégis a bár felé vitt. Sokszor ment oda, ha csak ki akart kapcsolni és kiengedni a gőzt. Egyszer követtem őt. Nem, nagy vagyok rá büszke, de eléggé a kapcsolatunk elején voltunk, én pedig az életem rögös kezdete miatt bizalmatlan voltam vele, de esküszöm csak egyszer történt meg. most viszont a bár előtt szánalmasnak éreztem magam, nem is értettem mit csinálok ott. Amint oldalra néztem megláttam testvéremet befelé igyekezni és ereztem, hogy rám itt semmi szükség. Mindkettőjüket megbántottam, nem csak én Ramos is. „De vajon őt nem mardossa az égető bűntudat?” Egy vállrántással fordultam meg és indultam el a családi házunk felé. Útközben felhívtam a nagyiékat, hogy ma  náluk hagynám a kislányomat, ha nem gond, mert meg kell beszélnünk Ronaldoval egy –két dolgot. Persze nekik nem kellett tudniuk arról, hogy igazából nem is vagyunk még csak egy helyen sem.
-          Tessa? Tessa Swallow?  - a hang irányába fordultam, de a sötétben meghúzódó alakot nem sikerült látnom.
-          Ne haragudj ismerjük egymást? – fogalmam sem volt róla, ki ismerhetett fel, de próbáltam közelebb menni, pedig eléggé féltem, hogy egy elhagyatott utcában, egyedül vagyok egy idegennel. Soha nem voltam olyan, aki bártan megy végig egy sötét sikátorban, vagy éjszaka egy kietlen környéken ellentétben Larival, aki kifejezetten kihívásnak vette, ha mondjuk én nem mertem megcsinálni.
-          Már fel se ismered a legjobb focistát az akadémiáról? – nevetése miatt zengett az utca nekem pedig a semmiből sikíthatnékom támadt az örömtől.
-          Joey? Joey Parker? Parker komolyan te vagy az? – soha nem tudtam volna elfelejteni azt a csokibarna szemet és a kutya pofit. Tipikusa olyan srác volt, aki a zsánerem volt mindig is. A barna szem, barna haj kisfiús arc mindig is levett a lábamról és miután az akadémián egyedül maradtam Lari távozása után nem maradt más lehetőség csak az, hogy új barátokat kellett keresnem. Ő lett az egyik szerencsés.
-          Nem hiszem el, hogy újra találkozunk. Mi történik veled mostanában? És mi lett a pom-pom lány karriereddel? – mosolyogva teszi fel a kérdéseket majd mellém állva régi barátommal az oldalamon kezdtünk el sétálni.
-          Ne is említsd. Életem legrosszabb döntése volt, hogy azt hittem jobb lesz, ha átállok a fociról a szurkolói pályára. – az egyedüli focista lány szerep nekem nem állt jól sohasem ez egyedül Larinak ment, így kérvényeztem az átiratkozásom a szurkolói csapatba. Az igazgatónő persze furcsán nézett, de nem szólt semmit csak aláírta a papírokat én pedig kemény egy hétig bírtam ki a tréningeket, mint szurkolói lány. – Na és ha már így gúnyolódunk, mi lett a kétballábas focistánkkal?
-          Nem nagyon bírtam én azt a fociskodást. Szülői kényszer, de hát biztos tudod. – zavart mosollyal nyugtáztam, amit Joey mondott, de nem vettem magamra, sosem volt normális családom a mostanin kívül, azt sem tudom, hogy milyen érzés. – Ne haragudj. Amúgy én alkalmi zenész lettem. Zongora, gitár néha ének. A feleségem nem örül neki, de valamiből muszáj gyűjtenünk, ha már gyereket szeretnénk. Tényleg láttam a lapokban, hogy Ronaldo a férjed, gratulálok.„Sajnos nincs mihez, de igazán köszönöm!” Hirtelen megállva fordultam barátom felé, majd egy olyan kérdéssel fordultam barátom felé, ami megtudva a hivatását teljesen egyértelmű volt.
-          Írjunk együtt egy dalt! – hangosan kimondva még jobb ötletnek tűnt, így nyitva a nagy kertes ház kapuját máris beinvitáltam régi új ismerősömet.
-          Akkor beszéljük, mi történt veled, amióta nem láttuk egymást és legjobb barátok lettünk, de te leléptél Sevillába és otthagytál a farkasok közt, hogy szétszedjenek. – enyhe indulatot véltem felfedezni Joey hangjában, amitől rögtön olyan sápadt lettem, mint a fal. – Tess csak szivatlak, teljesen megértelek. – féloldalas öleléssel nyugtáztam mondatát, majd a házba beérve egyenesen a zongora mellé kísértem őt.

Pár órával, néhány sörrel és millió eldobott papírral később sikerült egy teljesen korrekt dallal előállnunk, amit teljesen a szívemnek közel állónak éreztem és azt akartam, hogy már most élőben adhassuk elő Joeyval együtt. Lehet, hogy egy biztos barátot kellett volna magam mellett tartanom, hogy kihúzzon Lari helyett is a szar helyzetekből, amiket elkövetek?

-          Mehet még egyszer a dal? – vidáman és felszabadultan ültem fel a zongora tetejére majd bólintva egyet belekezdtünk abba a dalba, ami remélhetőleg hetek múlva a dallisták élén fog landolni.

(Demi Lovato - Tell Me You Love Me)




2017. augusztus 27., vasárnap

Előzetes 61.

Sziasztok! 
Úgy gondoltuk kedveskedünk Nektek egy kis előzetessel, reméljük várjátok már a következő részt. Már mindössze csak 10 fejezet maradt, és befejezzük a második rész írását. Tekintve a szavazatokra, egyenlőre úgy tűnik a Sweet 1 újraírása mellett voksoltok. Azt beszéltük Tessával tekintve neki az iskolára, egyedül írom meg, de ha azt felteszem, a harmadik részbe is belekezdünk, immáron már együtt. :)
Jó olvasást! Puszi Lari, Tessa. :)


(Larissa)

Hihetetlen, hogy pár perc alatt az eddig felépített dolgok képesek leomlani. Vágyakkal, reményekkel telve jöttem Madridba, de ezzel csupán csak a balszerencsém sorozatát indítottam el. Elvesztettem makacsságom miatt azokat az embereket, akik törődtek velem, akik az igazi támaszt nyújtották nekem. Elhidegültem családomtól, és barátaimtól egyaránt, és mindezt azért, mert önfejűségem miatt nem figyeltem fel a nekem beszélő hangokra. Nem élhetek folyton a múltban, mégis, ha lenne rá lehetőségem, visszapörgetném az időt, és hibáimból okulva, változtatnék egy-két döntésemen.

(Tessa)
Gyalog indultam el a stadiontól hiába autóval érkeztem. Kell most az agyamnak az a kis szellő, ami a fővárosi időt hűtötte , és reméltem, hogy az én gondolataimat és fejemet is le tudja majd hűteni. Céltalanul sétálgattam az utcákon, próbáltam gondolkodni, próbáltam valami bocsánatkérő szöveget összerakni a fejembe, de a „Sajnálom, hiba volt, de csakis azért, mert részegek voltunk és nem gondolkodtunk, és TE NEM VOLTÁL ITT!!!” szöveg szerintem nem lenne valami hatásos.