In memories...

Sziasztok!


Megérkeztünk az utolsó előtti fejezethez. Nem is húzom itt sokáig az időt, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!:)

(Larissa)

-          Lari! Lari! Larii! Nyugodj már meg kérlek! –Fabregas óvatosan megpofoz, de úgy tűnik ez sem elég határozott ahhoz, hogy normálisan szedhessem a levegőt.

-          Én nem… én nem… én még nem… - összefüggéstelenül kezdek el beszélni, egyszerűen a fel-feltörő zokogás és a levegőhiány sem könnyíti meg a dolgomat. Én még nem készültem fel arra, hogy megtudjam azt a hírt, hogy drága barátom meghalt. Hisz nem hallhatott meg! Csak pár percre hagytam magára… és akkor még beszéltem vele. Nem! Nem! Nem és nem! Köhögő roham jön rám, és ennek hála a tüdőmben elfogy a levegő. Az ájulás széléről még hallom spanyol barátom ordítását, majd az ajtó kinyílik és egy erős csattanást érzek az arcomon. A tudatomat szépen lassan visszanyerem, már nem hisztizek, már nem vagyok sokkos állapotban sem, csupán elmerültem az önsanyargatásban.

-          Larissa. Figyelj rám! –Brian erősen fordítja irányba a fejem, majd pár pofon után végre eljut a tudatomig, hogy most őt kell meghallgatnom. –A barátod nem halt meg! Ismétlem, NEM HALT MEG! Bólints, ha sikerült felfognod. –szemeimben hitetlenkedés, és boldogság szikrái csillantak meg, és határozott bólintásom után a srácok is csak hátradőltek és szuszogtak.

-          De, ha nem halott, akkor hol van? –Brian ül fel és fogja meg a kezeimet, Cescy továbbra is sokkos állapotban fekszik a padlón.

-          Az egyik vendégszobában. Elintéztem, hogy Selena ne vergődjön, de ezért neked kell itt maradnod. Egyedül…- természetesen nem kaptam dührohamot, örülök, ha barátom végre jó helyen van. –Természetesen hívtam hozzá orvost is, aki átkötötte a sebeit, ami csúnya volt, azt lefertőtlenítette, és a varrásodat, ami megjegyzem borzalmas volt, azt átvarrta. –gúnyos kacajára csak meglöktem, mire eldőlt, mint egy krumpliszsák. Tudom én, hogy nem tudok varrni, és szerintem ezt a foglalkozást nem éppen egy emberen kéne elkezdenem. De ízlések és pofonok. A fiatal Fabregas még mindig csak fekszik, és szuszog. Mikor nagy nehezen feltápászkodok, hogy közelebb menjek és megnézzem él-e még, akkor Brian kivonul a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.

Nem szólok egy szót se, csak karjai közé fekszek és hallgatom, ahogy a légzése pillanatok alatt lecsillapodik. Fejemet mellkasára hajtom, mire karjai automatikusan körbefonják derekamat. Még idilli is lenne ez a helyzet, ha éppen nem egy koszos padlón feküdnénk. Csak az a baj, hogy én egyelőre nem hagyhatom el, ezt a cellaféleséget. Vajon Fabregas mindent tud? Bri elmondta neki az egész történetet?

Valamit sejthet, ugyanis mikor a testvére kijelentette, hogy nem léphetek ki azon az ajtón egy ideig, akkor a spanyol egyáltalán nem háborodott fel, csupán feküdt tovább csendben a földön. Kicsit elbóbiskolhattam, ugyanis ismét az ajtó csapódásra térek magamhoz. Fabregas álmos tekintetében meglátom a rémületet, majd én is az érkező felé tekintek. Selena kacagva lép be a mahagónin, természetesen a Marcelo megkínzására használt kés, most is megtalálható a kezében.

-          Ó, de édes kis párocska! –hangjára kiráz a hideg, és még jobban Cescy karjai közé férkőzöm. Eszembe jut az, hogy Pufim is miattam sérült meg, ezért mintha tűzhöz értem volna, kipattantam barátom öleléséből. Vészesen közeledtem ahhoz a nőhöz, aki tönkretette az életemet, de ő nem hátrált meg, még csak meg sem ijedt. Tettem felé pár lépést, Fabregas a hátam mögül ordított, hogy álljak meg, de csak még közelebb merészkedtem a nőhöz. Az ajtónak háttal állt, ezért nem láthatta azt sem, hogy Brian résnyire nyitja az ajtót. Csak egy pillanatra veszítettem szem elől ex- barátom új nőjét, és máris lecsapott rám. Sebembe szúrva a kést, a földre juttat, de ezzel egy időben legjobb barátom testvére is akcióba lépett. Hátulról leütve a nőt azonnal hozzám siet. Így is sok vért vesztettem az utóbbi időben, hála természetesen Jessenek, most pedig szüntelenül lüktetett a vállam és a fejem is. A kés még kiáll a vállamból, a srácok sem mernek hozzáérni. Még azt érzékelem a külvilágból, hogy a fiatalabb Fabregas felkap a földről, még a másik értesíti a rendőrséget és kulcsra zárva az ajtót, elindulunk a hűvös, esti nyári levegő felé…

(Tessa)

(David Guetta ft Kid Cudi - Memories)

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is kiderül, van családom. Igaz, ebből a családból egyedül talán nővérem, Larissa szeret. Mindig is sejtettem, hogy valamilyen titkos, erős kapocs hozzá húz, de sose jöttem rá igazán, hogy ez mit takar.

Mikor kezdetben újoncként bekerültem az akadémiára, tudtam, hogy valami meg fog változtatni odabent. Eleinte Lari nem nagyon szimpatizált velem, de meg is értem, hiszen kitúrtam az egyik legjobb barátnőjét. Legalábbis ezt állította. Arra nem gondolt, hogy betöltötte a 20. életévét, tehát önmagától kellett elhagyni a kollégiumot.

Többször szívattak a csapattársak azzal, hogy béna vagyok, meg egyáltalán mit keresek egy fociakadémián, ha életemben nem láttam labdát. Természetesen ilyenkor meghunyászkodva, csupán csak az orrom alatt mormoltam el pár trágár szót, úgy, hogy senki ne hallja.

Nagyon ritkán találkoztam egyetlen szobatársammal, hiszen mikor elmentem aludni ő még nem volt a szobában, mikor pedig felkeltem akkor már nem volt sehol sem. Ha nagyon muszáj volt, váltott velem pár szót, de különösebben nem érdekelte, hogy mi van velem.

Egyik nap mentem le a hajnali ötös futóedzésre, természetesen pár srác belém kötött. Összesen 389 diák, velem együtt 390 tanult ott, persze ebből kb. 370 fiú volt. Különböző sportokat lehetett teljes mértékben elsajátítani, többek között az amerikai futballt és az atlétikai sportok sokaságát tanulhatták az emberek. Az a 20 diák, akiket nem vettem a fiúk közé, azok közül 18, pom-pom szakon tanult. A szurkolás szabályait, és természetesen a technikáját is megtanították nekik.

Egyedül Larissa és Tessa, az-az én, mi fociztunk a fiúkkal. Őt sokan tisztelték, felnéztek rá, hiszen a híres Arsenal szerződtette le. Akkoriban kicsit féltékeny voltam rá, hiszen, ha az én apám is vezetőedző lenne valahol, akkor természetesen nekem is lenne egy biztos helyem valamelyik híres klubnál. De ez a része lényegtelen.

Tehát, mentem le edzésre, és több srác elkezdett lökdösni, mindegyik az a tipikus szépfiú, akik védőszerelésbe bújnak, és amerikai focit játszanak. Lari éppen fel akart szaladni a kulacsáért, hiszen ő akkor érkezett vissza az ágyúsok korai edzéséről, és pont meghallotta a hangomat, ahogy kiabálok a srácokkal, hogy engedjenek el. Emlékszem, tiszta sár volt az arca, és a ruhája is, mégis fáradtan, csatakosan, de átvágott a folyosón, és pont mikor az egyik gyökér le akarta tépni a pólómat, akkor fogta meg a kezét. Hálával tartoztam, és a mai napig tartozom neki, hiszen nem lehet tudni, hogy mégis mi történt volna, ha ő nem jár arra. Megvédett, és kulturáltan megfenyegette a focistákat, hogy akadjanak le rólam. Attól a perctől számoljuk a barátságunkat. Utána már elválaszthatatlanok voltunk. Többször kivitt egy-egy nagyobb edzésre, és a fél órás futásoknál is segített, hogy ne dőljek ki az első árokba.

Egy idő után egyre kevesebbszer találkoztam vele, majd rájöttem, hogy bekerült David bandájába. Nagyon aggódtam érte, de mikor érdeklődtem volna, hogy merre jár, mit csinál, kivel van, akkor mindig mindent letagadott… aztán egyre többet veszekedtünk, és akkor jött az édesapjától a balhé. Többet nem szólt hozzám, sőt nem is láttam. Engem leigazolt egy női csapat, Lari mellett megszereztem a megfelelő tudást, és kondit. Már a második meccstől fogva kezdő tagnak tudhattam magam a keretben, de az egyik mérkőzésnek hatalmas tétje volt. Guardiola állt a pálya szélén, és ajánlatot tett, hogyha megnyerjük ezt a meccset, amit egy olasz csapat ellen játszottunk, akkor mehettem volna hozzájuk edzeni. Természetesen, ahogy az lenni szokott, megsérültem.

Már az öltözők folyosóján is „kinézett” magának az a lány, többször próbált feldühíteni, de nem az a típus vagyok, aki rögtön robban, ezért egyáltalán nem használt az a stratégia, amit kiválasztott. Változtatva a módszerén, a második félidőben egyre többször csúszott be, de mindig elég időm volt ahhoz, hogy átugorva őt, pár lépéssel arrébb zuhanjak a pályára.

Tisztán emlékszem arra, hogy az egyik csapattársam, July, középen várta a labdát, és egy pillanatra rá figyeltem, nem néztem a támadómat. Egy erős ütközés következtében a földön kötöttem ki, Rachel pedig a zuhany alatt. Akkor körülbelül minden lejátszódott a szemeim előtt. Senkire, és semmire nem tudtam pontosan összpontosítani, mindig Lari szavai jártak a fejemben. És persze Pep csalódott tekintete. Ahogy gondoltam, rögtön megfordult, és kisétált a Londoni stadionból…

Lari többször figyelmeztetett, hogy az akadémián kívül, sajnos vannak ilyen emberek. Megmutatta az Arsenal meccsein szerzett hegeit, és a legutóbbi meccs stoplis nyomait is, ami miatt egészen bekékült a lába. Csodáltam, hiszen egyszer sem mutatta ki a fájdalmait, még ha lelki gondjai voltak, akkor is belül emésztette magát.

Tehát visszatérve a meccsre, hordágyon vittek le, és szállítottak azonnal kórházba. Félúton eszméletemet veszítve kiesett a műtét, és minden addig történt dolog. Mikor felkeltem az orvos szomorú fejjel jött be, hiszen a bokám szilánkosra tört, és elkerülhetetlen volt a műtét. Kijelentette, ha nem járok gyógytornászhoz, ha nem kezdek el önerőn túl teljesíteni, többet nem állhatok lábra. Szükségem volt Larira, de sehogy sem tudtam a szeme elé kerülni. Magamat hibáztattam azért a cikkért, amihez semmi közöm nem volt. Ahogy az lenni szokott, nem mehettem vissza focizni. Az életem kudarcról kudarca éltem, és a legborzasztóbb az volt, hogy fogalmam sem volt arról, mit csinálhatnék. A kollégiumba már nem mehettem vissza, Lari már nem tartózkodott Londonban, nem tudtam róla semmit. A sérülésem után egészen Sevillaig utaztam. Mindig kis vonalakban értesítettem barátnőmet a felől, hogy hol talál, és mi van velem, természetesen választ sose kaptam rá. De akkoriban még meg is értettem ezt.

Az éneklés egészen hirtelen pattant ki az agyamból. Otthon elgitározgattam és dúdoltam a dallamot is, majd egy kezdő esten felléptem, ahol Philip, a menedzserem rám talált. Azóta tart ez a mániám, és egész szépen meg is élek belőle.

(El Canto Del Loco - Canciones)

De most visszatérve arra, hogy elméletben Larissa a testvérem. A minap kaptam egy névtelen hívást, aki csak annyit mondott a telefonba, hogy nézzek utána Andrew Morrisonnak és a lányának, Larissanak. Természetesen nem tudtam hogyan kezdjek neki, ezért felbéreltem egy nyomozót, aki sikeresen kiderített pár dolgot.

Édesanyám, Ollala a szülés közben vesztette el az életét, Andrew pedig végignézte a születésemet, és a szeretett nő halálát is. Állítólag hazament Larissahoz, de valószínűleg a lány a mai napig nem tudja, hogy akkor valójában mi történt.

Crissel való veszekedésem után, ami persze csak egy kis semmiség volt, elindultam az egyik fellépésemre. Zaklatott voltam, hiszen szerelmem azon csapta ki a balhét, hogy titkolózom előtte, és egy ismeretlen férfivel látott párszor egy kávézó teraszán. Az istenért nem akarta azt megérteni, hogy semmi nincs köztem, és Matthew között. Matt egy 30 év körüli férfi volt, aki felvilágosította az életemben azt a pár sötét foltot. Ezért is tartok most újra London felé. El kell intéznem pár dolgot a kórházban, utána pedig beszélnem kell Larissa apjával.

A gondolatmenetemet egyedül a telefon zörgése zavarta meg, senki és semmi az égvilágon nem tudott volna kirepíteni az álomvilágból.

„SOS! Lari vagyok, kérlek, azonnal hívj fel! Elrab…”

Természetesen fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Ismeretlen számról érkezett, ezért valójában azt a lépést akartam megtenni, hogy kikapcsolom a telefonom és nem foglalkozok senkivel. Pár pillanatig mérlegeltem a helyzetet, majd lehúzódva a megállósávba, kisvártatva megnyomtam a hívó gombot.

-          Hola édesem, jól vagy? Hol vagy? Hova menjek? –aggódó hangomra csak egy férfias hang kacag fel a vonal túlsó végén, mire elönt a pánik.

-          Ne haragudj, hogy ilyen drasztikus módszerekhez kellett folyamodnom, de beszélnem kell veled. Sergio vagyok egyébként. –megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de akkor sem tudom, hogy most mi van Larival. Hiszen Selena megtudta, hogy Cancunon nyaral, és az utolsó SMS tőlem érkezett, amire sajnos választ már nem kaptam.

-          Semmi gond. Figyelj, megtudtam pár dolgot, gondolom azért hívtál engem, illetve ijesztettél rám, mert az utolsók között vagyok a híváslistán, ráadásul 3 SMS az én nevemhez fűződik. –kacagására ismételten csak fellélegzek, de valahogy kezd mérgesíteni az a helyzet, hogy barátnőmről semmit nem tudok. Mint már említettem, nem robbanok olyan könnyen, de ha a szeretteimet bántják, akkor engem is ki tudnak hozni a sodromból.

-          Gondolom mérges vagy, amiért még ebben a percben is csak húzom az időt. –dühös fújtatásomra ismét felkacag, de nagy levegőt véve folytatja a mondandóját. –Larissat valójában elrabolták, ráadásul, aki ezt kitervelte, az nem más, mint Selena. Azért hívtalak, hogy hátha tudsz valami róla, esetleg arról, hogy hol találhatom meg.

-          Sajnos fogalmam sincs ilyen téren semmiről. Amint a dolgaimat lerendeztem, megyek vissza. Hova is?

-          Cancun. De milyen dolgokról van szó? Ha? –kíváncsiságát nem tudta már véka alá rejteni, ezért egy mosolyt megengedve magamnak, regélésbe kezdtem.

-          Az a helyzet, hogy eddig nagyon úgy tűnik, Lari az én elveszett nővérem. Több dolog e mellett a teória mellett áll, és elég nehéz nem elhinni ezt az egészet. Most Londonba tartok, beszélni akarok Lari apjával, és a kórházban dolgozó nőkkel is, akik feltehetőleg 20 évvel ezelőtt ott voltak a születésem napján. Lényegében ennyi, de már mennem is kell, ugyanis nem nagyon állhatnék órákat a leállósávban. Csókoltatok mindenkit, de ha lehet Roninak és Larinak ne nagyon mond el ilyen részletesen. Sőt az utóbbinak, egyáltalán nem kéne elmondani addig, ameddig nem száz százalék ez az egész. Na, szia Sergio! – válaszra sem várva, lecsapom a telefont és folytatom az utamat a múltam kiderítéséhez…

(Larissa)

(30 Seconds to Mars - Closer to the Edge)

A gépek ütemes sípolása térít észhez. A fertőtlenítő szag sajnos már ismerősként üdvözöl. Próbálok mozogni, hiszen már úgy érzem, hogy mindenem elzsibbadt, de egy kéz nem engedi a fordulást. Cescy mentőövként kapaszkodik a kezembe, bátyja természetesen kicsivel arrébb terpeszkedik el a kanapén. Mind a ketten alszanak, egy különbséggel. Még Fabregas1 kényelembe helyezte magát, addig Fabregas2 a kezemet szorítva dőlt előre az ágyamra.

Mocorgásomra egy álomittas szem figyel rám, elsőnek fel sem fogja, hogy kinyitottam a szememet. Elveszve a csoki barna szemekben, tudom, hogy otthon vagyok. Cesc már régóta sokat számít az életemben, és mióta megtudtam, hogy akaratomon kívül is engem védett Briannel, akkor jöttem rá, hogy rá aztán tényleg bármikor számíthatok.

-          Szia. –rekedt suttogó hangomra csak elmosolyodik, testvére szemei pedig kipattannak.

-          Sajnálom, hogy ismételten egy kórházban kell ébredned, de sok vért vesztettél, és be kellett hozni. –szomorú tekintetét látva, rájövök, még csak most jön a neheze.

-          Ki vele Cescy! Igaz nem játszhatok többet…?! –csalódott hangomra csak megszorítja a kezem, és nyugtatólag apró köröket ír le a hüvelykujjával.

-          Ha járni akarsz, akkor nem. Bár azt mondta az orvos, hogy minden rajtad fog múlni. Ha erős vagy lelkileg, akkor bármit képes leszel összehozni. Lari, én tudom, hogy erős vagy! Meg kell tenned! Egy ilyen tehetséget…- ujjaimat a szájára teszem, jelezve, hogy ne fejezze be a mondatot. Brian felé nézve, szemeim segítségért kiáltanak, mire felemelve azt a nagy seggét, végre ő is közelebb jön.

-          Bri, mit tud? –belenézve a jég kék tekintetbe, megfogalmazódik bennem a válasz, mindent. Ijedt tekintettel nézek a boci szemű barátom fel, mire csak halvány mosolyt küld felém.

-          Mindent tud. Elmondtam neki, hogy miért raboltunk el.

-          Miért? Ez a része még nekem sem világos…- hatalmas sóhajtás után közelebb húz egy széket, majd leülve rá, mesélésbe kezd.

-          Tudtam nagyon jól, hogy Selena téged akar. –szisszenésemre csak megrovón nézett rám, ha nem tudnám, hogy miattuk vagyok ott ahol, akkor még el is szégyellném magam. –Csak ez a lehetőség volt előttem. Sel bizalmába férkőztem, többször undorodva értem hozzá, de megtettem, mert az öcsémnek is fontos vagy. Egyik nap kijelentette, hogy meg akar téged ölni, hiszen új erőre kapott, és természetesen ott voltam én is neki. Mikor elraboltak téged, és a barátodat, akkor éppen a tervemet szövögettem, ezért csak akkor értem haza, amikor elsőnek találkoztunk. Fogalmam sem volt arról, hogy Sel mit tervez, és hogy akarja ezt az egészet kivitelezni. Megkínozta a barátodat, pusztán szórakozásból, itt döntöttem el, hogy nem hagyhatom, hogy veled is olyan szörnyűségeket műveljen. Váratlanul beállított az öcsém, azt viszont, hogy hazudtál neki ’Pufi’ kilétéről, még mindig nem köszöntem meg, de úgy gondolom itt az ideje. Mikor kötözted a barátodat, akkor, még ha felszínesen is, de beszámoltam neki a történtekről. Ahogy sejtettem, rögtön intézkedni kezdett. Mivel nem akartam, hogy Selena egy ujjal is hozzáérjen, ezért minden tettét magamra vállaltam, így a nő nem tajtékzott. Lényegében ennyi a történet. Mikor bejöttünk a kórházba, akkor szereztem ezt. - hatalmas monokli éktelenkedett a gyönyörű szemei alatt. Kezemet a számhoz kapom, és hangos hahotázásba kezdek. Megrovó tekintetén csak még jobban nevetek, de egy sötét pillantásnak hála, elhallgatok. Cescy szomorúan néz rám, de nem értem a miértjét.

-          Mi a baj? –csodálkozó tekintetét rám emeli, majd szólásra nyitja a száját.

-          Hívtam a barátodat, de ki volt kapcsolva. Lari, tényleg nem vagy mérges Brianre se meg rám se? –csalódott tekintetétől nem tudok megszabadulni. Kezeimet az arcára simítva, mint egy kismacska, úgy bújik bele a tenyerembe. Ölelésre nyitom bal karomat, még a jobb élettelenül fekszik továbbra is az ágyon. Mind a két Fabregas mosolyogva karol át, és percekig csak így maradunk. Most valahogy boldog vagyok. Pufi valószínűleg már jól van, és azokkal vagyok most is, akiket szeretek…

(Sergio)

Most így belegondolva elég hülye tett volt az, hogy a telefonomat, ami ebben a helyzetben összekötött a világgal, kidobtam az ablakon. Bár ne tettem volna. Percekig, talán órákig figyeltem azt a gyűrűt, ami megváltoztatja az életemet majd. Ha valaki azt mondja két évvel ezelőtt, hogy jön egy lány, akibe majd annyira beleszeretek, hogy meghalni képes leszek érte, hát a minimum az lett volna, hogy körberöhögöm. Sosem voltam az a nagyon érzelmes srác, de most valami változott. Ez a lány egyetlen mosolyával képes volt levenni a lábamról, arról nem is beszélve, hogy a szeretteiért bármire képes. Ha egy embert közel enged magához, azt többet nem ereszti, nem hagyja, hogy elmenjen.

Igaz valahogy én mégis képes voltam elérni azt nála, hogy elkezdjen taszítani. Fogalmam sincs arról, hogy mit várhatok a következő napokban. Előkerül? Jól lesz? Egyáltalán akar majd még látni? Vagy elküld melegebb éghajlatra? Ez a legrosszabb… amikor az ember nem tudja, valójában mire számíthat. Legszívesebben addig csókolnám mézédes ajkait, ameddig arra nem kér, hogy hagyjam abba. De mi a garancia arra, hogy nem lökne-e el magától? „Aj, ember, amúgy is, mióta vagy te ilyen érzelmes?!”

Persze a költői kérdésre választ sajnos nem kaptam, így elég érdekesnek tűnt a magammal folytatott csevej.

Visszatérve a hotelhez, Cris és Sneijder a google előtt tevékenykedett valamit. Nem törődve a srácokkal, elvonultam a fürdőbe, hogy legalább egy kis időre felejtsek el mindent. Több percig, esetleg óráig álltam a tus alatt, és hülyegyereket játszva, váltogattam a meleg és hideg vizet. Körülbelül már egy fél órája viszont szinte csak a jeges vizet folyatom magamra, ami fáradt testemnek egész tűrhető. Csak aztán majd hatalmas tüsszentések árán fogok csak A-ból a B-be eljutni. Na jó, úgy tűnik egészen az agyamra ment a fürdés, tehát kiszállva a kabinból, törölközővel a derekamon elsétáltam az egyik szobáig. Ledőlve a hatalmas francia ágyra, azonnal elnyomott az álom.

Telefoncsörgésre kapom fel a fejem, de mikor tudatosul bennem az, hogy valószínűleg nem az enyém rezeg, felkapva egy felső és egy pólót, lesietek a kocsimhoz. Meg sem vártam, hogy ki lehetett a titokzatos hívó, csak minél hamarabb egy másik helyen akartam tudni magam.

Sokat agyaltam szerelmemen, így valami fura érzés azt súgta, hogy csak autókázzak, és egy időre felejtsek el mindent. Így kerültem egy Cádizi kórházhoz. Hogy mit keresek itt? Fogalmam sincs, de a bensőm azt súgja, be kell mennem az épületbe.

Komolyan mondom, már kezdek megbolondulni. Megrázom a fejem, és beindítom a kocsit, de a következő pillanatban egy fekete Ferrari mellettem parkol le…

Maybe brother...

Sziasztok!

Ismét megérkezett az új fejezet. Elérkeztünk a 28.hoz is. Köszönöm szépen, hogy rendszeresen olvastok, és adtok hangot a véleményeteknek!:) Már nincs sok hátra a történetből, körülbelül 2-3 fejezet várható még. Mivel most van időm írni, ezért lehet, hogy egy héten belül be is tudom fejezni Larissa zűrös életét, utána pedig a You are my destiny sztorit veszem a kezeim alá.
Remélem tetszeni fog ez a rész, és sietek a folytatással is.:) Jó olvasást!

(Larissa)

(Rihanna-Unfaithful)

Érdeklődve figyelem a számomra oly ismerős személyt. Nem szólalok meg, arra várok, hogy ő kezdjen hozzá a magyarázkodásnak. Egyáltalán mit keres ő itt?

Megunva a várakozást, elindulok a folyosón, valami fürdőszobát keresni. Belépve az első ajtón, egy csodaszép gyerekszobában találom magam, de mivel mosdót nem tartalmaz a rózsaszín vattapamacs, ezért ahogy bebicegtem, úgy el is hagyom a szobát.

-          Mit keresel itt Kölyök? –hm. Pedig már azt hittem megnémult. –És egyáltalán, hogy nézel ki?! –második kérdésére végigpillantok magamon, majd nevetve nyugtázom, hogy még mindig nincs rajtam felső. A nadrágom elszakadt, a sebemből folyamatosan csepeg a vérem, az oldalam és a melltartóm egy része már teljesen átázott.

-          Ezt én is kérdezhetném tőled. Tudod egyáltalán, mi folyik abban a szobában? –kérdésemnél csupán a hátam mögé mutatok, de barátom ekkora elkapja a kezem, és szembe fordít saját magával. Sajnos nem volt egy jó döntés, ugyanis a fordulásom következtében a bal lábamra helyezem a testsúlyomat.

-          Jézusom. Jól vagy? Larissa?!! –a hirtelen jött fájdalomtól a fejem elkezdett lüktetni, és egy pillanatra minden elsötétült szemeim előtt.

-          Cescy mit keresel te ezek között az emberek között? –lassan megrázom a fejem, hogy egy kicsit is tisztuljon a kép, de barátom értetlen tekintetével találom szembe magam. A hasam hangosan korog, a lábaim teljes mértékben felmondták a szolgálatot, de még csak nem is csünghetek karjaiban, ugyanis jobb karom sem bírja a terhelést még. Kész szerencsétlen vagyok.

-          Lari, hogy-hogy mit keresek itt? Hiszen Brian a bátyám!  Jöttem meglátogatni. –őszinte meglepettség csillogott a szememben. Hogy Brian, ez a Brian pont Fabregas testvére? Egyáltalán miért van akkor angol neve? Vagy most mi van?

-          Most kéne annak a résznek jönnie, hogy neked esek, és felteszem a kérdéseimet. De meghagyom neked azt az örömöt, hogy magadtól számolj be mindenről! –rejtett felszólítással jeleztem neki, hogy ideje elkezdenie a regélést, de mivel nem nagyon tudtam állni, ezért csak lecsúsztam volna a fal mellett. Hogy miért csak volna? Azért, mert drága barátom felemelt, és egészen egy szobáig vitt.

Belépve a szobába, nyugodtság öntötte el a szívemet. A hatalmas szoba egy bizonyos stílust képviselt. A falon volt egy hatalmas ágyú, és az ágyon piros selyemtakaró terült el. A hatalmas franciaágy a fél szobát elfoglalta, viszont a legjobban mégis egy közös kép tetszett. Az ajtóval szemközti oldalon két férfi volt a falra festve. Kívülről nem hasonlítottak, hiszen az egyiknek férfias, markáns arca, és jég kék szemei voltak, viszont a másiknak kisfiús vonásai, és hatalmas csoki barna szemei csak úgy vonzották a tekintetemet. A gyerekes arc még most is megtalálható barátomnál, kivéve persze, ha megnöveszti a szakállát. Bár már párszor elmondtam neki, hogy olyan, mint egy ősember, de hajthatatlan. Na tehát visszatérve a képre. Egymást ölelve feszítenek rajta, ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy Cesc kábé 10-11 év körül van. Sajnos nem tudom tovább elemezni a festést, mert barátom elindul a fürdőszoba felé.  A helységet körbelengte Cescy jellegzetes illata. Mocorgásomra csak egy csúnya pillantás volt a válasza, majd leültetve a lehajtott WC ülőkére, megnyitotta a kádnál a csapot és visszatért a vállam tanulmányozásához.

-          Szívem, ezt most szépen leveszem. Nem hiszem, hogy beleragadt volna a sebbe, ugyanis még mindig szivárog a véred, tehát nincs is rajta seb…- professzorosan magyarázza el azt, amit én is nagyon jól tudtam, majd elkezdi letekerni a kötést a vállamról.

-          Fabregas. Megrántod a kezem, esküszöm, belefojtalak a vízbe. –nevetése miatt ép kezemmel csak lökök rajta egyet, mire ijedt tekintettel próbál állva maradni. A véres fáslit csak elhajítja, majd már csak a csobbanásra figyelek fel. Mérges, kócos fején jókat kacagok. Kihúzza a dugót a kádból, és megáll előttem. Ruhája már kellőképpen felszívta a vizet, ezért most minden a csempére folyik. Előrehajol, megtámaszkodik a combjaimon, egészen közelről néz a szemembe. Szája majdnem súrolja az ajkaimat, de egy gúnyos mosoly után megrázza a fejét, így kacagva hajolok hátra. –Rosszabb vagy, mint egy kutya! –mogorva tekintettel lekapja magáról a felsőt és nekem dobja. Szórakozott elhajolok előle, mire hangos csattanással a falnak csapódik. Nevetésünkre egy morcos fej jelenik meg az ajtóban, ami nem máshoz tartozik, mint Brianhez. Szó nélkül be is csapja a mahagónit, mire Cescy csak rám néz, megnyitja a vizet, és a bátya után ered.

Egyedül a fürdőben azon gondolkozom, hogy most akkor mégis mi lesz? Fabregas segít majd kijutni? Vagy ez hogy fog működni? Egyáltalán Brian mit akar tőlem? Az is lehet, hogy ő rájött arra, hogy Selena mit csinál velem. Hiszen mikor kijelentette, hogy Pufit kórházba viszi, akkor is kedves volt.
A kád megtelik forró vízzel, mire óvatosan kihámozom magamat a még rajtam lévő kötésből. Gyorsan ledobálom még a gönceimet, és fahéjas habfürdőt téve a vízbe, elmerülök a keletkezett habok között. A bal lábam, mint valami fadarab, úgy lóg a kád alján, viszont a jobbal ügyesen dobolok a szélén. Az ajtó kinyílik, mire egy adag habot fújok az érkezőre. Cesc a háttérben hangosan felröhög, természetesen a mélabús, gúnyos tekintetű testvére kapta az ajándékomat. Nem gondoltam volna, hogy ő fog elsőnek belépni.

-          Istenem. Ilyenkor adok hálát az éles eszemnek. Lari, kincsem, csak ne ismernélek ennyire…- bátya elég szép tekintettel fordult meg, de amikor ránézett Fabregasra, mintha minden haragját elfújták volna. Mosolyogva visszafordul, és leül oda, ahol pár perccel ezelőtt még én tengettem az időmet.

-          Úgy gondolom, szeretnéd megtudni, hogy mégis miért nem mondtuk el, hogy testvérek vagyunk…- bólintásom után csak összenéztek, és jóízűen felnevettek.

-          Gyerünk már! Ne nevessetek, hanem kezdjetek mesélni! –érdeklődve rám tekintenek, majd egymásra vigyorogva először Cescy szólal meg.

-          Szivi. Először is… csússz lentebb. Aztán nem gondolod, hogy fel kéne öltöznöd? Utána…

-          NEM! Most akarok mindenről tudni. Utána Pufihoz megyek! –mintha Brian megpróbálná belém sulykolni a szavakat. Úgy néz kb. most, mintha meg akarna ölni.

-          Ki az a Pufi? –válaszom előtt a testvérére nézek, de mivel elég bosszús tekintettel figyel, mentem a menthetőt.

-          Pufi… Pufi…

-          Pufi?

-          Pufi az én párnám! Már tegnap óta itt vagyok, és Bri már megmutatta a szobámat. Ott találtam egy édes párnát, és azt elneveztem Pufinak. –fogalmam sincs miért hazudtam barátomnak, de úgy éreztem meg kell tennem. Nem a fenyegetettség miatt, csupán azért, mert olyan elveszettnek tűnt a jég kék tekintet. Az ágyús bólintása után végre belekezdenek a történetbe…

(Sergio)

(Lady Gaga-Judas)

Kopogás nélkül nyitok be a bent lévő emberekre, de csak a röhögő Ronaldot és Sneijdert találom bent. Érdeklődve indulok el a focisták felé, természetesen az egyiket még mindig gyűlölöm, hiszen a szerelmemet vette el tőlem. De nem hibáztatok senkit semmiért, hiszen azt nem lehet elvenni, ami talán sohasem volt a tiéd. Én taszítottam el magamtól, én hibám volt, hogy ez az egész megtörtént. Ha akkor jobban figyelek rá, és nem csak megalázom pár ismeretlen ember előtt, akkor talán még most is mellettem lenne, és engem boldogítana a csókjaival. Kíváncsi tekintetekkel találom szembe magam, úgy látszik kicsit elkalandozhattam, mivel fel sem tűnt, hogy engem néznek.

-          Öhm. Csá, Cris beszélhetnénk egy percet? –látom rajtuk, hogy azt várják, folytassam, de azért mégsem az ellenségem előtt szeretném azt elmondani, amire rájöttem egy SMS után. – Ha lehet, akkor négyszemközt. –gyerünk Sergio! Menni fog ez neked. Nem esel neki senkinek, nem ütöd ki az amúgy is ocsmány Ronaldot sem. Most valahogy nem szedne fel egy csajt sem. Bár amilyen kis rafinált, előadja, hogy egy verekedésen szerezte a sérüléseket, mert a kutyáját elütötte egy kocsi, és tovább akart hajtani. De ő hőst játszva kirángatta a sofőrt, de az-az elején erősebbnek bizonyult, így szerezte a monoklit és a felrepedt szájat.

-          Sergio, haver, hahóóóóóóóóóóóóóóóóóóó! Itt vagy? Vagy Csókok. C. jár a fejedben? –elhúzom a számat, és szisszenő hangot adok ki, mire csak mind a ketten felnevetnek. Hogy micsoda? Sneijder nevet azon, amit csinálok?!

-          Kérlek. Ha megtudtál valamit Larissaról, akkor itt, előttem mond el. Engem is nagyon érdekel, mi van vele, segíteni szeretnék, ha tudok! – elszánt tekintetében tűz lobogott, és igazán most fogtam fel, hogy tényleg komolyan gondolja azt, amit mondott. Harcolni fogok szerelmemért, de ha arra kér, hogy hagyjam el, megteszem. Még ha a szívem is szakad bele ebbe a lépésbe. Meg kell tennem… annyi fájdalmat okoztam már neki. Több alkalommal nem bánthatom már! „Sergio! Hisz ilyenekre nem is kéne gondolnod! Azt sem tudod, mi van vele, erre te már rögtön azt latolgatod, hogy el fogod hagyni, ha arra kér… Idióta!”

-          Rendben. –mondatomat egy határozott bólintással erősítem meg, mire a szobában mind a két férfi, hangosan fújja ki a levegőt. –Ronaldo mit is mondtál? Mi van Tessaval? –barátom idegesen a hajába túr, majd egy sóhaj után újra elmondja a történteket. Hát akkor tényleg igaz. Lehet, hogy megint Tess kavart be valamit. –Az-az elméletem van, hogy a barátnője lehet megint az összekötő kapocs. Ha őt megtaláljuk, akkor arra is rájövünk, hol tartózkodik most Lari! –egy hatalmas lökést érzek magamon, majd máris egy test nyom össze. Ronaldo jobb egyenesétől ismételten megszédülök, de fordítok a helyzetünkön, és már én fogom le a karjait. Egy erős öklös után Sneijder leránt róla, majd hátrébb taszítva, közénk áll.

-          Elég volt! Meg akarjátok keresni Larissat és Marcelot, vagy inkább még péppé veritek egymást gyorsan… Mert ha az utóbbit választjátok, akkor itt is hagylak titeket. Azt csináltok, amit akartok, én pedig felkutatom akár a föld alól is az angol lányt és barátját! –főnökös hangjára egy percre összehúzom magam, majd lehuppanva a kanapéra, fejemet a kezembe temetem. Igaza van Crisnek. Megvádoltam a barátnőjét, és ez nem volt a legszebb tett. De az utolsó híváskezdeményező Tessa volt, ráadásul 3 SMS is érkezett abban az időpontban. A legkésőbbit most olvastam csak el, de a „Sajnálom…” szónál tovább nem jutottam. Elővéve a készüléket, még mindig azt az üzenetet látom a kijelzőn. Szemeimet végigfuttatom a sorokon, majd hatalmasat nevetve egyenesen a falhoz vágom a kis fekete telefont. A focisták egymásra néznek, majd Ronaldo letörli a szájából kiserkenő vért, és elindul felém.

-          Mi történt? –Kezeit a vállamra rakja, majd mikor felveszem vele a szemkontaktust, bíztatóan átölel.

-          Ne haragudj, hogy ekkora segg voltam. Elolvastam a barátnőd utolsó üzenetét, és mindent félreértettem. Az állt benne, hogy: „Sajnálom… olyan dolgot tudtam meg ma, ami kicsit megrázott. Mivel nem vagyok ebben biztos, ezért egyelőre még nem mondok semmi konkrétumot. Eljöttem Madridból, hogy utánajárjak a dolgoknak. Majd jelentkezem! T.” És én idióta, csak a sajnálom szót olvastam el. –keserűen felnevetek, mire mind a két férfi leül mellém és gondolkozva maguk elé merednek.

-          Tehát akkor lényegében senkiről nem tudunk semmit. Igaz?! – Wesley mérgesen csap az asztalra, ami a keze alatt megreped, Ronaldo pedig csak csendesen ül tovább. Szerintem azon agyalhat, hogy mégis mit tudott meg Tessa. Rosszul esett a lelkének, hogy szinte nem osztott meg semmit vele a lány, tehát nem bízott meg a nőcsábászunkban. Ismertem régen is Crist, de amit ez a kishölgy művelt vele, az valami fantasztikus volt. Régen buliról bulira járt. Sajnos egészen pontosan tudom, milyen partikon vett részt, ugyanis pár ilyenbe én is belecsöppentem. Csak iszunk és iszunk addig, ameddig van nálunk készpénz, majd egy idő után már csak számlára íratjuk fel a fogyasztott alkoholt. Több vadidegen nővel vagyunk egy helyiségben, csupán egy a bökkenő. Ezek általában józan állapotban csinálnak egy-két kompromittáló képet, amit valamelyik híres, neves pletykalaphoz el is juttatnak. A legutolsó szabadnak mondható partim is ilyen volt. Akkor ismerkedtem meg Larival, és azóta se bántam meg azt az estét. Annyi különbség természetesen volt, hogy nem ittam magam segg részegre, de ez a londoni lányról már nem mondható el. A lábán sem tudott megállni normálisan, bár valahogy mégis ez jött be nekem. Igaz, mikor lerántotta barátomról azt a csajt, akivel éppen csókolózott, akkor döntöttem el, hogy nekem ő kell. És szerintem Gonzo sem gondolkozott másképp Hannahról. Tudom jól, hogy a részeg emberek nem azért állnak valakivel szóba, mert éppen híres, vagy ő a Real Madrid világbajnok hátvédje, hanem azért, mert valóban szimpatizál nekik az ember külseje. Bár ittas állapotban mindenki külleme megszépül.

-          Én még mindig azt az elvet vallom, hogy valahogy fel kéne venni Tessaval a kapcsolatot. Ő csak tud valamit… olyan nincs, hogy a legjobb barátnő még csak ne is sejtsen semmiről sem! –Cristiano mérgelődve kapja elő a telefonját, de egy szó nélkül máris tárcsázza a már megszokott számot. Többször kicseng, de egy idő után valaki a túloldalon kinyomja a hívást. Okos férfi révén nem hívom újra, hanem az én készülékemen megnyitva egy új üzenetet, a következő mondatot kezdem el írni: „SOS! Lari vagyok, kérlek, azonnal hívj fel! Elrab…”. Csapattársam telefonjából kimentve a számot, megfelelő helyre elküldöm ezt a rövidke kis üzenetet. Tudom, hogy gonosz dolog, de Tess ezt a számomat nem ismeri, így bizakodva várhatjuk a hívást. Nem kell magamban csalódnom, ugyanos pár perc múlva megcsörren a telefon…

(Larissa)

-         Nos, kezdeném azzal, hogy miért Brian vagyok, és miért nem Don Juan vagy bármi ilyesmi. Mikor én megszülettem, szüleimmel még Angliában, történetesen Londonban éltünk. Mivel spanyol névvel nehezebb lett volna beilleszkednem, ezért választották az ősök ezt a nevet. Cesc és köztem kereken 4 év van. Szüleink arra nem gondoltak, hogy két év után elhagyjuk ezt a várost. Apánkat a kötelesség Arenys de Mar-ba szólította, így anya terhesen repült egészen addig. Tudod, ez egy Barcelonai tartományba tartozó, spanyol város. Úgy tűnt, hogy örökre ott maradunk, legalábbis addig, ameddig nagykorúvá nem válunk. Öcsém születésnapja előtt 3 héttel, visszaköltöztem Londonba. Imádtam azt a várost, és sokkal jobban tetszett a ködös, hűvös éghajlat, mint a forró mediterrán.

-          Születésnapom után pár nappal, kaptam egy hatalmas lehetőséget. Ugye azt tudod, hogy 13 éves koromtól a Barcelona játékosa voltam?! –bólintásom után folytatta a mesélést. -16 éves koromban éltem azzal az ajándékkal, amit a londoniak nyújtottak át nekem. Kaptam egy papírt arról, hogy ha akarok, akkor eligazolhatok, illetve elmehetek az Arsenal ’B’ csapatába. Természetesen rögtön igent mondtam, hiszen mindig is úgy akartam élni, mint a bátyám.

-          Soha nem szerettem annyira rugdosni a labdát, mint amennyire öcsém. –egymást váltották a mesélés közben. Egészen addig beszéltek, ameddig teljes mértékben ki nem hűlt a fürdővizem, de nem rinyáltam, csupán engedtem hozzá egy kis meleget is. –Na jó, látom már kezdesz fáradni, plusz ha így haladunk sikeresen meg is fogsz fázni. Rövidítek a történetemen. Megismerkedtem Daviddel, - végig futott a hátamon a hideg, amikor meghallottam a nevét-, összeütköztünk egyszer az utcán. Aztán öcsikém egy bizonyos lányról kezdett el mesélni, aki az ágyúsok edzőjének a szeme fénye. Nem hittem el azt a mendemondát, hogy milyen tehetségesen focizol, hiszen egy fiatal lányt a pasizás és a bulik érdeklik, nem a futball. Aztán egyszer csak belecsöppentél abba az életbe, aminek én gyökeres tagja voltam kezdettől fogva.

-          Természetesen mivel egyedül te voltál velem egykorú, csak veled tudtam normálisan beszélgetni. Mikor Brian közölte velem, hogy te is úgymond bandatag lettél, ráadásul a főmufti oldalán, akkor kértem meg arra, hogy minél jobban figyeljen rád. Már akkor is fontos voltál nekem, és nem akartam, hogy bajod essen. Hát úgy „röviden” ennyi a történet. Direkt nem mondtuk el, hogy ő a testvérem, hiszen ha jól megnézed, nem is hasonlít rám, tehát nem is gyanakodtál volna. Úgymond szemmel tudtalak akkor is tartani, amikor nem voltam melletted. –jól esett az, hogy ennyire figyeltek rám, de egy kicsit szomorú is voltam, hiszen az egyik legfontosabb ember nem mesélte el az életét. De úgy gondolom, hogy jobb később, mint soha. Fészkelődni kezdek a kádban, mire a fiúk diszkréten kivonulnak a fürdőből, így kedvemre tusolhatok le ismét forró vízben. Miután végzek, csupán egy törölközőt tekerek magamra, majd leengedem a pirossá színeződött vizet. Halkan kinyitom az ajtót, de csak a két testvér talpát látom lelógni az ágyról. Hosszú, mély szuszogásuk tudatják velem, hogy már az igazak álmát alusszák, ezért amilyen halkan csak tudom, kinyitom Cescy szekrényét, majd kiosonok a szobából. Pufi felé igyekezve gyorsítok a lépteimen, ami nem tűnik jó ötletnek, ugyanis a lábam még mindig nincs valami jó állapotban.

A kilincset lenyomva, rettenetes mégis jó látvány tárul a szemeim elé. Megkönnyebbülök, hiszen Brian betartotta az ígéretét, de megijedek, hiszen barátom még mindig mozdulatlanul fekszik a földön. Elkap a bűntudat, hiszen órákra magára hagytam, és egyáltalán nem figyeltem rá. Viszont most, hogy megtudtam milyen rokoni szálak fűzik egymáshoz a két férfit, a lelkem mélyén egy kicsit megnyugodtam. Fabregas úgyis azt fogja nézni, ami nekem jó. Igaz, még nem tudom mit miért tett az idősebb spanyol, de erre is rá fogok jönni.

Kezembe véve a szatyrot, elindulok brazil barátom felé, majd letérdelve a tiszta nadrágban, nekiállok letisztítani a sebeit. Fertőtlenítőszag lengi körbe a szobát, mire akarva akaratlanul hapcizok egy hatalmasat. Puffancs lassan, körültekintően nyitja ki fáradt szemeit, majd egy bágyadt mosoly után rekedten köszön. Vigyorogva, de egyben zokogva ölelem magamhoz, majd folytatom sebei fertőtlenítését. Elérkezve a legnagyobbhoz, hatalmas sóhajtás után kezelésbe veszem. A csípős hatásra kicsit megrázkódik a teste, de összeszorítva a fogát tűri, és nem szólal meg se. Bár lehet nem is tudna. Előveszem az apró tűt és orvosi cérnát, majd, mint egy idióta, megpróbálom összevarrni a sebet. Hellyel közel összejött, bár szerintem ennek még meg lesz a böjtje. Leragasztom miután egy hatalmas mull-lappal letakartam, és egy puszit adva az arcára, ismét elindulok kifelé. A földszinten találva egy fürdőszobát, gyorsan megmosom a kezem, majd felnézve a tükörbe Briant találom magam mögött…

(Sergio)

Kíváncsian hallgatom az ismerős, dallamos hangot, de nem tudok megszólalni se. A srácok már az első 5 másodperc után feladták a kérdezést, és elmentek a mini bárhoz. Szó szerint leültek konyakozni, és mit sem törődve azzal, hogy mi várható a jövőben, boldogan beszélgettek az élet nagy dolgairól. Tessa mindent elmondott, természetesen azt is a lelkemre kötötte, hogy nehogy elmerjük szólni magunkat Larinak, hiszen még semmi sem biztos. Megtudott egy olyan hírt, hogy ő Larissa vértestvére. Állítólag az édesanyjuk a szülésbe halt bele. Természetesen Tessat utálta Andrew, ugyanis a szeretett nő, miatta halt meg. Ezért árvaházba adta a lányt, és úgy tekintett szerelmemre, mint egyedüli gyerekre. Hát érdekes felvetés, de ha józanésszel gondolkozunk, a két lány között sok a hasonlóság. Bár Lari komolyabb Tessnél, de azért ő is tud bolond lenni. A hajuk, szemük megegyezik, sőt még a mosolyuk között is találok hasonlóságot. Bár ezek olyan dolgok, amik sok embernél egyformák, de valahogy náluk kísérteties az egyezés. Szerelmem úgy óvja ezt a lányt, mintha az élete múlna rajta. Bárki bántja, Lari ellenük fordul… még akkor is, ha az adott esetben nem Tessanak van igaza.
A srácok boldogan jönnek közelebb, Cris kezében még ott van valamilyen ital. Nem kérdezek semmit, csupán kikapom a kezéből és gyors mozdulatokkal a számba öntöm. Jól esik az alkohol maró hatása, most ez kell a szervezetemnek. Sajnos okosabb olyan téren nem lettem, hogy megtudjam, mi van Larival, de legalább kiderültek olyan dolgok, hogy Ronaldo és Swallow miért veszett össze.

-          Na, haver? Mi volt? Hogy van? Él még? Visszajön? Nem mondott rólam semmit sem? –csodálkozva pillantok fel portugál csapattársamra. Mindig magával kezdi a felsorolást, és most mégis elsőnek a lány állapotáról érdeklődött. Kacagva pattanok fel a kanapéról és indulok el az ajtó felé. Várnám Cris támadását azért, amiért figyelmen kívül hagytam kérdéseit, de csak nem érkezik semmilyen kéz, láb vagy ököl felém. Kíváncsian fordulok a focisták felé, de egy Nike sportcipő arcon talál, én pedig elterülök a földön. –Csak azért kaptad, mert az orrod még aránylag ép volt…- morgolódva pattanok fel, és vágtatok ki az ajtón. Ah, komolyan mondom. Legalább ütött volna meg még egyszer. Az azért biztatóbb, mert ugyanúgy fáj neki, mint nekem. Jó, nem teljesen ugyanolyan, de azért hasonló.

Átszaladva a szobámba felkapom a kocsi kulcsot, és átvágva a fotósok tömegén, bosszankodva indulok útnak. A telefonom ütemes zenélésbe kezd, de mikor meglátom a riporter nő mosolyát a kijelzőn, teljes erőmből kihajítom a készüléket a lehúzott ablakon. Utam egy ékszereshez vezet, amit már párszor láttam a séták során. Lara többször is be akart lépni az üzletbe, de mindig találtam valami indokot arra, hogy éppen miért nincs kedvem arany nyakláncot nézni.
A boltban néma csend uralkodik, az eladólány unottan ül a pult mögött egy Glamour újság társaságában.

-          Jó estét kívánok. Szeretném az eljegyzési gyűrűket megtekinteni. –szegény hirtelen még levegőt is elfelejt venni, amikor meglát. Na, most két lehetőség van. Vagy nagy sportrajongó, vagy csak egyszerűen nem tetszik a képem neki. Szemem alatti hatalmas monokli díszítésként szolgál, valószínűleg törött orrom sem lehet éppen életbiztosítás számára. Hangos sóhajtása után rájövök, valószínűleg nem az arcom nyerte el a tetszését, ezért közelebb lépve a gyűrűkhöz, segítség nélkül kezdem el keresni a megfelelő gyémántot kedvesemnek. A hölgy mellém lép, de csak figyeli a mozdulataimat, nem szól egy szót sem. Rengeteg szebbnél szebb gyűrűt látok egymás mellé pakolva, mégsem fogott meg eddig egy sem. Valami különlegeset szeretnék Larissanak, valami olyat, ami csak kevés embernek adatik meg. Végigmegyek az összes soron, amiken eljegyzési gyűrűk találhatóak, de nem járok valami nagy szerencsével.

-            Jól gondolom, hogy valami különlegeset próbál keresni?! –végre végzi a munkáját is. Bólintásom után eltűnik egy ajtó mögött, majd pár másodperc múlva, lerak elém egy párnaféleséget, amin összesen három gyűrű található. – Ezeket az ékszereket csak különleges vendégeinknek szoktuk megmutatni. Mi a szerencsés hölgy kedvenc színe? –gondolkodás nélkül nyúlok a kék gyémánttal ellátott fehéraranyhoz, mire az eladó mosolyogva tekint rám. – Jó választás! Ebből a különlegességből a világon összesen két darabot gyártottak. A kék gyémánt elég ritka, ezért is ez a harmadik legdrágább ékszer a világon. – az árával kapcsolatos részt erősen megnyomta, amin jókat kacagok magamban. Azt hiszem ilyen téren a pénz nem akadály. Miután kértem ékszerdobozt is, ami ugyancsak a kő színében pompázott, fizettem és el is hagytam az üzletet. Már csak meg kell találni a szerelmemet, és én leszek a legboldogabb férfi a világon, ha igent mond…

(Larissa)

(Oceana- cry, cry)
Ijedt tekintetemet megpróbálom elrejteni, de nem tudom mennyire sikerült felvenni a már megszokott közönyös maszkot. Lassú tempóba megtörlöm a kezem a mosdó mellett található törölközőben, majd érdeklődő tekintettel fordulok a már ismerős férfi felé. Várakozva pillantok rá, látom rajta, hogy mondani akar valamit, csak nem tudja, hogyan fejezze ki magát. Többször kinyitja száját, de meggondolva magát, rögtön be is csukja. Valamin nagyon elgondolkodhatott, ugyanis homlokát ráncolva, száját egy vékony vonallá préseli, majd nagy levegőt véve, végre belekezd a mondandójába.

-          Figyelj, én…- egy női hang utat tör magának az éjszakában, mire akarva, akaratlanul is megborzongok. Felpillantva a férfira, elcsodálkozok, hiszen a lágy arcvonásai mostanra teljesen megkeményedtek. Valahogy pár másodperccel ezelőtt még nem így nézett ki. Vagy csak én nem akartam ilyennek látni? Már fogalmam sincs…

-          Briiiiiiiiiiii, szerelmem, mégis hol vagy? –Selena kényeskedő hangjára újra, és újra kiráz a hideg. Már épp megszólalnék, de a spanyol srác tekintete minden szót belém fagyaszt. Most mégis mi van? Hirtelen a csaphoz ugrik, lekapja magáról a pólót és vizet locsol csupasz felsőtestére. Megfogja a törölközőt és gyorsan ki is lép az ajtón. Hangosan becsapva azt, egyedül maradok a gondolataimmal az üres helységben. Ez mire volt jó? Akkor most tényleg a jó csapatban játszik?
Nem foglalkozva ezekkel a kérdésekkel, az ajtóhoz hajolok és elkezdek hallgatózni. Pár tervet pont elkapok, de sajnos ez csak a szabadidejük eltöltésével kapcsolatos gondolatok, amitől hirtelen a gyomrom elkezd kavarogni. Miután meghallom Sel rinyálós kacagását, és a hülye vagy mondat után az ajtó csapódást, elhatározom, hogy visszatérek Pufihoz.

Belépve a fa szerkezeten, barátomat sehol sem találom. Ijedt sikításomra kinyílik az ajtó, és Cescy nyugtató illata csapja meg az orromat. Hátulról lágyan átölel, de mivel a testem rázkódik a zokogástól, nem tud biztosan tartani.

Hova tűnt néger barátom? Ezt akarta elmondani Brian? Csapkodva esek össze, Fabregast amilyen gyorsan csak tudom, ellököm magamtól. Fuldokolva ülök a retkes padlón, a tüdőm egyszerűen felmondta a szolgálatot. Hangos, már-már sértő levegővételeim miatt barátom lehajol elém, eltűr egy útban lévő tincset az arcomból, de továbbra sem figyelek rá. Ijedten pillantok körbe már körülbelül századjára a szobában, de Csokipufit sehol sem találom. Cesct, mintha nem is zavarná a hideg, a nyirkos talaj, vagy a vérfolt a padlón, úgy néz tovább a szemembe, mintha az életem múlna ezen. Minden reményt elvesztettem, többször felzokogtam ez alatt az öt perc alatt, de még mindig azt a pillanatot várom, hogy Puffancs belibbenjen a megszokott idióta stílusával az ajtón. Fabregas maga felé fordítja könnyel áztatott arcom, majd szólásra nyitja a száját. Mondatai nem jutnak el az agyamig, de mikor meghallom Marcelo nevét, az összes érzékem kiélesedik…

I had an old friend, who is called Brian...

Sziasztok!:)

Meg is hoztam az új fejezetet. Kicsit ugyan megszenvedtem vele, és bátran de egyben csalódottan jelentem ki, hogy nem ez az életem legjobb része. Igyekeztem a legjobbat kihozni belőle, és remélem valamennyire sikerült is. Jesseről és az új szereplőről oldalt találtok majd képet!:)
Nem tudom miért, de megint eltűnt a szavazásnak a fele, ugyanis 48 szavazóról tudtam. De azért nem gondoltam volna, hogy ennyien Sergiot részesítitek előnyben :D Na elkezdtem korrigálni drága főszereplőnk gondolkodási módját! Jó olvasást, és azért remélem tetszeni fog:)

~Brian

(Chris Cornell- Scream)

Hatalmas sikítás rázta meg a falakat, még magamtól is megijedtem. Egy fiatal, kábé velem egykorú szép arcú srác lépett be az ajtón. Jég kék szemeit végigfuttatta testemen, majd tekintete megállapodott brazil barátomon. Csupán egy nadrágot visel, úgy tűnik ez divat mostanában a férfiaknál, vagy csak engem akarnak megőrjíteni. Most fürödhetett, hiszen a kósza cseppeket, amik végig szánkáznak testén, a farmer nyeli el.
Hirtelen a nő mellé ugrik, és egy határozott rántással a földre juttatja.

-          Megmondtam neked, hogy csak a lány kell nekünk! –na, ha eddig szimpatikus volt számomra, akkor ezzel az egy mondatával most nagyon mélyre ásta magát. Kizavarja Selenat a szobából, majd miután megbizonyosodott arról, hogy a nő már csak a szoba közelében sem tartózkodik, elindult az ajtó felé.

-          Kérlek. Őt legalább engedjétek el. –suttogásomra érdeklődve fordítja felém a fejét, majd pár lépéssel egészen a falig sétál.

-          Ugyan, miért tennénk?

-          Azért, mert, ahogy mondtad, nektek csak én kellek. Itt maradok, azt csináltok velem, amit akartok, csak őt juttassátok kórházba és hívjátok fel Ro… - ujjait a számra rakja, majd az éppen lecsorduló cseppet letörli az arcomról. A pólómat az-az állat már régen letépte, így neki lényegében semmi dolga nincs. Még engem is meglep azzal a gyengédséggel, amivel megérinti a vállam. Kérdő tekintetem láttán, hangosan felkacag.

-          Nem ismersz már meg. Igaz? –nemlegesen megrázom a fejem, természetesen ezzel csak azt érem el, hogy még jobban szédüljek. – Brian vagyok. Tudod, David legjobb barátja… - arcomra kiült a megdöbbentség, ugyanis ő volt az a srác, akivel a legtöbbet beszélgettem a baráti társaságból.

-          Megváltoztál…- rekedt hangom betölti a szobát, kicsit hangosabban merek már beszélni úgy, hogy tudom, kivel állok szemben.

-          Ugyanúgy, ahogy te is édes. –a hangjára kiráz a hideg. Mosolyogva sarkon fordul, és elhagyja a szobát.

Zokogásomra, mintha Puff megrázkódott volna, de sajnos a szólongatásra nem mozdult meg se. Kezeimet amennyire tudtam, összehúztam és megpróbáltam kiszabadulni a bilincsből. Minél hamarabb meg akarom tudni mi van a barátommal! Ha kell még a csuklómat is eltöröm, csak legyek már ott mellette. A jobb tenyerem sikeresen kicsúszott a vaskarikából, már, csak a bal ujjaimat kell kiszabadítanom. Egy óvatlan pillanatban a földön kötök ki, ugyanis a szerkezet magától kinyílt. Bal lábamat már egyáltalán nem érzem, többször le kell pillantanom, hogy egyáltalán a helyén van-e még. Lassan Pufihoz csúszva megvizsgálom az arcát, majd érintve a bőrét rájövök, hogy ő most bizony lázas.

-          Ó édes istenem. Kérlek Marcelo ne hagyj itt! Nem hagyhatsz el ebben a szar világban! –zokogva borulok barátom mellkasára, de megérezve vére szagát, rögtön ülő helyzetbe tornázom magam. Felhúzva a pólóját, ijedten a számhoz kapok, és csak nézem azt a rengeteg sebet, amit miattam kapott drága barátom. Hirtelen az ajtó kinyílik és újra Brian lép be rajta. Első körben a bilincsek felé néz, majd egy ördögi vigyort felvéve, tekintete barátom felé téved.  Valami, mintha átsuhant volna az arcán. Fájdalom? Bánat? Gyűlölet? Fogalmam sincs. Nagy léptekkel felénk indul, de akarva, akaratlanul úgy helyezkedem, hogy brazil lelki társam takarásba legyen.

-          Nem bántalak titeket. –egy szelíd mosollyal lehajol elém, és a kezébe veszi a lábamat. –Hallod, ez nagyon csúnya. Ráférne egy orvos…- automatikusan kikapom a talpam az öléből, amin csak egy jót mosolyog.

-          Nekem nem kell orvos! –magabiztos kijelentésemet egy szisszenés töri meg. –Inkább Marcelonak keríts valakit. Vagy csak adj fertőtlenítőt és megcsinálom én magam is a kötéseket. Azt a ribancot pedig többet ne engedd a közelébe, mert én magam fogom elvágni a torkát, ha…

-          Ugyan, ugyan. Kicsilány. Eléggé agresszív vagy. Nem gondolod? –mondatát figyelmen kívül hagyom, és visszatérek barátom tanulmányozásához. –Most én elmegyek, veszek kötszereket, meg egyéb fertőtlenítős cuccokat. Ha el tudod látni ezt a néger férfit, akkor rendben, de ha nem, ígérem, eljuttatom egy kórházba. –kijelentésén alaposan átrágom magam, de van egy olyan érzésem, hogy hátsószándék nélkül nem tenne ilyet.

-          Jól érzem, hogy itt még nincs vége a monológodnak?! –hangos kacagására egy pillanatra felé kapom a fejem, majd visszatérek Pufi hajához. Sajnos nem tudok úgy beletúrni, ahogy máskor is szoktam, ugyanis a vére teljesen összeragasztotta a tincseit.

-          Mióta nem beszéltünk, eléggé kiismered az embereket. Pedig régen olyan kis naiv voltál. Arról lenne szó, hogy…

-          Tudod, ilyenkor szoktam mindenkinek azt mondani, hogy ez nem kezdődik túl jól…

-          Tehát. Már akkor is szemrevaló lány voltál, amikor még David csapatát erősítetted. Gyere velem vissza Londonba. Játssz újra az Arsenalban. Hagyd el a barátodat, és senkinek…

-          Mindenkinek úgy tűnjön, hogy megcsaltam Sergiot. Te vagy a hős megmentőm, és mivel ismerlek, ezért rájövök, hogy beléd szerettem. Így gondoltad? –perverz vigyorából, és a hozzám intézett bólintásából leesik, hogy egyáltalán nem viccel. –Komolyan, mint valami spanyol szappanopera. Máricsuj rájön, hogy valójában Juan Miguelt szereti, de soha nem lehetnek együtt, pedig már van egy közös gyerekük is… istenem, miért kell kínoznod?! –hangom kiabálássá alakul, mire Selena hangos kacajjal kinyitja az ajtót. Brian feláll, és egy kacsintás után elhagyja a szobát.

-          Lám, lám. A kis Larissaval egyedül maradtam. –már várnám a hirtelen jövő fájdalmat, de csak lehajol, és mondatát a fülembe sziszegi. –Megszabta nekem Brian, hogy nem nyúlhatok hozzád addig, ameddig vissza nem ér. De ez itt, most, még nincs vége! –még utoljára rátapos a lábamra, majd ő is magamra hagy.

(Eminem- Not afraid)

Könnyeim megállíthatatlanul elkezdtek folyni, egész életemben nem sírtam ennyit, mint az utóbbi pár napban. Be kell ismernem magamnak, hogy félek feladni az életemet. Hiszen Brian most erre kért engem. Pufi az életem része, és ha nem kerül minél hamarabb kórházba, akkor akár meg is halhat. Az 5 centis vágás nem éppen étvágygerjesztő. Igaz, már elszorítottam a sarokban talált pólómmal, de a vér még akkor is szivárog a sebből. Ütemes szuszogása megnyugtat, és kezdeti sokkom is alábbhagy. Melléhelyezkedve megpróbálok egy kicsit pihenni, de valahogy nem jön álom a szememre. Túlságosan is félek attól, hogy mit hoz a holnap. Igen, a nagy Larissa Morrison most be van tojva. Tudom magamról, hogy most is más érdekeit fogom a szemem előtt tartani. Tudom jól, hogy el fogok menni Londonba, és vissza fogom könyörögni magam apám csapatába. De ettől miért nem vagyok most boldog? Hiszen még nem jöttem Madridba, addig az angol város volt az életem. Vár rám Fabregas is!

Istenem Lari! Térj már észhez és ne add fel az álmod! Mindig találtam valami kibúvót, valami kiutat a sötétből. Még a legszarabb helyzetben is képes voltam feltalálni magam. És most mégis itt fekszik Pufi a karjaim között, lázasan, sebesen, és én csak azon tudok agyalni, hogy mi lesz velem később. Ennyire önző dög nem lehetek, a fenébe is! Elkúszok az ajtóig, majd meglepetésemre a kilincs segítségével ki is tudom nyitni. Kilépve a fényárban úszó folyosóra, egy pillanatra megtorpanok, hiszen nem is látok tisztán, plusz a lábam is egyenletesen kezd lüktetni. Ijedten nézek ki az egyik ablakon, és meg kell állapítanom azt, hogy Cancuntól egészen Cádizig autókáztunk. Azért jó is az, ha az emberrablónak ennyi pénze van benzinre. Puffancsot egészen Madridtól, engem pedig Mexikóvárosból hoztak el ebbe a nyaralóba.

A jellegzetes partot több ezer közül felismerném. Még nagyon régen nyaraltam itt apával és Tessaval. Az előtt a bizonyos balhé előtt egy hónappal, apa kijelentette, hogy meglepetése van számomra. Megmutatta a két repülőjegyet, természetesen legjobb barátnőm nélkül sehova se indultam el, így apa nagy bosszúságára, be kellett szereznie egy harmadikat is. Első osztályon repültünk, bár már akkor sem szerettem a fényűzést. Naphosszat pocsoltunk a meleg vízben, és kábé négerként tértünk vissza londoni lakásunkba.
Az emlékek elködösítették az agyamat, mosolyogva álltam az ablak előtt. Időérzékem teljesen elveszett, csak egy meleg kéz rántott vissza a valóságba. Ijedten kaptam a fejem az érkező személy felé, de egy ismerős barna tekintetben elvesztem…

(Sergio)

Egy ideig követtük az út vonalát, de sajnos nem jutottunk semmire sem. Egy kereszteződéshez érve megilletődve kaptam a fejem csapattársam felé, ugyanis megfordulva elindultunk vissza a hotel irányába.

-          Azzal senkinek sem lesz jó, ha most kiautókázzuk a benzint, aztán pedig teljesen eltévedve hívnánk segítséget. –egyetlen mondatával képes felhúzni az agyam, de végül nem szólalok meg. Lényegében igaza van, de én akkor is már a karjaimba szeretném tartani szerelmemet. Elképesztően hiányzik a hangja, az illata, az egész lénye. Sohasem gondoltam volna, hogy majd jön egy lány, aki ilyen szinten be tudja kötni a fejem. De az a baj, hogy nem tudok boldogan élni. Hogy miért? Mert valaki, vagy valami mindig közbeavatkozik. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ez erősíti a kapcsolatunkat. Csak túl sok balhéval jár már ez a kapcsolatépítés. Jó persze, erről nem Lari tehet, és nem is mindig én, de én csak boldogan akarok élni. Ő az a nő, akit el tudnék magam mellett képzelni. Akit szeretek tiszta szívemből, már amennyire egy spanyol férfi képes lehet erre, és tőle szeretnék gyerekeket is. Meg akarom kérni a kezét. Igen, ezt kell tennem. Amint megtalálom, cselekednem kell, hiszen kitudja… lehet nem is akar már velem lenni.

-          Ronaldo. Mi van veled meg Tessaval? Régen hallottam rólatok…- tekintetében fájdalmat véltem felfedezni. A híres nőcsábász Ronaldo szomorú és csalódott?!

-          Megcsalt. Ráadásul Morataval. Ő mondta el. Hatalmas veszekedés után csapkodva elhagytam a házát. Képes lettem volna megbocsájtani neki. Érted te ezt? Felszarvaztak, és mégis megalázkodtam volna egy nőnek. Viszont mikor vergődésem után egy nappal visszamentem hozzá, ő már sehol nem volt. A cuccait is elvitte. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, és egyáltalán hol van. Semmit nem tudok már róla! Telefonon sem tudom elérni. –ebben a pillanatban valóban sajnáltam őt. Nem az a típus, aki csak úgy visszamegy egy nőhöz, sőt még csak azt sem lehet mondani, hogy ennyi ideig bárkivel is együtt van. Úgy látszik mostanában mindenkinek minden összejött, és még én szenvedek, holott másnak ugyanúgy megvan a maga problémája. Hogy lehettem ekkora őrült?

A hotelhoz érve tátva marad a szám. Rengeteg rendőr, kutya és kocsi áll közvetlenül a bejárat előtt. A firkászok már elfoglalták megfelelő helyüket, és bizakodva várnak egy újabb szaftos pletykát, amit Lararól, Lariról és rólam írhatnak majd. Jézusom. Lararól teljesen megfeledkeztem. Na meg persze Sneijderről is. Komolyan mondom ez már kész kabaré. Ha ennek az egész zűrzavarnak vége, hálát adok az égnek. De mivel nem vagyok valami vallásos, ezért csak összehozom Sneijdert Laraval. Ronaldo lelassít, és a fényszórónak hála megcsillan valami a betonon. Gondolkozás nélkül nyitom ki a kocsiajtót, majd a padlófék térít észhez.

-          Te idióta, mit csinálsz? Azt akarod, hogy címlapra kerüljek olyan főcímmel, hogy nem tudok vezetni? –kérdéseit figyelmen kívül hagyom, csupán kipattanok az autóból. Szerencsére a keselyűk csak most vettek észre minket, így van elég időm arra, hogy felkapjam a földön található tárgyakat. Gepárdot megszégyenítő mozdulattal huppanok vissza a sötétített üvegek mögé, majd Ronaldo vezénylésével ismét elindulunk a hotel zárt parkolója felé. Oda nem nagyon tehetik be a paparazzok a lábukat, így sikeres manőverek után végre a hotel hátsóbejáratánál tudhatjuk magunkat.

-          Mit találtál? –kutakodó kezeit érzem kezeimen, de én csak szorítom a számomra olyan fontos tárgyakat. Morogva arrébb lököm barátomat, és felrohanok a szobámba.

(Three Days Grace-I hate everything about you)

-          Te mégis hol az istenbe jártál? Ha? Neked beszélek Sergio Ramos! Most azonnal válaszokat akarok! Gyerünk! Ki vele! –ah… Lararól ismételten elfeledkeztem. Ronaldo önmagát meghazudtolva robog be a hotelszobába és dobja le magát a kanapénkra. –Sergio! Ez mégis micsoda? Mit keres ez itt? –a férfi érdeklődve tekint a spanyol nő felé.

-          Ez? Hé, tudod te egyáltalán, kiről beszélsz? Várj. –miért érzem azt, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni?! Ronaldo a farzsebébe nyúlva előkapja a pénztárcáját, majd 500 eurót nyújt át a riporter nőnek. –Tessék. Ebből tudsz venni egy hazáig tartó jegyet, a bőröndödet majd utánad küldjük. Sziaaaaaaaaaaaaaaa!- a köszönést hosszan nyújtja el, természetesen Lara csak pislogni tud, majd sértődött fejjel rám néz. Édes istenem. Egyre vörösebb és vörösebb a feje. Ha most szétdurran, akkor még egy gonddal több, viszont kevesebb is.

-          Sergio! Hagyod, hogy így beszéljen velem?!

-          Húzd már le magad, könyörgöm! –Cris hirtelen felpattan, mire a nő egészen az ajtóig hátrál.

-          Rendben. De most mondom, az a ribanc ezt nem éli túl! –egész magas hangfrekvencián beszélt már, szinte sértette a fülemet a hangja. Elsőnek nem esett le, hogy ki az a bizonyos ribanc, de miután a portugál megfogta a kezét és kirángatta az ajtón, rájöttem, Larissara gondolt. Eszembe jut a telefon és a nyaklánc, amit még az úton találtam.

-          Mit találtál haver? Mert, hogy ezt még a kocsiban sem akartad megmutatni. –kikapja a Blackberry-t a kezemből, majd pár perc és gombnyomogatás után, csalódottan adja vissza. –Próbálkoztam pár jelszóval, de sajnos az egész menü le van kódolva. Elmegyek, megkeresem Sneijdert, jobb, ha te most nem tartasz velem. Sietek vissza, addig pedig fejtsd meg a rejtvényt. A feladat fel van adva. –vigyorogva vállon vereget, majd már el is tűnik a szemem elől. Beképzelt módjára először a „Sergio” szót írom be, de természetesen hibásnak titulálta a szerkentyű. A zsebem elkezd rezegni, majd mikor elolvasom az SMS-t, amit Ronaldo írt, nevetve dobom a kanapé másik végébe a készüléket.
„Ha voltál olyan idióta, hogy a nevedet írtad be először, akkor magadra vess. Nekem is ez volt az első tippem: D Csóóóókooooooook. C.” 
Ekkora hülye is csak ő lehet. Lari mindig odaírja az üzenetek végére, hogy Csókok. L, ezáltal most ezt a lépést Cris is megtette.
A lehetséges szavakon gondolkozva, egy dalt kezdek el dúdolni. Cherry, cherry lady. Mindig ezt énekelték Marceloval. Fonetikusan természetesen ’ Seri’. Ezt is az a nagyokos Puffancs-, ahogy Lari szokta hívni-, találta ki. Beírva ezt az egy rövid szót, megnyílik előttem az egész menürendszer.
Belépve az SMS-ekbe, megpillantom Tessa nevét, tőle kapta az utolsó üzenetet. Belépve csak annyit olvasok el, hogy „Sajnálom…”, és mintha megvilágosodnék, kirohanok a szobából és meg sem állok a holland lakosztályáig…