Chapter 24.

Sziasztok!:)
Az a helyzet, hogy előző hétre terveztük ezt a fejezetet, de annyira elszomorított minket az, hogy nem érkezett elegendő klikk, és kritika sem, hogy végül nem tettük közzé. Elgondolkoztunk már egy olyan befejezésen is, ami akár már a következő fejezetnél megtalálható lesz. Bárhogy le tudjuk zárni a cselekményszálakat, igaz, ez számunkra nem elég kedvező, ugyanis rengeteg ötletünk van még. Tehát arra kérünk mindenkit, legyetek szívesek pár sort hagyni a fejezet végén, vagy legalább egy kattintással boldogítsatok minket. Előre is köszönjük, jó olvasást.:)

(Larissa)

(Pitbull - Back In Time)

Elterülve a hatalmas franciaágyon, társam rögtön elalszik. Eléggé kiütötte magát, de ez alól én sem vagyok most kivétel. Felpattanva helyemről, a mosdóig szaladok, majd hogy gyomrom könnyítsen kicsit magán, kiadom az alkoholbevitelem húsz százalékát. Érdekes, hiszen elsőre megtaláltam a fürdőszobát, pedig hatalmas házban vagyok elszállásolva. Kacagva gondolok a már megszokottá vált déja vu érzésre, ami egy percig sem hagy nyugodni. Felkapva ruhámat, leszaladok a lépcsőn, és egy hotel felé veszem az irányt. Érzem, hogy valaki vár rám, de nem tudom megmondani, hogy ki. Valami nagyon jól sikerülhetett az estében.

Belépve a hallba, többen követik minden mozdulatom, de én szó nélkül indulok el az egyik szobához. Ráfeküdve az ajtóra, nevetve dörömbölök, egészen addig, ameddig egy őszinte, viszont mérges fej meg nem jelenik az ajtóban. Hatalmas barna boci szemei fogva tartanak, viszont szédülésemtől már nem tudok normálisan állni sem. Félreáll az ajtóból, majd álomittas szemekkel engem követ. Hogy mit csinálok itt, és kivel vagyok éppen, nem tudom. Azt tudom, hogy fontos nekem ez a személy, ezért kell elhagynom őt. Percekre megérdemlem a boldogságot, de egész életemre egyelőre még nem. Nem tudom értékelni a kis dolgokat.

Bebújva az ágyba nem foglalkozom koszos talpammal sem, csak pihenni akarok. A fiatal srác mosolyogva bújik hozzám, amire szívem is reagál. Jobb karommal közrefogom testét, fejemet pedig meztelen mellkasára teszem. Utoljára végigsimít hajamon, majd az álmok mezejére lépek át immáron már egyedül.

Szemeim egy kis pihenés után villámgyorsan pattannak ki, fejfájásomnak köszönhetően kell pár perc, még tisztán látom a dolgokat. Cescy lassú légzése megfogalmaz bennem egy kérdést, miszerint hogy kerülhettem haza. Az estéből semmi sincs meg, ha agyalni próbálok, sötét foltok keretezik emlékeimet. Írva egy apró levelet, puszi után kilépek az ajtón, és egy taxit leintve, a Bernabeu felé veszem az irányt. Szerencsére mindig tartok váltóruhát szekrényemben, így nem fog semmilyen téren meglepetés érni. Kifizetve a taxit, érdeklődve tekintek pénztárcám állapotára. Nem tudom mennyivel indulhattam el, de csupán a töredéke található meg benne.

Váll rántva, vigyorogva lépkedek a folyosón, talpam elégedetten simul a hideg kőhöz. Az öltözőből hangos nevetés szűrődik ki, szívem büszkén dobban egyet. Kezem rásimul a kilincsre, majd a látvány őszinte mosolyt csal arcomra. Félmeztelen futballisták marják egymást szavakkal, többen röhögnek a másik szerencsétlenségén. Mindenki egy emberként fordul felém, arcomra ráfagy a mosoly. Benzema megáll előttem, majd meghajolva, kézcsókot ad kezemre. Szívemből jövő nevetésem járja át a hatalmas öltözőt, Sergio viszont összeroskadva ül a helyén.

-          Sziasztok, rég láttalak titeket! – üdvözlésemet mindössze Mourinho zavarja meg. Elkapva derekamat arrébb rak az útból, majd megrovó tekintetétől nem tudok menekülni.

-          Eredmények? –kezét sürgetően nyújtja felém, de kislányos mosolyom elárulja, nem jártam sehol. Szemeim fáradtan csukódnának le, de megemberelve magam Ramos mellé sétálok. Kiszúrva nyakán egy foltot, testem remegni kezd, a düh pillanatok alatt kerít hatalma alá. –Larissa, így nem edzhetsz! –levéve ruhámat, nem foglalkozok senkivel. Mezem bőrömhöz érve kellemesen hűsít. Mindig is szerettem a Bwin feliratos felsőt, és ezt semmire nem cserélném már le. De a szükség nagyúr. Mindenki kisomfordál, miután Mou ajtó csapkodva hagy minket magunkra. Sergio továbbra is támasztja fejét, tekintetem elidőzik a hátán lévő karmolásokon.

-          Minden rendben? –leguggolva elé megfogom karját, majd megpillantom táskás szemeit.

-          Ne kiabálj! –mormogva veszi kezébe pólóját, majd az ajtó felé elindulva félreáll, és előre enged.

-          Szar is a másnap. - érzem tekintetét hátamon, de már nem foglalkozom vele. Kilépve a pályára, szívem hevesen reagál. Visszaemlékezve a klasszikus meccsre, bokám fájdalmasan rándul meg.

-          Kaptatok egy kis pihenőt, de nem lazsálhatunk. Nyakunkon a hétvégi meccs a Sevilla ellen. Tudom, hogy ismét lelombozott titeket a Barcelona elleni mérkőzés, de nem foglalkozhatunk ezzel. Az összecsapások jönnek-mennek, de mi mindig ugyanazok maradunk! Egyre jobbak vagytok, és már csak idő kérdése, és legyőzzük a katalánokat! Nem szabad pont most megállnunk, és összezuhannunk. Arra sincs időnk! –edzőnk bíztatása kissé dob a hangulaton, de még mindig látom a csalódott tekinteteket.

(Kanye West Stronger)

-          Megtiszteltetés számomra, hogy köztetek lehetek. Még nagyobb megtiszteltetés, hogy a csatatérre veletek mehetek. Kik vagyunk mi emberek?! –többen felkapják fejüket beszédemre, de úgy gondolom itt az ideje, hogy közbelépjek.

-          Bajnokok! –a csapat egy emberként zengi ezt a szót, elégedett mosoly ül ki arcomra.

-          Így van. És azt akarom, hogy erre az egész szezonban emlékezzetek. Meghódítjuk azt, amit eddig még nem. A vereség szó nem szerepel a szótáramban. Elhiszem azt, amiben mások kételkednek! Mindig megőrzöm a csapatom becsületét, tiszteletét. Megedzettem az elmémet, és a testem követni fogja azt. Kik vagyunk mi?! –beszédem alatt szemem kissé könnybe lábad, de erősítve hangnememen, végig tartom a csapattal a szemkontaktust.

-          Bajnokok vagyunk! – egységesen kiabálják, magabiztosságom az egekbe szökik.

-          Tudatában vagyok annak a ténynek, hogy ellenfeleim nem számítanak arra, hogy nyerni fogunk, de én soha nem adom fel. –egy szót kihangsúlyozva, figyelem a reakciókat, de nem állok meg. – Nincs gyengeség a szívemben. A csapattársaimat figyelem, azokat, akik segítettek megérteni a világ értelmét, és azokat, akik edzettek engem, és az erőmet tőlük nyerem majd. Kik vagyunk mi?

-          Bajnokok vagyunk! –elégedett tekintettel mérem végig a magabiztos arcokat, Mou mosolyogva figyel. Végre megtaláltam azt a lányt, akit egy ideje már elvesztettem.

-          Örömmel megyek ki a pályára, mozgok, mászok, és mindent megteszek! És bármi áron el fogom érni a kaput! Amikor odajutok, erőszakosan érkezem. Ki fogom tépni az ellenség szívét, és a földre helyezem, mert ő nem állíthat meg! Kik vagyunk mi?! –többen tátott szájjal hallgatják buzdításomat, szememben szokatlan tűz lobog.

-          Bajnokok vagyunk!

-          Tudom, hogy a csapattársaim ott vannak mellettem. A csapattársak, akik ott voltak velem jóban, rosszban, –mondatomnál Marcelo tekintetét keresem, de ő a füvet fürkészi. -, áldozatok közepette, verejték és könnyek között. Soha nem hagyom, hogy ők elessenek, soha nem hagyom őket cserben. Kik vagyunk mi?! –többen éjjenezésbe kezdenek, vannak, akik elismerő arckifejezésükkel mozdulataimat követik.

-          Bajnokok vagyunk! –teljesen felspannoltam őket, de itt volt az ideje.

-          Senki sem fog engem megtagadni, soha senki nem fog engem megcáfolni, és soha senki nem fogja nekem megmondani, hogy ki és mi lehetek. A hit, mely megváltoztatta az életemet, segít átjutni ezen a csatán is. A vereség és a visszavonulás nem szerepel az én szótáramban, nem értem ezeket a meghatározásokat. Nem értem azt, amikor a dolgok rosszra fordulnak, nem értem a hibákat, de a következőt értem. Megértem a győzelmet, és azt, hogy soha nem hátrálok meg! Függetlenül attól, hogy mennyire fordulnak rosszra a dolgok! A szívem és az elmém fogják vinni a testemet, amikor a lábaim már túl gyengék. A történelem emlékezni fog ránk, és nem kell majd azért aggódnunk, hogy elnézőek lesznek-e majd velünk. Mi fogjuk a saját történelmünket megírni! És senki nem mondhatja majd meg kik lehetünk, és kik nem! Soha nem fogok anélkül hazamenni, hogy mindenemet bele ne adnám a mérkőzésbe! Mert kik vagyunk mi?! –beszédem végére beleélem magam mondandómba, torkom szakadtából kiabálom szavaimat. Buzdításom túlontúl jól sikerült, az edzők csak ámulnak.

-          Bajnokok vagyunk! –egységes mondatokat követően elindulunk a teendőnk felé, de Mou megfogja csuklómat, és visszaránt.

-          Köszönöm szépen, hogy kisegítettél! Igazából a csapatot kissé kényesen érintette az újabb vereség, de azt hiszem ez egy időre elég erőt fog nekik adni. –bólintva megölelem, karjaim szorosan fogják közre testét. Elmém tudatja velem, nem akarok már innen elmenni. Megleltem azt a helyet, ahol értékelnek, és ahol jól érzem magam. Bekocogva a terület közepére, melegítéshez állok be. Agyam folyamatosan zúg, bár ezt az előbb senki nem mondta volna meg. Sergio tekintete elidőzik rajtam, egy helyben áll, és figyel. Kézfejemre pillantva megtalálom az okot, egy Ric nevű srác megadta a telefonszámát, ráadásul olyan módon, ami pár napig nem jön le. Kacagva veszem le csuklómról egyetlen hajgumimat, majd hajamat lófarokba kötve, beállok Marcelo mögé.

-          I’m singing in the raiiiin. –halkan susogom szavaimat fülébe, leheletemtől apró libabőrök jelennek meg nyakán. Megfogva fején a fejpántot, lehúzom szemei elé, majd támadásától kacagva futok el. Hatalmas vigyor van képén, régen láttam már ilyennek. Mezét felhúzza fejére, kezét előre nyújtja, majd röfögő hanggal elindul felém. Zombit játszva nevetésre késztet, majd ujját felmutatva jelez. Megismételve tettét elindulunk immáron már együtt Özil felé. Fejemről levéve felsőmet, gyors iramban kezdek el futni, de nem számolok azzal, hogy Sergio a füvön fekszik, így sikeresen végignyalok a pályán.

-          Isten nem ver bottal, még mindig tartom ezt a kijelentést. –Gülüke felhúzott orral lépked tovább, ámde nem számol a balettos brazillal, aki egy gyönyörű ugrás segítségével földre juttatja, majd körbepuszilva arcát, kényesen bújik hozzá.

-          Drága, drága Özil mester! Hallom szólított, és lám, jött a derült égből villámcsapás. –Mourinho nevetése meglep minket, nem csináltunk semmi vicceset. Csak hoztuk a rég nem látott formánkat.

-          Úristen Marcelo, szállj le rólam! –kezeit a brazil mellkasára teszi, próbálja arrébb nyomni testét, ugyanis Pufi már végignyalta arcát. A kicsi védő ragaszkodóan szorítja a német felsőjét, Özil viszont próbál védekezni az újabb támadásoktól. Ramosra nézve hatalmasat bólintok, majd Puffancs mellé lépve megcsíkolom, ezáltal elérem azt, hogy kacagva lefordul barátunkról. Kezemet a német felé nyújtva, kislányos mosoly kíséretében gondolatban már bosszúmat forralom.  Csapattársam kiszúrhatta ezt, ugyanis összehúzott szemekkel pillant rám. Kaká a kapu szájából elrúg egy labdát, ami sikeresen Gülüke ölében landol, aki összehúzva testét, köhögő rohamot kap.

-          Látod, én csak jót akartam. –angyali arckifejezésemet felvillantva hisz nekem, elfogadva kezem feláll, de egy jól irányzott lökéssel a mögötte letérdelő Marcelon juttatom át.

-          Te meg a jó akarat. Lucifer hozzád képest kezdő. –mormogva, ugyanakkor vigyorogva pattan fel és rohan Casillas felé. Éppen ideje volt már, hogy egy edzés jó hangulatban teljen.

(The Baseballs - Paparazzi)

Legalább ötven fotós érkezik, többek között férfiak lépkednek a hatalmas kamerákkal. Értetlenkedve nézek Moura, hiszen úgy volt, zárt edzés lesz a mai. Ő is hasonló arckifejezéssel méri végig a stábot, viszont barátnőm, Hannah, mosolyogva szalad felém. Hosszú haja szokásához híven hullámosítva van, a nagy loknin megfelelően keretezik nőies arcát. Többen végigmérik a csapatból, szerintem nem igazán emlékeznek már rá, hiszen sokat változott. Gonzalo érdeklődve húzódik mellém, barátnőm viszont tudomást sem vesz róla. Mosolyom erőltetett, agyamban a vészcsengők már egy ideje jeleznek. Az edző elindul felénk, ő sem ért most semmit ebből a közjátékból. Hannah a kezében levő géppel arcomba vakuzik, szemem előtt apró pontok táncolnak. Mégis mi ez az egész?!

-          Jaj, úgy örülök, hogy tegnap meghívtál minket ide! –hangját meghallva kiráz a hideg, nem tudom mi történhetett velem durván egy fél év alatt.

-          Hogy mit csináltam? –értetlenkedve pillantok rá, viszont érzem a csapat vádló tekintetét magamon.

-          Hát nem emlékszel? Tegnap felhívtál telefonon, hogy jöjjünk el, úgyis nyílt edzés lesz! –Moura nézve észlelem a fanyar mosolyt az arcán, ami egyáltalán nem fog jót jelenteni számomra.

-          Akkor egyszerű a megoldás. Larissa most szépen hazamegy, ti pedig követitek. Őt úgy fotózzátok, ahogy akarjátok, viszont a csapatot nem engedem. –nyugodt hangneme vihar előtti csend most számomra. Mi jöhet még?

-          Én biztos, hogy nem beszéltem veled Hannah. És most kérlek, távozzatok. Nem akarok balhét, csak edzeni akarok a csapattal. –magabiztos tekintetem csupán egy maszk, igazából fogalmam sincs, hogy mit tettem, vagy éppenséggel nem tettem előző éjjel. Sergio tekintete szomorú, az edzőé viszont csalódott. Szép párosítás. Marcelo megismételve előző tettét, fejére ráhúzza a mezt, és röfögő hanggal kezd el szaladni a riporterek felé. Többen kacagva nézik végig ezt a jelenetet, de én már csak a vakuk villanására tudok összpontosítani. Kocogva rohanok Pufi után, megfogva derekát megölelem, majd nevetve túrok bele selymes hajába.

-        Rendben Larissa, akkor majd hívlak. És sajnálom, úgy emlékeztem, hogy beszéltél velem. De biztos én voltam részeg, és én nem tudtam magamról egészen pár órával ezelőttiig. –arcomra fagy a mosoly, viszont barátnőm arcán egy kis elégedettséget látok átsuhanni. De lehet ez már csak a képzelőerőmnek köszönhető. Egy kutya szalad egészen a pályáig, majd szaglászva tekint körbe. Mourinho idegei már pengeélen táncolnak, viszont a jószág rám pillantva, loholni kezd. Felismerve benne régi kis kedvencemet, az utána futó férfivel veszem fel a szemkontaktust. A jég kék szemek elégedettséggel töltenek el, majd felpattanva, régi barátom nyakába vetem magam…

(Matías)

(Nine days - Absolutely)

Emlékszem az első napra, amikor találkoztunk. A kórházban voltam és éppen leadtam az előző betegemet, amikor egy alacsonyabb barna bőrű srác lépett oda hozzám, vagyis nem teljesen jó szó, hogy lépett inkább ugrott be elém. Érdekesen álló haja csapzott volt, valószínűleg elaludhatta azért állt úgy, ahogy. Aztán az arcán különböző érzelmek kavarogtak az álmos kinézet mellett, talán fájdalom, ijedség, de ezt pontosan nem tudtam megmondani. Elkezdett valamit kiabálni, hogy valaki megszökött és nincs itt majd a következő mondata, amit halottam, hogy segítsek neki. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is kéne tennem, hisz én csak egy orvos voltam, a betegekkel regisztrációs téren a nővérek és a dolgozók foglalkoztak, viszont a srác nagyon aggódott így belementem abba, hogy segítek neki. Mikor már a kórtermek felé haladtunk egyre ismerősebb lett a csapzott kinézetű alacsony srác. Tudtam, hogy már láttam valahol, de nem ismertem fel az arcát, hogy meg is tudjam mondani, hogy ki is ő, ami borzasztóan idegesített, és nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy a fejemben megkeressem az arcához társuló nevet, majd amint beléptünk a kórterembe leesett, hogy ki is kér tőlem segítséget. „Marcelo, a Real Madrid focistája, hát persze, hogy is nem jutott előbb az eszembe.” Gondolataim letisztázása után, a kétségbeeset focistára néztem, majd hívtam az igazgatót. Nem tudtam, hogy mit tehettem volna ebben a helyzetben, hiszen még csak a betegem sem volt, hogy felelősséggel tartozzak érte, sőt akkor még azt sem tudtam, hogy fiú vagy lány az illető. Persze az igazgató megérkezése után én naiv azt hittem, hogy az én szerepem ebben a történetben véget ért, és mehetek is dolgomra, viszont az elképzeléseimnek éppen az ellenkezője történt. A vezető rám bízta, hogy keressem meg a beteget és viseljem gondját. „Bravó, egy újabb őrjöngő, szökős beteg.” Persze még mindig nem tudtam, hogy kiről is van szó, így a nővéri pulthoz sietve kivettem a szobának megfelelő kartont majd a beteg nevét kezdtem el kutatni, ami egyre ismerősebben csengett, de még mindig csak annyit tudtam az illetőről, hogy egy nőről van szó. Nem tehettem róla nem szoktam tévét nézni, sőt még az időm sem nagyon engedte meg ezt a fajta kikapcsolódást. Aztán próbáltam valami használható információt kicsikarni a focistából, aki körülbelül sokkolva volt az üres ágy láttán. „Remek kivel össze nem sodor az élet... Megint kapok ennek a Tessa Swallownak a személyében egy rinyálós celebet, aztán le is mondhatok arról, hogy valaha is normális beteg közelébe engednek.” Az igazgató kiadta, hogy menjek Marceloval és vizsgáljam ki teljes körűen az elszökött lányt. Persze belementem, de eléggé vonakodva, hisz ez volt a feladatom. Nem a kórházban, hanem házhoz kirendelten gyógyítottam illetve ápoltam a betegeket. Sohasem szerettem ezt a fajta munkát, sokkal jobban szerettem volna a kórház gyerekosztályán vagy egy magánrendelőben dolgozni, amely tervemet persze a szüleim az orvosi pályához való viszonyuk miatt szabotálták. Tehát ott ülhettem egy Real Madrid játékos kocsijában egy flúgos csaj után kutatva, bár szerintem csak én éreztem úgy, hogy kutatunk és ő teljesen tisztában volt azzal, hogy mi is az úti cél.  Más biztosan rajongott volna ezért a szituációért, hisz Madridban a királyi gárdának óriási kultusza van, és ezzel együtt a játékosokat is nagy becsben tartották, viszont mivel én Sevillában születtem nem tudtam olyan nagy becsben tartani a fővárosi focistákat, sőt annyira még a focit sem. Életemben össze vissza két focimeccsen voltam kint és abból is az egyiken én játszottam egy ideiglenesen összerakott csapatban. Az eszmefuttatásom közben bekanyarodtunk a gazdag negyedbe, így számomra kezdett biztossá válni, hogy egy híres személyiség felé tartunk. Az autó egy óriási ház előtt állt meg, minek a felhajtójára Marcelo már úgy hajtott fel mintha ez az otthona lenne. Kipattanva a csodás Audiból vártam, hogy a focista mutassa az utat, hogy merre is kell mennem így átmentem a vezető oldal felé, viszont ő még mindig nem mozdult meg és nem szállt ki az autóból. Megkocogtattam az ablaküveget, hogy kezdjen magával valamit, de válaszként csak egy kézlendítést kaptam, annak jeléül, hogy hagyjam és várjak még. Kifújtatva a levegőt karba tett kézzel vártam, hogy történjen valami, majd végre kinyílott az Audi ajtaja Marcelo pedig szerencsétlenül kizuhant rajta, ugyanis a lába beakadt az ülés alatt lévő táskájába. Valószínűleg, ha valaki azt mondta volna, hogy lehetséges így kizuhanni a kocsiból megfogtam volna és azon nyomban körberöhögtem volna, aztán most tessék mégis lehetséges. Kicsit sürgetni kezdtem, hisz én vagyok az orvos és az én lelkemen szárad, ha valakinek valami bántódása esik, így jelen esetben Tessaért kellett felelősséget vállalnom. Berontva az udvarra Marcelo futásnak eredt majd az ajtóban állva keresgélni kezdett a zsebeiben. Biztos volt valami pótkulcsa, hisz körülbelül tíz másodperc múlva már bent is voltunk a nappaliban, ahol az említett beteget összeesve találtuk meg. Gyorsan a szobájába vitettem Marceloval én pedig a táskámból előkotorva egy megfelelő anyagot tartalmazó üvegcse után kutattam, majd előkészítettem a megfelelő injekciót. Persze sikerült elég hamar stabilizálni az állapotát, amit annak köszönhetek, hogy magammal vittem a táskámat, amiben mindenféle gyógyszer helyet kapott. Miután megérkeztünk a nagyházba körülbelül egy óráig felügyeltünk együtt a betegre, majd Marcelo bejelentette, hogy neki edzésre kell mennie, és a tudtomra adta, hogy Tessaval semmi gond nem lesz, mert alapjába véve ő egy normális lány, csak mostanában elég sok nem kívánatos dolog érte. Miután körülbelül tíz percben elmesélte a lány fél élettörténetét rászóltam, hogy edzésre kellene indulnia, majd az órájára nézve sietősen távozott. Nem értettem, hogy - hogy lehet egy felnőtt ennyire szétszórt, viszont némi gondolkodás után ráhagytam és betudtam annak ezt az egészet, hogy ő egy focista és ezzel le is tudtam az ügyet. Később eszembe jutott, hogy igazából én még mindig nem tudom, hogy mi is történt Tessaval, így a táskámba rejtett kórlapot kezdtem el közelebbről is szemügyre venni, majd egyik bámulatból estem a másikba, hogy egy tizenkilenc éves lánynak, hogy lehet már egy, egy éves gyereke, mikor még maga is egy fiatal.

A régi gondolataim tengeréből egy lökés és néhány korty klóros víz térített vissza. Tüdőm nem nagyon díjazta ezt a jelenetet és oxigénért kiáltott. Érzékelve a medence alját, egyet rugózva löktem fel magam a felszínre majd egy kisebb vízköteget kiköhögve Tessat kezdtem el kémlelni magam mellett, viszont a felszínen sehol nem találtam őt. Körbenézve még egyszer a szárazföldet ismét nem találtam ott nyomát így nem maradt már választásom a vízben kellett keresnem őt, majd mikor már kezdtem volna pánikba esni távolabbról meghallottam a bájosan csengő hangját.

-                      Csak nem engem keresel? – a medence túlsó végéből integetve kiabált felém, nekem pedig egy óriási kőszikla esett le a szívemről, hogy újra láthattam őt.

-                      Örülnék neki, ha nem hoznád rám a szívbajt, mert mindjárt a medence aljáról kellesz összeszedned, ha ezt csinálod. – nevetve közöltem vele, hogy ne csináljon többet ilyet és ezt a kijelentésemet nagyon is komolyan gondoltam. Nem szeretném, hogy bármi baja is essék.

-                      Most, hogy újra megnyugodtak a kedélyek szerintem harapnunk kéne valamit. De természetesen csak a megfelelő mennyiségű napozás után. – mondata után fénysebességgel tűnt el a fák között, majd néhány perc múlva két napozóágyat maga mögött vonszolva tért vissza én pedig egyből a segítségére siettem, hisz mi a manónak cipel egy beteg két napozóágyat, amik mellesleg már ránézésre sem tűnik könnyűnek.

(One Direction - Stand Up [magyar])

Az előzőleg elmondott szavak egyikét nem tudtam kiverni a fejemből. A beteg szó miatt különféle gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben, amit egyszerűen nem tudtam kiverni onnan, vagy lehet, hogy a tudatalattim nem is akarta kiverni ezeket a gondolatokat onnan, hisz nem szeretné, hogy bármilyen válasz is érkezzen rájuk. Az a bizonyos gondolat, miszerint én már nem is vagyok Tessa orvosa nagyon megrémisztett. Nem tudtam, hogy a beteg orvos állapoton kívül lehet-e esély arra, hogy ezt a kapcsolatot elmélyítsük, és legalább egy szoros baráti viszonyt hozzunk létre. Tess nagyon sok kedvet és színt vitt az életembe, ami eddig nem nagyon volt jellemző az életemben, hisz vagy a szüleim kérését teljesítettem vagy gyógyítottam, így a szórakozás és a móka rész kimaradt az életemből, viszont úgy érzem, hogy Tessa jelenléte kezdi gyógyítani ezeket a régi sérelmeket.

A képzeletek világából visszatérve a jelenbe énekes betegem már elfoglalta a helyét a napnak megfelelően, majd én is követtem a cselekvéssorozatát és ugyanúgy leheveredtem mellé, ahogy ő is tette.

-          Ha már itt vagyunk Sevillában, akkor nem látogatjuk meg a szüleidet? – a kedvesség és az együttérzés jelei rögtön megjelentek az arcán, viszont az én arckifejezésem változatlan maradt, ugyanis ráfagyott a mosoly az arcomra. Nem szerettem volna velük találkozni, hisz akkor újra ideláncolnának, és esélyem sem lenne arra, hogy újra elszabaduljak innen, ahogy már egyszer sikerült.

-          Ha nem nagy baj, akkor én ezt a lehetőséget és programot passzolnám. Nem hiszem, hogy a szüleim szeretnének találkozni velem azok után, hogy csak úgy leléptem tőlük néhány évvel ezelőtt. – a rövid ismertetőm után egy meglepődött tekintettel találtam szembe magam, és nem tudtam, hogy min lepődött meg Tess jobban. Azon, hogy nem akarok találkozni a szüleimmel, vagy azon, hogy elszöktem otthonról, hogy úgymond egy új életet kezdjek.

-          Azt nem tudom elhinni, hogy miért szökne el bárki is a szüleitől, akikor mindene megvan. Pénz, befolyásos emberek társasága és nem mellesleg, olyan partikat csaphatnál, hogy csak úgy remegne a ház. – ötletén jót nevettem majd választ nem adva hallgattam és pihentem, majd észrevétlenül még az álom is elnyomott.

Körülbelül három-négy órát aludhattam, majd egy óriási sikolyra és jajgatásra ébredtem. Először nem tudtam, hogy mi történhetett majd megmozdítva végtagjaimat éreztem a bőrömön végigfutó fájdalmat, amit a nap okozott, ugyanis elfelejtettük magunkat bekenni mielőtt kifeküdtünk a tűző napra, így sikeresen mind a ketten megpirultunk. Tessa jobban megégett, hiszen hiába él most Madridban, az élete nagy részét a ködös és esős Angliában töltötte, tehát a bőre nincs hozzászokva az ilyen erős napnak.

-          A két nagyokos kifeküdt aludni a napra. Csak gratulálni tudok magunknak. – Tessa kínjában már nevetett a hülyeségünkön, majd a teste lehűtése érdekében újra belecsobbant az óriási medencébe.

-          Valóban lehetett volna annyi eszünk, hogy legalább bekenjük magunkat, na de ez már így alakult, viszont nem tudom te, hogy vagy vele, de nekem most jól esne valami harapnivaló. Elmehetnénk valahová. Például itt a sarkon túl, van egy pizzéria azt hiszem. – ötletemnek és éhségünknek köszönhetően körülbelül két perc sem kellett és úton is voltunk a legközelebbi pizzéria felé. Lassan sétáltunk egymás mellett a sevillai utcán, majd hirtelen Tess törte meg a csendet.

-          Mi lesz velünk ezután? – át sem gondolva kérdését adok választ, majd később jöttem rá, hogy nem teljesen ugyanarról beszélünk.

-          Hát gondolom visszamegyünk Madridba, elmegyünk Cataért...- felsorolásom közben fejét ingatva hallgattat el, majd érthetőbbé teszi az előző kérdését.

-          Nem a Sevillában eltöltött időre gondolta, hanem arra, hogy mi lesz velünk, ha te már nem leszel az orvosom? – kérdése még a leégésnél is jobban fájt, és az igazat megvallva ezen eddig még én sem gondolkodtam...

Chapter 23.

(Larissa)

(Ne-Yo - Mad [magyar])

Karjai szorosan tartják testemet, szemében látható düh hatására testem izzani kezd. Igaza van mindenben, hiszen én írtam neki az üzenetet, én akartam, hogy itt legyen. Legbelső vágyaim alkoholmámorban törnek elő, amiről viszont nem tehetek. Sergio mérgesen fújtat egyet, de tekintete elidőzik ruhám kivágásán.

-          Ezért hívtál? Hogy megmutasd, miképp szórakozol, miközben én őrlődöm? –hangját meghallva testem megremeg, ajkait pásztázva egyre közelebb csúszom hozzá.

-          Szeretem ezt a tüzet benned. –áhítatos, mustráló tekintettel mérem végig. Mint mindig, most is fantasztikusan fest. Farmernadrágja enyhén szaggatott, mellkasa hullámzása miatt az általa viselt póló is ütemesen emelkedik. Teste fölém tornyosul, ha valaki meglátja ezt a jelenetet, ijedten konstatálja magában, semmit sem érek férjem ellen.

-          Ennyire be lennél rúgva? –összehúzott szemekkel pillant rám, száját vékony vonallá préseli.

-          Tudod, milyen régóta vágyom már erre? –megcsókolva Sergiot, régi álmom teljesül be. Az-az álom, amit még a kocsimban gondoltam ki. Nem akartam elhagyni, de erről nem tudhat. Nekiszorít a falnak, majd mikor kezeim nadrágjához tévednek, morogva szakítja meg érintkezésünket.

-          Nem játsszuk el azt, amit a múltkor. Amit most megosztok veled, valószínűleg nem fog holnap az eszedbe jutni. Tudod Lari, még azok után is, amit velem tettél… - szünetet tartva monológjában, nagyobb hatást mér rám. –még azok után is… - kezemet szájára téve, megpróbálom elcsitítani. –Nem. Igenis meg fogsz hallgatni. Legalább részegen figyelj rám egy pillanatig. –kérlelő hangnemétől megadóan simulok a falnak, majd felvéve a szemkontaktust, iszom szavait. –Még azok után is képes lennék szeretni téged. Mindenemet a kezedbe adni, hiába törtél össze legbelül. Fogalmam sincs mi történhetett velünk, de abban biztos vagyok, hogy a babát is feladom, csak mellettem legyél. Csak engedd, hogy bízhassak benned. Hozd felszínre őszinte éned, és ne kis dolgokon borulj ki. –agyam teljesen leblokkol, próbál megoldást találni az említettekre. A kis hang egyetlen mondatot súg fülembe. „Gyerünk Larissa, itt az ideje, hogy beismerd érzéseidet!” Sergio érdeklődve figyeli arcomat, a vészcsengők viszont megszólalnak fejemben. –Higgy bennem szerelmem. –lefagyva állok férjem előtt, a megadás egyetlen szikráját sem mutatom a külvilágnak.

-          El akarok válni. Nekem életre van szükségem, amit melletted nem kaphatok meg. –jeges hangon kezdek el beszélni, monotonitásom még engem is megrémít. Csalódott arcát elnézve, szívem hatalmasat dobban, majd eszeveszett vágtázásba kezd. Vállamat megszorítva erősen a falhoz vág, mire nyikkanva ugyan, de vággyal teli tekintettel pillantok fel rá. Hátam elégedetten simul a téglafalnak, viszont a déjá vu érzés most is maga alá kerít. Az alkohol befolyásolása miatt nem tudom testemet megregulázni. Nyakamhoz hajolva végigcsókolja a szabad bőrfelületet, kezei pedig testemet térképezik fel. Számat vékony vonallá préselem, nem akarom, tudtára adni mennyire kívánom jelen pillanatban. Kiszakadva öleléséből arrébb taszítom, majd remegő lábakkal, pihegve rohanok vissza a menedéket jelentő falak közé.

(Mattyas - Missing you)

Lihegve, csapzott külsővel torpanok meg a parkett közepén, de a tudat, hogy mit tettem az előbb, egyáltalán nem nyugtat. Cescyt keresve vergődök a tömegben, többen próbálnak egy táncra elkapni, de jelen pillanatban csak spanyol barátom arca lebeg szemeim előtt. „Hova tűnhetett?” Egy kérdés, válasz viszont sehonnan sem érkezik. Szemeim bejárják a klubot, de sehol sem akadok bele a menedéket nyújtó barna tekintetbe. Csalódottan vonulok a pulthoz, majd ledobva magam a székre, három kör rövidet kérek. A csapos érdeklődve mér végig, kócos hajam érdekes látványt nyújthat az engem mustráló embereknek. A srác mosolyogva tolja elém legerősebb alkoholjukat, mire húzóra eltűntetem az egyik pohár tartalmát. Az alkohol jól esik szervezetemnek, lelki békét varázsolva, kacagva ülök egyhelyben. Megbillenve a széken még időben elkapom a pultrészt, majd saját bénaságomon vigyorogva, lehúzom a második pohár whiskyt is. A dupla ital jéggel, kellemesen hűti, és egyben forrósítja is fel testemet. Egész este kevertem az alkoholt, abszinttal kezdtem, amit pezsgővel kísértem, majd végre előkerült a Jack Daniels üveg is. Többen érdeklődve mérnek végig, érdekesen nézhetek ki, miközben a legerősebb italokat arcrezzenés nélkül tűntetem el. Agyam elkezd zúgni, gyomrom kavarog. A hányinger ismerősen üdvözöl, talán túl sokat ittam ma. Kacagva szállok le a bárszékről, a pultos viszont utánam kiáltva megállít. „De miért ordít, ha itt vagyok mellette?!” Lassú mozdulatokkal fordulok meg, mosolya levakarhatatlan arcáról. Kezemért nyúlva elővesz egy filctollat, majd számát és nevét firkantja kézfejemre. Fejcsóválva adom oda a megfelelő összeget, majd az általa finanszírozott italt húzóra eltűntetem. Forog a világ, de nem állok meg. Magas sarkúm nem könnyíti meg a dolgomat, botladozva kapaszkodok a közelemben álló emberekbe. Számomra itt még nem ért véget a buli.

Gondolataim között kedvenc szórakozóhelyeim listája fut végig, választásom a Sergioval közös klubra esik. Hogy miképp fogok eljutni majdnem a város másik végébe, arról fogalmam sincs, de érzem, nem lesz ott, így nem kell tartanom semmitől. Elindulva szerintem a megfelelő irányba, hangos és örömittas sikítás hagyja el a számat. Mindig is szabadságra vágytam, amit most megkaphatok. Talán túlságosan is elhamarkodott döntés volt megházasodni. De az is lehet, hogy ezt most csak az alkohol mondatja velem. Fogalmam sincs, viszont a velem szembejövő csapat srác egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Levéve magas sarkúmat, kissé könnyebb lépkedni feléjük. Többen összesúgnak, de felemelt fejjel haladok tovább. Kihívó tekintetem láttán, megszólítanak.

-          Kislány, hova araszolsz ilyen tempóba?! –rövid szőke haja az égnek áll, élénkzöld szemei hívogatnak a sötétség felé.

-          Buli van srácok! –sikítva egyet elmegyek mellettük, de valaki elkapja a karomat, és visszaránt.

-          Meghívhatunk még egy körre? –csábító ajkai finoman formálják a szavakat, agyam viszont blokkolja mondanivalóját. Vigyorogva rázom nemlegesen a fejem, majd karomat kitépve szorításából, tovább indulok. –Nem tudod te mi a jó! –hangok alapján elindulnak utánam, de egy csepp félelem sincs bennem. Talán túlságosan is feloldódtam az alkohol hatására.

-          Nem illik egy lány sarkában loholni. –nevetés közben beszélek, lehet nem is hallják tisztán, amit mondok, ugyanis összefüggéstelen beszédemet nem érti még agyam sem jelen pillanatban.

-          Mi nem loholunk, csak meg akarunk hívni egy italra. De tekintve arra, hogy nem jöttél velünk, megyünk mi veled. –a zöld szemű srác mellém lép, karját szorosan derekam köré fonja. Nem sokkal magasabb nálam, így csak tovább vonszolom magam a hűvös járdán. – Te Larissa Morrison vagy, igaz?! –arcomról lefagy a mosoly, nem igaz, hogy egy este sem tudok úgy kikapcsolódni, hogy valaki fel ne ismerne.

-          Nem gondolod, hogy lottóznod kéne?! –ironikus hangomon hangosat kacagok, majd kiszakadva öleléséből, futásnak eredek. Az adrenalin szétárad testemben, majd megérkezve szeretett helyem elé, üdvözlöm barátomat. –Hola Roberto! - a férfi, köszönésképpen megölel, majd két puszit adva arcomra soron kívül beenged.

A hangulatom tetőfokára hágott, cipőmbe visszalépve kecses mozdulatokkal indulok el az ismert parkett közepére. Többen végigmérnek, vannak, akik irigykedve néznek. Végigpillantva a társaságon, rájövök, ruhám egyáltalán nem ide lett tervezve. Belépve az elit mosdórészbe, megfigyelem arcomat. Pirospozsgássága kiemeli bőröm barnaságát, érdekes módon egyáltalán nem folyt még el sminkem. Megfogva ruhám tüll részét, egy mozdulat segítségével leszakítom, majd a közelben található kukába dobom. Boldog mosollyal arcomon lépek ki az ajtón, majd a pult felé lépkedve, neki megyek egy izmos testű srácnak. Az idegenben felfedezve a kísérőmet, fej rázva kérek egy feles abszintot. Úgy érzem ez lesz az, ami mára végképp kiüt. És még hol van a reggel?! Újdonsült barátomra mutatva, húzóra lenyelem a fekete löttyöt, szervezetem viszont tiltakozik ellene. De nem tehet semmit, ezt kell szeretnie.

(Tom Boxer & Morena ft. J Warner - Deep in love)

Kedvenc mixemet indítja a DJ, így se szó, se beszéd nélkül lelépek. Beállva a parkett közepére, átadom magam az ütemeknek. Páran körbeállnak, a csapatból a zöld szemű, és az egyik nagyszájú haverja fog közre. Kezeimet magasra emelve, csukott szemmel rázom csípőmet, most még az sem érdekel, hogy ki lát meg. Ha bekerülök az újságba, legalább megtudhatja a világ, hogy nem vagyok depressziós semmiért sem.

-          Gyerünk kislány, mutasd meg, hogy nem csak a pályán vagy otthon. –valaki a fülembe suttogja ezt az egy mondatot, amivel eléri, hogy még szenvedélyesebben kezdjek el táncolni. A zöld szemű vizslató szemekkel mér végig, de testemet már nem tudom befolyásolni. Túl sokat ittam ahhoz.

Az agyamra telepedett jótékony köd segít teljesen ellazulni a srácok karjaiban. A ritmus megváltozik, gyorsabb, és feszesebb tempóval bír. Levéve cipőmet behajítom az egyik sarokba, ahonnan egy férfi már egy ideje mustráló tekintettel figyel. Alulról hajamba túrok, számat csücsörítve mozgok az ütemekre. Zöld szemű barátom kezei végigsimítanak oldalamon, de én már nem tudok elszakadni egy bizonyos tekintettől. Tudom, hogy ismerem, de fogalmam sincs, hogy honnan. A férfi alkohol ittas tekintetében jelen pillanatban egy csepp emberséget sem látok, mégis érdekes bizsergés fut végig gerincemen. Mosolyom szélesedik, csábos tekintetemmel fogva tartom. Kiszakadva barátaim öleléséből elindulok felé, minden lépésemet ragadozóként követi. Fészkelődve helyén, tátott szájjal tekint rám, majd elkapva derekamat ölébe húz. Barna szeme és hosszabb haja ismerős, mégis ismeretlen most számomra. Megcsókolva megérzem illatát, mely orromba kúszva déjá vu érzést vonzz maga után. Kezei erősen, birtoklóan ölelnek át, de úgy érzem, ő sem tud most magáról. A háttérben szóló zene felpezsdíti bőrömet, vad csókunk izgatóan hat környezetünkre. Többen minket figyelnek, de már nem tudok ilyen dolgokra gondolni. Izmos hasánál megmarkolom pólóját, majd az ajtó felé indulva, sürgetően húzom magam után. Bepattanva egy taxiba az elsőnek eszembe jutó címet bediktálom, majd az ismerős idegennel útnak indulva, végre teljesnek érzem magam…

(Tessa)

Kismilliószor énekeltem fel a számot, hogy körülbelül teljesen tökéletes legyen és legyen egy olyan anyag, amiből már lehet összevágni egy jó számot, mert nem szerettem volna egy félig jó és nem száz százalékos számot felvenni, és elénekelni egy nagyközönség előtt. Louis nagyon sokat és nagyon sok mindenben segített, hogy minden tökéletes legyen, és nagyon sok praktikát és éneklési tippet tanulhattam el tőle azalatt, amíg felvettük a számot. Arról nem is beszélve, hogy már az első percben megmutatkozott, hogy ez profival állok szemben. Majd mikor sikerült úgy felvenni a számot, hogy már csak a vágás hiányzott, akkor jött el annak az ideje,  hogy a Roninak szánt dalomat is elkezdjük felvenni.

-          Louis felkészültél egy eget rengető új számra? Na jó vicceltem nem lesz eget rengető, de új szám az biztos. – kiszólásomra felkapta a fejét, majd szemöldökével játszva jelezte, hogy felkészült az újabb munkára. Felmutatva gitárom adtam tudtára, hogy aláfestéssel is tudok szolgálni és ezzel most nem kellesz szenvednie, majd rövid eszmecsere után, amit a segédévvel végzett, elküldte őt hozzám. Néhány perc múlva az a lazán vánszorgó férfi jött be az ajtón, aki kinyitotta nekünk az éjszaka fényeiben az ajtót és elénk tárta a hangszerbolt rejtelmeit.  A férfi bejött beállított néhány mikrofont és amilyen tempóban jött olyan tempóban távozott is. – Miért nem szereltetsz be ide az üvegfal és a vezérlő közé egy ajtót? Körülbelül 10 perc mire átér az ember az egyik teremből a másikba. – nem viccnek szánt kijelentésem megnevetette az ott tartózkodókat én is jobb kedvre derültem, majd közelebb húzva egy széket a mikrofon elé telepedtem le. Eszembe jutott a pillanat mikor bejöttünk ide és szöget ütött a fejembe, hogy mióta is lehetünk már itt. Néhány pillantást vetettem az órára és csodálkozva számolgattam, hogy már több mint négy vagy öt óra keménymunka volt mögöttünk. Kinézve a vezérlőbe Matías fáradt már-már alvó tekintetét véltem felfedezni a kanapén, de körülbelül fél órát adtam még neki ébren és biztosra vettem, hogy be fogja vágni a szunyát. Nem voltam megsértődve rá azért, hogy inkább alszik mintsem, hogy engem hallgasson, hisz a mai napon nagyon sok áldozatot, hozott értem, és kijárt neki már ez a kis pihenés. Elbambulásom közben Louis már körülbelül úgy kalimpált mintha életveszélyes állapotban lenne és várná, hogy megmentsem, amit meg is tettem, ugyanis egy fejrázást követően intettem, hogy kezdek. Első lépésben az éneklésre szánt mikrofont eltoltam a számtól, hogy még csak fejben se essek kísértésbe, és ne kezdjek el énekelni, mert Louis a szívemre kötötte, hogy most csak a gitár hangját szólaltassam meg.

A kezdő hangokat eljátszva máris átjárt a dallam és meg sem álltam a szám végéig. Nagyon feldobott a szám, és reméltem, hogy minél hamarabb a közönség elé vihetem majd. Sok mindenen mentem keresztül, ami nagyon meghatározó volt az életemben és tudtam, hogy ez lehet az a szám, ami megváltoztat mindent. Az, hogy volt egy autóbalesetem, és elvesztettem a kisbabámat, még nem is lett volna olyan átvészelhetetlen probléma az életemben, viszont hogy mindent úgy kellett feldolgoznom, hogy a férjem sem volt mellettem, az egy nagyon nehéz pontja volt ennek az egész tortúrának. Rám törtek az emlékek, mikor még csak együtt sem voltunk Ronival és volt, hogy naponta járt ide hozzám Madridból, és volt, hogy egy nap kétszer is. Sokat volt nálam és elég sokáig kellett ahhoz ismerkednünk, hogy összejöjjek vele. Régen rengeteg előítéletem volt vele kapcsolatban, mert csak az újságokból és az interneten terjengő pletykákból értesültem arról, hogy miket csinál, és mint majdnem mindenki felállítottam egy téves képet róla. Nagyképűnek, önzőnek, és egy gazdag ficsúrnak néztem, viszont Lari nagyon sok mindenre rávilágított, és ezek közül az első és a legfontosabb az volt, hogy ne a borítója alapján ítéljem meg a könyveket, tehát, hogy ne az alapján mondjam azt Ronaldoról, hogy önző és satöbbi, hogy még nem is beszéltem vele, hanem azután, hogy adtam neki egy esélyt és közelebbről is megismerkedtem vele. Gondolataim ismét elkalandoztak és észre se vettem, hogy már a labirintus folyosóiban kanyargok. Egy gyors fejrázás után próbáltam meg visszaemlékezni arra, hogy mi is történt az elébb és, hogy mit keresek én itt, ami az se tudom, hogy hol van, de nagy nehezen eszembe jutott, hogy Louis mondta, hogy menjek át a vezérlőbe, hogy összevágja a számot, viszont ez több ideig fog tartani. Arra viszont, már nem emlékeztem, hogy merre kell mennem így végigkopogatva az egész folyosón próbálkoztam, hogy melyik a helyes ajtó.

-          Végre, hogy itt vagy már azt hittem, hogy sose fogsz ideérni. Louis úgy 5 perce keltett fel, hogy már tíz perce indultál el ide és még mindig nem értél célba. – meglepődöttségem kiült az arcomra az agyam pedig azt hajtogatta, hogy végre itt vagyok.

-          Ne haragudj, nem állt szándékomban rád ijeszteni, de elbambultam és először arra, nem emlékeztem, hogy hogy jutottam ki a folyosóra, aztán eszembe jutott, hogy Louis küldött ki. – rövid magyarázatom után kihasználtam, hogy Matías felállt így egy pillanat alatt a helyén termetem és már a kanapé bőrpárnái között pihentethettem a testem.

-          Ha nem gond én még visszafekszem nagyon kifáradtam, és még nem aludtam ki teljesen magam. – felemelve a fejem helyet adtam Matínak, hogy le tudjon ülni, majd amint leült a fejem az ölébe hajtottam, őt pedig a hajam simogatása közben két perc alatt nyomta el ismét az álom. Csukott szemmel feküdtem és is, viszont a fáradságom nem tudtam alvással kipihenni, ugyanis az agyam eleinte nem engedte, hogy egy álomvilágba csöppenjek.

(Nelly - Just a dream [magyar])

Felébredve szememet még nem bírtam kinyitni, viszont éreztem, hogy Matías lába már nincs a fejem alatt és már nincs, aki simogassa hajamat. Kinyitva a szemem Louis mosolygós tekintete fogad, majd miután kivigyorogta magát közölte, hogy elkészült az összevágott alappal és kezdődhet a feléneklés. Néhányat ásítva felültem, de még mindig nehezen tudtam beazonosítani, hogy hol is vagyok, ezt pedig valószínűleg az okozhatta, hogy vagy nagyon sokat, vagy nagyon keveset aludhattam. Kilépve folyosóra magabiztosan vettem be a kanyarokat, ami nagyon meglepett, de büszke is voltam magamra, hogy sikerült egyetlen egy félig bambulós oda útból megtalálnom a visszafelé vezető utat. Izgatott voltam így gyorsítva lépteimen két perc sem kellett ahhoz, hogy megtegyen azt a rengeteg utat, amint a hangfelvevő szoba felé kell megtenni. A mikrofon elé álltam, majd Louisnak intve egyet elindította a dalt, amit ez idáig szerkesztett. Amint elkezdtem éreztem, hogy szükségem volt arra a néhány óra alvásra, hisz sokkal frissebbnek éreztem magam ezáltal a hangom is sokkal jobban szólt. A dal végére érve felkészültem az újabb felvételre, hisz semelyik számot nem lehet olyan pontosan felvenni elsőre, hogy rögtön a lemezen kössön ki még egy ilyen kiadós alvás után sem, viszont arcomra ráfagyott a mosoly mikor Louis kijelentette, hogy „Ennyi volt, tökéletes lett.” Mondata után kinyílt a vezérlő ajtaja, és az első gondolatom az volt, hogy Matías végre visszajött, bár még azt sem tudom, hogy hol volt, viszont az, aki az ajtón belépett az nem ő volt. Magas barnás bőrét ezer közül megismerném, haja pedig most is tökéletesre volt beállítva, öltözete pedig egy egyszerű farmer és póló volt. Nem hittem el, hogy ez ő, hogy valóban itt van és visszajött. Levéve a fülhallgatót gyors futásba kezdtem, és már gondolkodnom sem kellett ahhoz, hogy megtaláljam a megfelelő ajtót. Belépve rajta reménykedtem benne, hogy még mindig ott áll és ez a reményeim szerint össze is jött. Nem mozdult és amint beléptem rám szegezte a tekintetét. Nem akartam könnyen megadni magam, hisz ő hagyott el, ő csalt meg, viszont teljes valójában, hogy itt állt előttem nagyon nehéz volt neki ellenállnom.

-          Hiányoztál és nem bírtam tovább nélküled! – egyetlen egy mondata képes volt zokogva a padlóra küldeni, majd látva, hogy a földre rogyva sírok ő is lehajolt hozzám és a karjaiba húzott.

-          Tessa ébredj fel. Tessa hallod ébredj. – felébredve szemem duzzadt állapotba van és dölt belőle a könny. Ebben a pillanatban tudatosult bennem az, hogy ami az előbb történt az szó szerint csak egy álom volt, és ő nincs itt. – Mi történt rosszat álmodtál?

-          Mondhatni örömkönnyek, de inkább csak azért bőgök itt, mint egy óvodás, mert nem történik majd meg mindaz, amit álmodtam. – letörölve a könnyeimet felültem a kanapén és nem foglalkozva azzal, hogy Louis még dolgozik a hangfelvevő felé vettem az irányt. Szerettem volna úgy felénekelni a dalt, hogy az elsőre tökéletes legyen és a végén az a személy lépjen be, akit mindennél jobban szeretek. – Louis nem tudom, hogy készen vagy-e, de nem kezdhetnénk el? – kérdésem hallatán ijedten nézett hátra, ugyanis nem hallotta, hogy mikor surrantam ki, így úgy tudta, hogy én még mindig a kanapét nyomom és alszok. Igenlően mutatva felém bekapcsolta felvevő gombot, majd az álmomra gondolva mindent beleadva énekeltem el, a számomra mindent jelentő dalt, egy számomra mindent jelentő személynek.

Összesen kétszer kellett felénekelnem a dal, amit nagyrész annak köszönhettem valószínűleg, hogy azt álmodtam, amit és vártam, hogy a tökéletes végén Ronaldo belépjen, viszont ez nem történt meg. Nem akartam már itt lenni, pihenni akartam és élvezni egy kicsit azt, hogy már délután van.

-          Louis köszönök mindent, amit ma tettél értem, nagyon sokat segítettél nekem és remélem, hogy máskor is visszavársz majd. – mosolyogva öleltem meg, majd egy integetés után már Matías után loholtam, hogy nehogy elvesszek a labirintusban.

-          Kölcsönkértem Louis autóját szóval nem kell gyalogolnunk, viszont te vezetsz, mert nem tudom, hogy hol laktál régen.  – helyeslő bólintásom után folytattuk az utunkat kifelé, majd a kinézett gitár mellett elhaladva megsimogattam annak jeléül, hogy még visszajövök érte.

(Motley Crue feat. Chester Bennington - Home Sweet Home)

Körülbelül húsz perc autóút után befordultunk a házam felhajtójára. Izgatott voltam és láthatóan szaporábban vettem a levegőt. Nagyon rég jártam már itt, ami látszik is ugyanis a kert ordít a sok gaztól, ami benőtte, hisz nem nagyon foglalkoztam ezzel a házammal, ugyanis sokkal jobban elterelte a figyelmemet a madridi házam. A kulcsomat a kezembe véve, remegő kézzel nyitottam ki az ajtót majd léptem be a nappaliba, ami ugyanolyan volt és ugyanúgy állt, ahogy hagytam, az-az tele a Laris közös képekkel, a régi emlékekkel, újságcikkekkel, mind Lariról és mind rólam.

-          Tehát itt lakott régen a híres Tessa Swallow. Különös, mert abból ítélve, hogy mekkora sztár voltál azután a tévésorozat után, kicsit puccosabb házat képzeltem el neked. Persze nincs azzal semmi baj, hogy nem szálltál el és megmaradtál az a normális csaj, aki voltál. – körbejárva az egész nappalit újra és újra megnéztem a képeket és azt, hogy azokon a felvételeken milyen boldog voltam.

-          Tudod, hogy mit szeretek ebben a házban? – egy nemleges választ kapva, egy apró mosollyal mesélek tovább. – Azt, hogy a ház kinézete, amit az emberek látnak nagyon egyszerű, a belső, amit a barátok látnak átlagos és a hátsó kert, amit csak a legbizalmasabb emberek láthatnak, na az a legjobb része a háznak. – kinyitva az ajtót Matíast lökdöstem magam előtt, majd a fél hátsókertet beterítő medencébe lökve nevettem rajta, viszont a nevetésközben nem érzékeltem azt, hogy végig fogta a kezem, így én is meglátogattam a rég nem látott medencémet.

Chapter 22.

Sziasztok, megérkezett az új fejezet.:) Köszönöm szépen a szavazatokat! Jó olvasást.:)

(Larissa)

(Roxette- Listen to your Heart [magyar])

Rengeteget agyaltam már azon, hogy vissza kéne térnem régi csapatomhoz. El kéne engednem a madridiakat, túl sokat beszéltem velük. Túl közel kerültek hozzám. Valami köztes megoldás kéne arra, hogy ne kelljen elmenekülnöm. Az Arsenal sokat segített nekem, hálával tartozom nekik.

Apa halála előtti napon egyetlen mondatot súgott fülembe. „Sajnálom, de azt nem, hogy ilyen lányt neveltem belőled.” Ha most itt lenne, megköszönném neki azt, amit tőle kaptam. Mert lehet, hogy izzadtam, égett mindenem, de legalább elmondhatom, hogy megharcoltam azért, hogy oda jussak, ahol most vagyok. Lehettem volna egy elkényeztetett futballista csemete, aki lehúzza anyuci és apuci pénztárcáját, de e helyett olyanná váltam, aki a szülő pénzét csak akkor költötte, amikor sportfelszerelést kellett cserélnie, és csak addig, ameddig nem volt saját jövedelme. Önellátó, magabiztos lánnyá váltam, és egy percet sem bánok a kimerítő tréningekből.

Volt választásom. Mehettem volna sima gimnáziumba is, de én inkább a sportakadémia mellett maradtam. Hamar elhíresztelték múltamat, és családi hátteremet. A diákok kétféleképpen álltak hozzám. Voltak, akik minden áron be akartak kerülni társaságomba, de voltak olyanok is, akik inkább a tanári viselkedést, az-az az ellenszenvet részesítették előnyben.

Mindenki kifogott magának, azzal a címszóval, hogy „ha édesapád edző, akkor neked is juthatott volna egy kis tehetség.” Csupán azt a részét nem értettem soha, hogy milyen jogon mondtak ilyet nekem. Futásoknál mindig én értem először célba, holott többet kellett futnom, már csak önérzetből is. A meccseinket folyamatosan nyertük góljaimmal, ráadásul nem csak napi három, hanem napi öt edzésem volt. Mindig is szerettem részt venni az ágyúsok tréningjén, és nem azért, mert Andrew tartotta. Szerettem oda járni, a hangulat káprázatos volt. Mindig is könnyebben barátkoztam fiúkkal, mint lányokkal, és ezt az is bizonyítja, hogy körülbelül öt perc alatt mindenki befogadott. Fabregassal pedig már az első másodpercekben megtaláltam a közös hangot.

Dörömbölésre figyelek fel. Úgy tűnik kicsit elgondolkozhattam.

-          Jól vagy? Lari, ha nem válaszolsz, betörjük! –kacagva képzelem el a jelenetet, miszerint Cescy nekiszalad az ajtónak, és visszapattan róla válltöréssel. Jó utóbbi dolog annyira nem vicces, de elsőre annak tűnt.

-          Élek, emberek. Bocsi! Kicsit gondolkoztam, és eltelt az idő. –kinyújtom elgémberedett végtagjaimat, csigolyáim pedig hangos ropogással ugranak helyükre. –Hány óra?

-          Nem hány, már jól van, ne aggódj!

-          Úristen, ez nekem most nagyon fa volt. Esküszöm Valdes, a parketten kicsinállak. –duzzogva tekerek magam köré egy törölközőt, majd hajamat leengedve, átfésülöm a gubancos tincseket. Sminknek most nem terveztem semmi különlegeset. Feketével emelem ki szemeimet, majd a sötét szín alatt mindössze a ruhával passzoló színnel húzok még egy vonalat. Pilláimat spirállal varázsolom szalonképessé, számra pedig halvány rúzst kenek.

-          Csak nehogy pórul járj! –nevetve simul rá az ajtóra, szinte látom magam előtt a jelenetet. Mindenkit arrébb lökve, fülét a mahagónira tapasztja.

-          Nincs kedvetek magamra hagyni?! –soha nem szerettem készülődés közben beszélgetni, persze ez alól pár ember kivétel, hiszen vannak olyanok, akiket megtűrök magam mellett.

-          Miért vagy ilyen morci? És ha én társalogni szeretnék?! –szem forgatva lépek ki az ajtón, majd besétálva a szobába, magamra kapom ruhámat. A magas sarkú felvétele előtt, most is elbizonytalanodom. Szeretem, de fájdalmat okoz.

-          Történt valami? –Fabre az ajtóból pillant rám, mire csak nemlegesen rázom a fejem. –Ismerlek már.

-          Semmi, csak ki akarok kapcsolódni. –mosolyomat erőszakosan tartom arcomon. Látszik, hogy nem hiszi el, de nem kérdez semmit, és ezért tisztelem.

-          Ha a hölgy végre elkészült, akár indulhatnánk is. –a kis pösze elindul az ajtónk felé, de megelőzve őt, kilépek a nappali részre.

-          Pörgős szoknyának látszik. –Valdes elsétál mellettem, majd minden oldalról megszemléli ruhám alját.

-          Igen. És tudod ez mit jelent? –értetlen tekintettel néz rám, mire ördögi mosolyt felvéve, egyetlen mondat hagyja el a számat. –Neked véged.

(Don Omar - Hasta que salga el Sol)

Belépve a klubba, minden szem ránk szegeződik. Érdekes látványt nyújthatok a katalán focisták mellett, de nem különösebben veszem fel az emberek lekezelő, ámde érdeklődő pillantásait. Mosolyogva vonulok be Fabre derekát ölelve, utam viszont rögtön a pulthoz vezet. Hátulról elkapják kezemet, majd megpörgetve egy izmos mellkasnak ütközöm. Meglátva a katalán kapus fején megcsillanó fényeket, kihívó tekintettel rázom meg csípőmet. Elégedett fejjel vezet a parkett közepére, majd átadva magunkat a latin ütemeknek, legjobb tudásunk szerint ropjuk az emberek által kialakított körben. Pörgetve rajtam egyet, hátam mellkasának feszül. Kezeimet tenyerébe helyezve előredönt, majd testkörzés után megfordulva, jobb térdemmel combján megtámaszkodom, bal lábamat pedig magasra emelem. Szoknyám selyemként csúszik fel, ezáltal megmutatva mindenkinek barna színben pompázó hosszú combjaimat. A déjá vu érzés pillanatok alatt ragad magával, mire zavart tekintettel Fabre pillantása után kutatok. „Tegnap ez megtörtént.” A szám véget ér, mire Villa sétál be közénk egy pohár itallal.

-          Tudtam, hogy jó táncos vagy! –kacsintása után átnyújt egy kék löttyel teli poharat. Gyors mozdulattal lehúzom tartalmát, majd köhögésemet visszatartva, levegőt sem juttatok egy pillanatig szervezetembe.

-          Ígérem, visszahívlak egy ilyenre, ez gyilkos volt! –rekedtes hangom ijesztően hat, de tekintve a hangos zenére, nem annyira feltűnő.

-          Inkább meghívsz, ugyanis ezt nem én vettem, hanem a pultnál ülő srác küldte. Azt mondta, értékelni fogod a próbálkozását. –meglátva Danielt, a feles pohár kicsúszik kezemből, és darabokra törik a táncoló párok lába alatt. Morogva indulok el újdonsült barátom felé, de addigra már sehol sem találom. Egy férfias kéz simul hasamra, majd megérezve kedvenc spanyolom illatát, mosolyogva bújok hozzá.

-          Egy tánccal engem is megtisztelsz? –akadozva ejti ki a szavakat száján, keze pedig combjaim felé siklanak. Végigsimítva lábamon, feljebb tornázza szoknyámat. Kismacskaként simulok kezeibe, mire nyakamra adva egy apró puszit, megfordít. Alkohol ittas szemeiben enyéimet vélem felfedezni. Ajkaimat pásztázva, tekintete jellegzetesen csillog.

Ütemesen rázva csípőmet, testünk olyannyira összesimul, hogy meg merem kockáztatni, még a levegő sem férne be közénk. Érezve izmait, végigsimítok hátán, majd körmeimet bevetve, erőteljesen végigkarmolok az említett területen. Kezeivel még jobban magához húz, majd cselekedetem hatására félig feltűri szoknyámat, és fenekembe markol. Ez a tánc, más, mint az előző, hiszen Valdessel csak hülyéskedtünk. Bohókás mozgásunk mára már a múlté, testünk felett átvette az uralmat a szenvedély. Egymás agyát húzva simulunk még jobban a másikhoz. Érzem a férfiak és nők féltékeny tekintetét, mely a mi párosunkat figyeli epekedve. Szájához hajolva beleharapok alsó ajkába, mire egy alig hallható nyögéssel felel. Egymás ajkait falva, már a háttérben szóló ütemekre sem tudunk összpontosítani, de egy kéz megakadályoz a cselekvésben.

-          Ez már durva ide a parkett közepére, nem akarom, hogy benne legyetek a holnapi újságokban. –lihegve borulok Cescy mellkasára, majd felfigyelve az apai szigorra, szédelegve ugyan, de mosolyogva ölelem át.

-          Esküszöm gyerekek, pornófilmbe való vonaglást nyomtatok le. –Valdes hangját meghallva megrázom a fejem, majd arcon veregetve, botladozva indulok el asztalunk felé. A társaságunkba tartozó emberek már rég a táncparkett közepén állnak, bébiszittereink pedig másodpercek alatt követik csapattársaik példáját.

(Eddy Wata - Señorita)

Megfogva táskámat, karon ragadom Cescyt, majd a hátsó ajtón távozva, boldog sikoly hagyja el számat. Extázisba kerülve barátomat a falnak lököm, majd szenvedélyes csókot váltva vele, elindulok az utca fénye felé. Nem tudja mit tervezek, mivel ezzel még én sem vagyok tisztában, de lábam egy híres neves klub felé visz. Kacagva üdvözlöm régi ismerősömet, aki szívélyes fogadtatásképpen elhúzza előlünk a szalagot, ezzel is megalapozva esténket.

Belépve a szórakozóhelyre, tömve van alkoholmámorban úszó fiatalokkal. „Tökéletes.” A pultos srácnak intve, két tömény ital mellé pezsgőt rendelek. Elfoglalva szokásos bokszomat, telefonomat kezembe véve szuggerálni kezdem a kijelzőt. Váll rántva oldom fel billentyűzáramat, majd az üzenetekbe belépve, hatalmas mosollyal görgetem végig listámat. Cescy mellettem szorongva figyel egy, a pultnál álló lányt, de agyam jelen pillanatban képtelen két helyre koncentrálni.  Sergio nevéhez érve, szívem hatalmasat dobban, de készülékemet lerakva a bőr ülőhelyre, inkább a pezsgőnk felé veszem az irányt. Szerencsémre már kibontották, így csak az öntésre kell összpontosítanom. Átadva a poharat barátomnak, meghúzom az üveg tartalmát. A szénsav jólesően marja torkomat. Agyam egyre mélyebbre süllyed a tudatlanságban, viszont élvezem ezt az életet. Látóterembe már csak spanyolom, az alkohol és az éppen felvillanó telefonom tartozik bele. Megnyitva a beérkező üzenetet, próbálom olvasás után memorizálni egy kicsit a szavakat. Bosszankodva kábultságomon, válasz SMS-t írok. „La Grenteve vahyok, bezsélni akarst, ide gxere.” Agyamra még számomra is ismeretlen köd telepedett. Többször voltam már részeg, hiszen a sztár élet velejárója az alkohol, de ilyet még nem éreztem. Szokatlan zsibbadtság, ámde pörgés jellemzi most állapotomat. Átpattanva Cescy ölébe, nyakához hajolva kezdem el énekelni az éppen játszott dalokat. Megfogva csípőmet, kicsit felemel, majd álmodozó tekintettel mér végig újra és újra. Nyakához hajolva lehelet finoman megharapom. Figyelve a megjelenő libabőröket, nevetve simítanék végig arcán, de valaki megfogva kezemet, elrángat az immáron már szomorú ábrázatú barátomtól. Kilökve a hátsó ajtón, a falhoz szorít. Gyönyörű szemeiben mérhetetlen haragot vélek felfedezni. Kezeimet hátára simítom, ezzel is közelebb húzva magamhoz támadómat…

(Tessa)

(Aura Dione - Friends)

Rengeteg dolgot tudtam meg Matíasról és nem is gondoltam volna az róla, hogy ennyire nehéz utat járt be ahhoz, hogy ott tartson, ahol. Sok mindenről szó esett köztünk, először a szüleiről mesélt, akik nagyon jómódúak és tehetősek, így megkövetelték Matíastól is, hogy ehhez méltóan viselkedjen, külön órákat vegyen és műveltebb legyen a koránál. A szülei nagyon odafigyeltek az osztálybeli különbségekre, ami eleinte nagyban gátolta abban, hogy az orvosi pályára léphessen. Kiderült továbbá az is, hogy nem csak az emberek gyógyításban profi, de a zene terén sem számít botfülüknek, ugyanis tökéletesen játszik zongorán és a gitárral sem bánik rosszul. A mesélés hevében egyre beljebb mentünk a családi témákban, és azt is megtudtam, hogy van egy testvére, aki szinték a doktori pályát választotta annyi különbséggel, hogy ő nem a Pireneusi-félszigeten, de még csak nem is az európai földrészen dolgozik, hanem Latin-Amerikában gyógyítja a betegeket. Mikor Matías a nővéréről kezdett el mesélni próbálta titkolni érzéseit, viszont minél jobban próbálta, annál jobban kibukott belőle az a mérhetetlen fájdalom, amit a testvére hiánya váltott ki belőle. Először nem értettem a miértjét a dolognak, viszont később rátért arra a részre, ami ezt a témát jobban feszegette. Annaval, a testvérével már több, mint 5 éve nem találkozott, ami azért is fájt neki annyira, mert régen mindig minden problémáját vele osztotta meg. Nagyon jó kapcsolatot ápoltak és mikor bejelentette, hogy Amerikába tart kicsit még meg is haragudott rá, hogy nem beszélte meg vele előre, hogy mire is készül. Ez a téma nagyon megérintette Matíast, így kénytelen voltam ráparancsolni, hogy húzódjon félre, és engedjen oda engem a volánhoz. Először persze nem hallgatott rám, mert miért is hallgatott volna. Makacskodott, viszont a végén mégis én vezettem tovább a már sokat említett stúdió felé. Először fogalmam sem volt, hogy hogyan is törjem meg azt a fagyos hangulatot, ami éppen uralkodott, majd végül szóba hoztam, azt az ötletet, hogy ha visszatérünk Madridba ismét meglátogathatnánk az én kis Catamat.

-          Ne tagad a nyilvánvalót. Láttam, hogy múltkor is milyen jól elvoltatok és mennyire élvezted a társaságát. Jól kijöttetek és ez szemmel látható volt. – a borongós tekintetet felváltotta egy mosolygós Matías arc, amitől rögtön jobb lett a hangulat az egész autóban is.

-          Én nem tagadok semmit, tényleg imádtam a kislányodat, mert ő valami tündér, és egyébként is oda vagyok a gyerekekért.  Amikor tizenöt évesen elkezdett érdekelni az orvosi pálya és eldöntöttem, hogy ezzel komolyabban is szeretnék foglalkozni, gyerekorvos szerettem volna lenni. Aztán időközben megváltoztak a dolgok, de még mindig foglalkoztat, a gondolat, hogy egyszer talán még foglalkozhatok gyerekekkel. Az viszont biztos, hogy ha lesz családom nem csak egy gyereket szeretnék. – határozottan beszélt terveiről és elképzeléseiről, és ezek a tervek nagyon megleptek, ugyanis nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire gyerek centrikus lenne. Viszont attól függetlenül eldöntöttem, hogy mindenben segíteni fogom, ha arra lesz szüksége, hisz ő is nagyon sok mindenben segített nekem.

Beszélgetésünk elmélyültté vált és már csak akkor vettük észre, hogy órák óta keringtünk a városban mikor az autó lassulni kezdett a sevillai utcán majd végül teljesen leállt. Először még én sem tudtam, hogy mi történhetett, majd ránézve a műszerfalra az üzemanyag mutatója a nullán állt, így hangos nevetésben törtem ki, amit Matías nem érthetett, így két nevetés közben próbáltam neki elmondani, hogy mi is történt valójában.

-          Elmondanád végre, hogy miért álltál meg, és miért nem hajtasz tovább? Már így is késésben vagyunk. – még mindig a nevetéssel küszködtem, majd végül erőt vettem magamon és felvilágosítottam őt, hogy mi is történt.

-          Nem direkt csináltam, kifogyott a benzin és üzemanyag nélkül aligha tudnánk tovább menni az autóval, ha csak nem tolod el a stúdióig. – Matías nem értékelte annyira a tervem, miszerint ő tolja az autót én pedig ülök benne és kormányzok, így kiszálltam és felkészültem rá, hogy gyalog folytatjuk az utat.

-          Nagyon vicces. Most hogy fogunk vissza menni Madridba, ha még csak egy benzinkút sincs a közelben? – dokim egyszerűen túl feszült volt még mindig a nővére miatt és nem tudta egy kicsit sem elengedni magát ebben az elég vicces szituációban. – Még szerencse, hogy a stúdió körülbelül kétutcányira van innen. – ránézve az órájára szemei kigúvadtak, majd a meglepődöttség minden apró jele látható volt az arcán. – Egyébként olyan három-négy órás késésben vagyunk már, persze csak így mellesleg megjegyezve. – nevetésem egy pillanat alatt fagyott az arcomra, mert nálam egyértelmű, hogy késni szoktam, ami persze nem valami jó tulajdonság, viszont több órás késést még sohasem halmoztam fel, így máris megdöntöttem az egyéni rekordomat.

-          Nyugi. Ne légy már ilyen. Komolyan nincs semmi humorérzéked, hogy egy kicsit sem tudtál nevetni ezen a helyzeten? – kérdésemre nem vártam valami hosszú választ, viszont attól, amit kaptam azért mégis kicsit többet vártam. A válasz ugyanis egy kérdőn néző tekintet volt, majd mély hallgatás.

Nem nagyon beszéltünk az oda út alatt, mivel Matías pár lépéssel előttem járt jelezve, hogy megsértődött rám, azt viszont nem adta a tudtomra, hogy mégis miért, így csak találgatni tudtam, hogy miért orrolt meg rám. Időközben egy kivilágított kirakat felé közeledtünk. Ajtaján már lógott a „Zárva” tábla, de a villanyok még jelezték, hogy valaki még tartózkodik odabent. A kirakatból belesve bámultam meg a falra függesztett gitárokat, amelyek különböző színekben és stílusokban pompáztak. A helység közepén állt még pár dobfelszerelés és néhány egyéb hangszer, de a figyelmemet inkább a falon lévő tárgyak vonzották magukhoz. Matías néhányszor megkocogtatta az üvegajtót majd percek múlva egy középkorú férfi lépett elő egy eldugott hátsó ajtó mögül. Lazán felénk sétálva nyitotta ki nekünk az ajtót, majd beinvitálva minket újra kulcsra zárta azt. Elhaladva a falon található hangszerek mellett egyszerűen nem tudtam megállni, hogy nem érintsek meg egy két kiemelkedő darabot, többek között azt az arany bevonatú elektromos gitárt, amit már kint állva a kirakatból kinéztem magamnak. Persze oda érve az említett darabhoz jóval több időt töltöttem el ott, hogy jobban is szemügyre tudjam venni minden részletét.

-          Jobb lenne, ha felzárkóznál, mert el fogsz veszni a pince labirintusában. A gitár még mikor visszajövünk is itt fog állni, ahogy már három éve is itt állt. – Matías az eldugott ajtó mögül szólt utánam, ahonnan az a laza srác is előjött így összeraktam, hogy ő lehet az a barát, aki segíteni fog nekünk.

Mikor elindultam dokim után azt hittem csak viccel azzal kapcsolatban, hogy a pince egy kész labirintus, de tévedtem mikor nem hittem neki, ugyanis egyik kanyar követte a másikat én pedig csak úgy loholtam, hogy szem elől ne veszítsem Matíast, aki valószínűleg sokszor járhatott itt, hiszen ez a kis útvesztőben való kóborolás nem nagyon hatotta meg, és magabiztosan mutatta az utat. Ebből a pincéből simán kinéztem volna, hogy egy hangszerbolt és egy stúdió mellett egy panziót is működtet, mivel a folyosók tele voltak ajtóval. Bár nem tudhatom, hogy a kanyargós átjáró másik végén mi is található. Már több perce mentünk mikor elérkeztünk egy olyan folyosóhoz, amiből nem nyílt másik csak egyszerűen egy ajtó volt ott megtalálható.

-          Ez a te folyosód. Itt kell bemenned a hangfelvevőbe. Én beülök a srácokhoz és onnan foglak nézni, és persze hallgatni. Sok szerencsét és ügyes légy! – akarva akaratlanul is Matías ölelésében találtam magam, ami nagyon jól esett, mert egyszerűen sugárzott abból a srácból a támogatás, és a boldogság. Soha nem láttam még egy ilyen embert, aki ennyire törődött volna velem. Na jó ott volt Lari és Ronaldo is, viszont ők most nincsenek itt és az egyedüli, akire támaszkodhatok az Matías. Viszonozva ölelését egy mosollyal tudatom vele, hogy készen állok erre az új kihívásra, ő pedig még egyszer sok szerencsét kívánva eltűnt a folyosóról.

Hihetetlen volt, hogy évek múltán újra egy stúdió előtt állok, amely gondolatra a szívem egy gyorsabb ütemet kezdett el diktálni. Izgatott voltam, hogy először is mennyire fog rám a stúdiós srác haragudni, hogy ennyit késtem. Aztán azért, hogy minden rendben fog-e menni. Sok gondolat kavargott a fejemben, mire csak megszorítottam a táskámban lévő dalszövegeimet, és beléptem az ajtón. Egy óriási üvegfal mögött találtam magam. A másik oldalon két ismeretlen srác és Matí ült. Óvatosan lépkedve a mikrofon és a fejhallgató felé fejemben már a bocsánatkérést terveztem, amiért ennyire megvárakoztattuk őket, és mikor láttam, hogy a mikrofon be van kapcsolva és hallanak egyből el is kezdem a szabadkozást. Persze ők csak nevettek és mondták, hogy semmi baj, ugyanis Matías már tisztázott mindent és elmondta, hogy még mielőtt Sevillába értünk volna kifogyott az üzemanyag és gyalog tettük meg az utat. Ránézve dokimra csak nevetni tudtam, hogy ennyire elferdítette a valóságot, végül viszont belegondoltam, hogy annyira mégsem volt ez nagy hazugság, hiszen tényleg kifogyott a tank, így csak a pontos helyben füllentett.

-          Na, akkor kezdjük az elejéről a dolgokat. Louis vagyok, Doki haverja és én fogok neked segíteni, hogy összehozz egy ütős lemezt, már ha te is benne vagy. – mondata végét egy kacsintással zárta és várta, hogy reagáljak valamit, nekem viszont az egyetlen gondolatom, az volt, hogy Matíasnak milyen találó a Doki becenév.

-          Ö persze oké, én benne vagyok, kezdhetjük. Egyébként pedig Tessa vagyok. – kicsit zavart mondatom után rögtön bele is vágtunk a munkába. Először pár bemelegítő dalt énekeltem el, amivel felkészítettem a hangszálaimat, a megerőltetőbb hangokra. Végül pedig kiválasztottuk, hogy melyik legyen az első szám, amit feléneklek.

(Demi Lovato - La la land [magyar])

Táskám mélyéről egy régi, még körülbelül tizenhat éves koromban született szám dalszövegét bányásztam elő, majd némi hangi beállítás után bemutattam a srácoknak, hogy milyen dalszövegíró voltam olyan két évvel ezelőtt. A szám eléggé egyszerű és még abban a korszakomban íródott, mikor még nem ismertem meg Ronaldot, és nem gondolkodtam még csak abban sem, hogy barátom legyen. Fiatal voltam még mikor ezt a dalt írtam és azért is lett ennyire egyszerű, de mégis nagyszerű is. Mikor elkezdtem énekelni és megadtam a dallamot Louis beszólt, hogy várjak pár percet és összehoz nekem egy alapot a szám alá. Fogalmam sem volt, hogy ez a srác hol tanult ennyit erről a szakmáról, de tényleg csak perceket kellett várnom és egy komplett dallamvilágot szólaltatott meg a hangszórókban. Teljesen felszabadultam annak hallatán, hogy máris van egy ennyire kész dalom, ami alá már csak a szöveget kell beilleszteni, így meggyorsítottam egy kicsit a munkálatokat, és siettetem Louist, hogy kezdjük el a felvételt, mert most nagyon jó passzban vagyok.