Chapter 27.

Sziasztok, megérkeztünk a legújabb fejezettel!:) Reméljük az eddiginél kicsit több kritikát kapunk majd, azoknak az olvasóknak pedig köszönet, akik írtak nekünk! :)
Lari mindenkit puszil és azt üzeni, hogy nem felejtkezett el rólatok! :) Jó olvasást! :)

(Fabregas)

(Miley Cyrus-When I look at you[magyar])

Az már nagy gondnak számít, ha az ember szerelmes egy jó barátjába. Az a baj ezzel az érzéssel, hogy az adott személy nem tehet ellene. Ahogy az ellen sem, ha ez viszonzatlan, esetleg plátói szerelemmé válik. Fontos nekem Lari, és tudom, bármire képes lennék. A múltunkban is hatalmas összhang alakult ki közöttünk, ami az évek múltával csak erősödött. Idiótának tartottam magam a klasszikus meccs előtti napokban, rettegtem az első találkozástól. Carlanak igaza volt mindenben, amit őszintén megosztott velem, hiszen mikor nem beszélhettem az angol lánnyal, nem érhettem hozzá, nem ölelhettem meg, akkor is csak ő járt a gondolataimban, annyi különbséggel, hogy az érzések rettentően kavarogtak bennem, ami ellen nem nagyon tudtam tenni. Féltem tőle, pedig benne bíztam a legjobban. Emlékszem arra a rövid időszakra, amit együtt töltöttünk. Nem volt több pár hétnél, mégis legszebb napjaimat éltem át vele. De rettegtünk attól, hogy ha a szerelem nem jön össze, akkor a barátságunk is megromlik, így titokban tartva kapcsolatunkat, testvérien váltunk el egymástól. Legalábbis kamasz fejjel így láttam ezt az egész viszonyt, pedig sokkal több volt annál.

Mocorogva karjaim között ráfordul mellkasomra, végigsimítva hasamon, kezével félig megölel, és mosolygós arccal becsukja szemét. Eszméletlen dolognak tartom, hogy egy ilyen lányt képes voltam kiengedni a kezeim közül, pedig én vagyok az egyetlen bizalmasa. Lehet féltékenységből, de úgy állok a férjével való kapcsolathoz, hogy nem egymáshoz valóak. Szépen mutatnak egymás mellett, de nem az igazi Larinak. Ennyi fájdalmat még senki nem okozott neki, az utóbbi időben viszont nem kap mást, csak szemetet. Úgy érzem meg kell védenem, de még nem tudom, hogyan oldhatnám ezt meg.

Ezzel a gondolattal álomba merülök, majd csak reménykedem abban, hogy a karjaimban tartva fogok felébredni. Tudnom kell, hogy ez nem egy tündérmese, hogy a hercegnő most az egyszer a jót választja, és nem a rosszal alkot egy párt.

Hűsítő szellő borzongatja meg testem, apró libabőrök jelennek meg meztelen felsőtestemen. Hatalmas mosollyal, ámde fájdalommal az arcomon fordulok társam helye felé, de csalódottan veszem észre, hogy nem található mellettem senki sem. Egy apró papír található azon a párnán, amin nem is olyan régen még angol barátnőm feküdt. Gyönyörű írás fogadja fáradt tekintetemet, kedves hangvétele bizakodással tölt el. „Szia, Boci Szeműm. Ne haragudj, de edzésre kellett mennem. Sietek haza, indulás előtt itt leszek. Csókok, L.” Megdörzsölve szemeimet, hatalmas mosollyal az arcomon dőlök vissza a párnák közé, szívem minduntalan a Larival való közös emlékeket próbálja felidézni.

Emlékszem az esküvője napján reménykedtem abban, hogy észhez tér, és időben nemet mond. De imádságom nem következett be, formás ajkain pirospozsgás arccal kimondta a boldogító igent. Azt a szót, ami összetört bennem valamit. Soha nem szerettem nagyon érzelmes lenni, de nem tehetek arról, hogy vannak dolgok, amik még engem is kiborítanak. Gratuláltam neki, mégis öleléseimben afféle ragaszkodás volt megtalálható. Féltem, hogy elveszítem, hiszen egy férj már nem egyeztethető össze egy más országban élő baráttal. Viszont tekintve arra a szerepre, amit én töltök be a kölyök életében, nem törhettem össze az álmait. Ő is megérdemli a boldogságot, most mégis gondolatban vállon veregetem magam, hiszen közbelépésem az én életemet is megváltoztatta volna.
(Rock Mafia ft. Miley Cyrus- The Big Bang [magyar])

-          Föld hívja a szerelmes tekintetű, nyáladzó Fabregast. Barátom, mégis ki hagyott neked szerelmes levelet?! –csapattársam töri rám az ajtót, majd kezemből kikapva az apró üzenetet, nyálas hangon kezdi el olvasni a szavakat. –Csókok! –szájával csücsörítve felém hajol, de én arrébb gurulva, inkább a földön kötök ki.

-          Add vissza, és hagyj békén. –vigyorom szélesedik, ugyanis Villa is megjelenik a szobában, majd kikapva a kapus kezéből a papírlapot, olvasás nélkül lerakja az éjjeliszekrényre. Megfogva Valdes fülét álló helyzetbe rántja, majd bosszúsan méri végig.

-          Megmondtam, hogy ne zavard, elég készen volt hajnalban. –összehúzott tekintetét rám emeli, majd meglepetten konstatálja aránylag emberi külsőmet.

-          Jól vagyok. Mennyi az idő? –apró kérdés, de kopasz barátom nem tudja kihagyni életemből az újonnan megmutatott faviccét.

-          Nincs annyi pénzed, amiből ezt megvehetnéd. –magabiztosan húzza ki magát, izmai csak úgy dagadnak a büszkeségtől.

-         Szeretem, amikor az ember hangosan gondolkodik saját magáról. –Lari szerint hatalmas szemeim miatt sok barátomnál előnyből indulok, ugyanis mérhetetlen őszinteség csillog benne.

-          Négy óra lesz tíz perc múlva egyébként. –fejemhez kapva tudatosul bennem az a tény, hogy húsz perc, és indulunk. Barátom pedig még sehol sincs. –Azért jött be most Valdes, mert hamarosan jön a buszunk. –feldolgozva a tényt, miszerint nem mondhatom el tettemet az angol lánynak, pakolni kezdek. Jobban szerettem volna, ha arról a bizonyos csókról tőlem értesül, de a sajtó hamarabb utolér mindenkit, mint az én szavam. Pedig nem az történt, amit cikkeztek. Hangos dudaszó üti meg a fülem, bőröndömet kezembe kapva a lépcső felé indulok. Most nincs kedvem a srácokkal lemenni, nyugalomra vágyom. Fejem lüktetése, és gyomrom kavargása nem könnyíti meg a dolgomat, minél hamarabb a klimatizált járműben akarom tudni magam. Hála tempómnak, utolsóként lépek fel, majd elfoglalva méltó helyem az ablak mellett, becsukott szemmel hallgatom kedvenc számomat. Emlékszem ezt még Larissa mutatta nekünk, amikor fiatalabbak voltunk. Sokkal egyszerűbb volt még akkor az élet, sőt, ha Hannah nem lép közbe, eszébe sem jut az eligazolás. Nem tudom bánjam-e meg azokat a dolgokat, amik elindították ezt a körforgást, vagy inkább adjak hálát az égnek, mivel rájöhettem arra, hogy miképp is érez irántam Lari. Meghallva Valdes fülsüketítő vonyítását, kiveszem fülemből a dugót, majd a hatalmas barna szemekbe pillantva, szívem erőset dobban. Megfogva kezem magával húz, de leugorva a buszról, esdeklően tekint rám.

-          Mintha tartanál a véleményemtől Lari. –összehúzott szemekkel mérem végig, de gondolkodás nélkül fogadom el felém nyújtott kezét. Mosolyogva ölel át, karjaimat keskeny dereka köré csavarom. Csapattársaim kisgyerekekként tapadnak a busz üvegére, edzőm csak mosolyogva figyel. Arcomat elbújtatva hosszú hajában, mélyen belélegzem illatát.

-          Azt hittem valami baj van. –karjaimon az izmok megfeszülnek, apró ujjaival finoman végigsimít rajta. Hátrébb akar tolni, de kicsit tartok a reakciójától. Nem viselném el, ha most mondana búcsút nekem.

-          Nem olvastál még pletykalapokat? –homloka ráncokba szalad, nemlegesen csóválja fejét. Nem akarom, hogy bármit is azokból a szennylapokból tudjon meg. –Szerintem sok mindent kell még megbeszélnünk. –hangom, mondandóm végére elhalkul, kicsit tartok tőle, de ideje megtudnia az igazat. Félve bólint egyet, majd megfogva kezemet egy közeli kocsihoz húz. Bátyám mosolyogva pattan ki, majd testvérien üdvözölve, kitárja nekünk az ajtót. Sejtelmes mosolya sok mindent elárul most nekem, igaz, kérdéseimre nem nagyon ad választ. Lari meglöki vállát, majd a támadás elől gyorsan bepattan a hátsó ülésre. Berántva maga mellé, lehúzza ablakát, végül fejét ölembe hajtja, még talpát nyilvánosság elé tárja.
(Leona Lewis-Angel [magyar])

-          Olyanok vagytok, mint a szerelmes tinédzserek. Mi van veletek, emberek? –mindent tudó nézésével Lari tekintetét keresi, de a lány sunnyogva fordul hasamhoz. –Ezt láttam én ma rajtad kislány!

-          Fogalmam sincs Brian, hogy miről beszélsz. –hangja megkeményedik, de mosolya levakarhatatlan.

-          Mit látott rajtad? –lenézve rá, mindössze kislányos szemeit pillantom meg, ajkai elvonják figyelmemet, ahogy a pólóm alá csúszó keze is.

-          Az a hátsó ülés még szűz, és szent is egyben, tehát ne rosszalkodj Lari. –nevetve túrok barátom hajába, testvérem mondatán pedig jót derülök.

-          Ha a hátsó ülés az lenne, akkor nem ide hordanád a macákat. –ördögi tekintetét elbujtatja hasamnál, szemei pedig fáradtan csukódnak le.

-          Hé, ne kezdjük el a személyeskedést. –Brian zavartan túr a hajába, viszont látom a szája sarkában megbúvó mosolyt. Szeretek velük lenni, de félek Lari nem áll majd szóba velem. Viszont, ez az őszinteség most megmutatja mit is érez irántam egészen pontosan, hiszen erre már nagyon kíváncsi vagyok. Testvérem kiszáll, majd kinyitja a garázsajtót, nem is tudtam, hogy Madridba költözött.

-          Mit szerettél volna mondani? –két ásítás között teszi fel kérdését, de még nem tudok egyelőre megszólalni. Felül, majd álomittas szemeit megdörzsölve, érdeklődve várja mondandómat. Közelebb csúszva hozzá, arcára adok egy puszit, majd kiszállva a kocsiból, kinyitom ajtaját. A bejárat felé indulva kezét tenyerembe csúsztatja, összekulcsolt ujjakkal indulunk a nappali felé. Lenézve kezünkre elégedettség tölti el a szívemet. –Cescy, így hogy fogsz hazajutni? –ledobva magát a kanapéra, karjait felém nyújtja. Leülve mellé, fejét ölembe hajtja, akárcsak a kocsiban.

-          Igazából az edző valószínűleg nem bánta maradásom, de holnap indulnom kell. Este meccs, igaz, így még padozni sem fogok, de meg kell jelennem az edzéseken, tehát majd holnap felszállok egy gépre, hogy gyorsabban Barcelonába jussak. –szája legörbül, arca szomorúságot tükröz. Ismerem már, mint a tenyeremet, semmit nem tud eltitkolni előlem, és ennek nagyon örülök. Fiatal korunkban rengeteg dolgot megosztottunk egymással, és ezt talán még most sem nőttük ki. Igaz, volt egy kisebb szünet a kapcsolatunkban, de annál édesebben sikerült a békülés.

-          Mesélsz nekem? –bal kezével hátamhoz nyúl, megmarkolva pólómat, ülő helyzetbe tornázza magát. Túlságosan is közel van most hozzám, még a lélegzés is nehezebben megy. Ajkait pásztázva végigsimítok arcán, majd hajába túrva, apró puszikkal halmozom el bőrét. Mosolyogva bújik karjaim közé, ujjai végigsiklanak gerincem mentén. –Hogy bírhatnálak szóra? –fülembe suttogva a szavakat, kiráz a hideg, soha, egyetlen nő sem volt még ekkora hatással rám. –Azt hiszem, jobb, ha most átülök a fotelba. –halkan kacagva nézi lesokkolt arcomat, lábai már a puha padlószőnyeget érintik. Apró puszit adva számra eltávolodik tőlem, szokatlan hiányérzetem támad.

-          Ezt miért kellett?! –felháborít tette, de az okokat nem értem teljesen. Tényleg szerelmes lennék? Hiszen Carla tette felzaklatott, de nem éreztem ekkora vonzalmat nála.

-          Szeretném hallani, hogy mi történt veled apa halála után. Szeretnék tisztában lenni a múltad azon részével, de ha melletted vagyok, nem tudok koncentrálni a szavakra. –kezét szájához kapja, szemei tágra nyílnak. Mintha hadititkot árult volna el.

-          Na, kislány. Elmegyek repülőjegyért, a soha viszont nem látásra. Nyugalom, öcsémnek is veszek. Tűnjetek el a világ elől. –Brian kacagva lép be közénk, de félek történetem után már nem lesz ilyen boldog az angol lány. –Jó, jó. Értem a célzást, kopjak le. Fent leszek a szobámban, ha kellenék. –az illemnek megfelelően magunkra hagy, de nem tudom megformálni mondandómat.

-          Úgy érzem csalódást okoztam, de még nem tudod, hogy mekkorát…

(Tessa)

(Kris Allen- Live Like We're Dying)

Matías komolyan olyan már számomra, mint egy szuperhős, ha valami baj van mindig ott terem és megment, és ez most is így történt. Ismét megmentette az életem, amit már egyszerűen nem tudok majd megköszönni neki. Többször voltam már ügyetlen az életem során, de fulladásos halál közeli élményem eddig szerencsére még nem volt, de csak eddig. Egész életemben ügyetlen és két ballábas voltam, vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy mindig szerencsétlenül jöttek ki a dolgaim, hiszen volt már, hogy elestem, megbotlottam vagy éppen szépen odavertem valaminek valamelyik testrészem.

Emlékszem egyszer az akadémián sikeresen eltörtem a kezem miután egy csere következtében be kellett állnom a kapuba, és mindezt pont akkor, amikor a tizenegyes rúgások voltak a soron. Velem szemben egy nagyon agresszív srác állt nevezetesen pont azok közül a fiúk közül egy, akiktől Lari mentett meg, mert meg akartak erőszakolni. Óriási lendülettel futott neki a labdának, majd a rúgásába minden erejét beleadta mondhatnám úgy is, hogy apait-anyait beleadott. A bőr csak úgy szállt felém én pedig nem akartam gyávának látszani így álltam a kapuban és vártam a gyors sebességgel felém száguldó már-már tűzgolyót. Éppen a fejem felett süvített volna be, de a kezemmel sikerült hárítanom, hogy a labda léc alá kerüljön, viszont mindezt a kezem bánta. Mondanom sem kell, hogy akkora fájdalmat éreztem mintha egy világ dőlt volna össze bennem, de még mindig nem adtam fel és tovább álltam összeszorított fogakkal és ökölbe szorított kézzel. Az edzőnek fel sem tűnt, hogy mi történt a srác pedig csak röhögött rajtam, ő tudta, hogy valami nincs rendben, de mégsem szólt semmit. Az eset után körülbelül tíz perccel megérkezett Lari, akinek volt egy olyan különleges képessége, hogy bárkinek le tudta olvasni az arcáról, hogy mit is érez. Persze az én arcomról a műmosoly mögül kiabált a fájdalom és ez neki is feltűnt így egyből mellettem termett én pedig már csak az vettem észre, hogy a pálya szélén haladunk a kijárat felé. A pályától pedig meg sem álltunk a kórházig, ahol persze kaptam egy csinos kis gipszet, amit úgy 3 hétig cipelhettem a kezemen mindenhová. Iszonyú szerencsétlen voltam és úgy látszik, hogy még mindig az vagyok, csak manapság nagyon jól színlelem. 

A rövid emlékeztető után a gondolataimat ismét a jelenbe helyeztem át, amikor is éppen a padlón ültem Matías ölében, aki a hajamat simogatva próbált megnyugtatni, ugyanis a fuldoklás közben automatikusan elkezdtem sírni.

-          Jól vagy? Minden rendben? – igenlő bólintásom után semmi kedvem nem volt felállni a hideg padlóról, így visszahajtva a fejem Matías ölében hallgattam őt tovább. – A szívbajt hoztad rám! Remélem most már tudod, hogy miért mondják azt, hogy tele szájjal nem szabad beszélni. – orvosom komoly kijelentésén, amit egy ötéves szintjén mondott el nekem nevetnem kellett, ami látszólag nagyon zavarta őt, de én nem foglalkoztam ezzel. Felállva a hideg konyhai csempéről az arcomról letöröltem a könnycseppeket, majd a kanapé felé tartva egy jól irányzott mozdulattal feküdtem le.

-          Ma megyünk stúdiózni? Én szeretnék. – kérdésem kicsit meglepte, hiszen néhány perccel ezelőtt majdnem meghaltam.

-          Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet. Pihenned kéne. Ezzel a fulladással nem tettél jót a hangszálaidnak, majd visszamegyünk holnap. – nem értettem, hogy miért maradnánk még egy napot Sevillában, ha ma simán letudnánk még pár dalt és visszamehetnénk Madridba.

-          Semmi gond nincs. Jól vagyok, és ha Louis ráér, és ott van a stúdióban én akár most is készen állok pár dalra. – barátom látta rajtam, hogy hajthatatlan vagyok, így a fejét csóválva fordult hátra.

-          Ez esetben ez a tiéd. A stúdióban akartam odaadni, de én sem bírnám ki, hogy ne nézd meg és nagyon nagy valószínűséggel te sem. - a nagy dobozt, amit már akkor kinéztem mikor belépett az ajtón lerakta elém, én pedig őrült kisgyerek módjára kezdtem el letépni róla a csomagolást, majd a több réteg papír alatt megpillantottam az a gyönyörű aranyozott gitárt, amit kinéztem magamnak a stúdió hangszerboltjában.

-          Úristen! – ennyit tudtam mondani. Örültem és egy kicsit le is voltam sokkolva, hisz nem hiszem, hogy nagyon olcsó lett volna ez a darab Matías pedig mégis megvette nekem. Magamnak is simán meg tudtam volna venni, mert van rá keret bőven, de ki tudja, hogy Matías honnan szedte elő rá a pénz. Nem nézem szegénynek, de egy ilyen tuningolt gitár, ami mindennel fel van szerelve nem két forint lehetett.

-          Remélem tetszik és azt vettem meg, amit vagy fél óráig csak bámultál. – kissé ijedt tekintetét látva rögtön késztetést éreztem arra, hogy megnyugtassam, hogy tökéletes az ajándék, és hogy imádom, így körülbelül a nyakába ugorva öleltem meg és köszöntem meg neki. Szorosan ölelt meg, majd a millió köszönöm szépen mondatomra, csak egy egyszerű szívesennel és egy mosollyal válaszolt. Imádtam benne, hogy ilyen egyszerű és néha szerény volt a stílusa. Megvette nekem ezt a drága ajándékot, de biztos vagyok benne, hogy ha viszonozni szeretném, nem fogadna el tőlem semmit. Pedig tudja, hogy kinek a zsebéből vásárolnék, bár lehet, hogy éppen ezért is nem fogadná el. 

Filozofálásom közben újdonsült gitáromat megszabadítottam a csomagolástól, majd a kezembe véve jobban szemügyre vettem. Matí az előszobában telefonált én pedig egy már a fejemben lévő dallamot kezdtem játszani. Most pattant ki a fejemből a ritmus, és úgy éreztem, hogy egy hozzá társuló szöveggel ez is egy nagyon jó kis szám lehetne. Odamentem Matíhoz majd activity játékba kezdve próbáltam neki elmutogatni, hogy menjünk a stúdióba, mert van egy új ötletem, amit fel akarok venni, és még az újonnan kapott gitáromat is le akarom tesztelni. Persze ahogy az a nagy könyvben meg van írva és mutogattam, mint egy őrült perceken át majd minderre barátomtól csak egy „Telefonálok!” volt a válasz. Hát valószínűleg, ha nem mondja, hogy mit csinál komolyan azt hittem volna, hogy éppen táncol. Duzzogva mentem vissza a kanapéra meg egy kis papír fecnit magam elé varázsolva pár sort firkantottam fel rá. 

-          Na mit akartál mondani? – tettetve a sértődöttet csak írtam tovább, de nem tudtam sokáig azt színlelni, hogy haragszom rá, így egy nagy mosollyal felé fordulva az orra elé nyomtam a papírt. – Újabb dalszöveg? – bólintottam, majd a gitárt óvatosan lehelyeztem az ágyra.

-          Nem tudom honnan találtam ki, de annyira tetszik. Pedig nagy egóság ilyet mondani egy saját szerzeményre. – vártam Matí válaszát, ami abból állt, hogy a kezembe adta a gitárt és kifelé kezdett el tolni az ajtón.

-          Indulás, most! – parancsszerű mondatát egyértelműen parancsnak vettem majd két másodperc múlva már az anyósülésen találtam magam. Gondolkodtam végül pedig arra jutottam, hogy Louissal beszélt a dokim és lezsírozta vele, hogy mehetek a stúdióba.

(Demi Lovato - Who will I be [magyar])

Az ismerő utcába betérve már messziről kifigyeltem a hangszerboltot, majd elé leparkolva szélvész gyorsasággal pattantam ki a kocsiból. A bejárat felé indulva megtorpantam, mikor Matí megfogta a kezem és visszarántott. Persze az első gondolatom az volt, hogy most miért csinálja ezt, ha ide hozott miért nem mehetek be. Fejben feltett kérdéseimre gyorsan sikerült választ kapni, mikor is bementünk a hangszerbolt melletti sikátorba, ahol egy külön ajtón mentünk be, amihez meglepetésemre barátomnak is volt kulcsa.

-          Te ilyen megbízható betörő vagy? – nevetve vettem egymás után a lépcsőfokokat, de persze figyeltem is, hogy hová lépek, mert valószínűleg a nap megkoronázása lett volna, ha még a lépcsőn is lezuhanok.

-          Nem. Én legjobb barát vagyok, akinek van kulcsa legjobb barátja stúdiójába. Szerintem ez nagyon érthető. – hátrafordulva villantott számomra egy mosoly, majd benyitva vezérlőbe lehuppant a gombok mögötti székre.

-          Na és akkor most megvárjuk Louist? – értetlen fejet vágva néztem a dokimra majd mögé lépve néztem, hogy mit kattintgat össze vissza a számítógépen.

-          Minden áron Louis szeretnéd? Én nem vagyok elég jó neked? – mondatát nem a megszokott kedvességgel mondta. Az utolsó kérdése pedig tele volt érzelemmel. Nem hittem, hogy ez most csak a hangfelvételre vonatkozott ez a kérdés. Nagyon meglepődtem, de próbáltam ezt leplezni, így megfogva a gitáromat és a fecnit, amire az új dalom volt írva átsétáltam az üvegfal másik oldalára. Felvettem a fülhallgatót, majd a múltkor ellesett technikával beállítottam a gitár mikrofonját. 

A hangulat megváltozott közöttünk, amit nem tudtam mire vélni. Semmi sértőt nem mondtam szerintem neki, így nem értettem, hogy miért változott meg egyik percről a másikra. A dallamot felgitározva csak néhány percet kellett arra várnom, hogy Matí összevágja a kész felvételt, majd következhetett az ének is. Persze, amíg vártam megírtam a dal eddig még hiányzó sorait is, így tejesen frappáns kis szöveget sikerült összehoznom viszonylag rövid idő alatt. A felénekléssel sem voltak különösebb gondok, bár természetesen ezt többször kellett felénekelnem, hogy tökéletes és hallgatható legyen. Majd mikor mindezzel végeztem visszamentem a vezérlőbe, ahol barátom az utolsó simításokat végezte a dallal. Lehuppanva a kanapéra vártam, hogy hozzám szóljon, de ez nem történt meg.

-          Mit tettem vagy mondtam, amitől így viselkedsz velem? – kicsit kétségbe voltam esve, de próbáltam ez nagyon jól leplezni. Ő csak nem olyan, mint a testvérem, aki mindent lát az embereken még ha azok nem is tudják, hogy az arcuk minden érzésüket tükrözi.

-          Semmit, csak egyszerűen elegem van, hogy kedveskedek, viszont sosem leszek elég jó neked. – felállva néhány lépéssel áthidalta a köztünk lévő távolságot, majd előttem állva magyarázta el, hogy miért is olyan most velem amilyen.

-          De én nem megbántani akartalak, én nem úgy gondoltam. – kétségbe voltam, esve most már teljesen, hogy mit csesztem már el megint, majd visszaemlékezve utolsó még barátságos mondatomra rögtön tudtam, hogy mire gondol. Majd arra eszméltem fel, hogy Matías közelítve arcát az enyémhez ajkait a számra tapasztja...

Chapter 26.

Sziasztok, megérkezett az új fejezet.:) Jövőhéten Tessa fogja felrakni a szokásos időpontban az új részt. Igyekszünk a továbbiakban is heti egyszer legalább meglepni titeket.:) Jó olvasást, és pár biztató kritikának nagyon örülnénk.:)

(Larissa)

(Alicia Keys - No One [magyar])

Brian fürkésző tekintettel lép be hozzám, egyáltalán nem zavarja a falatnyi törölköző. Testem remeg, fejem lüktet, agyamra jótékony köd borul. Megfagyva állok a szekrényem előtt, majd arcomról letörölve a vért, erőből becsapom az ajtót és a mosdórész felé indulok. Barátom megkövülve áll egyhelyben, igazából nem tudja még, hogy egészen pontosan mibe csöppent bele. Berohanva a fürdőbe, reszketve adom ki magamból gyomrom tartalmát, mire mögém lépve, hátratűri hajamat. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, de közel sem vagyok a sírás határához. Valami nem stimmel velem, és ez egyre jobban zavar.

Kiöblítve számat, megmosom arcom, majd kitessékelve az idősebb Fabregast, gyors öltözésbe kezdek. Régen nem volt ilyen problémám, lehet a kimerültség teszi ezt most velem. Nem akarok a legrosszabb dologra gondolni, mert bármennyire is bonyolult az életem, szeretek így élni. Boldog vagyok még akkor is, ha szomorúan töltöm napjaimat, mert azt az életérzést, amit bizonyos dolgok nyújtanak nekem, sehonnan nem tudnám megkapni. Sokan lenézhetnek emiatt, de úgy gondolom, minden okkal történik. Oka volt annak is, hogy besétáltam a stadionba, ahogy  apa halála is valamiért bekövetkezett. Lehet valaki így akarja a tudtomra adni, hogy magamtól kell boldogulnom az életben, és nem más segítségével.

Magamra aggatva ruhámat, kilépek az ajtón. Bánatomat még az öltözőben elhagytam, újdonsült arckifejezésem miatt barátom érdeklődve mér végig. Egy egyszerű tréninget vettem fel, igaz, nem éppen célszerű ebben elmenni ahhoz a férfihoz, aki mostanában elég sokszor szerepel gondolataim között. Igazat mondtam akkor Sergionak, amikor bevallottam egyúttal magamnak is az érzéseimet, hiszen eddig tagadtam a nyilvánvalót.

-          Mehetünk? –bólintásom után átkarolom derekát, majd a parkoló felé vesszük az irányt. Maya előreszalad. Eltűnve a szemünk elől csak nemlegesen rázzuk a fejünket, hiszen hiába öt éves, a kora egyáltalán nem látszik meg rajta. –Minden rendben? –összevont tekintettel pillant rám, száját újabb kérdéssorozat indítása miatt nyitja ki.

-          Természetesen, de induljunk, mert elkésünk. –mosolyom levakarhatatlan arcomról, régen voltam már hasonló extázisban. Sokan mondják, hogy szeretnék a múltjukat maguk mögött hagyni, egészen eddig én is ezt az elvet követtem. Megszakítottam Walcottékkal is a kapcsolatot, ahogyan elhanyagoltam a Fabre testvéreket is. De most rá kell jöjjek, sokkal szebb az élet, ha a múltban megismert régi barátaim visszaköszönnek új életemben. Persze nézőpont kérdése, hiszen rosszakaróimmal nem szívesen találkoznék össze.

-          Akkor add a kulcsod, ugyanis egyre többször jársz agyban más helyen. –nevetve néz rám, de értetlen arcomat nem tudja hova sorolni. –Mondd, hogy kocsival jöttél. –kislányos mosolyommal próbálom zavaromat leplezni, de fejrázásával nevetésre késztet. –Nem ezen a földön élsz. Ha nem ismernélek, azt mondanám szerelmes vagy. –meglökve mellkasát, leintek egy taxit, majd mosolyogva integetek neki az üveg mögül. A sofőr nem tűrte volna meg a kutyát a kocsiban, én viszont minél hamarabb ott akarok lenni a hotelnél.

Szemeim fáradtak, lábam sajgását még csak most érzem meg igazán. Irigy tekintettel mérem végig a városban andalgó párokat, viszont nem tudom, honnan jön ez az érzés. Nincs miért féltékenynek lennem, a bonyodalmak pedig egyszer biztosan megoldódnak. A Barcelona busza már ott áll a hotel előtt, a focisták egymást ugratva lépnek ki az ajtón, Cescy viszont lehajtott fejjel lépked utánuk szokásos táskájával az oldalán. Persze, hisz megígértem neki, hogy időben visszaérek. Gondolatban homlokon csapom magam, majd gyors fizetés után kipattanok a járgányból, és a buszig rohanok. Már mindenki fellépett a lépcsőfokon, így nem marad más lehetőség, minthogy felugrok az éppen induló járműre. A sofőr érdekesen mér végig, az ajtó viszont majdnem megfelez, de időben sasszézok feljebb.

-          Na, mi az kislány, megdöntöd az átigazolási rekordod? –Valdes mosolygós szemei térítenek észhez, megígértem Briannek, hogy elviszem öccséhez, ezzel szemben én is Barcelona felé tartok.

-          Nem, úgy gondoltam kitúrlak a kapusi posztodról. –ördögi tekintetemet végigjártatom a buszon, viszont a katalán négyes nem veszi észre a közjátékot. I-podja fülesében bömböl a közös számunk, fejét az üvegnek dönti.

-          Öcskös, itt van Júlia, ébresztő. –a kopasz férfi megbökdösi a vállát, mire álmos szemeit rám emeli. Valami nem stimmel vele, de még nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Megfogva karját, kirángatom Victor mellől, majd megállítva a sofőrt, leszállok a járműről, és kezemet nyújtva várom, hogy kövessen. Látom a kétkedést a szemeiben, vacillál. Nem tudom mivel veszthettem el a bizalmát, de megváltozott…

(Fabregas)

(One Direction - Tell Me A Lie [magyar])

Nagyon régen éreztem már magam ennyire jól, amiben hatalmas befolyásoltsága van Larissanak is. Boldog vagyok, hogy mellettem van, viszont a pultnál könyöklő nő felkelti figyelmemet. Ismerős hajzuhatagát hátradobja, bájos arcán őszinte mosoly húzódik.

Angol barátnőm átpattan ölembe, ezzel is elterelve figyelmemet. Lábai erősen fogják közre csípőmet, még karjai lágyan ölelik át nyakamat. A hangszóróból áradó zenét felismerem erőteljes hangja segítségével. Fülemhez hajolva megharapja fülcimpámat, fészkelődve alatta megfogom csípőjét, majd lágyan megemelve, végigpillantok rajta. Kába mosolya fogva tart, ajkait pásztázva, fogaim közé szívom alsó ajkamat. Egy dühös férfi megragadja karját, majd lerántva rólam szokatlan hiányérzetem támad. Csalódottságom következtében a pultnál álló lány felé veszem az irányt. „Velem nem fog szórakozni Larissa Morrison!” Magabiztos kijelentésemet megakadályozza a hatalmas bárszék. A pultba kapaszkodva felhúzom magam, fejemet megtámasztva dupla whiskyt kérek jéggel megspékelve. Valahogy Lari mellett meg tanultam kezelni a fájdalmat, az alkoholt és egyben a másnaposságot is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak a rosszat sajátíthattam el tőle, ugyanis rájöhettem mi a szerelem, az igazi szenvedély és a feltétel nélküli bizalom.

-          Cesc, tényleg te vagy az? –hangját meghallva, érdekes bizsergés fut végig gerincem mentén.

-          Szia Carla. –agyamban kissé nehézkesen tudatosul a felismerés szikrája, kezem viszont azonnal cselekszik. Leszállva a székről átkarolom karcsú derekát, nyakához hajolva belélegzem illatát. –Jól nézel ki!

-          Te sem panaszkodhatsz. –arcomra adva egy puszit, végigsimít hátamon, majd megfogva kezemet, az ajtó felé kezd húzni. Lábaim megmakacsolják magukat, Lari arca bevillan lelki szemeim előtt, szívem rögtön reagál rá. –Csak beszélni szeretnék veled. –őszinte tekintete fogva tart, barátom amúgy is férjével tartózkodik valahol.

-          Rendben, menjünk csendesebb helyre. –ujjainkat összekulcsolja, majd kilépve a levegőre érdekes módon agyam semmit sem tisztul. A madridi Cibeles tér felé indulva, szó nélkül ballagunk kéz a kézben, de volt barátnőm megtöri a már idillikus csendet.

-          Tudod, hiányoztál. –hangja erőteljesen hat az éjszakában, viszont semmit nem jelent már számomra.

-          Tudod jól, hogy én nem így akartam. Eljegyeztelek, de te inkább félrelépéssel jutalmaztad tetteimet. –felcsattanva kitépem kezem szorításából, agyam folyamatosan lüktet, testem remeg.

-          Nem igaz. A te szíved már másé volt, nem tudtunk volna egymás mellett élni. Szerelmes voltam, de nem vagyok elég… - agyam gyorsan lepörgeti az elmúlt napok cselekményeit, szívem megfelelő megoldást keres, de lábaim már cselekednek. Átkarolva derekát közelebb húzom magamhoz, majd nekidőlve egy falnak, szenvedélyesen megcsókolom. Vékony ujjai hajamba túrnak, a vészcsengők agyamban egy ideje már jeleznek. Fejemet elfordítva, mély levegőt veszek. –Erről beszéltem. –Carla csalódottsága kiül arcára, szemeiben megmutatkozik valódi szomorúsága. –Csak egy utolsó csókot kérek. Utána eltűnök még Spanyolországból is. –végigsimítva haján, apró puszit lehelek ajkaira. Még mielőtt mélyítené, eltolom, és elindulok a szálloda felé.

Fogalmam sincs miért mentem bele ebbe a kis közjátékba, de úgy érzem, ezzel kapcsolatban még megégethetem magam. Nem tudom, hogy Lari miképp reagálna erre az egészre, de nem is szeretném ezt a dolgot tudatni magamban. Nem szeretek haragban lenni vele, még akkor sem, ha ő ugyanezt megcsinálja velem. Lábaim fáradtan visznek a kihalt utcarészen, szerencse, hogy Madridot is úgy ismerem, mint a tenyeremet. Agyam kótyagos, szemeim halovány látványt nyújtanak agyamnak. Nagy nehezen elérve a szállodánkat, csalódottan lépek be az ajtón. Valaki belém karol, majd a lift felé húzva, belök az ajtón. Szédülve próbálom kivenni a homályos kép közül az ismerős vonásokat, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy normálisan, józanésszel gondolkozzak. Gyors léptekkel rohanunk a szobánk felé, erősen beránt az ajtón, majd a kád közelébe lökve, hidegvizet enged rám. Hangos ordításom következtében kapok még egy pofont is, mellesleg jogosan. Mert, ha az edző meglát ilyen állapotban, biztos vagyok az eltiltásban.

Kisimítva hajamból a vizes tincseket, hálásan nézek Villa barátomra. Elégedetten paskolja meg vállam, majd egy kérdés feltevése utána magamra hagy, ugyanis rájön, nem vagyok kommunikatív állapotomban. Megmarkolva az ajtófélfát, erőmet bevetve álló helyzetbe tornázom magam, majd fejemet a hideg csempének támasztva próbálom átvészelni a szédülés és hányinger tüneteket. Lábaim mázsás súlyt cipelnek most magukon, agyam viszont csak egy puha ágyért kiált. Útközben levéve felsőmet, ledobom a szekrény elé. Csattanása vízhangot ver a szobába, kezemet fejemhez szorítom. Bedőlve a matracra, rögtön utolér az álom, de igazából nem élvezhetem sokáig, ugyanis hangos dörömbölés hallatán agyam szétrobban.

Mérges fejjel vágtatok ki a nappali részbe, szám már éppen nyitom, hogy valami kulturált mondattal küldjem el az engem megzavaró illetőt, de meglátva a hatalmas barna szemeket, szívem megenyhül. Elállva az útból követem azt a nőt, akiért tűzbe tenném a kezem. Valami oka van annak, hogy visszatért hozzám. Valami van bennem, ami Sergioban nem található meg. De itt már csak az a kérdés, hogy az a dolog, képes lesz-e megváltoztatni az életünket…

(Ronaldo)

Tovább sétálva befelé az étterembe még mindig nem tudtam elhinni, hogy most nem én vagyok szerencsére a figyelem középpontjában. Nem is akartam most semmilyen nagy felhajtást magam körül, csak nyugodtan meg szerettem volna reggelizni, így a pulthoz sétálva rendeltem magamnak egy egyszerű omlettet, majd háttérben maradva leültem az egyik asztalhoz. Nem gondoltam volna, hogy újra láthatok egy ekkora legendának számító személy, mint Beckham ráadásul pont itt Kaliforniában. A futballban már egy egész történelme van, amit nem is csodálok, hisz még egy mondás is elterjedt róla: „Csavard be, mint Beckham!”. Sokat tanultam tőle, mikor még a manchesteri éveimet róttam, és valószínűleg sohasem fogom megbánni azt, hogy anno megismertem. Őket nézve olyan egyszerűnek tűnt minden. Boldog a családjával, kiváló a sportban még mindig és a hírneve is megvan mindenhez. Kicsit a fejemhez csapva tudattam magammal, hogy ezek nekem is adottak voltak, viszont nekem a baba elvesztése egy óriási törés volt. egy olyan törés, ami teljesen megváltoztatott olyannyira, hogy még magamat sem ismerem meg. Hisz távol vagyok attól, amit mindig is a legjobba szerettem csinálni, az-az a focitól. Azoktól az emberektől, akik mindig is támogattak, a barátaimtól, a családomtól, a csapattársaimtól.

(Hudson Taylor - Chasing Rubies)

A zsebemben kezdtem el turkálni. A telefonomat kerestem, mert ebben a percben szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Valakire, aki helyrerak, mert már jobban tudja, hogy mi kell nekem, mint én magam. Valakire, aki csak ha már mellettem van akkor is kitalálja még a legbelsőbb gondolataimat is, még azt is amire én még nem is gondoltam.  Valakire, akit úgy hívnak, hogy Larissa Morrison. Mindig is szívattuk egymást a pályán és a pályán kívül is, de ha valamelyikünknek szüksége volt egy támaszra, akkor mindig ott voltunk a másiknak. Sokszor beszéltük meg a gondjainkat, és volt már arra is példa, hogy helyre tett, hogy ne legyek hülye. Mindig ellátott tanácsokkal, és most is a tanácsaira van szükségem, de a mobilom nincs itt. Végig tapogattam mindkét nadrágzsebem, de a készülék nem volt sehol így el kellett halasztanom ezt a beszélgetést.  Még néhányszor végignéztem a Beckham házaspáron, majd úgy döntöttem, hogy mégsem halogatom azt a beszélgetést. A pulthoz sétálva letettem a megfelelő pénzösszeget, majd lazás kisétálva magam mögött hagytam az egykori példaképemet. A hotel hallján áthaladva kaptam még néhány beszólást és sugdolózást, de tudtam már ezeket kezelni, tehát nem nagyon érintett mg a dolog. Feljutva a szobám emeletére teljesen gyanútlanul rontottam úgymond be a szobámba, de kicsit meglepődötten hőköltem vissza, amikor egy nem várt személyt találtam az ágyon ülve.

-          Te mit keresel itt? – csípős hangomat nem tudtam és nem is akartam vele szembe visszafogni.

-          Légy szíves beszéljük meg! Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, és a mondataimért, amikkel megbántottalak téged vagy a családod. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de a lényeg, hogy jóvá szeretném tenni. – Irina gyors hadarásba kezdett, hogy nehogy kitegyem, még mielőtt el tudná mondani, hogy miért jött és én is türelmesen vártam, hogy mivel akar még kiengesztelni. Mert ez az egy mondat nálam nem volt elég ahhoz, hogy megenyhüljek felé.

-          Honnan veszed, hogy meg szeretnék bocsájtani, azok után, amiket mondtál. Oké, megmentettél egy sztárkatasztrófától és jó néhány csikktől, amik engem ábrázoltak volna full részegen az utcán, viszont a szavakat, amiket használtál Tessara nem tudom olyan gyorsan elfelejteni. – magyarázatom teljesen érthető, és ő is igenlően bólogat, tehát tudja, hogy nem vagyok ennyire könnyű eset.

-          Szeretném, ha kicsit szorosabbra fűznénk a barátságunkat. Attól, hogy régen együtt voltunk, de már nem, nem kell feltétlenül rosszban is lennünk. Tehát itt egy meghívó. – a táskája mélyéből egy aranyozott borítású levél került elő. Átnyújtva nekem rögtön kicsomagoltam majd olvasni kezdtem a rajta álló sorokat. A meghívó egy divatbemutatóra szólt, ahol Irina is ott lesz, mint fellépő. Nem értem, hogy ez miért jó nekem, de most nem gondolkodtam inkább csak feleltem.

-          Elmegyek, elvégre amúgy sincs semmi programom mára. – lazán dobtam le az asztalra a meghívót, majd ismét a modell felé fordultam, aki látszólag még szeretett volna valamit.

-          Arra gondoltam, hogy utána elmehetnénk vacsorázni. Nem lenne semmi különös, csak két barát, akik együtt vacsoráznak az egyik barát bemutatója után. Persze nem kötelező igent mondanod, elég ha csak.. – meg sem hallgatva a további mondandóját szóltam közbe. Tudom, hogy nagy illetlenség félbeszakítani valakit, de Irina annyira csűrte csavarta a mondat, hogy attól féltem, hogy mire a végére ér meggondolom magam és nemet mondok.

-          Ebben is benne vagyok. Úgy is ki akartam egy kicsit mozdulni, ez a vacsora pedig egy jó indok arra, hogy meg is tegyem mindezt. – egy kis mosolyt villantottam, amitől látszólag az orosz modell körülbelül leolvad a padlóig. Persze nem ilyen látványosan történt a dolog, mint ahogy elmondtam, csak annyira csillogott a szeme és annyira itt körülbelül minden szavam, hogy nagyon meglepődnék azon, ha nem lenne semmi hátsó szándéka. Viszont abból, hogy komolyan úgy elmegyünk valahová, mint két barát még sose volt, baj tehát, emiatt meg nem zavartattam magam. Amúgy is, ha véletlen valami olyat csinálna, ami szerintem már átmegy a „csak barátok” határon akkor egyszerűen elköszönök és otthagyom.

-          Akkor bemutató után találkozunk. – tette kicsit meglep ugyanis távozáskor egy puszit nyomott az arcomra, és a köszönésemet meg se várta. Váll rándítva léptem közelebb a táskámhoz, amiben mindössze pár ruha volt bedobálva, de nem találtam egy alkalomhoz illőt sem. De abba a percben ez többet nem is izgatott. Fáradt voltam így az ágy felé tartottam.

A bemutató előtt úgy gondoltam, hogy pihennem kell egy kicsit, így ledőlve a franciaágyra elnyomott az álom. Felkelve kómás fejel néztem meg az órámat majd kapkodva néztem át ismét a bőröndben lapuló ruháimat. Áldottam a hotel nevét, hiszen a leghíresebb hotelben a szobaszerviz elég sok mindent meg tud oldani. Néhány telefon után pedig már ott feszítettem egy bérelt öltönyben, ami alá az alkalomhoz illően egy fehér inget vettem fel. Nem szerettem az ilyen pingvin öltözeteket és csak abban az esetben vettem fel, ha valami tényleg megkövetelte, a számomra gyászszínek mondható teljes feketét.

Pontban nyolc órakor indulta el a hotelből, hogy időben odaérjek a számomra még ismeretlen címre. Többször is megnéztem a meghívón szereplő címet, hogy a taxisofőrnek már lazán tudjam bemondani, viszont mikor ténylegesen oda került, hogy be kelljen diktálnom a címet csődöt mondtam és háromszor kezdtem neki csak annak a szónak, hogy utca. Ne értettem ,hogy miért vagyok zavarban  vagy hogy miért viselkedek így, de ezeket a negatív gondolatokat, egy gyors legyintéssel arrébb is küldtem. Fél óra taxi út után sikerült eljutnom az egyik legnagyobb divatcég főhadiszállására. A helység előtt, tömérdek fotós újságíró és tévés próbált meg a sztárok közelébe jutni, mit szerencsére a biztonsági őrök nem engedtek. Úgy döntöttem, hogy nem vágom magam alatt a fát é nem lesek bunkó így egy-egy újságíró elvétett kérdéseire hajlandó voltam válaszolni.

-          Ronaldo, Ronaldo!! Kivel érkezett ma este? – egyszerű kérdés, egyszerű válasz. Semmi bunkózás.

-          Egyedül jöttem, és az egyik barátom meghívásának teszek eleget. Nem szeretnék nagyon feltűnni így a háttérbe szorulva fogom figyelni az eseményeket. – gyorsan lerázva őket indultam volna tovább, amikor kezdett kényes lenni a helyzet.

-          Mi szél hozta Amerikába? Igaz a hír miszerint válófélben vannak a feleségével? – „igaz-e a hír? Nagyon jók vagytok, hogy én magam sem tudok erről, de ti már igen...”

-          Kikapcsolódni jöttem. Viszlát. – megköszönve a kérdését gyors sétába kezdtem az épületbe majd a hallba megállva vártam, hogy lecsillapodjak egy kicsit, ugyanis az előbbi újságíró eléggé felidegesített.

-          Na nézd csak ki van itt, és milyen elegáns valaki. – egy bájos hangot hallottam magam mögül majd megfordulva egy modellalkat és egy modellarc is társult mindezekhez.

-          Megígértem, hogy eljövök és gondoltam, ha már itt vagyok kicsípem magam egy kicsit. Amúgy meg tudod mutatni, hogy merre ülhetek majd le? Bevallom nem vagyok nagyon otthon az ilyen dolgokban. – nevetve karolt belém és kezdett el gy nagy ajtó flé húzni, ahová embertömegek áramoltak be. – Gondolhattam volna amúgy, na de mindegy. Ha végeztél akkor megvárlak és beszélgetünk. – gondoltam udvarias leszek.

-          Rendben, lehet egy kicsit elhúzódik majd a dolog, mert részt kell vennem különböző féle kötelező interjún, de megpróbálom őket minél gyorsabban lezavarni, és sietni. – mosolyogva mutatta meg a helyem majd hagyott ott a többi hírességgel és celebbel együtt.

(Divatbemutató zene)

Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit szeretnek az emberek az ilyen divatbemutatókon. Szerintem egy merő unalom volt az egész. A modellek húszcentis magas sarkúban eltipegnek a terem egyik végéből majdnem a másikba, majd onnan vissza, és mindezt úgy, hogy alig bírnak menni azokban a cipőkben. Nem mellesleg ehhez csatolva volt több olyan modell is aki óriásit hasalt a kifutón. Persze nem nevettem rajtuk, hiszen van bennem annyi együttérzés, hogy nem teszem, de elkönyvelte magamnak, hogy soha, de soha többet divatbemutató. Nem az én világom és nem is szeretném, ha valaha az lenne.

Chapter 25.

Sziasztok!:)
Úgy döntöttünk, hála az új arcoknak, valamint a dicsérő szavaknak, hogy ezzel a fejezettel megköszönjük Nektek azt a támogatást, amit Tőletek kaptunk pár nap alatt.:) Nagyon fontos a véleményetek, és mindent megteszünk azért, hogy minden héten felkerüljön az új fejezet. Az időpontok pedig csak Tőletek függnek.:) Jó olvasást. :)

(Larissa)

(Bruno Mars - Today My Life Begins [magyar])

Igazából David által ismerkedtünk meg, de talán már akkor biztonságban éreztem magam mellette. Nem szívesen gondolok vissza azokra az évekre, de úgy gondolom, a múltamat nem szabad feledésbe engedni. Többször védett meg, vagy állt ki mellettem, és ezt nem tudom elégszer meghálálni neki. Karjai szorosan tartanak, stoplis cipőm viszont nehezen engedi a lábujjhegyen való állást. Végigsimítva haján, elégedetten bújok karjai közé. Nem tudom mik ezek a hirtelen hangulatingadozások, de úgy érzem jelen pillanatban, rá van szükségem. Rá, aki megmentette barátomat Selena karmai közül, rá, aki legjobb barátom testvére. Régen éreztem már ekkora bizalmat bárki iránt is, de ha a Fabregas testvérek megjelennek, más emberré válok. Egy gyenge, érzelmes nővé, aki egy ideje már ki akar belőlem törni. De még nem adhatom át magam a könnyedségnek, még nincs itt az ideje. Férfias illata elbódítja agyam, szemeimet becsukva állok, és tűröm a körém csavarodott karokat. Halk nevetése észhez térít, fülébe bizalmasan kezdek suttogni.

-         Min nevetsz? És egyáltalán, hogy kerültél ide? –hajamat eltűri az útból, keskeny derekamat még közelebb húzza magához.

-          Maya már a lelátón található padok között rohangál, úgy tűnik hiányoztál neki. –emlékszem, mikor megmagyarázta kutyája nevét, nevetőgörcsöt kaptam. Maya, mint a méhecske. De őt így szeretjük. Viszont jobban belegondolva, a Boxer kutya igencsak őrült számba vehető, akárcsak gazdája. –Továbbá még ott van a barátod ellenséges tekintete, ami egyre durvábbá válik, ahogy az ujjammal körözök derekadon. Valószínűleg ő még nem ismert fel. Aztán jöttem meglátogatni a kisöcsémet, úgy tudom, itt tartózkodnak még. –egyáltalán nem vagyok csalódott amiatt, hogy engem nem említett a felsorolásban. Nagy támaszt nyújtott régen, mindig próbált figyelmeztetni, amikor David mellett voltam. De én hülye, naiv kislány létemre, körberöhögtem, és megveregettem az arcát.

-          Valóban itt van Cescy, a közeli szállodában szállt meg a csapata. De, ha jól tudom, késődélután már indulnak is Barcelonába. –bokám nem bírja az efféle megterhelést, talpamat a földhöz érintem. Ez az átka annak, ha valaki minden ismerősétől legalább egy fejjel kisebb.

-          Az edződ már kezd megbarátkozni a kutyával, talán nem lesz rád annyira mérges. –kacagva ejti ki szavait száján, de ebbe én még igazából nem merek belegondolni. –Beszéld meg vele, hogy engedjen el. –fészkelődve karjai között kissé távolabb tol, majd előröl hajamba túrva, szemembe néz. –Meg is várhatlak, és mehetünk együtt is. –mosolyom levakarhatatlan arcomról, kezdeti fáradságom mára már a múlté. Bólintva egyet apró puszit adok arcára, majd visszakocogva edzőmhöz várom megadó beleegyezését.

(Daddy Yankee - Gasolina)

Bólintva egyet üdvözli azt a férfit, aki segítségével sikerült megmenteni néger barátomat, és engem régi ismerősöm bosszújától, majd Brian helyet foglalva a lelátón, mosolyogva tekint maga elé Mayával az oldalán. Egyre több ismerősöm jelenik meg életemben, ezzel is felforgatva az állóvizet. Nem értem a hirtelen érdeklődést, amit irányomba mutatnak, de egy biztos, semmit sem bánok ezekből a tettekből. Szükségem van a törődésre. Még akkor is, ha mindenki valamilyen okkal jelenik meg közöttünk. Brian volt az a férfi, aki soha, de tényleg soha nem nézett rám úgy, mint nőre. Az ő szemeiben örökre megmaradok annak a naiv kamasznak, aki benyelte a David által gyártott álomképet, és ez így van rendjén. Nem vagyok büszke arra a korszakomra, hiszen akkor is apának okoztam a legtöbb bosszúságot, na meg a szeretteimnek, akik féltettek. Aggódtak értem, hiszen korán kellett felnőnöm, amit sportkarrierem is részben befolyásolt. De ez már az én életem, és ha visszapörgethetném az időt, akkor sem döntenék másképp. Ugyanúgy felülnék a Madridba tartó járatra, és akkor is megismerném a blankókat. Mert rá kellett jönnöm, ez egy életérzés, amit senki nem vehet el tőlem.

Az edző kiadja a teljesíteni való feladatsort, ami jelen esetben a labdagyakorlatot jelenti. Mosolyogva nyújtom meg még egyszer végtagjaimat, nem szeretnék semmilyen sérülést sem a kulcsfontosságú meccsek előtt. Coentraoval egy párt még soha nem alkottam, de most rám esett választása. Kezdve egy kis passzolgatással, örömittasan pacsizok le vele, majd elindulva a bóják felé, szlalomozás segítségével érek el a szemben álló csapat felé, ámde egy könnyed sarkazással visszajuttatom portugál barátomhoz a bőrt. Sergio elégedetten mér végig, lelkem szárnyal a boldogságtól. Most jelen pillanatban ifjonc éveimre emlékeztet hozzáállásom, régen volt már ekkora bizonyítási vágy bennem.

Emlékszem, mikor még akadémiás éveimet éltem, tűrtem az engem ócsárolós szövegeket, de egy idő után besokalltam. Amikor azt mondták, nem vagyok elég jó, új cseleket kezdtem el kifejleszteni, új kapura lövési mozdulatok után kutattam. Persze első ifi meccsemen, a közönségünk hatalmas éjjenezésbe kezdett, amikor megmutattam, hogy az igazi Larissa Morrison mire képes. Aztán összekerültem Tessaval, aminek kezdetben nem örültem. Barátnőmet pontosan ő pakolta ki, és mérges voltam rá. Nem értettem miképp kerülhetett be egy híres neves iskolába nulla futballtudással. Főleg úgy, hogy még a kondija sem volt megfelelő. De ahogy kezdtem megismerni, szívem mélyén éreztem, valamiért hasonlítunk. Támogattam, bátorítottam, tanítottam, és ezt meg is hálálta nekem apró dolgokkal. Megoszthattam vele bármit, nem kellett törődnöm azzal, hogy kiszivárogtatja a sajtóba.

Emlékszem, születésnapját méltóan ünnepeltük meg. Kiszökve a kollégiumi részből, sikeresen átvertük az éppen ügyeletes srácokat. Átmászva a falon, egyenes út nyílt számunkra a nagyvilágba, ahol az utcák tele vannak fenyegető emberekkel, de mi nem féltünk. Felhívva legjobb barátom bátyát, segítséget kértünk, hiszen nem nagyon voltunk otthon a pazar összejövetelek terén. Életem legjobb élményeit éltem át aznap, igaz a kilógásnak meg volt a maga következménye, amit még tetézett az alkoholfogyasztás is. Kétmeccses eltiltást kaptam az ott lévő oktatóktól, mert köztudott tény, ha egy sportoló iszik, veszít az állóképességéből.

A felém repülő labda térít észhez, viszont nem figyelek rögtön oda, így a földön végzem. Kedves, rég nem látott barátom nevetésétől zeng a Real Madrid stadion, hasát fogva kacag, miközben megpróbál a széken maradni. Azért jó, ha az ember ennyire szereti a barátját, nem?
Kezem közé véve a labdát, teljes erőből felé bikázom, majd ördögi mosollyal az arcomon figyelem, ahogy Maya felveszi a nyúlcipőt. Gazdája még mindig egyhelyben ül, és nevet, de a figyelés egyetlen szikráját sem lehet nála észrevenni. Többen ordítanak, de én csak csendre intem őket. Tudom mire képes, ismerem már. Vállait hátrarántja, kezeit pedig másodperc alatt emeli fel, a labda kezei között végzi pörögve. Cserfes mosollyal néz rám, majd felállva, visszajuttatja hozzám a játékszert. Iker a kapujából egészen félpályáig sétál, tekintete Brian körül forog.

-          Még mindig azt hiszed, hogy átverhetsz ezzel? –beletúrva hajába megvillannak hihetetlenül kék szemei, majd pólóját megigazítva, elindul a területünk szélére.

-          Szerinted mindent elfelejtettem már? Egyszer úgyis én nyerek! –magabiztos tekintetemmel végigmérem, majd hajamból kihúzva a hajgumit, a srácok felé fordulok. –Mondjuk úgy, hogy ő segített igazán kifejleszteni a technikámat. –értetlenkedésükön nem csodálkozom, viszont elindulva a folyosó felé, meglököm csípővel az idősebb Fabregast. –Kérek 10 percet, aztán indulhatunk. –bólint egyet, majd Maya keresésére indul. A kisasszony éppen az öltözőnk előtt ül, és csóválja farkát, de úgy gondolom, nem kell mindenről tudnia Briannek sem. Belépve az ajtón a tus felé veszem az irányt. A kutyát leültetem helyem előtt, mire engedelmesen fekszik el a padlózaton. Pár perccel később hangos ugatásra figyelek fel, így gyorsan lemosva magamról a habot, puha kék törölközővel tekerem körbe magam. Óvatosan lépkedve a járólapon figyelek arra, hogy ne csússzak el éppen most, mert az gáz lenne rám nézve, ha focistaként egy csempén törném nyakam. Belépve az öltözőrészre, egyedül Sergiot találom ott, miközben ismerkedik a kislánnyal.
(The Pretty Reckless - Love The Way You Lie)

-          A többiek már elmentek, úgy voltak vele, hagynak tusolni. –nem néz rám, Maya fejét simogatja.

-          Köszönöm az információt. Brian itt van még? –szemei megvillannak, vállai előre esnek.

-          A kutyát keresi. Jól vagy? –vizslató tekintete elidőzik rajtam, úgy érzem nem éppen a megfelelő ruhát öltöttem magamra férjem társaságában.

-          Ezt én is kérdezhetném tőled. –összehúzott szemekkel nézek rá, karjaimat összefonom melleim előtt. Túlságosan is meztelennek érzem magam most a társaságban, és ez nem jó előjel.

-          Persze, miért is csodálkozom azon, hogy ismét terelsz?! –elfordítva fejét, továbbra is rám pillant, de látom, gondolataiban nagyon is eljátszik a törölköző hosszúságával.

-          Jól vagyok. –erőtlen hangom még engem is meglep, nem tudom, mi történik mostanában velem.

-          Nem hiszek neked. –Maya hirtelen felpattan, majd az éppen kinyíló ajtón szalad ki. Brian párosunkat figyeli, de kulturáltan bezárja inkább maga mögött a mahagónit.

-          Nem kell már hinned nekem. – nekidőlve a falnak, tartom vele a szemkontaktust, de egyre feszélyezettebben érzem magam.

-          A feleségem vagy még. –felpattan a földről, már sokkal jobban néz ki ahhoz képest, hogy pár órával ezelőtt milyen állapotban volt.

-          Akit előszeretettel csalsz meg. –ördögi mosolyom levakarhatatlan arcomról, vizes tincseimet jobb vállamra helyezem.

-          Mintha te annyira szent lennél. –vádló hangneme meglep. Igaz, tudtam, hogy mit tettünk Fabregassal, de nem sejtettem, hogy ez nyílt titokká vált már a csapatban, vagy akár csak Sergio körében. Mindig van egy frappáns válaszom, de a várt megvilágosodás most nem akar érkezni. –Mi az Lari, pont beletrafáltam a közepébe? –kaján vigyor jelenik meg arcán, ami számomra nem jelent jót.

-          Szeretnél te bárminek is a közepébe trafálni. –gúnyos hangomtól kiráz a hideg, apró libabőrök jelennek meg testemen.

-          Miért mindig erre épült közöttünk a kapcsolat? –végigsimít vállamon, szemeim követik ujjai útvonalát.

-          Mert ezt vártuk el a másik féltől. Fantasztikus szeretők lennénk, de egy házassági viszonyban ez nem feltétlen elég. –hangom keménysége szép és jó, de felpillantva barna tekintetébe, elcsuklik. Ennyit a magabiztosság mutatásáról.

-          Egyáltalán nem ezt vártam el tőled. Nem tehetek arról, hogy mindig lázba hozod az embert. –jobb keze már hátamat tartja, de fejemet elfordítva nem engedek a csábításnak.

-          Te nem ezt vártad el, de én igen. Én ezt akartam megkapni tőled, és semmi mást. –hála maszkomnak, reménykedem abban, hogy nem lát át rajtam.

-          Nézz a szemembe, és mondd úgy. –fülemhez hajolva suttog, majd megfogva államat, irányba fordítja fejem.

-          Másra soha nem kellettél. –tartva a szemkontaktust, pislogás nélkül állom mosolyogós tekintetét.

-          Hazudsz. –védő szövegemet tervezem, de tettével teljesen meglep. Karjaival szorosan tartja testemet, vállamhoz hajolva átölel. –Ne hidd azt, hogy nem lehet téged kiismerni. –suttogva juttatja el szavait felém, majd kezét derekamra téve, lassúzni kezd. Látom rajta a fájdalmat, érzem, itt valaminek vége szakad.

-          Ígérem, nem menekülök többet, de most engedj el. –hangom halk, a csend óriási most közöttünk. Fejét nemlegesen megrázza, majd szorosabban tartva még jobban magához húz.

-          Engem mindig is érdekelt az, hogy mi van veled. Amikor összevesztünk, akkor is azon voltam, hogy kiderítsem mi történt. Próbáltam a húgodnál a kérdezősködni, de erre még mérgesebb lettél, én pedig nem állítottalak meg. A személyiségünk egyforma, sajnos nem férünk meg ketten egy szobában. De legközelebb másképp lesz. Nem hagylak kisétálni még egyszer a karjaim közül. Nem ismétlem meg ugyanazt a hibát. –szavai őszintén csengenek az öltöző falai között, teljes mértékben hiszek neki. De nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Fogalmam sincs semmiről, és ez az, ami a legjobban megrémiszt. Mindig tudtam, mi a helyes, vagy jelen esetben ésszerű döntés, most viszont lelkem csak egy kis megnyugvást akar. Távol a bajtól, és a szerelmi háromszögektől. Kezeimet mellkasára téve arrébb tolom, majd a szekrényemhez lépve, egy egyszerű tréningért nyúlok. –Látod Lari, megint beszélek neked, te viszont nem figyelsz rám. Elmondom, mit érzek, de sehogy nem reagálsz. Nem tudok a szíveddel gondolkozni, viszont bármikor megmondom, hogyha hazudsz.

-          Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mi a helyes. Ha a szívemre hallgatok, vagy követem az agyam utasításait. Fontos vagy nekem, de… - megállva a kutakodásban, szívem hatalmasat dobban. –Nem befolyásolhatom az érzéseimet ilyen téren. Szerelmes vagyok beléd, viszont úgy érzem nem te vagy az egyetlen, aki a szívem e tájékán helyet foglal. Át kell gondolnom, hogy mit akarok még az élettől. –úgy érzem, végre összeszedtem egy őszinte vallomást. Szeretem őt, ezen nincs mit tagadni. Fontos számomra, de ugyanakkor ott van Fabregas is, aki a gondolataimat ugyanúgy kitölti. Akire bármikor számíthatok, és aki mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. –Viszont, ha menni akarnék, már rég nem lennék itt, de szükségem van arra, hogy a közelemben légy.

-          Örülök, hogy végre szívedből beszéltél, és nem hazugságokat állítottál. Viszont azt ne várd, hogy majd félreállok az útból, és átengedlek valaki másnak. Annál jobban szeretlek téged. –hátulról átkarol, majd nyakamra adva egy puszit, kisétál az öltözőből. Egyedül maradva gondolataimmal, már csak a kopogásra figyelek fel.

(Tessa)

(Christina Perri - The Lonely)

Engem is meglepett a kérdésem, de valljuk be egyre jobban vagyok már, egyre kevesebb törődésre van szükségem és egyre kevesebbet vagyok már a padlón is, ami azt jelenti, hogy eljön annak a vége, hogy saját orvosom legyen. Matías segített ezeket a dolgokat leküzdeni, amit nagyon köszönök neki, de már nagyon egészségesnek tűnök és ez megrémít. Tudom, hogy ez az ő munkája, amit mindig is tudtunk, és azt is tudtuk, hogy egyszer vége lesz, viszont arra nem számítottunk, hogy az a bizonyos vég nemsokára itt lesz. Nem sok időt töltöttünk el együtt körülbelül két-három hetet, de ez pont elegendő idő volt arra, hogy kialakítsunk egy nagyon jó barátságot egymás között, és ez a barátság nem csak azért alakult ki, mert ő az orvosom volt, hanem azért mert foglalkozott velem és érdekelte a nap minden percében, hogy mi van velem és nem hagyta volna azt, hogy bármi bajom is essen. Sokat köszönhetek neki a barátság miatt is és a szakmai tudása miatt is. Nem fogom sohasem elfelejteni, viszont azzal magamat is meglepem, hogy már búcsún gondolkodik, mikor még az sem biztos, hogy tovább kell állnia egy másik beteghez. „Ugyan már Tess nem lehetsz ennyire önző, ha mennie kell és szólítja a munkája úgyis el fog menni!” Fejemben lévő hanggal lezárva a gondolatmenetemet Matíasra koncentrálok, majd felvéve a szemkontaktust egy utolsó gondolatot futattok végig a fejemben.  „Ne legyél már hülye, ha elmegy is ugyanúgy tudjuk majd tartani a kapcsolatot, mint eddig. Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek.” Képzeletben felpofozva magam már teljesen a jelenre koncentráltam. Majd Matías kicsit sokkolt fejét látva rögtön beszédbe kezdtem.

-          Ne haragudj, hogy ilyen önző módon letámadtalak ezzel a kérdéssel, hülye feltételezés az, hogy ha elmennél az ártana a barátságunknak, hisz utána is tudjuk majd tartani a kapcsolatot. Találkozhatunk, telefonálhatunk, küldhetünk egymásnak üzenetet, és minden ehhez hasonlót csinálhatunk majd. – kétségbeesetten és már majdnem a sírás környékén vetettem fel az alternatívákat és vártam valamiféle helyeslést, viszont barátom arcán semmilyen érzelmet nem tudtam most leolvasni.

-          Tessa. – kisebb hatásszünet következet, aminek hatására a hideg kétszer is végigfutott a hátamon. Tudtam, hogy olyat fogok hallani, amit nem akarok, de türtőztettem magam és próbáltam én is érzelemmentesnek látszani. Kezemet megfogva még jobban tudatosítja bennem a tényt, hogy nagyon nem fog tetszeni nekem az, amit mondani akar, majd mélyen szemembe nézve még mindig rezzenéstelen arccal folytatta, amit elkezdett. – Ha leadlak, mint betegemet, akkor a kórház küld majd hozzám egy másik sürgős esetet, mint amilyen te voltál. És ahogy veled is éjjel nappal ott kellett lennem mindenhol, úgy azzal a beteggel is a nap huszonnégy órájában kellesz foglalkoznom. Ez a munkám lényege, hogy a betegnek teljes körű ellátást nyújtsak, és mindig vigyázzak rá, mint ahogy veled is tettem. Igaz te nem voltál olyan nagyon sürgős eset, hiszen nagyon szépen gyógyultál, de vannak, akiknek ez a gyógyulási idő akár több hónapig is elhúzódhat. – beszéde végére erősen szorította a kezemet és a tekintetében már egy nagy adag szomorúságot is fel lehetett fedezni. Látszott rajta, hogy ő sem szeretné ezt a köztünk lévő köteléket, ami ilyen kis idő alatt szövődött felbontani, de az is rá volt írva az arcára, hogy nem szeretné a munkáját feladni.

-          Ha ennyire nincs időd a barátaidra, vagy akár az életedre miért nem mondasz fel és alakítasz ki valahol Sevillában vagy Madridban egy saját rendelőt? Tanulhatnál mellette aztán később lehetnél gyerekorvos, amit mindig is szerettél volna csinálni. – egyre aggódóbba néztem felé, ami már kezdet egy kicsit számomra is kínos lenni. Ő sokat segített nekem és én is szerettem volna legalább ennek a töredékét viszonozni azzal, hogy segítek neki bármilyen formában. Igazából attól tartok, hogy most kezdem megtalálni a régi önmagam s kezdek az az a vidám régi önmagam lenni, de ha elmegy félek, hogy újból összeomlok, majd az egyedülléttől. Valójában halvány gőzöm sincs, hogy mióta vagyok ilyen önző, de még szükségem van rá, ha már a rég nem látott testvérem nem tud ellátni tanácsokkal, mint régen.

-          Sokat gondolkodtam azokon a lehetőségeken, amiket az imént felvetettél, de mindig elvetettem ezeket a gondolatatokat, mert nagyon sokat dolgoztam azért, hogy egy olyan posztot elérjek, amilyenben most dolgozom, és nem tudom, hogy mennyi idő lenne egy saját rendelőt kialakítani, és mennyi energiám lenne még a munka mellett foglalkozni vele. Viszont nagyon jól esik az, hogy ennyire törődsz velem és azzal, hogy mi lesz majd akkor, ha ez az egész már nem lesz. – mondat végén mindennél erősebben szorította meg kezemet, és egy percre komolyan azt is hittem, hogy leáll a vérkeringésem, annyira erős volt a szorítása a kezem pedig már-már élettelenül hevert a kezei között. Többet érzelmet éreztem ebben a cselekedetben egy egyszerű „Köszönöm, hogy vagy nekem!” kézfogásnál, de amilyen gyorsan beférkőzött a fejembe ez a kósza gondolat, olyan gyorsan tovább is állt. Egy ideig még élveztem a keze már lágy tartását és melegségét, viszont néhány perc múlva már kezdett furcsává alakulni ez a szituáció, így elrántottam a kezem és egy újabb szelet pizzáért nyúltam.

Szemébe nézve némi meglepődöttséget láttam, amit valószínűleg az előbb elkövetet hirtelen cselekménysorozatom a felelős. Nem akartam én lenni az a személy, aki megtöri a kialakult csendet. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, és a fejemben pedig még mindig azt az állapotot láttam, amilyenbe kerülhetek, ha Matí elmegy és magamra hagy. A legfurcsább az, hogy a csend, ami köztünk volt, a legkevésbé sem hasonlított egy kínos csendhez, hanem egy megnyugtató barátságos csendhez tudnám ezt az állapotot sorolni, ami nagyon meghitt volt ebben a pillanatban számomra.

-          Hozhatok még valamit? Esetleg egy desszert? – a pincérnő aranyos és segítőkész hangja zavarta meg az idillikus állapotot, amit kicsit sem bántam, majd egy fejrázás után tértem vissza a sevillai jelenembe.

-           Köszönjük, de azt hiszem, hogy végeztünk, csak a számlát szeretnénk kérni. – aranyosan mosolyogva nyújtottam oda a tányért ezzel is segítve a munkáját, majd megköszöntem neki a felszolgálást.

Fizetés után ismét a sevillai házam felé vettük az irányt, majd a késői időre tekintettel közös megbeszélés alapján úgy döntöttünk, hogy ott töltjük az estét és csak holnap megyünk vissza Madridba. A hideg éjszaka nyugtatóan simogatta a naptól megégett bőrünket, amint a ház felé tartottunk. Felelőtlenség volt tőlünk, hogy csak úgy kifeküdtünk a napra, de ki hitte, hogy ennyire erősen fog érinteni minket az itteni időjárás. Elég hamar sikerül hazakeverednünk, ugyanis alapból a legközelebbi pizzázóba mentünk el. Matíasnak Roni néhány otthagyott cuccából kerestem egy pizsamának megfelelő öltözetet, majd megmutattam az egyik vendégszobát is neki. Nem sokszor volt alkalmam vendéget látni így egy kicsit örültem is, hogy használatba van véve nem csak ház, de a szoba is. A háziasszony szerep betöltése után fáradtan vettem az irányt a háló felé, majd a fürdőbe betérve egy kád vizet engedtem magamnak, ami már nagyon igényelt a szervezetem. Sokat dolgoztam ma és nagyon leszívta az energiámat, viszont még ennek ellenére is nagyon élveztem ezt az egész napot. Reményekkel telve ültem be a kád forró vízbe, a reményeim pedig afelé irányultak, hogy ez a nap majd valamikor megismétlődhet.

(Polarsets - Morning)
Nem tudom, hogy a kád vízből, hogyan kerültem el az ágyig, de valószínűleg annyira álmos és kómás voltam már az este, hogy ara sem emlékeztem, hogy hogyan jutottam el az ágyig. Felnézve az órára kigúvadt szemekkel kémlelem a kijelzőt, ugyanis már dél van, én pedig még mindig ágyban vagyok. Kivánszorogva a nappalibba Matíast kezdtem el szólítgatni, de válasz sehonnan nem érkezett, így kénytelen voltam a telefonos segítséget kérni a felderítése ügyében.

-          Ne aggódj már annyit, körülbelül tíz perc és ott vagyok. Addig reggelizz meg. Jó étvágyat! – fel sem tudtam fogni, hogy egyáltalán Matías felvette a telefont mikor már ismét csak a süket vonalat hallottam.

-          Ja jó. Végül is köszi. - heves fejrázás közepette jutottam el a konyháig, aztán mikor megláttam azt a terülj-terülj asztalkám nagyságú ételválasztékot még a levegő is megállt bennem egy pillanatra. – Hánykor kelhetett ez az ember? Lehet le se feküdt. – magammal megbeszélve néhány dolgot ajtócsapódásra lettem figyelmes. Majd egy pirítóst lekapva az asztalról sietve indultam el a nappali felé.

-          Jó reggelt és jó étvágyat is egyben. Remélem mindent szeretsz, amit csináltam. – mosolyogva kezdtem el igenlően bólogatni Matíasnak, majd a háta mögött elhelyezet óriási dobozra emeltem a kíváncsi tekintetem. – Igaz, hogy a tiéd, de hiába nézed úgy, azt a dobozt most még nem nyithatod ki. – durcásan haraptam egy újabb harapást a pirítósomba, viszont még csak most vettem észre, hogy egy csupasz kenyeret eszek, így a konyhába sietve az első utam a nutella felé vezetett. – Olyan vagy, mint egy nagy gyerek. – Matías nevetve támaszkodott meg az ajtófélfán, majd engem nézve nevetett.

-          Lehet, hogy nem állsz olyan távol a helyes megfejtéstől. Még csak tizenkilenc éves vagyok. – az utolsó szavakat persze tele szájjal ejtettem ki, majd egy rossz levegővétel következtében a légcsövembe egy nagyobb darab száraz kenyeret szívtam be. Ijedségemben nem tudtam, hogy hogyan kérjek segítséget, ugyanis nem kaptam levegőt, mert az étel teljesen elzárta a légcsövet. Matías hátulról átkarolva testem öklét gyomorszájamhoz helyezte ezzel is segítve azt, hogy az étel minél hamarabb kerüljön ki a légcsövemből. Több mint fél perc után végül sikerrel járt, ugyani tüdőmbe ismét friss levegő áramlott be én pedig sírva rogytam össze a konyha padlóján. Nagyon megijedtem és nem is tudom mi lett volna velem akkor, ha Matías még nincs itt.