Chapter 27.

Sziasztok, megérkeztünk a legújabb fejezettel!:) Reméljük az eddiginél kicsit több kritikát kapunk majd, azoknak az olvasóknak pedig köszönet, akik írtak nekünk! :)
Lari mindenkit puszil és azt üzeni, hogy nem felejtkezett el rólatok! :) Jó olvasást! :)

(Fabregas)

(Miley Cyrus-When I look at you[magyar])

Az már nagy gondnak számít, ha az ember szerelmes egy jó barátjába. Az a baj ezzel az érzéssel, hogy az adott személy nem tehet ellene. Ahogy az ellen sem, ha ez viszonzatlan, esetleg plátói szerelemmé válik. Fontos nekem Lari, és tudom, bármire képes lennék. A múltunkban is hatalmas összhang alakult ki közöttünk, ami az évek múltával csak erősödött. Idiótának tartottam magam a klasszikus meccs előtti napokban, rettegtem az első találkozástól. Carlanak igaza volt mindenben, amit őszintén megosztott velem, hiszen mikor nem beszélhettem az angol lánnyal, nem érhettem hozzá, nem ölelhettem meg, akkor is csak ő járt a gondolataimban, annyi különbséggel, hogy az érzések rettentően kavarogtak bennem, ami ellen nem nagyon tudtam tenni. Féltem tőle, pedig benne bíztam a legjobban. Emlékszem arra a rövid időszakra, amit együtt töltöttünk. Nem volt több pár hétnél, mégis legszebb napjaimat éltem át vele. De rettegtünk attól, hogy ha a szerelem nem jön össze, akkor a barátságunk is megromlik, így titokban tartva kapcsolatunkat, testvérien váltunk el egymástól. Legalábbis kamasz fejjel így láttam ezt az egész viszonyt, pedig sokkal több volt annál.

Mocorogva karjaim között ráfordul mellkasomra, végigsimítva hasamon, kezével félig megölel, és mosolygós arccal becsukja szemét. Eszméletlen dolognak tartom, hogy egy ilyen lányt képes voltam kiengedni a kezeim közül, pedig én vagyok az egyetlen bizalmasa. Lehet féltékenységből, de úgy állok a férjével való kapcsolathoz, hogy nem egymáshoz valóak. Szépen mutatnak egymás mellett, de nem az igazi Larinak. Ennyi fájdalmat még senki nem okozott neki, az utóbbi időben viszont nem kap mást, csak szemetet. Úgy érzem meg kell védenem, de még nem tudom, hogyan oldhatnám ezt meg.

Ezzel a gondolattal álomba merülök, majd csak reménykedem abban, hogy a karjaimban tartva fogok felébredni. Tudnom kell, hogy ez nem egy tündérmese, hogy a hercegnő most az egyszer a jót választja, és nem a rosszal alkot egy párt.

Hűsítő szellő borzongatja meg testem, apró libabőrök jelennek meg meztelen felsőtestemen. Hatalmas mosollyal, ámde fájdalommal az arcomon fordulok társam helye felé, de csalódottan veszem észre, hogy nem található mellettem senki sem. Egy apró papír található azon a párnán, amin nem is olyan régen még angol barátnőm feküdt. Gyönyörű írás fogadja fáradt tekintetemet, kedves hangvétele bizakodással tölt el. „Szia, Boci Szeműm. Ne haragudj, de edzésre kellett mennem. Sietek haza, indulás előtt itt leszek. Csókok, L.” Megdörzsölve szemeimet, hatalmas mosollyal az arcomon dőlök vissza a párnák közé, szívem minduntalan a Larival való közös emlékeket próbálja felidézni.

Emlékszem az esküvője napján reménykedtem abban, hogy észhez tér, és időben nemet mond. De imádságom nem következett be, formás ajkain pirospozsgás arccal kimondta a boldogító igent. Azt a szót, ami összetört bennem valamit. Soha nem szerettem nagyon érzelmes lenni, de nem tehetek arról, hogy vannak dolgok, amik még engem is kiborítanak. Gratuláltam neki, mégis öleléseimben afféle ragaszkodás volt megtalálható. Féltem, hogy elveszítem, hiszen egy férj már nem egyeztethető össze egy más országban élő baráttal. Viszont tekintve arra a szerepre, amit én töltök be a kölyök életében, nem törhettem össze az álmait. Ő is megérdemli a boldogságot, most mégis gondolatban vállon veregetem magam, hiszen közbelépésem az én életemet is megváltoztatta volna.
(Rock Mafia ft. Miley Cyrus- The Big Bang [magyar])

-          Föld hívja a szerelmes tekintetű, nyáladzó Fabregast. Barátom, mégis ki hagyott neked szerelmes levelet?! –csapattársam töri rám az ajtót, majd kezemből kikapva az apró üzenetet, nyálas hangon kezdi el olvasni a szavakat. –Csókok! –szájával csücsörítve felém hajol, de én arrébb gurulva, inkább a földön kötök ki.

-          Add vissza, és hagyj békén. –vigyorom szélesedik, ugyanis Villa is megjelenik a szobában, majd kikapva a kapus kezéből a papírlapot, olvasás nélkül lerakja az éjjeliszekrényre. Megfogva Valdes fülét álló helyzetbe rántja, majd bosszúsan méri végig.

-          Megmondtam, hogy ne zavard, elég készen volt hajnalban. –összehúzott tekintetét rám emeli, majd meglepetten konstatálja aránylag emberi külsőmet.

-          Jól vagyok. Mennyi az idő? –apró kérdés, de kopasz barátom nem tudja kihagyni életemből az újonnan megmutatott faviccét.

-          Nincs annyi pénzed, amiből ezt megvehetnéd. –magabiztosan húzza ki magát, izmai csak úgy dagadnak a büszkeségtől.

-         Szeretem, amikor az ember hangosan gondolkodik saját magáról. –Lari szerint hatalmas szemeim miatt sok barátomnál előnyből indulok, ugyanis mérhetetlen őszinteség csillog benne.

-          Négy óra lesz tíz perc múlva egyébként. –fejemhez kapva tudatosul bennem az a tény, hogy húsz perc, és indulunk. Barátom pedig még sehol sincs. –Azért jött be most Valdes, mert hamarosan jön a buszunk. –feldolgozva a tényt, miszerint nem mondhatom el tettemet az angol lánynak, pakolni kezdek. Jobban szerettem volna, ha arról a bizonyos csókról tőlem értesül, de a sajtó hamarabb utolér mindenkit, mint az én szavam. Pedig nem az történt, amit cikkeztek. Hangos dudaszó üti meg a fülem, bőröndömet kezembe kapva a lépcső felé indulok. Most nincs kedvem a srácokkal lemenni, nyugalomra vágyom. Fejem lüktetése, és gyomrom kavargása nem könnyíti meg a dolgomat, minél hamarabb a klimatizált járműben akarom tudni magam. Hála tempómnak, utolsóként lépek fel, majd elfoglalva méltó helyem az ablak mellett, becsukott szemmel hallgatom kedvenc számomat. Emlékszem ezt még Larissa mutatta nekünk, amikor fiatalabbak voltunk. Sokkal egyszerűbb volt még akkor az élet, sőt, ha Hannah nem lép közbe, eszébe sem jut az eligazolás. Nem tudom bánjam-e meg azokat a dolgokat, amik elindították ezt a körforgást, vagy inkább adjak hálát az égnek, mivel rájöhettem arra, hogy miképp is érez irántam Lari. Meghallva Valdes fülsüketítő vonyítását, kiveszem fülemből a dugót, majd a hatalmas barna szemekbe pillantva, szívem erőset dobban. Megfogva kezem magával húz, de leugorva a buszról, esdeklően tekint rám.

-          Mintha tartanál a véleményemtől Lari. –összehúzott szemekkel mérem végig, de gondolkodás nélkül fogadom el felém nyújtott kezét. Mosolyogva ölel át, karjaimat keskeny dereka köré csavarom. Csapattársaim kisgyerekekként tapadnak a busz üvegére, edzőm csak mosolyogva figyel. Arcomat elbújtatva hosszú hajában, mélyen belélegzem illatát.

-          Azt hittem valami baj van. –karjaimon az izmok megfeszülnek, apró ujjaival finoman végigsimít rajta. Hátrébb akar tolni, de kicsit tartok a reakciójától. Nem viselném el, ha most mondana búcsút nekem.

-          Nem olvastál még pletykalapokat? –homloka ráncokba szalad, nemlegesen csóválja fejét. Nem akarom, hogy bármit is azokból a szennylapokból tudjon meg. –Szerintem sok mindent kell még megbeszélnünk. –hangom, mondandóm végére elhalkul, kicsit tartok tőle, de ideje megtudnia az igazat. Félve bólint egyet, majd megfogva kezemet egy közeli kocsihoz húz. Bátyám mosolyogva pattan ki, majd testvérien üdvözölve, kitárja nekünk az ajtót. Sejtelmes mosolya sok mindent elárul most nekem, igaz, kérdéseimre nem nagyon ad választ. Lari meglöki vállát, majd a támadás elől gyorsan bepattan a hátsó ülésre. Berántva maga mellé, lehúzza ablakát, végül fejét ölembe hajtja, még talpát nyilvánosság elé tárja.
(Leona Lewis-Angel [magyar])

-          Olyanok vagytok, mint a szerelmes tinédzserek. Mi van veletek, emberek? –mindent tudó nézésével Lari tekintetét keresi, de a lány sunnyogva fordul hasamhoz. –Ezt láttam én ma rajtad kislány!

-          Fogalmam sincs Brian, hogy miről beszélsz. –hangja megkeményedik, de mosolya levakarhatatlan.

-          Mit látott rajtad? –lenézve rá, mindössze kislányos szemeit pillantom meg, ajkai elvonják figyelmemet, ahogy a pólóm alá csúszó keze is.

-          Az a hátsó ülés még szűz, és szent is egyben, tehát ne rosszalkodj Lari. –nevetve túrok barátom hajába, testvérem mondatán pedig jót derülök.

-          Ha a hátsó ülés az lenne, akkor nem ide hordanád a macákat. –ördögi tekintetét elbujtatja hasamnál, szemei pedig fáradtan csukódnak le.

-          Hé, ne kezdjük el a személyeskedést. –Brian zavartan túr a hajába, viszont látom a szája sarkában megbúvó mosolyt. Szeretek velük lenni, de félek Lari nem áll majd szóba velem. Viszont, ez az őszinteség most megmutatja mit is érez irántam egészen pontosan, hiszen erre már nagyon kíváncsi vagyok. Testvérem kiszáll, majd kinyitja a garázsajtót, nem is tudtam, hogy Madridba költözött.

-          Mit szerettél volna mondani? –két ásítás között teszi fel kérdését, de még nem tudok egyelőre megszólalni. Felül, majd álomittas szemeit megdörzsölve, érdeklődve várja mondandómat. Közelebb csúszva hozzá, arcára adok egy puszit, majd kiszállva a kocsiból, kinyitom ajtaját. A bejárat felé indulva kezét tenyerembe csúsztatja, összekulcsolt ujjakkal indulunk a nappali felé. Lenézve kezünkre elégedettség tölti el a szívemet. –Cescy, így hogy fogsz hazajutni? –ledobva magát a kanapéra, karjait felém nyújtja. Leülve mellé, fejét ölembe hajtja, akárcsak a kocsiban.

-          Igazából az edző valószínűleg nem bánta maradásom, de holnap indulnom kell. Este meccs, igaz, így még padozni sem fogok, de meg kell jelennem az edzéseken, tehát majd holnap felszállok egy gépre, hogy gyorsabban Barcelonába jussak. –szája legörbül, arca szomorúságot tükröz. Ismerem már, mint a tenyeremet, semmit nem tud eltitkolni előlem, és ennek nagyon örülök. Fiatal korunkban rengeteg dolgot megosztottunk egymással, és ezt talán még most sem nőttük ki. Igaz, volt egy kisebb szünet a kapcsolatunkban, de annál édesebben sikerült a békülés.

-          Mesélsz nekem? –bal kezével hátamhoz nyúl, megmarkolva pólómat, ülő helyzetbe tornázza magát. Túlságosan is közel van most hozzám, még a lélegzés is nehezebben megy. Ajkait pásztázva végigsimítok arcán, majd hajába túrva, apró puszikkal halmozom el bőrét. Mosolyogva bújik karjaim közé, ujjai végigsiklanak gerincem mentén. –Hogy bírhatnálak szóra? –fülembe suttogva a szavakat, kiráz a hideg, soha, egyetlen nő sem volt még ekkora hatással rám. –Azt hiszem, jobb, ha most átülök a fotelba. –halkan kacagva nézi lesokkolt arcomat, lábai már a puha padlószőnyeget érintik. Apró puszit adva számra eltávolodik tőlem, szokatlan hiányérzetem támad.

-          Ezt miért kellett?! –felháborít tette, de az okokat nem értem teljesen. Tényleg szerelmes lennék? Hiszen Carla tette felzaklatott, de nem éreztem ekkora vonzalmat nála.

-          Szeretném hallani, hogy mi történt veled apa halála után. Szeretnék tisztában lenni a múltad azon részével, de ha melletted vagyok, nem tudok koncentrálni a szavakra. –kezét szájához kapja, szemei tágra nyílnak. Mintha hadititkot árult volna el.

-          Na, kislány. Elmegyek repülőjegyért, a soha viszont nem látásra. Nyugalom, öcsémnek is veszek. Tűnjetek el a világ elől. –Brian kacagva lép be közénk, de félek történetem után már nem lesz ilyen boldog az angol lány. –Jó, jó. Értem a célzást, kopjak le. Fent leszek a szobámban, ha kellenék. –az illemnek megfelelően magunkra hagy, de nem tudom megformálni mondandómat.

-          Úgy érzem csalódást okoztam, de még nem tudod, hogy mekkorát…

(Tessa)

(Kris Allen- Live Like We're Dying)

Matías komolyan olyan már számomra, mint egy szuperhős, ha valami baj van mindig ott terem és megment, és ez most is így történt. Ismét megmentette az életem, amit már egyszerűen nem tudok majd megköszönni neki. Többször voltam már ügyetlen az életem során, de fulladásos halál közeli élményem eddig szerencsére még nem volt, de csak eddig. Egész életemben ügyetlen és két ballábas voltam, vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy mindig szerencsétlenül jöttek ki a dolgaim, hiszen volt már, hogy elestem, megbotlottam vagy éppen szépen odavertem valaminek valamelyik testrészem.

Emlékszem egyszer az akadémián sikeresen eltörtem a kezem miután egy csere következtében be kellett állnom a kapuba, és mindezt pont akkor, amikor a tizenegyes rúgások voltak a soron. Velem szemben egy nagyon agresszív srác állt nevezetesen pont azok közül a fiúk közül egy, akiktől Lari mentett meg, mert meg akartak erőszakolni. Óriási lendülettel futott neki a labdának, majd a rúgásába minden erejét beleadta mondhatnám úgy is, hogy apait-anyait beleadott. A bőr csak úgy szállt felém én pedig nem akartam gyávának látszani így álltam a kapuban és vártam a gyors sebességgel felém száguldó már-már tűzgolyót. Éppen a fejem felett süvített volna be, de a kezemmel sikerült hárítanom, hogy a labda léc alá kerüljön, viszont mindezt a kezem bánta. Mondanom sem kell, hogy akkora fájdalmat éreztem mintha egy világ dőlt volna össze bennem, de még mindig nem adtam fel és tovább álltam összeszorított fogakkal és ökölbe szorított kézzel. Az edzőnek fel sem tűnt, hogy mi történt a srác pedig csak röhögött rajtam, ő tudta, hogy valami nincs rendben, de mégsem szólt semmit. Az eset után körülbelül tíz perccel megérkezett Lari, akinek volt egy olyan különleges képessége, hogy bárkinek le tudta olvasni az arcáról, hogy mit is érez. Persze az én arcomról a műmosoly mögül kiabált a fájdalom és ez neki is feltűnt így egyből mellettem termett én pedig már csak az vettem észre, hogy a pálya szélén haladunk a kijárat felé. A pályától pedig meg sem álltunk a kórházig, ahol persze kaptam egy csinos kis gipszet, amit úgy 3 hétig cipelhettem a kezemen mindenhová. Iszonyú szerencsétlen voltam és úgy látszik, hogy még mindig az vagyok, csak manapság nagyon jól színlelem. 

A rövid emlékeztető után a gondolataimat ismét a jelenbe helyeztem át, amikor is éppen a padlón ültem Matías ölében, aki a hajamat simogatva próbált megnyugtatni, ugyanis a fuldoklás közben automatikusan elkezdtem sírni.

-          Jól vagy? Minden rendben? – igenlő bólintásom után semmi kedvem nem volt felállni a hideg padlóról, így visszahajtva a fejem Matías ölében hallgattam őt tovább. – A szívbajt hoztad rám! Remélem most már tudod, hogy miért mondják azt, hogy tele szájjal nem szabad beszélni. – orvosom komoly kijelentésén, amit egy ötéves szintjén mondott el nekem nevetnem kellett, ami látszólag nagyon zavarta őt, de én nem foglalkoztam ezzel. Felállva a hideg konyhai csempéről az arcomról letöröltem a könnycseppeket, majd a kanapé felé tartva egy jól irányzott mozdulattal feküdtem le.

-          Ma megyünk stúdiózni? Én szeretnék. – kérdésem kicsit meglepte, hiszen néhány perccel ezelőtt majdnem meghaltam.

-          Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet. Pihenned kéne. Ezzel a fulladással nem tettél jót a hangszálaidnak, majd visszamegyünk holnap. – nem értettem, hogy miért maradnánk még egy napot Sevillában, ha ma simán letudnánk még pár dalt és visszamehetnénk Madridba.

-          Semmi gond nincs. Jól vagyok, és ha Louis ráér, és ott van a stúdióban én akár most is készen állok pár dalra. – barátom látta rajtam, hogy hajthatatlan vagyok, így a fejét csóválva fordult hátra.

-          Ez esetben ez a tiéd. A stúdióban akartam odaadni, de én sem bírnám ki, hogy ne nézd meg és nagyon nagy valószínűséggel te sem. - a nagy dobozt, amit már akkor kinéztem mikor belépett az ajtón lerakta elém, én pedig őrült kisgyerek módjára kezdtem el letépni róla a csomagolást, majd a több réteg papír alatt megpillantottam az a gyönyörű aranyozott gitárt, amit kinéztem magamnak a stúdió hangszerboltjában.

-          Úristen! – ennyit tudtam mondani. Örültem és egy kicsit le is voltam sokkolva, hisz nem hiszem, hogy nagyon olcsó lett volna ez a darab Matías pedig mégis megvette nekem. Magamnak is simán meg tudtam volna venni, mert van rá keret bőven, de ki tudja, hogy Matías honnan szedte elő rá a pénz. Nem nézem szegénynek, de egy ilyen tuningolt gitár, ami mindennel fel van szerelve nem két forint lehetett.

-          Remélem tetszik és azt vettem meg, amit vagy fél óráig csak bámultál. – kissé ijedt tekintetét látva rögtön késztetést éreztem arra, hogy megnyugtassam, hogy tökéletes az ajándék, és hogy imádom, így körülbelül a nyakába ugorva öleltem meg és köszöntem meg neki. Szorosan ölelt meg, majd a millió köszönöm szépen mondatomra, csak egy egyszerű szívesennel és egy mosollyal válaszolt. Imádtam benne, hogy ilyen egyszerű és néha szerény volt a stílusa. Megvette nekem ezt a drága ajándékot, de biztos vagyok benne, hogy ha viszonozni szeretném, nem fogadna el tőlem semmit. Pedig tudja, hogy kinek a zsebéből vásárolnék, bár lehet, hogy éppen ezért is nem fogadná el. 

Filozofálásom közben újdonsült gitáromat megszabadítottam a csomagolástól, majd a kezembe véve jobban szemügyre vettem. Matí az előszobában telefonált én pedig egy már a fejemben lévő dallamot kezdtem játszani. Most pattant ki a fejemből a ritmus, és úgy éreztem, hogy egy hozzá társuló szöveggel ez is egy nagyon jó kis szám lehetne. Odamentem Matíhoz majd activity játékba kezdve próbáltam neki elmutogatni, hogy menjünk a stúdióba, mert van egy új ötletem, amit fel akarok venni, és még az újonnan kapott gitáromat is le akarom tesztelni. Persze ahogy az a nagy könyvben meg van írva és mutogattam, mint egy őrült perceken át majd minderre barátomtól csak egy „Telefonálok!” volt a válasz. Hát valószínűleg, ha nem mondja, hogy mit csinál komolyan azt hittem volna, hogy éppen táncol. Duzzogva mentem vissza a kanapéra meg egy kis papír fecnit magam elé varázsolva pár sort firkantottam fel rá. 

-          Na mit akartál mondani? – tettetve a sértődöttet csak írtam tovább, de nem tudtam sokáig azt színlelni, hogy haragszom rá, így egy nagy mosollyal felé fordulva az orra elé nyomtam a papírt. – Újabb dalszöveg? – bólintottam, majd a gitárt óvatosan lehelyeztem az ágyra.

-          Nem tudom honnan találtam ki, de annyira tetszik. Pedig nagy egóság ilyet mondani egy saját szerzeményre. – vártam Matí válaszát, ami abból állt, hogy a kezembe adta a gitárt és kifelé kezdett el tolni az ajtón.

-          Indulás, most! – parancsszerű mondatát egyértelműen parancsnak vettem majd két másodperc múlva már az anyósülésen találtam magam. Gondolkodtam végül pedig arra jutottam, hogy Louissal beszélt a dokim és lezsírozta vele, hogy mehetek a stúdióba.

(Demi Lovato - Who will I be [magyar])

Az ismerő utcába betérve már messziről kifigyeltem a hangszerboltot, majd elé leparkolva szélvész gyorsasággal pattantam ki a kocsiból. A bejárat felé indulva megtorpantam, mikor Matí megfogta a kezem és visszarántott. Persze az első gondolatom az volt, hogy most miért csinálja ezt, ha ide hozott miért nem mehetek be. Fejben feltett kérdéseimre gyorsan sikerült választ kapni, mikor is bementünk a hangszerbolt melletti sikátorba, ahol egy külön ajtón mentünk be, amihez meglepetésemre barátomnak is volt kulcsa.

-          Te ilyen megbízható betörő vagy? – nevetve vettem egymás után a lépcsőfokokat, de persze figyeltem is, hogy hová lépek, mert valószínűleg a nap megkoronázása lett volna, ha még a lépcsőn is lezuhanok.

-          Nem. Én legjobb barát vagyok, akinek van kulcsa legjobb barátja stúdiójába. Szerintem ez nagyon érthető. – hátrafordulva villantott számomra egy mosoly, majd benyitva vezérlőbe lehuppant a gombok mögötti székre.

-          Na és akkor most megvárjuk Louist? – értetlen fejet vágva néztem a dokimra majd mögé lépve néztem, hogy mit kattintgat össze vissza a számítógépen.

-          Minden áron Louis szeretnéd? Én nem vagyok elég jó neked? – mondatát nem a megszokott kedvességgel mondta. Az utolsó kérdése pedig tele volt érzelemmel. Nem hittem, hogy ez most csak a hangfelvételre vonatkozott ez a kérdés. Nagyon meglepődtem, de próbáltam ezt leplezni, így megfogva a gitáromat és a fecnit, amire az új dalom volt írva átsétáltam az üvegfal másik oldalára. Felvettem a fülhallgatót, majd a múltkor ellesett technikával beállítottam a gitár mikrofonját. 

A hangulat megváltozott közöttünk, amit nem tudtam mire vélni. Semmi sértőt nem mondtam szerintem neki, így nem értettem, hogy miért változott meg egyik percről a másikra. A dallamot felgitározva csak néhány percet kellett arra várnom, hogy Matí összevágja a kész felvételt, majd következhetett az ének is. Persze, amíg vártam megírtam a dal eddig még hiányzó sorait is, így tejesen frappáns kis szöveget sikerült összehoznom viszonylag rövid idő alatt. A felénekléssel sem voltak különösebb gondok, bár természetesen ezt többször kellett felénekelnem, hogy tökéletes és hallgatható legyen. Majd mikor mindezzel végeztem visszamentem a vezérlőbe, ahol barátom az utolsó simításokat végezte a dallal. Lehuppanva a kanapéra vártam, hogy hozzám szóljon, de ez nem történt meg.

-          Mit tettem vagy mondtam, amitől így viselkedsz velem? – kicsit kétségbe voltam esve, de próbáltam ez nagyon jól leplezni. Ő csak nem olyan, mint a testvérem, aki mindent lát az embereken még ha azok nem is tudják, hogy az arcuk minden érzésüket tükrözi.

-          Semmit, csak egyszerűen elegem van, hogy kedveskedek, viszont sosem leszek elég jó neked. – felállva néhány lépéssel áthidalta a köztünk lévő távolságot, majd előttem állva magyarázta el, hogy miért is olyan most velem amilyen.

-          De én nem megbántani akartalak, én nem úgy gondoltam. – kétségbe voltam, esve most már teljesen, hogy mit csesztem már el megint, majd visszaemlékezve utolsó még barátságos mondatomra rögtön tudtam, hogy mire gondol. Majd arra eszméltem fel, hogy Matías közelítve arcát az enyémhez ajkait a számra tapasztja...