Chapter 31.

Sziasztok!:)
Köszönjük szépen a szavazatokat, reméljük kapunk a fejezet végére pár biztató szót.:)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszi, Lari, Tessa.

(Larissa múltbéli jelenet)

(Michel Teló - Bara Bará Bere Berê)

Tizennégy évesen az ember még arra hajt, hogy az édesapját idegileg kikészítse. Vagy a fiúk udvarlása, vagy a züllött tanulásmentesség segítségével. Viszont én nem nevezném magamat átlag tizenévesnek. Focilabdával születtem, már kiskoromban meccsekre jártam. Hála édesapámnak.

Mosolyom levakarhatatlan, ugyanis az éjszaka folyamán Andrew bejelentette, ideje bemutatni engem a csapatának. Már vártam ezt a napot, ugyanis mindig is szerettem a nálam idősebbekkel játszani. Valahogy sikeresen az arcukra fagyasztottam az öntelt mosolyt, amin apám rendszeresen kacagott. Amolyan titkos fegyvernek számítok, hiszen tudásom meghaladja néha az idősebbekét is. Talán azért is, mert a családomban van egy fantasztikus edző, aki rendszerint kiadja az utasításokat.

-          Lari, készen vagy már? –türelmetlen hangja utat tör gondolataim között, ezzel is elhessegetve a szép képeket lelki szemeim elől. Megfogja hatalmas sporttáskámat, a lépcső felé indulok. Futócipőm segítségével lerohanok a lépcsőn, farmer nadrágom szűk, ami apának is szemet szúr. –Kislány, nem divatbemutatóra viszlek, hanem egy csapat kiéhezett, törtető fiatalhoz. –hosszú hajamat copfba fogom, nevetésemtől zeng az egész lakás.

-          Máskor sem öltözöm másképp. Örülj neki, hogy hosszúnadrág akadt a kezembe. –kinyújtva a nyelvemet, sikítva észlelem, hogy elkapja derekamat, majd vállára dob. –Úristen, tegyél le! Öreg vagy te már ahhoz, hogy az én súlyomat is a hátadon cipeld. Hetven év és a halál közt én már nem virgonckodnék. –ördögi mosolyom arcomra fagy, ugyanis időközben kiérünk a hatalmas terepjárónkhoz.

-          Nagyon felvágták a nyelved, nem gondolod? –nevetve dob be a hátsó ülésre, testem halk puffanással terül el a bőrön.

-          Azt már lassan tíz éve eleresztették. –mosolyogva fogom kontyba hajam, majd feliratos pólómon végigsimítva, elégedetten konstatálom az eredményt. –Van olyan, amit tudnom kell a találkozás előtt?

-          Tudod jól, hogy nem árulok el kulisszatitkokat. Ha ügyes leszel, kiismered őket, ha nem, akkor elbuksz. –időközben megérkezünk a stadionhoz, szívem melengetően dobban egyet. –Viszont egy gyerekre oda kell figyelned. –jellegzetes hangsúlyából ítélve rájövök, az a bizonyos személy a kedvence. Megcsóválva a fejem kipattanok az autóból, majd az edzőközpont felé véve az irányt, végigsétálok a folyosón. Több ember tartózkodik idekint, de egyik sem köti le a figyelmemet.

-          Szia. –egy nálam tíz évvel idősebb, kopasz férfi lép elém. –Sokat hallottam már rólad. –mosolyogva nyújtja kezét, de tekintve arra, hogy mindig megnézem az ágyúsok meccseit, tudom kivel van dolgom. –Thierry Henry vagyok.

-          Szia, Lari. –elfogadva kezét, magabiztosan megrázom, majd tartva a szemkontaktust megeresztek felé egy apró mosolyt. Többen végignézik cselekedetünket, de nem szólnak egy szót sem. –Mind a két öltözőt használjátok most? –kérdésemet követően egyáltalán nem lepődik meg, kezét átdobva vállamon, egy ajtó felé vezet.

-          Ide nyugodtan bemehetsz. –megtolva kinyitja előttem az akadályt, majd magamra hagyva, csapódik az ajtó.

Körbejárva a helységet, szemeim isszák a látványt. Mindig is azért rinyáltam apának, hogy hozzon el egy edzésére, de eddig a percig hajthatatlan volt. Hiába erősködtem, nem tartott felkészültnek eme megtiszteltetésre. Legalábbis ő így gondolta. Fejcsóválva kezdek el öltözni, az egyedüllét szokatlanul jót tesz most nekem. Szeretek a vérre menő meccsek előtt koncentrálni. Apa nem mondta, de ezen múlik az edzésem. Ha ma jól teljesítek, bevesz a csapatba, viszont ha elbukom, vissza kell nyernem a bizalmát. Ami mint tudjuk, egy karrierista apa mellett nem valami könnyű.

Halk kopogás zavar meg, cipőmet bekötve kezembe fogom kulacsomat, majd elindulok a pálya felé. Mindig így jelezte nekem az öreg, ha ideje elindulni.

Senki nem tartózkodik körülöttem, valószínűleg ők már régen a bemelegítésnél járnak. Kilépve a reflektorokkal megvilágított füves területre, arcomra szokatlan kifejezés ül. Talán boldogság, és remény. Remény, hogy meggyőzhetem édesapámat arról, hogy itt a helyem.

-          Csapat! –figyelmeztető hangja utat tör a halkan diskuráló focisták között. A legtöbbjüknek megakad rajtam a szeme, de csak mosolyognak próbálkozásomon. Egyedi mezem második bőrként simul hozzám, a kék-fehér garnitúra hátulján megtalálható nevem egy hatalmas négyes társaságában. –Bemutatom Larissat. Próbaedzésen van itt, szeretném, ha adnátok neki egy esélyt. –megszokott volt, hogy soha nem lányaként hívta fel rám a figyelmet. És ezt tiszteltem benne. Szeretem a lehetőségeket teljes mértékig kihasználni, de utálok előnyből indulni. Bólintva egyet, mosolyogva indulok el a kezdőpont felé.

-          Na, nézzétek már, ovisokat is beengednek a felnőttek közé. –barna szemű mosolygós férfi lép mellém, majd beszólásán nevetve lepacsizik pár haverjával.

-          Tudod, a kor néha nem befolyásolja az emberek agyi szintjét.  –cserfes mosolyomat megvillantva megnyújtom lábaimat, majd futáshoz beállva várom édesapám szavát.

-          Úgy gondolom, jó haverok leszünk. Theo Walcott vagyok. –meghajolva előttem poénosra veszi a nagy megismerkedést, mire szem forgatva ugyan, de bohókásan pukedlizem egyet.

-          Ha a két csatár végre befejezi a szórakozást, akár el is kezdhetne futni! –nevetve indulok el, de itt még majdnem a levegővétel is meg van szabva. A legtöbben engem figyelnek, viszont úgy igazán egyetlen tekintet ragad magával. Hosszabb haja egy pánttal van hátrafogva, őszinte barna szemei csillogva mérnek végig. Gyorsítva tempómon megpróbálom gondolataimból elhessegetni a szempárt, ugyanis most a bizonyításra kell gondolnom. Az rendben van, hogy tinédzser vagyok, de akkor is bizonyos határokon belül lehetek az. Valaki elkapja kezem, a hirtelen jött érintéstől kiráz a hideg, a szikrák érezhetőek közöttünk. Kirántva csuklómat szorításából, hatalmas nyikkanás csapódok be a fűbe.

-          Ne haragudj, de az edző már a csapatokat állítja. –szavai nehezen érik el agyamat, apró mosoly következtében újra segítségül nyújtja kezét. Elfogadva a jobbját felhúz, majd édes mosollyal arcán, elhadarja nevét. –Cesc Fabregas.

-          Lari. –elindulva apám felé, zavarban érzem magam. Ilyen átható pillantást még nem láttam senkinél sem. Még nem is ismerem, és máris rábíznám a titkaimat.

-          Walcott és Lari lesz a csapatkapitány. –bólintva egyet kihívó tekintettel nézek ellenfelem szemeibe. Andrew elhadarja az általam felügyelt csapatot, viszont a boci szemű ellenem van. –Tekintve arra, hogy két önjelölt négyesünk van, a megkülönböztető mellényt Lariék veszik fel. –kiadva az ukázt, helyet foglal a kispad nyújtotta kényelemben.

(Cali & El Dandee - Gol)

Beállva a kezdőpontra, tömérdek adrenalin áramlik szét testemben. Szívem dübörög, ereimben száguld a vér. Andrew ismeri a képességeimet, a gyengébb csapat az én oldalamon van. Kapus poszton a lengyel másodszámú található, viszont a középpályánk erősebb, mint az ellenfélé. Lepasszolva a labdát Wilsherenek, elindulok a tizenhatos felé. A focisták érdeklődve követik mozdulataimat, ezáltal nem figyelnek arra sem, hogy a labda felém száguld. Komoly arckifejezésem csupán egy maszk, magamban jót derülök ezen az egészen. Már megszoktam, hogy ilyen téren látványosság vagyok, de még mindig meg tud lepni a lesokkolt tekintet.

Az ellenfél kapusa, Manuel Almunia nem vesz komolyan, gyerekesnek véli próbálkozásomat. Oldalról Fabregas érkezik, ádáz tekintetében tűz lobog. „Ő is bizonyítani akar.” Látom, hogy becsúszni készül, így elrúgva a labdát, hallom, hogy a hálóban talál menedéket. A négyes játékos nem tud megállni, elkapva kezemet leránt a földre, így nem ütközik lábunk. Szájtátva figyelnek a játékosok, de én már csak a barna tekintetre tudok koncentrálni.

-          Gratulálok kislány! –Wilshere karom alá nyúl, majd felemelve megpörget a levegőben. Kacagva söpröm el szememből a tincseket.

-          Jól van. Úristen! Elég már! –Walcott megállva mellettem, kezeibe fogja arcomat. Szájával csücsörítve indít ellenem hadjáratot, de Jack karjai alatt átbújva meglököm a férfit, ezáltal a két focista csukott szemmel egymást boldogítja egy mézédes csókkal.

-          Fúj! –elborzadt tekintetüket rám emelik, szájukat feltűnően megtörlik. Egymásra pillantva egyöntetűen bólintanak, majd elindulnak felém. Sprintelve loholok életemért, viszont az oldalvonalnál megpillantom boci szeműt. Elrugaszkodva hátára ugrok, a nem várt súlytól viszont lábai megrogynak, nem tud már megtartani. Apám a kispadról figyel minket, elégedett mosollyal pásztázza körbe párosunkat.

-          Örülök, hogy ilyen jól elvagytok, viszont a meccset folytatni kéne. –valami arra késztet, hogy adjak Cesc arcára egy puszit. Egy olyan dolog, ami erősebb harcias énemtől is. Lehajolva leheletfinom csókot nyomok szája sarkára, majd kissé elpirulva felpattanok, és ismét a kezdőpont felé rohanok. Eddig soha nem voltam szerelmes típus, de ebben a srácban most megfogott valami.

-          Lari, esetleg ha kibámészkodtad magad, indíthatnál is. Nem gondolod? – Aaron Ramsey türelmetlenül dobol lábával, így eleget téve kérésének, egyenesen felé lövöm a labdát. Lefagyva figyeli a pörgő bőrt, agyában szerintem a lehetőségeket gondolja át. Kezdeti sokkja elmúlik, megfordulva, ollózva juttatja vissza az ellenfél térfelére a játékszert.  Kocogva indulok el a kapu felé, de támadásunk következtében édesapám belefúj sípjába.

-          Mára ennyi elég volt. Holnap találkozunk, és fiúk! Új csapattársatok van. –lelkem szárnyal a boldogságtól, szemeim előtt csupán a dicsőséget, és a bizakodást látom. Talán eljött az én időm.

-          Mindig is szerettem volna koedukált csapatban játszani. Fantasztikus lesz veled öltözni, és tusolni. –Theo perverz mosollyal mér végig, de ereiben megfagy a vér.

-          Hallottam Walcott! Ne is álmodj róla. –apám szavai az árnyékolt folyosóról törnek elő, kacagásom víz hangzik a hatalmas stadionban. A mókamester duzzogva indul el a többiek felé, én viszont lefekszem új otthonom füvére. Becsukva szememet, mosolyogva élvezem a szemerkélő eső által okozott hűtést. Valaki derekamra ül, kezeit pedig szemem elé helyezi. Arcomra adva egy puszit, megérzem férfias illatát. Kölnije lassan kúszik orrom felé, ezer közül is felismerném már.

-          Tudod, különleges vagy számomra. –hangja hatására gerincem mentén jóleső bizsergés fut végig. Mély levegőt véve, elégedett mosoly kúszik arcomra. –Már láttalak régebben is. –meglepődöttségemtől talán hitetlenségem erősebb. Elkapva csuklóját szabaddá teszem szemeimet.

-          Nem láthattál. –magabiztos kijelentésem megtörni látszik, ugyanis tekintete elidőzik arcom vonásain.

-          De. –bizonyítása miatt bólint is egyet. –Az akadémián. Miért nem mondtad el, hogy az edző lánya vagy? –szemeim kikerekednek, agyamban a vészcsengők megszólalnak. Nem akarom, hogy bárki is megtudja ezt. Egy éve vagyok a futball akadémia tagja, és ott már így is elterjedt a családi hátterem. Itt minél tovább akarom húzni a leleplezés időpontját. Azt akarom, hogy tudásom miatt ismerjenek el, és ne azért, mert éppen az apám szava döntő.

-          A világnak azt kell látnia, hogy van egy lány, aki törtető magatartását nem rejti véka alá. Aki egy kezdő pozícióért kiteszi a lelkét. Akinek nem pottyan minden harc nélkül az ölébe. Cescy, nekem nem volt könnyű gyerekkorom. Azt akarom, hogy az emberek végigkövessék a karrieremet. És nem szeretném, ha arról cikkeznének, hogy Andrew Morrison betette a legjobb csapatba lányát. –ádáz tekintettel mondom végig monológomat, egy idő után fordítottam a felálláson. A végére már én kerültem derekára, de úgy látszik nem bánta annyira. Itta szavaimat, és nekem erre volt most szükségem. Arra, hogy valaki barátjaként meghallgasson.

-          Ritka az ilyen fiatal a mai világban. De én segíthetek neked abban, hogy elérhesd az álmaidat. –apró mosolya megnyugtat, felspannolt szervezetemre jótékony zsibbadtság telepedik. Ilyen rövid idő után necces kijelentés, de megtaláltam a másik felemet.

-          Ugye Fabregas, ha elég idősek leszünk elveszel feleségül?! –mosolyogva simítok végig arcán, majd választ nem várva, elindulok az öltözőm felé, ezzel is lezárva napomat.

(Tessa múltbéli jelenet)

Az árvaházban nagyon sok gyerek vár arra nap, mint nap, hogy a következő szülők, akik belépnek az épületbe őt fogják választani. Én is ugyanígy reménykedtem minden nap, és vártam azt a két embert, akik egy olyan korú és olyan adottságokkal rendelkező gyereket szerettek volna, mint amilyen én voltam, de a napok, a hónapok csak teltek és én még mindig nem keltettem fel senkinek sem az érdeklődését. A legnagyobb csalódás mindig akkor ért, amikor a velem egykorú gyerekeket már magukhoz fogadta valaki, viszont nekem még mindig várnom kellett azokra az emberekre, akik kiszabadítanak az árvaház falai közül. Egyébként nem volt olyan vészes az élet az otthonban, volt pár nagyon kedves gondozó, akik folyton a kedvünkre próbáltak tenni, mert tudták, hogy hogyan is érezhetjük magunkat teljesen egyedül. Volt egy testvérpár pont abban a szobában, amelyikben én is laktam. Közel öt évig voltak a lakótársaim, de mindig is azon voltak, hogy ott tegyenek keresztbe nekem ahol tudtak, és általában ezt mindig azelőtt a szülők előtt tették, akik örökbe akartak fogadni, mert persze mi is lett volna akkor, ha engem hamarabb visznek el, mint őket. Remélem nem kell mondanom, hogy két már kiskorában hisztis lányról volt szó, mindenért kiverték a balhét és nyafogtak, ha valami nem úgy sült el, ahogy azt ők szerették volna.

Egyik karácsonykor egy házaspár jött be az árvaházba és meglepő módon nem egy csecsemőt szerettek volna magukhoz venni, mint általában mindenki, hogy a gyerek ne emlékezzen rá, hogy kiskorában milyen sors jutott neki, hanem egy idősebb gyermeket szerettek volna. A pár feltűnően sokat járkált körülöttem, így nagyon megörültem, viszont nem bíztam el magam, mert sokan csinálták már ezt. Így visszagondolva úgy viselkedtek velünk, mintha állatok lennénk egy kisállat kereskedésben. Beraktak minket egy úgynevezett kirakatba és hagyták, hogy a vevő válogasson. Ha jött egy fiatal házaspár, akkor mindig a szokásos volt a menetrend. Fel kellett öltözni a legjobb ruhánkba, amit az ott töltött évek alatt sikerült vennünk, vagy magunknak varrnunk, aztán mindenkit betereltek egy nagy játszóház szerű helységbe, ahol a legkisebbek játszhattak, az ovis korosztály rajzolhatott vagy éppen színezhetett, a nagyobbak pedig olvashattak, vagy a saját művészi képességeiket engedhették szabadjára. Természetesen én mindig úgy tettem, mintha olvasnék, vagy csak egyszerűen kimentem a fiúkkal és néztem, ahogy fociztak, amit az ott dolgozók nem néztek jó szemmel mondván, hogy a futballt hagyjam a fiúkra, mert nekem ez úgysem fog menni, így ne is pazaroljam arra az időm, hogy kint ülök és bámulok őket. Persze párszor megpróbáltam zsonglőrködni labdával, de elég hamar feladtam és inkább csak ültem a pálya szélén nézve, ahogy ők harcolnak. Akkor is éppen próbáltam magamnak és az ott dolgozóknak bizonyítani, amikor az a pár jött, akik engem szerettek volna örökbe fogadni. El sem hittem hisz tizenöt évesen minden álmom ez volt.

-          Ő itt Tessa, nagyon szorgalmas, imád énekelni ezért oszlopos tagja az árvaházi kórusnak és amint látják még a fiú sportokhoz is ért egy keveset. Bár ebben inkább csak néző. – az igazgató kiolvasva mindezt egy mappából elismerően mutogat a szülőknek, én pedig eléggé kényelmetlenül éreztem magam, hogy ott állok vigyázban és várok arra, hogy igent mondanak-e nekem vagy nemet. Sugdolóztak előttem még egy kicsi én pedig minden mondatnál szerettem volna kitalálni, hogy miről is van éppen szó, de körülbelül két perc után elmentek és magamra hagytak. Gondoltam, hogy nemet fognak mondani, de arra nem számítottam, hogy ezt a negatív visszajelzést nem fogják kimutatni, hogy legalább ne is reménykedjek egy percig sem, hogy végre lesznek szüleim.

Tizenöt év úgymond bezártság után az ember kezd felnőni én pedig már egy jó ideje eldöntöttem, hogy ha kijutok innen, akkor bárhogy is, de nyomára bukkanok azoknak szülőknek, akik ide juttattak engem, bár ki tudja, hogy velük, most hol tartanék. Leültem az egyik székre majd egy könyvet a kezembe véve kezdtem el olvasgatni. Nem tudtam, hogy miről van szó, a szavakat csak olvastam egymás után, viszont érteni nem étettem meg őket, és nem is akartam, csak le akartam kötni magam, hogy eltereljem a figyelmemet az előbbi kudarcról. Fél óra kamuolvasás után kezdett zavarni, hogy a törtnet vonala körvonalazódik a fejemben így kicserélve egy másikra egy újabb olvasmány közepébe kezdtem el beleolvasni.

-          Tessa, pakolni. Most! – nem értettem először az igazgató szavait, mert túlságosan el voltam foglalva egy Hamupipőkéhez hasonló történet boncolgatásával.

-          Mármint? – értetlenkedő hangomra, az igazgatónő csak szem forgatva figyelt és újra elismételte, hogy mit tegyek kicsit érthetőbben és hosszabban, hogy biztos, hogy megértsem, minden szavát.

-          A ruháidat és cuccaidat pakold össze most, ugyanis az előbbi párnak nagyon szimpatikus voltál és már elintéztük a papírokat is. Szóval indulás van negyed órád, de ne legyen több. – negyed óra, könyörgöm az örömtől minimum öt perc alatt össze tudtam volna pakolni arról nem is beszélve, hogy végre otthagyhatom azt az idegesítő ikerpárt, akik mindig keresztbe tettek nekem.

Felérve a szobámba az ágy alól egy pillanat alatt varázsoltam elő a bőröndöm, majd a ruháimat szó szerint csak belegórtam. Úgy éreztem ebben pillanatban nem fogok a hajtogatással pepecselni. Az egyéb tárgyaimat egy másik táskába pakoltam bele, majd a posztereimet a falról csak egyszerűen leszakítottam. Fogalmazhatunk úgy, hogy a boldogság pakolt és nem én. Mikor teljesen úgy éreztem, hogy kész vagyok a volt ágyamat megigazítottam majd egy utolsópillantást vetve az eddigi lakhelyemre elindultam az új felé. Az ajtóba viszont két nem várt ismerősbe botlottam bele.

-          Csak nem jött két olyan ember, akik egy ilyen lányt szeretnének. Hát sok szerencsét a szülőknek hozzád lesz veled elég bajuk. – nevetve léptek be a szobába, majd ő is előhúzva a bőröndöt pakolni kezdtek. Igazságtalanak éreztem a sorsot, hogy őket is én engem is egyszerre visznek el, hiszen nekem annyit ártottak, hogy simán kiérdemelték volna, hogy várniuk kelljen pár évig erre a megváltásra.

-          Készen vagyok igazgatónő. – leérve a cuccomat a sarokba pakoltam, hogy ne legyen az indulásig láb alatt, most pedig tudtam, hogy mi következik. A többi gyerek elmenetelénél már számtalanszor megfigyeltem, hogy mi is jön az után, hogy a szülők kiválasztják azt a lány vagy azt a fiút, akik velük mennek.

-          Rendben. – egy üvegajtóhoz lépve a szülőknek kialakított társalgó felé vezetett, majd a párral szembe leültetve magunkra hagyott miket. Jobban megnézve őket már eléggé a középkor végén jártak, mármint nem a korukat szerettem volna leszólni, de voltak körülbelül már ötven évesek, így nagyon is megértettem, hogy miért nem egy csecsemőt szeretnének örökbe fogadni,az viszont nem volt teljesen világos, hogy miért nem hamarabb tették mindezt.

-          Szerbusz kedvesem, én Maria vagyok, ő pedig itt Mario, te pedig bizonyára Tessa vagy. – aprót bólintva jeleztem, hogy így hívnak, majd Maria tovább folytatta. – Mostantól mi leszünk a szüleid, remélem, hogy nagyon jól fogod érezni magad nálunk. Nemsokára indulunk, csak még megvárjuk a testvéreidet. – testvéreimet? Tudtommal, nincs testvérem. Egy perc gondolkodás után fájdalmasan ért a felismerés, hogy valószínűleg az ikerpárra gondolt, aki eddig is és valószínűleg ezután is meg fogják keseríteni az életemet.

-          Megjöttek a lányok is. Így teljesen meg is lennék. Na sok szerencsét nektek az élethez  és remélem, hogy jól éreztétek magatokat nálunk. – megölelve búcsúzott el tőlünk én pedig már azon járattam a fejem, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha itt maradok, minthogy az ikrek legyenek a tesóim.

-          Nos gyerekek ez lesz a házatok. -  a terepjáró egy nagy fehér ház előtt állt meg, én pedig azt hittem, hogy csak képzelődök, hiszen ilyen házam maximum újságban, vagy tévében láthattam eddig. A szobaleosztás egyszerű volt ebben a nagy házban, mindenkinek egy külön bejáratú szoba jutott.

Nagyjából fél év telt el azóta, hogy a Swallow család tagjai vagyunk és a testvérpár már körülbelül tíz évvel öregített meg a sok csipkelődéssel és piszkálással. Az egyik nap Maria nagy lendülettel jött be a szobámba, amikor éppen a házimat csináltam majd a bőröndömet kidobva az ágyra jelezte, hogy pakoljak. Persze nem értettem, hogy miért, de engedelmeskedtem, hiszen sohasem volta az a szófogadatlan gyerek. Az összepakolás után még mindig nem mertem megkérdezni, hogy miért kellet ezt tennem, ezért csak követtem Mariát és azt tettem mit mondott. Bepakoltam az összes ruhám és mindent ugyanúgy, mint mikor az árvaházból költöztem el.

-          Hová megyünk? – kissé rekedtes hangom jelezte, hogy nem akartam megszólalni, de a kíváncsiság hajtott előre.

-          Mi sehová. Te mész el egyedül egy akadémiára. – hangja mogorva és hideg volt. Nem tudtam elképzelni, hogy miért is kaptam ezt, de nagyon érdekelt, hogy mivel érdemeltem ezt ki.

-          De miért? – kissé felkaptam a hangom, de próbáltam nyugodt maradni.

-          Velem ne kiabálj, nem vagyok köteles neked magyarázkodni. Elmész és kész. – betéve a cuccaimat kocsiba Mario vitt el arra az akadémiára, amiről Maria beszélt.

Az akadémia nem más volt, mint egy fociakadémia, ami nagyon meglepett, hisz én nem is tudtam focizni, csak próbálkoztam vele, aztán feladtam, mert jobbnak láttam, ha én inkább csak aktív néző vagyok ebben a sportágban. Továbbá mindamellett, hogy nem értettem, hogy miért pont fociakadémiára kellett jönnöm, azt sem értettem, hogy egyáltalán miért kellett eljönnöm és miért volt Maria olyan közömbös velem. Sok kérdés merült fel a fejemben persze egyiket sem tettem fel, mert tudtam, hogy úgysem kapnék választ egyikre sem. Mario amúgy is egy visszahúzódó egyén volt tehát őt hiába is kérdeztem volna semmit nem mondott volna nekem, vagy éppen semmit nem tudott volna mondani, mert elképzelhető az is, hogy Maria őt be sem avatta abba, hogy ide jöjjek. Erősen agyaltam majd mikor már Mario kísért be az épületbe akkor esett le, hogy biztos az ikrek mondtak valamit, ami miatt ide kellett jönnöm. Őket jobban szerették, mint egem így nem lett volna nagy meglepetés, ha valóban ők is érintettek lennének. Belépve a kollégiumi szobába kissé ismerős a felállás az árvaház miatt. Az egyik oldal az egyik lányé másik pedig a másiké. Hihetetlen, de megint oda kerültem, hogy nem volt senkim. Se családom, se barátaim. Lepakolva az üres térfélre csak ültem az ágyon és vártam valamire. Nem tudtam, hogy mire is pontosan, de valamire vártam. Fél órát ültem egyhelyben és a sírásomat próbáltam meg egész idő alatt visszafogni, viszont egy idő után irányíthatatlanul elkezdett folyni a szememből a könny. Semmit sem értettem és nem is akartam, de elhatároztam, hogy bármi történjen is velem, meg fogom keresni az igazi szüleimet, amikor pedig erre jutottam kinyílt az ajtó és egy ismeretlen lány sétált be rajta…