Chapter 32.

Sziasztok!

Először is. 

VIVA ESPANA! 
A spanyolok megvédték a címüket, és fantasztikusan teljesítettek az Európa Bajnokság alatt.

Megérkezett a fejezet, és reméljük tetszeni fog. A szavazatokat köszönjük, tanulságos volt a kedvenc karakter kérdés.:D

Jó olvasást!

Puszi Lari, Tessa

(Larissa)

(David Guetta - Love is gone)

Igazából ki sem lábaltam még a kezdeti sokkból, máris beleestem a másikba. Nem értettem testvérem tettét, hiszen mindig mellette voltam és támogattam. Segítettem őt még akkor is, amikor nem láttam pozitív végkimenetelt egy-két dolognál. De biztos azt érdemlem, hogy a szeretteim szépen fokozatosan hátba szúrjanak, bár átgondolva, én sem cselekedtem másképp. Gyilkos mosolyomat elővéve rákacsintok férjemre, majd megköszönve fáradozásukat, a kijárat felé veszem az irányt. Lehet nem volt éppen emberi a tettem, de túlságosan is sértették most az önérzetemet. „Át kell gondolnom egy-két dolgot, és végre dűlőre kell jutnom a magánéletemmel kapcsolatban.” Nehéz beismerni, de fájt önbecsülésemnek, hogy pont a húgomat vitte ágyba. Utazásom emiatt a történés miatt még várat magára. Még nem jött el az-az idő, hogy megtudjam eredményeimet, ameddig lehet, húzom a szembesítést.

Úgy gondolom az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam magam, így boldog mosollyal az arcomon indulok vásárló körútra. Belépve a hatalmas madridi plázába, agyam kicsit átszellemül. Teljesen meg akarok változni, hiszen tekintve életemre, már semmi sem olyan, mint amikor Spanyolországba költöztem. Megállva a szökőkút mellett, szívem hevesebben ver. Mindig is utáltam vásárolni, de ideje változtatni szokásaimon. Kezdve ezt a hajamnál. Szép és jó az egyszerű fekete, viszont ki akarom próbálni az újabb stílusokat is. Lábaim önkéntelenül indulnak el egy fodrászszaküzlet felé, ahol a tulaj tiszteletteljesen üdvözöl.

Leülve a székbe, arcomra szokatlan mosoly költözik. Túlságosan is el voltam foglalva nyomorúságos életemmel, és most eljött az a pillanat, amikor beleuntam ebbe. Túl kell lépnem a múlton, és megfelelően kell élnem jelenemet. Ahhoz, hogy igazán boldog lehessek, nem szabad törődnöm a szomorú percekkel.

Szabad kezet adva fodrászomnak, fantáziájára bízom frizurámat. Alapos mosás után beültet egy tükrös fülkébe.

-          Ne haragudj, nem lehetne az, hogy csak a végeredményt lássam? –hitetlen arckifejezésén jót mulatok, de hogy megbizonyosodjon tettemről, megállok vele szemben.

-          De mi van akkor, ha nem fog tetszeni a várt eredmény? –összehúzott szemekkel méreget, gondolom többször volt már reklamáció egy-két félrevágott tincs miatt.

-          Akkor majd megnő. –mosolyom őszinte, lábaim magabiztosan indulnak el egy tükör nélküli szék felé.

Agyam zakatol, de annyiban biztos vagyok, hogy nem fogom megbánni ezt a tettemet. Mindig is konkrét tervekkel utaztam mindenhova, de a mai napomat a spontaneitás fogja uralni. Elegem van a magabiztosságból, és a kényszerből is. Ma végre rájöhettem arra, hogy azok az emberek szúrnak hátba, akiktől egyáltalán nem várnád. Tekintek itt húgomra, férjemre, bár legjobb barátomat is ebbe a kategóriába sorolnám jelen esetben. Az a baj, hogy nem győződtem teljesen meg arról, hogy tudott-e az utánam való kutatásról, vagy sem, ugyanis sértette önbecsülésemet ez a tett. Soha nem szerettem, ha beleszóltak az életembe, és már önmagában az a tudat felzaklat, hogy Daniel és Brian ismeri egymást. Életem amúgy sem elég bonyolult, még ennek a két őrültnek is meg kellett jelennie. 

A hajszárító zúgása észhez térít, túl sokat agyalok mostanában felesleges dolgokon. 

Fodrászom kezeit vállamra rakja, bíztató mosoly kíséretében egy hatalmas tükröt tol elém. Félve tekint rám, viszont én már csak tükörképemmel tudom elfoglalni magam. Teljes frufrum egészen szememig ér, vörös színe magára vonja az emberek tekintetét. Selymessége utat tör ujjaim között, mosolyom levakarhatatlan arcomról. Derékig érő hosszúságát meghagyta, frissítésképpen keveset vágott a végéből. Hajam alja fekete színben pompázik, még felső része élénkvörösben. Elégedetten tekintek a fodrászra, aki megfeszülve várja reakciómat, ami most kimerül egy hatalmas mosolyban.

-       -  Azt hiszem, a barátaimat le fogom sokkolni új külsőmmel. –nevetve túrok hajamba, majd zsebembe nyúlva busás összeget csúsztatok a fiatal férfi kezébe.

-          Tudod, kicsit tartottam attól, hogy olyan leszel, mint a többi vendég. De ezt megcáfoltad akkor, amikor átültél egy tükör nélküli szekcióba. –csillogó szemekkel intek neki búcsút, majd következő utam egy étterem felé vezet. Kissé eltelt az idő, és egészen megéheztem. Egy kéz utánam kap, mire szívem hatalmasat dobban. –Ne haragudj, de a telefonodat nálunk hagytad. –szelíd mosoly játszik szája sarkában, élénkzöld szemében huncutság csillog.

-          Köszönöm. Éppen ebédelni indultam. Velem tartasz? –szokatlan érzés tölti el bensőmet, gyomrom egészen apróra zsugorodik. Markáns arcéle érett férfire utal, ragadozó tekintetében bujaság bujkál.

-          Természetesen. –karjait átdobja vállamon, majd a mozgólépcső felé tolva együtt indulunk el egy étterem felé. –Szereted a gyorsaságot?

-          Imádom. –kétségeim, melyek kérdése felé irányulnak, egy percet sem enyhülnek.

-          Feszültnek tűnsz. –összehúzott szemekkel méreget, tekintete elidőzik a vállamon található hegemen. Hajammal eltakarva testrészem, megállok egy pillanatra.

-          Mit szeretsz inkább? One Direction vagy Eminem? –arcára hatalmas mosoly telepedik, kacagását megpróbálja visszafojtani.

-          Úgy gondolom a One Direction fantasztikus zenét gyárt. –eltorzítva hangját rövid hajába túr, majd ujjaival egy V betűt felmutatva, komolyan kezd el beszélni. –De számomra Eminem az isten. –kacsintása után megforgatja szemeit. –Nem, nem vagyok meleg. –látszólagosan megnyugszom, majd hajamba túrva együtt érzően nézek rá.

-          Sajnálom, hogy át kellett élned a poklok poklát. Letudhattam volna egy egyszerű színteszttel is. –szemeim egyáltalán nem takarják szavaimat, huncut csillogással mérik végig a korabeli srácot.

(Gavin Degraw - I dont want to be [magyar])

-       -   Egyébként Adam vagyok. –kezét nyújtva illedelmesen bemutatkozik, arcomhoz hajolva két puszival jutalmaz.

-       -   Én pedig éhes vagyok. –mosolyogva lépek be végre az ajtón, gyomrom hangos korgással jelez. Leülve az egyik bokszba, magam után húzom újdonsült barátomat, majd az étlap tanulmányozása nélkül leintem a pincért.

-      -    Jó napot! Sikerült választani? –kezébe véve a papírját, felém biccent.

-     -     Szia. Sült krumplit kérek grillezett csirkemellel, és salátával. Köszönöm. –incselkedve nézek a fiatal srác szemeibe, mire zavartan ugyan, de leírja rendelésemet.

-       -   Ugyanazt kérném, amit a hölgy rendelt. –felém bökve féloldalas mosoly kúszik arcára. –Tudod soha nem gondoltam volna, hogy egy híres focista elhív ebédelni.

-          Remélem kisfiú, ezt most nem gondolod komolyan. Meghívtalak, de nem szándékoztam fizetni. –angyali ábrázatomhoz társul a már megszokott ördögi mosoly, viszont Adam úgy látszik nem hisz nekem.

-          Biztos vagyok abban, hogy te az a típus vagy, aki kieszi a barátait a vagyonukból.

-          Látszik, nem gondolod? –felállva székemről felhúzom pólómat, majd formás hasamat megvillantva, rákacsintok. Megrázva fejét ételére koncentrál. Hatalmasat nyelve félrenéz. Nevetésemtől zeng az egész étterem.

-          Nem emlékszel rám, igaz?! –zöld szemei megvillannak, kérdését rengeteg kusza gondolat követi. Nemleges fejrázásom követően hatalmasat sóhajt. Intve a pincérnek számlát kér, borravalóval együtt kifizeti ebédünket. –Tekintsük ezt az első randinak. –szemei csillognak, izmai megfeszülnek.

-          Bocsi, első randin nem eszek semmilyen hizlalót. –legyintve egyet kényeskedve adom tudtára a mai lányok szavait.

-          Oké, akkor holnap ugyanitt, ugyanekkor. –macsós külseje csábító, viszont agyam lepörgeti teendőimet.

-          Nem jó, edzésem van. –mosolyom levakarhatatlan, telefonomat megfogva szó nélkül indulok el az ajtó felé. –Viszont neked menned kell, dolog van a fodrászatban. –intek egyet, utam viszont egy telefonos központ felé vezet.

Úgy gondolom ideje lecserélni Blackberrymet, szegény készülék kissé megviselt állapotban terül el tenyeremben. 

Kinézve az új Nokia Lumia-t, zsebembe nyúlva kipengetem az árát, majd megkérve az eladót, átmentetem számaimat a készülékemről. Ilyenkor örülök annak, hogy ennyi pénzem van. Szerencsére soha nem kellett összehúzni a nadrágszíjat, tekintve apa fizetésére is. Persze ez nem azt jelenti, hogy felesleges dolgokra szórtam a pénzt, de ha megtetszett valami, nem kellett nemet mondanom. Így is történhetett az, hogy mindig megkaptam az általam kiszemelt vadonatúj sportszereket. Viszont szinte már remegve vártam saját jövedelmemet. Nem szerettem édesapám pénzét költeni, még akkor sem, ha tudtam, nem lenne annyi idő az életünkben, hogy mindet elszórhassam. Örültem, ha kicsit is viszonozhattam azt, amit tőle kaptam.

Gondolataimból már a ruhabolt eladója ránt ki, kedves mosolya őszintén található meg arcán. Kezeit meglengeti szemeim előtt, felnézve a szemben lévő egészalakos tükörben meglátom magam, és elkezdek kacagni. Új telefonom előrenyújtott jobb kezemben van elhelyezve, új hajam kissé kócosan meredezik az ég felé, a tréning, amit viselek szegény hatást kelt a csillogós új ruhák között.

-          Elnézést hölgyem! Segíthetek valamiben?! –nem tudom szegény hányszor tette már fel kérdését, de még mindig nem akaródzik a válaszolás.

-          Ne haragudj, kicsit elbambultam. Csak vásárolni szeretnék, köszönöm. –szelíd mosollyal az arcomon indulok el a szebbnél-szebb ruhák felé. Tekintve arra, hogy ma vár ránk egy közös csapatfotózás, kell valami Laris egyszerű viselet. Öltönybe mégsem bújhatok.

Megpillantva a kirakatbábun egy tűrhető darabot, felé veszem az irányt. Fehér sztreccses anyaga vonzza szememet, mellrész alatti kövek egyszerű, mégis szolid, ünnepélyes megjelenést varázsolnak neki. Szó nélkül levéve a babáról kezembe fogom, végezetül pedig a blézerek felé indulok. „Nem Lari, bármennyire is erőlködsz, soha nem fogod megszeretni a vásárlást.” Fej rázva gondolok a kis hangokra, amik állandóan gondolataim között beszélnek. Egy fekete, hátul hosszított darabot szemelek ki, igazából ezért szeretem a mostani ruhaboltokat. Univerzális, egy helyen több dolgot is megtalálhatok megerőltetés nélkül. Cipőnek természetesen magas sarkút szánok, tekintve a ruha kinézetére, valamint arra a számunkra ünnepségre, amit minden évben megejtünk. Szerettem ezeket a fotózásokat, ilyenkor egy nagy családot alkottunk edzőkkel és játékosokkal együtt.

Végigsétálva a polcok mellett, a szimpatikus, élénk színű darabokat kezembe kapom. Hellyel közel rápillantok a méretre, de szokásomhoz híven próbálás nélkül indulok el a kasszához. Valami oka úgyis lesz annak, hogy ne vegyem fel a most beszerzett ruhákat.

Csillagoknak megfelelő összeg megmosolyogtat, bankkártyámat elővéve pár gombnyomás után lehúzom vagyonomat, de legalább nyoma is van. Rengeteg papírtáskába pakolják, majd kezembe adva mosolyogva búcsúznak el tőlem. Úgy terveztem a mai napomat, hogy bejárom a plázát, ezzel szemben az első kiszemelt koktélruha után meguntam a vásárlást. Az eladók kedvességére visszagondolva, nem mindennap hagynak ott az emberek ennyi pénzt.

Tekintve arra, hogy nincs sok időm a fotózásig, nem agyalok azon, hogy hazamenjek Mou házába. Elindulva a stadion felé, hosszas gondolkozásba kezdek. Érdemes számomra így folytatni egy darabig az életem? Mert az tény, hogy sokáig nem fogom bírni a pénzéhes cica szerepét. Viszont nem akarok többet mással törődni. Azt akarom, hogy valahogy visszakapjam a rég elvesztett Larissa Morrisont. Szeretném, ha a közelemben élő emberek megismernék régi, naiv énemet…

(Ronaldo)

(Ed Sheeran - Goodbye To You)

Már untam magam ezen az istenverte divatbemutatón és minimum százszor megbántam már, hogy elfogadtam a meghívást, viszont annyi haszna volt, hogy két elesett modell összeszedése között tudtam egy kis időt fordítani arra, hogy gondolkodjak. Egy ideje, vagyis pontosítva a dátumot pár napja már forgattam a fejemben egy kósza gondolatot, de mind ahányszor felröppent az ötlet a fejemben, annyiszor el is vetettem, és nem foglalkoztam vele. Most viszont volt időm ugye és kicsit jobban is megfontoltam az elsőre nem túl magabiztosnak érezhető tervemet. Aztán másodjára átrágva magam a teljes gondolaton úgy döntöttem, hogy úgy cselekszem, ahogy elterveztem. Mikor sikerült minden modellnek épségben, vagy kisebb nagyobb horzsolásokkal letalálnia a világot jelentő deszkákról eljött az Irina ideje, ugyanis ő volt ennek az estnek a sztárvendége. A nézők állva fogadták őt, így én is felálltam egy öltönyigazítás után. Meglepődtem magamon, hogy ilyen ruházatban voltam hajlandó megjeleni. Általában, csak a nagyobb rendezvényeken veszem fel az ilyesfajta öltözetet, de azt is úgy, hogy a Real Madrid címer a szívem fölött díszeleg. Megrázva a fejem ismét Irinára koncentrálok, és a színpadon nyújtott teljesítményét figyeltem. Nem csinált valami hű, de nagydolgot ugyanis csak a kifutó egyik végéről sétált a másikba, de a közönség éltette őt, és látszólag nagyon szerették, és hozzá kell tennem, hogy nagyon jól csinálta, amit csinált. Mikor elém ért egy apró mosolyt dobott nekem, majd egy kacsintás után a másik oldalra állt át. Én egyedül a mosolyt viszonoztam, de többet nem is szándékoztam tenni. Attól, hogy eljöttem még nem felejtem el, hogy miket mondott Tessaról szóval én még ugyanúgy emlékszem tetteire, de próbálom ezt a rövid kaliforniai utat kicsit feldobni. Mikor vége lett a bemutatónak, a modellek még utoljára felsorakoztak a kifutón és végül a divattervező is megérkezett. Körülbelül tíz teljes percet éltette őt a főként fiatalokból álló közönség, majd a tömeg hirtelen oszlani kezdett. Én az előtérbe sétáltam és vártam, hogy lássam modell barátomat felbukkanni a tömegben, de sehol se találtam meg őt a szememmel hiába pásztáztam végig a tömegen kismilliószor. Majd mikor már úgy gondoltam, hogy feladom, mert semmi esély nincs arra, hogy ebben a strand méretű hallban megtaláljam valaki megfogta a vállam és maga felé fordított.

-          Remélem tetszet a show. – mosolyogva tette fel kérdését mire viszonoztam tettét és válaszoltam a rejtett kérdésére.

-          Persze, igaz sohasem voltam még ilyesfajta rendezvényen, de megnyerő volt. – nem tudtam, hogy mióta hazudok ilyen jól, viszont látszólag elhitte a kis füllentésemet a fellépésével kapcsolatban.

-          Aha, értem. Ismerlek már Cristiano Ronaldo. – kis szünetet tartva megrémült fejjel néztem felé, hogy mégis mi történik, de komoly tekintetét felváltotta a fülig érő szája majd úgy folytatta. – Valld be nyugodtan, hogy utáltad az egészet, nem fogok megsértődni, de nagyon rosszul hazudsz az ilyen divatos kérdésekben. – kicsit meghökkentem, hogy az alakításom nem volt megfelelő és hihető, de úgy gondoltam, hogy ez van, nem lehetek mindenben nyerő. – Na jó, nekem most mennem kell néhány interjút kiosztani, de megvárhatsz itt a hallban, vagy a bárban is, ami arrafelé van. – vállamat megfogva egy apró gesztust küldött felém, miközben megmutatta a bár kilétét. – Ígérem sietek, de ezek az interjúk kötelezőek aztán nemsokára élőben is megy majd egy ilyen kis divatjelentés és abban is fel kellesz lépnem úgymond, de utána a tiéd vagyok. Majd ha nem találnálak meg felhívlak és megbeszéljük, hogy hol és mikor találkozzunk. – egy mosoly után már ment is tovább, bár a közlekedési tempója inkább hasonlított egy sebesvonatéhoz, mint egy modelléhez, de ezt az észrevételemet csak egy mosollyal nyugtázta, majd az imént látott bár felé vettem az irányt.

Kikérve egy whiskyt lassan kortyolgatva jutattam szervezetembe a tartalmát, majd kérve még egyet ismét előjött az a gondolat, amit már ez ideje forgatok a fejemben. Igazából nem tudom, hogy Irina mit akar tőlem, és a tervem kigondolását elnyomta a barátom tette iránti kíváncsiság. Bár lehet, hogy most az egyszer tényleg semmilyen hátsó szándék nem vezérelte egyszerűen tényleg csak beszélgetni akar, hiszen itt Amerikában nincs is senkije úgymond. Az oké, hogy vannak a modell barátnői, de nem hiszem, hogy bennük feltétel nélkül megbízik, viszont azon csodálkozom, hogy én egy ilyen bizalmas ember vagyok, hogy velem szeretne beszélgetni. Az elmélkedésemből a telefonom rezgése szakít ki, majd megpillantva előbb emlegetett barátom nevét a kijelzőn a zöld gombra tapadt az ujjam.

-          Igen? – hangomon már hallatszott, hogy némi alkoholt juttattam a szervezetembe, viszont teljesen biztos voltam benne, hogy nem vagyok részeg.

-          Ha jól sejtem a bárban vagy, na mindegy is.  Annyit szeretnék kérdezni, hogy itt van egy nagyon jó barátom, aki újságíró és szeretne írni a kapcsoltunkról egy cikket. Szóval szeretné tudni, hogy benne lennél-e abba, hogy adjunk neki egy közös interjút, amit majd lehozhat. - kicsit elgondolkodtam a dolgokon aztán arra jutottam, hogy miért ne ha barátja, akkor csak nem lesz olyan, mint a többi tízmillió hasonló szakmájú ember, hogy mindent lehoznak az újságban, kivéve azt, amit te valójában mondtál.

-          Igen a bárban vagyok, és az interjú ellen sincs ellenvetésem. – válaszomat gyorsa adtam a tudtára, hogy mutassam ezzel is, hogy ugyan ittam már, de nem vagyok részeg.

-           A barátom kérdezi, hogy most csináljuk meg az interjút, vagy egy másik időpontban. Például holnap. – örültem, hogy feldobta az az újságíró ezt a lehetőséget, így inkább éltem vele és lecsaptam az ajánlatra.

-          A holnap nekem jobb lenne, ma már nem teljesen vagyok beszámítható állapotban így inkább szeretnék, előtte pihenni egy kicsit, plusz még beszélgetünk is ma tehát akkor inkább holnap. – válaszom után egy kicsit még beszélt a barátjával, majd ismét rám koncentrálva már csak velem társalgott.

-          Gyere öt perc múlva a bár hátsó ajtójához. – mondata után villámgyorsan bontotta a vonalat, olyannyira gyorsan, hogy még csak a bár hátsó bejáratát sem találtam meg szemeimmel. Megittam poharam tartalmát, fizettem, majd a hátsó ajtót kezdtem el keresni. Végül feladtam és pultos srác segítségét kellett kérnem, aki a pult mögött lévő bejáratra mutatott, majd annyit mondott, hogy menjek végig a jobbra vezető hosszú folyosón. Hallgattam rá, így a pult mögé sétálva már messziről láttam, a hátsó bejárat ajtaját. Kilépve rajta megcsapott az esti kaliforniai levegő, majd Irinát megpillantva egy autóból két lépéssel a kocsi mellé kerültem. – Pattanj be, van egy dolog, amiről beszélnünk kell. – engedelmeskedve neki az anyósülésre huppanok, majd kicsit kinyújtóztatva lábamat, minden figyelmemet rá fordítom. – Nem tudom, hogy most mi játszódik le a fejedben, de annyi biztos, hogy szereted Tessat. – arcomra olyan szinten kiült a meglepődöttség, hogy még a vak is észrevehette volna ezt. – Nos, hogy miért is térek ki erre. Spanyolországba kell utaznom és még a ma éjszaka folyamán el kell indulnom. Szóval az ajánlatom a következő velem jöhetsz és megpróbálhatod helyrehozni mindazt, amit elrontottatok. Mert mindketten hibásak vagytok ebben az ügyben. Gyorsan reagálj, mert nem sok időnk van. Magángéppel mennénk, vagy megyünk nem tudom, hogyan ragozzam az igét addig, amíg nem válaszolsz az ajánlatomra. – meglepődöttség tükröződött még mindig az arcomon, és nem tudtam egyből egy határozott igent rávágni az ajánlatra pedig a hazautazás ötlete körvonalazódott már egy ideje a fejemben.

-     -     Nem is tudom. – nem a hazautazástól féltem, mert voltam ahhoz elég bátor, hogy felvállaljam a tetteim következményét, egyszerűen az Irinához tartozó mérhetetlen kedvesség rémített meg egy kissé. – Oké és mit kérsz viszonzásul? - kérdésemmel látszólag feldühítettem, de tudnom kellett, hogy szeretne-e valamit.

-         Semmit. Ronaldo pontosan ez az, amit megbeszéltünk nem emlékszel. Csak barátok, én pedig baráti kötelességemnek teszek eleget azzal, hogy felajánlom neked ezt az utat hazáig. – ezek után úgymond kissé fellélegeztem és határozottabban tudtam válaszolni.

-          Mennyi időm van összepakolni? – szája mosolyra húzódott, majd úgy válaszolt. Mivel magángépről volt szó lehetett csúsztatni az indulást, de mindenképpen az éjszaka folyamán kellett, hogy elinduljunk. Irina kérdezés nélkül indította be az autót, majd a következő állomás már a hotel volt, hogy össze tudjak pakolni. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire megváltozott az a személy, aki Tessat becsmérelte, most pedig azt mondja, hogy mennyek haza hozzá. Nem értettem, de nem is akartam, örültem annak, hogy az égiek pont így gondolták, hogy össze kell ezt hozniuk nekem. Már amint mondtam, ha modell barátom nem ajánlja fel az utazás lehetőségét a magángéppel, akkor is erősen gondolkodtam ezen már pár napja, hogy ideje lenne leküzdeni a gyávaságomat és visszamenni Madridba, hogy mindent tisztázzak a nevem körül.

(Hayley ft B.O.B - Airplanes [magyar])

A bepakolás gyorsan ment, mert annyira nem is voltam szétpakolva, csak néhány ruhadarabot kellett begyűrni a táskámba és az öltönyt egy kényelmesebb göncre cserélni, az öltönyöm amúgy is kölcsönzött volt, így azt alapból nem viselhettem a hazafelé vezető úton. Plusz nem is lett volna teljesen kényelmes egy közel tizenegy órás utat abban a pincérjelmezben végigülni. Irina nem kísért fel, a kocsiban várt rám. Tudta, hogy nincs is sok cuccom ráadásul ok nélkül nem szoktam sokat pepecselni a pakolással. Lerendeztem a hotelbeli papírokat, majd egy jókora összeget otthagyva az autó felé vettem az irányt. A nyitott csomagtartóba dobtam a cuccom és láttam, hogy az enyém mellett egy másik bőrönd is nyugszik. Először meglepődtem, majd arra jutottam, hogy a nők nem mindegyik példánya képes órákon át pakolni. Gyorsan behuppantam mellé, majd óriási gyorsasággal indultunk el a helyi reptér felé. Nem kellett sokat utaznunk a hoteltől főleg nem abban a tempóban, amit Irina diktált. Megérkezés után lepasszolta az autót az egyik kölcsönzősnek, majd a sietősen indult el a reptér felé. Értettem én, hogy sietni kell, de nem tudtam, hová ez a nagy sietség így este. Óriásit néztem mikor láttam, hogy a reptér még a késői órákban is dugig volt, sőt alig lehetett mozdulni, annyi ember tolongott a pultok előtt. Én a háttérben leültem egy kis padra, majd egy kapucnis felsőt felvéve a kapucni alá rejtettem el kilétemet. Irina idegesen állt a pult előtt. 

Több mint húsz percen keresztül veszekedett egy öreg nővel, aki a végére már hívott egy másik embert, hogy segítsen neki. Így hátulról vicces volt a jelenet, bár gondoltam, hogy orosz származású barátom milyen idegállapotban lehet most. Végül csapkodva jött felém mutatva az irányt. Becsekkoltunk majd vártuk, hogy egy stewardess elkísérjen minket a magángéphez.
Az utazás persze hosszú és fárasztó volt. Hol beszélgettünk, hol pedig mindketten aludtunk a majdnem fél napig tartó utazáson. 

Végül arra eszméltünk fel, hogy a pilóta bemondja, hogy megérkeztünk. Kicsit dobogott a szívem és nem tudtam, hogy akkor innen hogyan tovább, viszont Irinára még ebben a helyzetben is számíthattam és valljuk be kellemesen csalódtam benne a kaliforniai utam alatt. 

Figyelmesen magyarázta el, hogy melyik úton menjek ki a reptérről, hogy ne vegyenek észre, így elbúcsúzva tőle, úton voltam, hogy helyrehozzak mindent, amit elrontottam

Chapter 31.

Sziasztok!:)
Köszönjük szépen a szavazatokat, reméljük kapunk a fejezet végére pár biztató szót.:)
Jó olvasást mindenkinek!
Puszi, Lari, Tessa.

(Larissa múltbéli jelenet)

(Michel Teló - Bara Bará Bere Berê)

Tizennégy évesen az ember még arra hajt, hogy az édesapját idegileg kikészítse. Vagy a fiúk udvarlása, vagy a züllött tanulásmentesség segítségével. Viszont én nem nevezném magamat átlag tizenévesnek. Focilabdával születtem, már kiskoromban meccsekre jártam. Hála édesapámnak.

Mosolyom levakarhatatlan, ugyanis az éjszaka folyamán Andrew bejelentette, ideje bemutatni engem a csapatának. Már vártam ezt a napot, ugyanis mindig is szerettem a nálam idősebbekkel játszani. Valahogy sikeresen az arcukra fagyasztottam az öntelt mosolyt, amin apám rendszeresen kacagott. Amolyan titkos fegyvernek számítok, hiszen tudásom meghaladja néha az idősebbekét is. Talán azért is, mert a családomban van egy fantasztikus edző, aki rendszerint kiadja az utasításokat.

-          Lari, készen vagy már? –türelmetlen hangja utat tör gondolataim között, ezzel is elhessegetve a szép képeket lelki szemeim elől. Megfogja hatalmas sporttáskámat, a lépcső felé indulok. Futócipőm segítségével lerohanok a lépcsőn, farmer nadrágom szűk, ami apának is szemet szúr. –Kislány, nem divatbemutatóra viszlek, hanem egy csapat kiéhezett, törtető fiatalhoz. –hosszú hajamat copfba fogom, nevetésemtől zeng az egész lakás.

-          Máskor sem öltözöm másképp. Örülj neki, hogy hosszúnadrág akadt a kezembe. –kinyújtva a nyelvemet, sikítva észlelem, hogy elkapja derekamat, majd vállára dob. –Úristen, tegyél le! Öreg vagy te már ahhoz, hogy az én súlyomat is a hátadon cipeld. Hetven év és a halál közt én már nem virgonckodnék. –ördögi mosolyom arcomra fagy, ugyanis időközben kiérünk a hatalmas terepjárónkhoz.

-          Nagyon felvágták a nyelved, nem gondolod? –nevetve dob be a hátsó ülésre, testem halk puffanással terül el a bőrön.

-          Azt már lassan tíz éve eleresztették. –mosolyogva fogom kontyba hajam, majd feliratos pólómon végigsimítva, elégedetten konstatálom az eredményt. –Van olyan, amit tudnom kell a találkozás előtt?

-          Tudod jól, hogy nem árulok el kulisszatitkokat. Ha ügyes leszel, kiismered őket, ha nem, akkor elbuksz. –időközben megérkezünk a stadionhoz, szívem melengetően dobban egyet. –Viszont egy gyerekre oda kell figyelned. –jellegzetes hangsúlyából ítélve rájövök, az a bizonyos személy a kedvence. Megcsóválva a fejem kipattanok az autóból, majd az edzőközpont felé véve az irányt, végigsétálok a folyosón. Több ember tartózkodik idekint, de egyik sem köti le a figyelmemet.

-          Szia. –egy nálam tíz évvel idősebb, kopasz férfi lép elém. –Sokat hallottam már rólad. –mosolyogva nyújtja kezét, de tekintve arra, hogy mindig megnézem az ágyúsok meccseit, tudom kivel van dolgom. –Thierry Henry vagyok.

-          Szia, Lari. –elfogadva kezét, magabiztosan megrázom, majd tartva a szemkontaktust megeresztek felé egy apró mosolyt. Többen végignézik cselekedetünket, de nem szólnak egy szót sem. –Mind a két öltözőt használjátok most? –kérdésemet követően egyáltalán nem lepődik meg, kezét átdobva vállamon, egy ajtó felé vezet.

-          Ide nyugodtan bemehetsz. –megtolva kinyitja előttem az akadályt, majd magamra hagyva, csapódik az ajtó.

Körbejárva a helységet, szemeim isszák a látványt. Mindig is azért rinyáltam apának, hogy hozzon el egy edzésére, de eddig a percig hajthatatlan volt. Hiába erősködtem, nem tartott felkészültnek eme megtiszteltetésre. Legalábbis ő így gondolta. Fejcsóválva kezdek el öltözni, az egyedüllét szokatlanul jót tesz most nekem. Szeretek a vérre menő meccsek előtt koncentrálni. Apa nem mondta, de ezen múlik az edzésem. Ha ma jól teljesítek, bevesz a csapatba, viszont ha elbukom, vissza kell nyernem a bizalmát. Ami mint tudjuk, egy karrierista apa mellett nem valami könnyű.

Halk kopogás zavar meg, cipőmet bekötve kezembe fogom kulacsomat, majd elindulok a pálya felé. Mindig így jelezte nekem az öreg, ha ideje elindulni.

Senki nem tartózkodik körülöttem, valószínűleg ők már régen a bemelegítésnél járnak. Kilépve a reflektorokkal megvilágított füves területre, arcomra szokatlan kifejezés ül. Talán boldogság, és remény. Remény, hogy meggyőzhetem édesapámat arról, hogy itt a helyem.

-          Csapat! –figyelmeztető hangja utat tör a halkan diskuráló focisták között. A legtöbbjüknek megakad rajtam a szeme, de csak mosolyognak próbálkozásomon. Egyedi mezem második bőrként simul hozzám, a kék-fehér garnitúra hátulján megtalálható nevem egy hatalmas négyes társaságában. –Bemutatom Larissat. Próbaedzésen van itt, szeretném, ha adnátok neki egy esélyt. –megszokott volt, hogy soha nem lányaként hívta fel rám a figyelmet. És ezt tiszteltem benne. Szeretem a lehetőségeket teljes mértékig kihasználni, de utálok előnyből indulni. Bólintva egyet, mosolyogva indulok el a kezdőpont felé.

-          Na, nézzétek már, ovisokat is beengednek a felnőttek közé. –barna szemű mosolygós férfi lép mellém, majd beszólásán nevetve lepacsizik pár haverjával.

-          Tudod, a kor néha nem befolyásolja az emberek agyi szintjét.  –cserfes mosolyomat megvillantva megnyújtom lábaimat, majd futáshoz beállva várom édesapám szavát.

-          Úgy gondolom, jó haverok leszünk. Theo Walcott vagyok. –meghajolva előttem poénosra veszi a nagy megismerkedést, mire szem forgatva ugyan, de bohókásan pukedlizem egyet.

-          Ha a két csatár végre befejezi a szórakozást, akár el is kezdhetne futni! –nevetve indulok el, de itt még majdnem a levegővétel is meg van szabva. A legtöbben engem figyelnek, viszont úgy igazán egyetlen tekintet ragad magával. Hosszabb haja egy pánttal van hátrafogva, őszinte barna szemei csillogva mérnek végig. Gyorsítva tempómon megpróbálom gondolataimból elhessegetni a szempárt, ugyanis most a bizonyításra kell gondolnom. Az rendben van, hogy tinédzser vagyok, de akkor is bizonyos határokon belül lehetek az. Valaki elkapja kezem, a hirtelen jött érintéstől kiráz a hideg, a szikrák érezhetőek közöttünk. Kirántva csuklómat szorításából, hatalmas nyikkanás csapódok be a fűbe.

-          Ne haragudj, de az edző már a csapatokat állítja. –szavai nehezen érik el agyamat, apró mosoly következtében újra segítségül nyújtja kezét. Elfogadva a jobbját felhúz, majd édes mosollyal arcán, elhadarja nevét. –Cesc Fabregas.

-          Lari. –elindulva apám felé, zavarban érzem magam. Ilyen átható pillantást még nem láttam senkinél sem. Még nem is ismerem, és máris rábíznám a titkaimat.

-          Walcott és Lari lesz a csapatkapitány. –bólintva egyet kihívó tekintettel nézek ellenfelem szemeibe. Andrew elhadarja az általam felügyelt csapatot, viszont a boci szemű ellenem van. –Tekintve arra, hogy két önjelölt négyesünk van, a megkülönböztető mellényt Lariék veszik fel. –kiadva az ukázt, helyet foglal a kispad nyújtotta kényelemben.

(Cali & El Dandee - Gol)

Beállva a kezdőpontra, tömérdek adrenalin áramlik szét testemben. Szívem dübörög, ereimben száguld a vér. Andrew ismeri a képességeimet, a gyengébb csapat az én oldalamon van. Kapus poszton a lengyel másodszámú található, viszont a középpályánk erősebb, mint az ellenfélé. Lepasszolva a labdát Wilsherenek, elindulok a tizenhatos felé. A focisták érdeklődve követik mozdulataimat, ezáltal nem figyelnek arra sem, hogy a labda felém száguld. Komoly arckifejezésem csupán egy maszk, magamban jót derülök ezen az egészen. Már megszoktam, hogy ilyen téren látványosság vagyok, de még mindig meg tud lepni a lesokkolt tekintet.

Az ellenfél kapusa, Manuel Almunia nem vesz komolyan, gyerekesnek véli próbálkozásomat. Oldalról Fabregas érkezik, ádáz tekintetében tűz lobog. „Ő is bizonyítani akar.” Látom, hogy becsúszni készül, így elrúgva a labdát, hallom, hogy a hálóban talál menedéket. A négyes játékos nem tud megállni, elkapva kezemet leránt a földre, így nem ütközik lábunk. Szájtátva figyelnek a játékosok, de én már csak a barna tekintetre tudok koncentrálni.

-          Gratulálok kislány! –Wilshere karom alá nyúl, majd felemelve megpörget a levegőben. Kacagva söpröm el szememből a tincseket.

-          Jól van. Úristen! Elég már! –Walcott megállva mellettem, kezeibe fogja arcomat. Szájával csücsörítve indít ellenem hadjáratot, de Jack karjai alatt átbújva meglököm a férfit, ezáltal a két focista csukott szemmel egymást boldogítja egy mézédes csókkal.

-          Fúj! –elborzadt tekintetüket rám emelik, szájukat feltűnően megtörlik. Egymásra pillantva egyöntetűen bólintanak, majd elindulnak felém. Sprintelve loholok életemért, viszont az oldalvonalnál megpillantom boci szeműt. Elrugaszkodva hátára ugrok, a nem várt súlytól viszont lábai megrogynak, nem tud már megtartani. Apám a kispadról figyel minket, elégedett mosollyal pásztázza körbe párosunkat.

-          Örülök, hogy ilyen jól elvagytok, viszont a meccset folytatni kéne. –valami arra késztet, hogy adjak Cesc arcára egy puszit. Egy olyan dolog, ami erősebb harcias énemtől is. Lehajolva leheletfinom csókot nyomok szája sarkára, majd kissé elpirulva felpattanok, és ismét a kezdőpont felé rohanok. Eddig soha nem voltam szerelmes típus, de ebben a srácban most megfogott valami.

-          Lari, esetleg ha kibámészkodtad magad, indíthatnál is. Nem gondolod? – Aaron Ramsey türelmetlenül dobol lábával, így eleget téve kérésének, egyenesen felé lövöm a labdát. Lefagyva figyeli a pörgő bőrt, agyában szerintem a lehetőségeket gondolja át. Kezdeti sokkja elmúlik, megfordulva, ollózva juttatja vissza az ellenfél térfelére a játékszert.  Kocogva indulok el a kapu felé, de támadásunk következtében édesapám belefúj sípjába.

-          Mára ennyi elég volt. Holnap találkozunk, és fiúk! Új csapattársatok van. –lelkem szárnyal a boldogságtól, szemeim előtt csupán a dicsőséget, és a bizakodást látom. Talán eljött az én időm.

-          Mindig is szerettem volna koedukált csapatban játszani. Fantasztikus lesz veled öltözni, és tusolni. –Theo perverz mosollyal mér végig, de ereiben megfagy a vér.

-          Hallottam Walcott! Ne is álmodj róla. –apám szavai az árnyékolt folyosóról törnek elő, kacagásom víz hangzik a hatalmas stadionban. A mókamester duzzogva indul el a többiek felé, én viszont lefekszem új otthonom füvére. Becsukva szememet, mosolyogva élvezem a szemerkélő eső által okozott hűtést. Valaki derekamra ül, kezeit pedig szemem elé helyezi. Arcomra adva egy puszit, megérzem férfias illatát. Kölnije lassan kúszik orrom felé, ezer közül is felismerném már.

-          Tudod, különleges vagy számomra. –hangja hatására gerincem mentén jóleső bizsergés fut végig. Mély levegőt véve, elégedett mosoly kúszik arcomra. –Már láttalak régebben is. –meglepődöttségemtől talán hitetlenségem erősebb. Elkapva csuklóját szabaddá teszem szemeimet.

-          Nem láthattál. –magabiztos kijelentésem megtörni látszik, ugyanis tekintete elidőzik arcom vonásain.

-          De. –bizonyítása miatt bólint is egyet. –Az akadémián. Miért nem mondtad el, hogy az edző lánya vagy? –szemeim kikerekednek, agyamban a vészcsengők megszólalnak. Nem akarom, hogy bárki is megtudja ezt. Egy éve vagyok a futball akadémia tagja, és ott már így is elterjedt a családi hátterem. Itt minél tovább akarom húzni a leleplezés időpontját. Azt akarom, hogy tudásom miatt ismerjenek el, és ne azért, mert éppen az apám szava döntő.

-          A világnak azt kell látnia, hogy van egy lány, aki törtető magatartását nem rejti véka alá. Aki egy kezdő pozícióért kiteszi a lelkét. Akinek nem pottyan minden harc nélkül az ölébe. Cescy, nekem nem volt könnyű gyerekkorom. Azt akarom, hogy az emberek végigkövessék a karrieremet. És nem szeretném, ha arról cikkeznének, hogy Andrew Morrison betette a legjobb csapatba lányát. –ádáz tekintettel mondom végig monológomat, egy idő után fordítottam a felálláson. A végére már én kerültem derekára, de úgy látszik nem bánta annyira. Itta szavaimat, és nekem erre volt most szükségem. Arra, hogy valaki barátjaként meghallgasson.

-          Ritka az ilyen fiatal a mai világban. De én segíthetek neked abban, hogy elérhesd az álmaidat. –apró mosolya megnyugtat, felspannolt szervezetemre jótékony zsibbadtság telepedik. Ilyen rövid idő után necces kijelentés, de megtaláltam a másik felemet.

-          Ugye Fabregas, ha elég idősek leszünk elveszel feleségül?! –mosolyogva simítok végig arcán, majd választ nem várva, elindulok az öltözőm felé, ezzel is lezárva napomat.

(Tessa múltbéli jelenet)

Az árvaházban nagyon sok gyerek vár arra nap, mint nap, hogy a következő szülők, akik belépnek az épületbe őt fogják választani. Én is ugyanígy reménykedtem minden nap, és vártam azt a két embert, akik egy olyan korú és olyan adottságokkal rendelkező gyereket szerettek volna, mint amilyen én voltam, de a napok, a hónapok csak teltek és én még mindig nem keltettem fel senkinek sem az érdeklődését. A legnagyobb csalódás mindig akkor ért, amikor a velem egykorú gyerekeket már magukhoz fogadta valaki, viszont nekem még mindig várnom kellett azokra az emberekre, akik kiszabadítanak az árvaház falai közül. Egyébként nem volt olyan vészes az élet az otthonban, volt pár nagyon kedves gondozó, akik folyton a kedvünkre próbáltak tenni, mert tudták, hogy hogyan is érezhetjük magunkat teljesen egyedül. Volt egy testvérpár pont abban a szobában, amelyikben én is laktam. Közel öt évig voltak a lakótársaim, de mindig is azon voltak, hogy ott tegyenek keresztbe nekem ahol tudtak, és általában ezt mindig azelőtt a szülők előtt tették, akik örökbe akartak fogadni, mert persze mi is lett volna akkor, ha engem hamarabb visznek el, mint őket. Remélem nem kell mondanom, hogy két már kiskorában hisztis lányról volt szó, mindenért kiverték a balhét és nyafogtak, ha valami nem úgy sült el, ahogy azt ők szerették volna.

Egyik karácsonykor egy házaspár jött be az árvaházba és meglepő módon nem egy csecsemőt szerettek volna magukhoz venni, mint általában mindenki, hogy a gyerek ne emlékezzen rá, hogy kiskorában milyen sors jutott neki, hanem egy idősebb gyermeket szerettek volna. A pár feltűnően sokat járkált körülöttem, így nagyon megörültem, viszont nem bíztam el magam, mert sokan csinálták már ezt. Így visszagondolva úgy viselkedtek velünk, mintha állatok lennénk egy kisállat kereskedésben. Beraktak minket egy úgynevezett kirakatba és hagyták, hogy a vevő válogasson. Ha jött egy fiatal házaspár, akkor mindig a szokásos volt a menetrend. Fel kellett öltözni a legjobb ruhánkba, amit az ott töltött évek alatt sikerült vennünk, vagy magunknak varrnunk, aztán mindenkit betereltek egy nagy játszóház szerű helységbe, ahol a legkisebbek játszhattak, az ovis korosztály rajzolhatott vagy éppen színezhetett, a nagyobbak pedig olvashattak, vagy a saját művészi képességeiket engedhették szabadjára. Természetesen én mindig úgy tettem, mintha olvasnék, vagy csak egyszerűen kimentem a fiúkkal és néztem, ahogy fociztak, amit az ott dolgozók nem néztek jó szemmel mondván, hogy a futballt hagyjam a fiúkra, mert nekem ez úgysem fog menni, így ne is pazaroljam arra az időm, hogy kint ülök és bámulok őket. Persze párszor megpróbáltam zsonglőrködni labdával, de elég hamar feladtam és inkább csak ültem a pálya szélén nézve, ahogy ők harcolnak. Akkor is éppen próbáltam magamnak és az ott dolgozóknak bizonyítani, amikor az a pár jött, akik engem szerettek volna örökbe fogadni. El sem hittem hisz tizenöt évesen minden álmom ez volt.

-          Ő itt Tessa, nagyon szorgalmas, imád énekelni ezért oszlopos tagja az árvaházi kórusnak és amint látják még a fiú sportokhoz is ért egy keveset. Bár ebben inkább csak néző. – az igazgató kiolvasva mindezt egy mappából elismerően mutogat a szülőknek, én pedig eléggé kényelmetlenül éreztem magam, hogy ott állok vigyázban és várok arra, hogy igent mondanak-e nekem vagy nemet. Sugdolóztak előttem még egy kicsi én pedig minden mondatnál szerettem volna kitalálni, hogy miről is van éppen szó, de körülbelül két perc után elmentek és magamra hagytak. Gondoltam, hogy nemet fognak mondani, de arra nem számítottam, hogy ezt a negatív visszajelzést nem fogják kimutatni, hogy legalább ne is reménykedjek egy percig sem, hogy végre lesznek szüleim.

Tizenöt év úgymond bezártság után az ember kezd felnőni én pedig már egy jó ideje eldöntöttem, hogy ha kijutok innen, akkor bárhogy is, de nyomára bukkanok azoknak szülőknek, akik ide juttattak engem, bár ki tudja, hogy velük, most hol tartanék. Leültem az egyik székre majd egy könyvet a kezembe véve kezdtem el olvasgatni. Nem tudtam, hogy miről van szó, a szavakat csak olvastam egymás után, viszont érteni nem étettem meg őket, és nem is akartam, csak le akartam kötni magam, hogy eltereljem a figyelmemet az előbbi kudarcról. Fél óra kamuolvasás után kezdett zavarni, hogy a törtnet vonala körvonalazódik a fejemben így kicserélve egy másikra egy újabb olvasmány közepébe kezdtem el beleolvasni.

-          Tessa, pakolni. Most! – nem értettem először az igazgató szavait, mert túlságosan el voltam foglalva egy Hamupipőkéhez hasonló történet boncolgatásával.

-          Mármint? – értetlenkedő hangomra, az igazgatónő csak szem forgatva figyelt és újra elismételte, hogy mit tegyek kicsit érthetőbben és hosszabban, hogy biztos, hogy megértsem, minden szavát.

-          A ruháidat és cuccaidat pakold össze most, ugyanis az előbbi párnak nagyon szimpatikus voltál és már elintéztük a papírokat is. Szóval indulás van negyed órád, de ne legyen több. – negyed óra, könyörgöm az örömtől minimum öt perc alatt össze tudtam volna pakolni arról nem is beszélve, hogy végre otthagyhatom azt az idegesítő ikerpárt, akik mindig keresztbe tettek nekem.

Felérve a szobámba az ágy alól egy pillanat alatt varázsoltam elő a bőröndöm, majd a ruháimat szó szerint csak belegórtam. Úgy éreztem ebben pillanatban nem fogok a hajtogatással pepecselni. Az egyéb tárgyaimat egy másik táskába pakoltam bele, majd a posztereimet a falról csak egyszerűen leszakítottam. Fogalmazhatunk úgy, hogy a boldogság pakolt és nem én. Mikor teljesen úgy éreztem, hogy kész vagyok a volt ágyamat megigazítottam majd egy utolsópillantást vetve az eddigi lakhelyemre elindultam az új felé. Az ajtóba viszont két nem várt ismerősbe botlottam bele.

-          Csak nem jött két olyan ember, akik egy ilyen lányt szeretnének. Hát sok szerencsét a szülőknek hozzád lesz veled elég bajuk. – nevetve léptek be a szobába, majd ő is előhúzva a bőröndöt pakolni kezdtek. Igazságtalanak éreztem a sorsot, hogy őket is én engem is egyszerre visznek el, hiszen nekem annyit ártottak, hogy simán kiérdemelték volna, hogy várniuk kelljen pár évig erre a megváltásra.

-          Készen vagyok igazgatónő. – leérve a cuccomat a sarokba pakoltam, hogy ne legyen az indulásig láb alatt, most pedig tudtam, hogy mi következik. A többi gyerek elmenetelénél már számtalanszor megfigyeltem, hogy mi is jön az után, hogy a szülők kiválasztják azt a lány vagy azt a fiút, akik velük mennek.

-          Rendben. – egy üvegajtóhoz lépve a szülőknek kialakított társalgó felé vezetett, majd a párral szembe leültetve magunkra hagyott miket. Jobban megnézve őket már eléggé a középkor végén jártak, mármint nem a korukat szerettem volna leszólni, de voltak körülbelül már ötven évesek, így nagyon is megértettem, hogy miért nem egy csecsemőt szeretnének örökbe fogadni,az viszont nem volt teljesen világos, hogy miért nem hamarabb tették mindezt.

-          Szerbusz kedvesem, én Maria vagyok, ő pedig itt Mario, te pedig bizonyára Tessa vagy. – aprót bólintva jeleztem, hogy így hívnak, majd Maria tovább folytatta. – Mostantól mi leszünk a szüleid, remélem, hogy nagyon jól fogod érezni magad nálunk. Nemsokára indulunk, csak még megvárjuk a testvéreidet. – testvéreimet? Tudtommal, nincs testvérem. Egy perc gondolkodás után fájdalmasan ért a felismerés, hogy valószínűleg az ikerpárra gondolt, aki eddig is és valószínűleg ezután is meg fogják keseríteni az életemet.

-          Megjöttek a lányok is. Így teljesen meg is lennék. Na sok szerencsét nektek az élethez  és remélem, hogy jól éreztétek magatokat nálunk. – megölelve búcsúzott el tőlünk én pedig már azon járattam a fejem, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha itt maradok, minthogy az ikrek legyenek a tesóim.

-          Nos gyerekek ez lesz a házatok. -  a terepjáró egy nagy fehér ház előtt állt meg, én pedig azt hittem, hogy csak képzelődök, hiszen ilyen házam maximum újságban, vagy tévében láthattam eddig. A szobaleosztás egyszerű volt ebben a nagy házban, mindenkinek egy külön bejáratú szoba jutott.

Nagyjából fél év telt el azóta, hogy a Swallow család tagjai vagyunk és a testvérpár már körülbelül tíz évvel öregített meg a sok csipkelődéssel és piszkálással. Az egyik nap Maria nagy lendülettel jött be a szobámba, amikor éppen a házimat csináltam majd a bőröndömet kidobva az ágyra jelezte, hogy pakoljak. Persze nem értettem, hogy miért, de engedelmeskedtem, hiszen sohasem volta az a szófogadatlan gyerek. Az összepakolás után még mindig nem mertem megkérdezni, hogy miért kellet ezt tennem, ezért csak követtem Mariát és azt tettem mit mondott. Bepakoltam az összes ruhám és mindent ugyanúgy, mint mikor az árvaházból költöztem el.

-          Hová megyünk? – kissé rekedtes hangom jelezte, hogy nem akartam megszólalni, de a kíváncsiság hajtott előre.

-          Mi sehová. Te mész el egyedül egy akadémiára. – hangja mogorva és hideg volt. Nem tudtam elképzelni, hogy miért is kaptam ezt, de nagyon érdekelt, hogy mivel érdemeltem ezt ki.

-          De miért? – kissé felkaptam a hangom, de próbáltam nyugodt maradni.

-          Velem ne kiabálj, nem vagyok köteles neked magyarázkodni. Elmész és kész. – betéve a cuccaimat kocsiba Mario vitt el arra az akadémiára, amiről Maria beszélt.

Az akadémia nem más volt, mint egy fociakadémia, ami nagyon meglepett, hisz én nem is tudtam focizni, csak próbálkoztam vele, aztán feladtam, mert jobbnak láttam, ha én inkább csak aktív néző vagyok ebben a sportágban. Továbbá mindamellett, hogy nem értettem, hogy miért pont fociakadémiára kellett jönnöm, azt sem értettem, hogy egyáltalán miért kellett eljönnöm és miért volt Maria olyan közömbös velem. Sok kérdés merült fel a fejemben persze egyiket sem tettem fel, mert tudtam, hogy úgysem kapnék választ egyikre sem. Mario amúgy is egy visszahúzódó egyén volt tehát őt hiába is kérdeztem volna semmit nem mondott volna nekem, vagy éppen semmit nem tudott volna mondani, mert elképzelhető az is, hogy Maria őt be sem avatta abba, hogy ide jöjjek. Erősen agyaltam majd mikor már Mario kísért be az épületbe akkor esett le, hogy biztos az ikrek mondtak valamit, ami miatt ide kellett jönnöm. Őket jobban szerették, mint egem így nem lett volna nagy meglepetés, ha valóban ők is érintettek lennének. Belépve a kollégiumi szobába kissé ismerős a felállás az árvaház miatt. Az egyik oldal az egyik lányé másik pedig a másiké. Hihetetlen, de megint oda kerültem, hogy nem volt senkim. Se családom, se barátaim. Lepakolva az üres térfélre csak ültem az ágyon és vártam valamire. Nem tudtam, hogy mire is pontosan, de valamire vártam. Fél órát ültem egyhelyben és a sírásomat próbáltam meg egész idő alatt visszafogni, viszont egy idő után irányíthatatlanul elkezdett folyni a szememből a könny. Semmit sem értettem és nem is akartam, de elhatároztam, hogy bármi történjen is velem, meg fogom keresni az igazi szüleimet, amikor pedig erre jutottam kinyílt az ajtó és egy ismeretlen lány sétált be rajta…

Chapter 30.

Sziasztok! Köszönjük szépen a szavazatokat, ahogy a visszajelzéseket is, amit kaptunk.:)
Az új rendszeres olvasókat köszöntjük a blogon, reméljük tetszeni fog a továbbiakban is a történet!:)
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa

(Larissa)

(3 Doors Down - Changes [magyar])

Megpillantva a mappa tartalmát, szokatlan csalódottság súlyt végig lelkemen. Mégis mi ez az egész? Rólam szóló cikkek tömkelege díszíti az egyszerű tartót, több paparazzi fotóval megspékelve. Minden képen mással vagyok, de a legtöbben Fabregassal vagyok látható. Oldalas jellemzések, sporttörténeti cikkek, valamint újságból összeszedett pletykák akadnak kezeim közé. Ujjaim kihűlnek, remegésük nem csillapodik egy percre sem, de nem hagyhatom abba a kutatást. A földön ülve, rengeteg dolog jut az eszembe, mégpedig az, hogy egy összeesküvés áldozata lettem. Olyan személyek nyomoznak utánam, akiktől nem ezt vártam volna. De erre mondják azt, hogy mindenki valami ok miatt jelenik meg újra az életünkben. Nem véletlen az sem, hogy Brian itt lakik Madridban. Az a srác, aki világéletében Angliát szerette. Nem értem a miérteket, ahogy azt sem tudom megfejteni, hogy Daniel és Brian mióta ilyen jó barátok. Mi van akkor, ha ketten akarják tönkretenni az életemet, én pedig még csak nem is gyanakodtam a kékszeműre.

Újabb adag képet kezembe véve, tátott szájjal nézem végig a Fabregassal töltött éjszakáinkat. Azokat, amikről fogalmam sem volt. Sejteni sejtettem, hogy lefeküdtünk, de arra legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy mindezt megörökíti az idősebb testvér. A düh másodpercek alatt áramlik szét testemben, de az ajtó nyitódása megakadályoz minden tettemben. Elrejtőzve az asztal alatt, megfeszülve várom azt a férfit, aki egy ideje már lencsevégről figyeli életem.

A léptek egyre hangosabbak, valószínűleg felém igyekszik. Az arcát nem látom, lehet Daniel is akár. Kezeim közé kapva a mappát felpattanok, és becsapva magam után az ajtót, egy kis előnyt nyerek a férfivel szemben. Haragomnak hála, rengeteg erőm van most a futásra. Lábamat egyáltalán nem érzékelem, csak a menekülés lebeg szemeim előtt. Hallom a dobogást magam mögött, de szerencsére már Cescy szobájához érkezem. Beesve az ajtón kulcsra zárom a mahagónit, majd remegő kezekkel Fabregas arca elé dobom életemet. Elég régóta tart már megfigyelésem, és ez a hír egyáltalán nem kecsegtető most számomra.

-          Ez micsoda? –értetlen tekintettel néz fel szemeimbe, de nem hiszek már neki sem.

-          Neked nagyon is tudnod kéne. Meddig terveltétek ezt a bátyáddal? Miért pont most jelentetek meg az életemben? –hangom megkeményedik, a csalódottság egyetlen szikráját sem mutatom a külvilágnak.

-          Miről beszélsz? –zavarodott kifejezése kissé elbizonytalanít, de tekintve arra, hogy úgy ismer, mint a tenyerét, lehet így akarja ezt nálam elérni.

-          Emlékszel erre? Valószínűleg az egyik jól sikerült esténk eredményezte ezeket a képeket. Na, és a férjemet megismered még? –kitépve a képeket a kék mappából, arcához egészen közel helyezem. Döbbenet fut végig kisfiús ábrázatán, lehet, ő valóban nem tud erről az egészről semmit sem.

-          Fogalmam sincs mi ez Lari. –meg akarja fogni kezeimet, de hátrébb lépve, felemelt fővel pillantok végig rajta. Külsőm zilált, de egyáltalán nem ez a legfontosabb most. Valaki dörömbölve hívja fel magára a figyelmet.

-          Meg tudom magyarázni kislány. Csak engedj be, és hallgass meg. –őszinteség csöpög az idősebb Fabregas szavaiból, viszont a nyugalom valamiért nem akar elérni.

-          Nem érdekelsz Brian. Átvertél, mind a ketten átvertetek. Soha, soha a büdös életbe nem akarlak titeket újra látni! –sikítva vetek véget életem e szakaszának, felkapva tréningemet, mérgesen indulok el az ablak felé. Annyira nem lehetünk magasan.

-          Kérlek, ne tedd ezt. –Cescy kezem után kap, szemeiből csak a könyörgést és a sajnálatot tudom most kiolvasni. Valóban komolyan gondolja mindezt, de nem foglalkozom most ilyenekkel. Kinyitva az erkély ajtót, szétnézés nélkül egy szaltó segítségével kiugrom. Utólag belegondolva hülye ötlet volt, ugyanis alattunk egy hatalmas medence található, így sikeresen a vízbe érkezem. Nagy levegőt véve jövök fel, majd kiúszva a széléhez, könnyed mozdulattal lököm fel magam a kövezett részen. Utoljára felpillantva barátomra, csalódott tekintetét örök életre gondolataimba vésem.

Nem tudott róla, és nem hazudott azzal, hogy letagadta a nyilvánvalót. Lehajtott fejjel lépkedek a hátsó kapu felé, majd múltamat magam mögött hagyva, edzőm lakása felé veszem az irányt. Nincs kedvem taxit hívni, így inkább futva teszem meg a több kilométeres távot. Valószínűleg nem ez lesz életem legjobb döntése, de nem maradhatok már itt. Túl sok embertől kaptam már pofont, olyanoktól, akiktől nem szerettem volna mindezt. Egy autó, dudálással hívja fel magára a figyelmet, könnyeim elvegyülnek a ruhámon található vízcseppekkel. Nem foglalkozom velük, nem érdekelnek már az emberek. Csalódtam, és ráadásul mindezt úgy kaptam meg, hogy csak egy kis boldogságra vágytam. Valóban nem érdemelném meg? Miért kellett egyáltalán legjobb barátom iránt is gyengéd érzéseket táplálnom? Ezért nem jó a szerelem, mert öl, butít, és nyomorba dönt. Főleg akkor, ha két ember iránt is ugyanazt érzed. Borzasztó a tudat, miszerint két szék közül ismét a földre ültem, annyi különbséggel, hogy bármelyik srácot is felhívnám, mellettem lenne. De kell nekem amúgy is bonyodalmas életembe a konfliktus? Mert úgy gondolom nem.

(Akcent feat Ruxandra Bar - Feelings On Fire)

Átpillantva régi családi házamra, egy belső érzés azt sugallja, menjek be. El kell köszönnöm Sergiotól, a lelkem csak akkor nyugodna meg egy kicsit. Szívdobogásom úgy erősödik, ahogy a ház felé közelítek. Sergio szokásához híven nem zárta be az ajtót, így viszonylag könnyű dolgom van. Bár ezen a környéken nem is kell féltenünk magunkat a betörők késeitől.
Felbicegve a lépcsőn, beosonok a besötétített szobába. Férjem derekán a takaróval fekszik puha ágyunkban, lassú légzése megnyugtató számomra. Lefagyva állok az ajtóban, apró neszre várva, ami tudatja velem, hogy van itt még valaki. Valaki, aki segít neki a továbblépésben. Közelebb lépve hozzá leguggolok mellé, majd végigsimítva haján, halkan suttogni kezdek.

-          Sajnálom, hogy azt fogod érezni cserbenhagytalak. De úgy érzem, most ez a helyes. Biztos meg fogom bánni, viszont azt nem, hogy megismertelek téged. Igaz, az életem mostanában tele van bonyodalommal, fájdalommal, de ugyanúgy szeretlek téged, mint kapcsolatunk elején. Be kell ismernem magamnak, te vagy a végzetem már. Fájni fog, ebben biztos vagyok, de erős férfi vagy. Túl tudod tenni magad ezen. Nem tartom magam felejthetetlen személynek, de az száz százalék, hogy én mindig emlékezni fogok rád. –hangom elcsuklik, szívem vágtatása próbál megakadályozni, de agyam már eldöntötte a tettemet. Innen már nincs visszaút. Utolsó mondatomat fülébe suttogva adom tudtára, legmélyebb érzéseimet. –Sos mi vida, Chico. –számat ajkaira tapasztom, testem megrázkódik. Ha tehetném, ordítanék, viszont nem kelthetem fel. Nem hallgathatja végig előbbi monológomat úgy, hogy minden szón tisztán átrághatja magát. Nem adhatom fel terveimet, viszont tudom, ha kérne, maradnék. Maradnék, mert ő már az életemet jelenti. Halk szipogás üti meg a fülemet, gyomrom másodpercek alatt rándul görcsbe. Remegő végtagokkal indulok el a zaj forrása felé, érdes sóhajjal próbálom kicsit lenyugtatni szívemet. Kinyitva az ajtót, állam egészen a padlóig zuhan. –TE?

-          Én… én… - könnyeim megállíthatatlanul folynak, több olyan ember árult el ma, akiktől nem vártam volna efféle tettet. Kezem lendítem, ismerősöm arcán hatalmas csattanással nyugszik meg remegése.

-          Hogy tehetted ezt? Miért pont velem? Mit képzelsz magadról? Már nem elég a félisten portugál az ágyadba? Kell a testvéred férje is? Undorító vagy. –szinte köpöm szavaimat afelé az ember felé, aki ugyanúgy a legnehezebb időkben támogatott. Agyam nem tudja felfogni a történteket, hihetetlenül mérges vagyok most rájuk.

-          Hagyjátok már abba. –egy nyúzott, fáradt hang töri meg a köztünk keletkezett vitát, testvérem még mindig a földön ül, és zokog. Arcát kezeivel eltakarja, az általam okozott sérülése tisztán látható. Férjem mellé lépve, mosolyogva suttogom érzéseimet fülébe.

-          Igaz, hogy én is megcsaltalak, de legalább nem a testvéreddel, vagy a legjobb barátoddal tettem ezt. Tudod Sergio, túlzottan komolyan veszed az ellenem elindított hadjáratodat. De nem baj. Ha harc, hát legyen harc. Ezt a csatát elvesztettem, de a háború győzelem ízét már a kezemben érzem. –édes, behízelgő hangom hallatán hatalmasat nyújtózik, viszont szemei egy pillanat alatt pattannak ki.

-          Lari, te mit keresel itt? –fáradt tekintete elidőzik ördögi mosolyomon, arcomon már egyáltalán nem látszik az előbb észlelt csalódottság.

-          Csak visszahoztam a gyűrűket. Egy vagyon lehetett, így kár lenne, ha a kukában kötne ki. – Tessa felzokog, viszont a szavakat egy nézésemmel belésulykolom. Cselekedetemet nem állíthatja meg, az eljegyzésit, illetve a karikagyűrűt óvatosan teszem le az éjjeli szekrényre.

-          Lari, ez csak egy baleset. Hidd el, nem… - kacagva dobom hátra hajam, metsző nézésemet viszont nem kerüli el Tessa rémült tekintete.

-          Nem önszántadból hoztad haza húgomat, pisztolyt fogott a fejedhez, és kényszerített arra, hogy vidd az ágyadba. Igaz? –gúnyomat nem tudom elfedni, de már nem is akarom. Ideje, hogy mindenki megismerje a valódi Larissa Morrisont…

(Tessa)

-          Hola Tessa! Régen láttalak, mi szél hozott erre felé? – Sergio ismerős hangjára kaptam fel a fejem és teljesen meglepődtem, hogy itt látom, bár nem teljesen kellett volna, hiszen többször is szórakoztatta a csapatot az öltözőben és az edzésen is egy-egy jó ritmusú dallal.

-          Hola örülök, hogy megint látlak. Éppen ünneplünk nincs kedvetek csatlakozni? – néhány barátjára néztem, akiknek az arcáról nem tudtam kiolvasni, hogy szeretnének-e két idegent a társaságukba fogadni, így nem is nagyon szerettem volna erőltetni a dolgot.

-          Ünneplésre mindig vevők vagyunk, de szerintem üljünk át egy nagyobb bokszba, ahol mindenkinek lesz elég helye. – Sergio intett egyet a pultosnak, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy elég sokszor látogathatja ez a helyet, ugyanis a srác két perc múlva már a létszámnak megfelelő mennyiségű pohárban egyensúlyozta felén az italokat.  – Nos akkor mit is ünneplünk? – magasba emelve poharát egy mosolyt láttam megvillanni az arcán majd a válaszomra várva tartotta még mindig a magasba a poharat.

-          Újra elkezdtem stúdiózni és várhatólag nemsokára egy CD-t is kiadok majd. Persze ez még a jövő zenéje, de ezek a nagyvonalakban a terveim. – mosolyogva emeltem el egy poharat én is a tálcáról majd Sergiot utánozva én is a levegőbe emeltem. Öten ültünk összesen a bokszban, amiből egyedül Matíasnak nem tetszett az, hogy társaságot kaptunk. Bár meg is értettem, hiszen ő hozott el ide és én mégis másokhoz csapódok, viszont ő is megérthetne, hogy jól esik a társaság.

-          Akkor koccintsunk Tessara! – valószínűleg kissé elpirultam, de próbáltam leplezni mindezt. Lehajtottam a pohár tartalmát, amit nem nagyon kellet volna, ugyanis valamilyen tömény alkohol kaparta végig a nyelőcsövemet. Arcom pedig ennek hatására elég vicces grimaszt vett fel. – Akkor ki akar elsőnek énekelni. Elvégre ez egy karaoke bár. Ne haragudj, hogy ilyen bunkó vagyok, de elfelejtettem a neved. – Sergio próbálta keresni a szavakat, hogy hátha eltalálja a nevet, de inkább feladta és várta, hogy az orvosom magától mutatkozzon be.

-          Matías. – maratoni kézfogásokat követően, barátom tudta, hogy az éneklésre szeretnék rávenni, így még mielőtt téma lehetne a dolog lepasszolta a megtiszteltetést másnak. – Viszont ha arra akarsz rávenni, hogy énekeljek, akkor ahhoz még nagyon sokat kell fizetned a piáért. – persze az egész asztal nevetésben tört ki. Itt mutatkozott meg, hogy tényleg nagyon zárkózott lehet, ha csak a pia hatására tud ellazulni és énekelni egy kis tömeg előtt. – Viszont gondolom Tessa szívesen énekel nekünk. – meglepett ez a mondata, és nem tudtam, hová tenni, de igaza volt én szívesen énekeltem, hisz mindig is ez volt az, amit szerettem volna és szeretek csinálni. Felállva a dalok listájához léptem és keresni kezdtem egy megfelelő szám után, majd hirtelen mellém lépett valaki, aminek a hatására egy kisebb sikoly hagyta el a számat.

-          Gondoltam csatlakozom. – intve a pultosnak még egy kör italért a zenelistát kezdte el ő is bámulni, majd mutatva nekem néhány számot egyikre sem tudtam azt mondani, hogy azt szeretném énekelni. – Itt van még egy kör pia, muszáj meghallgatnom a barátodat éneklés közben. – nevetésünk az asztalig hallatszott, ahol Matías kapta fel a fejét, bár biztos nem tudhatta, hogy róla beszélünk.

(Timbaland - If We Ever Meet Again)

Nagy nehezen sikerült kiválasztanunk egy olyan számot, ami mindkettőnknek tetszett, majd az éneklésünktől zengett az egész épület. Meglepődtem azon, hogy Sergionak milyen jó hangja is van. Annyira meglepődtem, hogy nem csak a labdával bánik szépen, de a hangjával is. Szám végén mindenki tapsolt nekünk, majd a focista átkarolva derekamat buzdított arra, hogy hajoljunk meg. Szerintem fölösleges volt, de hagytam, hogy ússzon az éneklés okozta siker tengerében. Az éneklés alatt annyira nem figyeltünk Matíasra, de annyit biztosa tudtunk, hogy nem egy pohárkával ivott meg közel négy perc alatt.

-          Matías minden rendben? - aggódva léptem oda hozzá. Engem is megütött már az az erős ital, amit a focisták isznak, de barátom teljesen kikészült tőle.

-          Énekelni akarok. – ingatag lábakon megállva lépett mellém és próbált volna a zenegép felé menni, de egy lépés után már botlott meg és akadt össze mind a két lába.

-          Hívok nektek egy taxit, ha gondolod, mert valaki nagyon sokat ivott ma. – átdobva Matí kezét a vállamon egyedül próbáltam meg őt kivonszolni a bárból, viszont szerencsére félúton segítséget kaptam.

-          Köszönöm. – egy apró pillantást vetve rá próbáltam meg megköszönni a segítséget. Szerencsére ilyenkor szórakozóhelyek és a bárok előtt hemzsegte a taxik, így elég könnyedé hozzájutottunk egy szabad autóhoz. Több kevesebb sikerre sikerült beültetni Matít az autóba, majd meglepetésemre Sergio ült be az első ülésre és ő kezdte el bediktálni a megfelelő címet. Nem nagyon beszéltem eddig vele, és nem is volt rá olyan sok alkalmam, hogy ezt megtegyem, de határozottan állítom, hogy nagyon segítőkész. Viszont azt nem tudom, hogy Larival miért romlott meg a viszonyuk. Az újságokban elég sok helyen már nem a sportteljesítményeikről lehet olvasni, hanem a magánéleti problémáikról. A ház előtt megállva Sergio állta a fizetést, majd ismét a segítségemre volt, hogy eljuttassam a dokit az ágyig. – Nagyon köszönök mindent. Nem is tudom, hogy boldogultam volna nélküled. – mosolyogva sétáltunk ki a szobából, majd a földszintre érve az ajtóban álltunk meg újra.

-          Szívesen, ennyi a minimum azok után, hogy én itattam le ennyire. – kis szünetet tartva vártam, hogy szeretne-e még valamit, aztán éppen elköszönésre nyitottam volna a szám, amikor ő törte meg ismét a csendet. - Nincs kedved átjönni hozzánk és folytatni az ünneplést. A barátod kicsit félbeszakította a bulit. – kicsit meglepődtem az ajánlatán, de azt gondoltam, hogy miért ne? Rábólintva a meghívásra nem kellet sokat sétálni, hogy náluk találjuk magunkat. Sokszor jártam már ebben a házban testvérem miatt, de úgy még nem tartózkodtam itt, hogy ő nem volt itthon. Sergio tényleg bánhatta, hogy leitatta Matíast, ugyanis a kezében egy üveg borral és két pohárral tért vissza. – Egy kis kárpótlás az este miatt. – majd kitöltve az italokat beszélgetni kezdtünk.

(The Veronicas - 4ever [magyar])

Kis szünet után már elég későnek éreztem az időt, így felállva az ajtóhoz sétáltam és búcsúzni készültem. Viszont az eszemet teljesen elvette az alkohol és az isten tudja miért ajkaim megtalálták Ramos ajkait. Fogalmam sincs miért tettem, de nagyon  jó esett egy férfias csók ebbe a percben és ahogy éreztem a spanyol sem ellenkezett. Tarkómat megfogva még erősebben vont magához, majd az ajtónak tolva csókolt tovább. Ajkai vándorolni kezdtek testemen, aminek hatására halk nyögések szakadtak fel a tüdőmből. Magamhoz rántva ismét száját csókoltam, majd a csókcsata hevében ölébe kapva indultunk el az emeletre. Belökve a hálószobaajtót hamar a puha franciaágyon találtam magam. Élveztem, hogy valaki újból érezteti velem, hogy nő vagyok, hogy valaki olyan szenvedélyesen csókol, amilyen csók már hiányzott az életemből. Megszabadítva Sergiot a felsőjétől kezemmel végigjártam kockás hasát, majd ő is követve tettem, megszabadított a jelen esetben a fölösleges ruhadaraboktól. Fejem fölé lefogva két kezem kezdte el ismét apró puszik segítségével felfedezni a testem. Változtatva testhelyzetünkön már a derekán ülök majd leutánozva lépéseit én is puszikkal kezdtem el őt ostromolni a teste különböző pontjain.

-          Kívánlak! – egyetlen szó kellett most ahhoz, hogy még jobban belelovaljam magam ebbe az egész dologba. Az agyamat innentől kezdve elvakította a szürke köd és nem tudtam semmi másra csak Sergiora és az éppen tett dolgokra koncentrálni. Nyögésektől visszhangzott a szoba, vágyainknak már nem tudtunk határt szabni. Életem egyik legfelejthetetlenebb estéjét egy alkoholos mámorban kellett átélnem, ami egyben fájó pont is hisz ki tudja mennyire fogok emlékezni az együtt töltött percekre.

Kinyitva a szememet a fehér ágyneműhuzat szinte égette a tekintetemet, majd hirtelen eszmélve kaptam fel arra a fejem, hogy nekem nem is ilyen színű huzat díszíti az ágyamat. Óvatosan hátranézve ijedten vettem észre, hogy ki is fekszik mellettem. Ramos mély szuszogásának levegője érinti a hátam mire testem összerezzen. El sem hittem, hogy képes voltam lefeküdni Sergioval, aki a testvérem férje. Hihetetlenül éreztem magam. Kicsúszva az ágyból a fürdő felé vettem az irányt, majd a zuhany alá beállva folyattam magamra a hideg vizet. Kellett egy jó tíz perc mire ismét eljutott a tudatomig tettem, majd hirtelen hangos zokogásban törtem ki. Kilépve a fülkéből testem köré csavartam egy törölközőt, majd a mosdókagylónak dőlve tartottam a kezem, hogy felfogják a szememből induló könnyáradatot. 

Hallottam, hogy valaki belép a szobába és beszélni kezd, így a tüdőmből fel-felszakadó zokogást kezemmel próbáltam meg hárítani kisebb nagyobb sikerekkel. Mikor már éreztem, hogy sikerült annyira lecsillapítani a sírásom, hogy tudtam nem lesz semmi árulkodó jele annak, hogy itt vagyok, akarva akaratlanul is szipogtam egyet, így az ajtó kicsapódott engem pedig sokkhatásként ért, hogy testvérem állt a másik oldalt. Hitetlenül nézett rám, majd mikor próbáltam volna megmagyarázni, hogy csak a sok alkohol miatt történt meg mindaz, amit előző este csináltunk, tettemért egy óriási pofonnal jutalmazott meg. Keze csattanása visszhangzott a fürdőszobában, majd a földre rogyva fogtam rossz cselekedeteim eredményét. A mellkasomban őrjítő szorítást és fájdalmat éreztem a könnyeim pedig ismét elkezdtek leszánkázni az arcomról.  Lari kiabálása és azok, amiket mondott nekem még annál is lejjebb nyomtak a szégyenben, mint ahogy azt lehetett. Végül a felém szegezett kiabálását Ramos zavarta meg, amint álmos fejjel intett minket csendre. Ő még olyannyira nem volt magánál, hogy azt sem fogta fel, hogy a felesége áll előttem és a felesége tesója, akivel az előző éjszakát töltötte a hideg fürdőcsempén ül. Zokogva figyeltem Lari tetteit, és azt, hogy ezt az egészet én tettem tönkre. Lehet, hogy ha előző este nem megyünk el bulizni, akkor ez az egész nem így alakul.  Lehet, hogy ha nem fogadom el a meghívást és otthon maradok Matías mellett, akkor ez az este meg sem történik. Túl sok a fejemben a mi lenne, ha kérdés, és jelen esetben túl nagy ahhoz a szégyenérzetem, hogy megpróbáljam Ramos igazát támogatni, miszerint ez az egész egy baleset volt, amit egyikünk sem tervezett meg előre.