Chapter 47.

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet.
Jó olvasást Nektek!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Macklemore- Otherside)

Sikítva rohanok oda hozzá, hátulról átölelve megpróbálom lenyugtatni, mind hiába. Szükségünk van az aktivitására, egyedül nem leszek képes támadni. A bokám nem fogja bírni. Muszáj valahogy lenyugtatnom, ha mérges, képes hülyeséget csinálni, amibe viszont Tessa fog belerokkanni. Arrébb lökve, duzzogva indul el az öltöző felé.

Úgy érzem, nem kezdődik éppen pozitívan a mérkőzésre való felkészülés. Iker mérgesen robog be közénk, vállát fogva arca eltorzul. Szomorúan roskad le a padra, minden szem rá szegeződik. Arcát tenyerébe temeti, a kétségbeesettség tisztán látható rajta is. Vállai előregörnyednek, mire felszisszenve hunja le szemeit, és hajol inkább hátra. Nem mer senki sem megszólalni, tudjuk jól, ilyenkor békén kell hagyni, de kíváncsiságom most felülkerekedik rajtam. Túlságosan is fontos most számunkra ez a meccs, nem engedhetjük meg magunknak a lazsálást. Már csak öt ponttal kullogunk a Barcelona előtt, és még hátra van nyolc mérkőzés. Egyet is elbukunk, nagy esély van arra, hogy a bajnokság is elúszik. Felállva Ronaldoék mellől, kimért léptekkel indulok el sztárkapusunk felé. Agyamban rengeteg lehetőség lejátszódik, mégis azt tartom szemem előtt, hogy ő nem fog elutasítani. Iker sohasem a durvaságáról volt híres, akkor sem tudott szívózni valakivel, ha komoly gondjai voltak.

-          Iker. –hangom halk, kezeimet karjára simítom. Többen kísérik nyomon mozdulataimat.

-          Nem játszhatok ma. Nem menne. –elhúzva száját szokatlan csalódottság ül ki arcára.

-          Mi történt?

-          Leestem a lépcsőn, és megrándult a vállam. Alig bírom emelni a kezemet, csak a gólokat kapnánk, ha én ma kilépnék a pályára. –szemei a padlót fürkészik, a néma csend meglepi. –Sajnálom. –többen felsóhajtanak, majd már éppen a kezdődő letargiába esnének, mire megjelenik Mourinho.

-          Csend és hullaszag. Mi folyik itt? –értetlen tekintettel néz körbe rajtunk, szeme megakad párosunkon.

-          Fáj a vállam, megütöttem. Nem léphetek ma pályára. –ajkait vékony vonallá préseli, szemei megvillannak.

-          Semmi gond. Keresd meg az orvost, hátha le tudja jegelni, vagy tud valami kenőcsöt javasolni. Lari mielőtt kihirdetik a keretet, szólj nekik, hogy Casillas helyett Adán lép pályára, ugyanis nem lenne célszerű, ha csereként minősítenék a sérülését. –felpattanva a földről, futásnak eredek. Bokám sajog, de most az egyszer nem szabad vele törődnöm. Igazából bele kéne mennem a műtétbe, de szeretném Angliát az Európa bajnokság döntőjébe lőni, feltéve, ha ezt a szövetségi kapitány is így gondolja. Leadva az infót gyors léptekkel indulok vissza az öltöző felé. Még tíz perc, és ki kell lépnünk a folyosóra, ki tudja milyen lelki állapotban.

-          Rábólintottak, tehát a három cserelehetőség még most is él. –körbenézve a helyiségen Casillas helyét üresen találom, még a többiek lehajtott fejjel ülnek. Mou segélykérően néz rám, nem érti a történéseket. –Mégis mi az isten történt veletek?! Adán nagyszerű kapus, én bízom benne.

-          De én magamban kissé kételkedem. –tátott szájjal kapom felé a fejem.

-          Legszívesebben megrángatnálak, és megpofoználak. Rengetegszer álltál már helyt a csapatban, és gyakoroltam veled az edzésen.

-          Igen, de…

-          Kapd össze, sőt inkább többes számban fogalmazok. Kapjátok össze magatokat! Én ki fogok menni a pályára, és a szívemet beleadom a játékba. Csúszok, mászok, ha arra lesz szükség, mert tudom, hogy fontos a klub becsülete. Vagy veletek, vagy nélkületek, de be fogom bizonyítani, hogy ez a csapat az életem. –ádáz tekintetem következtében csapattársaim tátott szájjal tekintenek végig rajtam. Megigazítva sportszáramat, elindulok a folyosó felé, és csak reménykedem abban, hogy valamennyit használt lelkesítésnek szánt szövegem. Nem biztos, hogy túlélném a meccset, ha egyedül kéne kimennem. Az viszont már csak részletkérdés, hogy úgy le is fújnák az egészet. Hangzavar üti meg a fülemet, elégedetten fordulok hátra éppen megjelenő barátaimhoz.

-          Felkészültél kislány?

-          Természetesen. És te, Roni cica?! –gunyoros mosolyom most csak játékból tartózkodik arcomon, nagyon jól esett, hogy legalább miattam félreteszi a magánéleti problémáit. Egy biztos, meccs után beszélnem kell húgommal. Edzőm megtorpan mellettem, valamit a háta mögé rejtve, rám mosolyog.

-           Ez téged illet, viseld büszkén. –kezembe adva a sötétkék karszalagot, szívem hatalmasat dobban. A ráhímzett Real Madrid címer láttán szemem kissé könnybe lábad, majd a csapat határozott bólogatására felfigyelve, nevetve ölelem meg a portugál edzőt. –Sok sikert emberek, és csak ügyesen! - felhúzva kezemre a különcséget mutató szalagot, magabiztos tekintettel nézem a valenciai játékosok lekezelő tekintetét. Utálom, ha alábecsülnek, de imádom látni az arcukat, ha sikerem van. Az a lefagyott tekintet felbecsülhetetlen, csupán azt nem értem, hogy miért néznek még mindig rám úgy, mint egy kislányra. Hiszen egyszer már elvertük őket, és akkor is pályán voltam.

-          Szia. –egy kisfiú húzza meg nadrágom alját, ezzel is felhívva magára a figyelmet. Leguggolva mellé, csillogó szemeibe nézek. –Te vagy a kedvenc játékosom, az egyik lányt kértem meg, hogy cseréljünk. –hatalmas mosoly telepedik az arcomra, maximum hat éves lehet, barna szemei engem figyelnek.

-          Nagyon aranyos vagy. Hogy hívnak? –mosolyát meglátva halkan nevetni kezdek, a tejfogai már elkezdtek hullani. Büszkén húzza ki magát, majd bizalmasan fülemhez hajolva suttogni kezd.

-          Alarico. –végigsimítva az arcán, szívem hatalmasat dobban. –Ugye megnyeritek a meccset?

-          Tekintve arra, hogy veled vonulhatok fel a pályára, biztos vagyok benne. –kacsintva egyet összeborzolom haját, mire elégedetten kacag fel. –De pszt! Ez olyan titok, amit csak veled osztottam meg. –jelképesen szájára cipzárt húz, majd továbbra is mosolyogva figyel. Oldalra pillantva tekintetem Sergio szemeivel kapcsolódik össze, amelyben őszinte szerelem csillan meg.

Megfogva apró kezét, kemény tekintettel, ámde mosolyogva indítom el a sort. Többen zengik a nevünket, éneklik a csapathimnuszt, és rengeteg transzparens található meg a lelátókon. Felállva a sorba, összekarolva a focistákkal várom a felcsendülő muzsikát. Lelkem szárnyal a boldogságtól, majd felpillantva a nézőtérre, kiszemelek hat fiatal srácot, akik kapálózva hívják fel figyelmemet az előttük elterülő spanyol zászlóra, melyen egyetlen szöveg áll. „Larissa, hozzánk jössz feleségül? Nem vagyunk a monogám kapcsolat hívei.” Megmosolyogva a szöveget, aprót kacsintok, Sergio izmai megfeszülnek. Fejemmel egy fiatal lányokból álló társaság felé bökök, ahol hasonló szöveg van kiírva, annyi különbséggel, hogy férjem nevével van ellátva a transzparens.

Meghallva a Real Madrid klubhimnuszt, a közönség egy emberként kezdi el énekelni a kissé operás szöveget. Most érzem úgy, hogy bármit képes lennék megtenni azért, hogy ez a csapat örökre együtt maradjon. Megállíthatatlanok leszünk, csak hinnünk kell magunkban. Meglökve egy kicsit Alaricot, felhívom figyelmét arra, hogy indítsa el a gyerekekből álló sort. Integetve rohan le a pályáról, majd edzőmhöz lépve bennfentes beszélgetésbe kezdenek. Végigszaladnak mellettünk a valenciai játékosok, mindenki egy-egy pacsira nyújtja kezét, viszont amikor Antonio Barragan, az egyik védő elém lép, szájával csücsörítve felém hajol. Támadását nem tudom hárítani, puha ajkai számon landolnak. Rákacsintva férjemre, hatalmas vigyorral az arcán fut tovább, én pedig elindulok a játékvezetők felé. Nem érdemes az ilyen idiótákon agyalni, most a mérkőzésre kell koncentrálni.

Kezet fogva mindenkivel, átadom a csapat címerével ellátott kis zászlót, majd beállva egy fénykép erejéig, a VIP páholy felé pillantok. Kezemet szívemre csúsztatom, Ikernek kacsintva egyet megpróbálom megnyugtatni. Remélem tudásom legjobbját tudom ma este mutatni, és nem ütök foltot a karszalag jelképes tiszteletén.

Felállva a kezdőkörbe, bokámat folyamatos mozgás alatt tartom. Nem lenne célszerű, ha a bemelegítés ellenére is lesérülnék. Számat elhúzva a gondolatra, érdeklődő tekinteteket kapok. Hatalmas mosolyom következtében várom a bíró sípszóját, ami egy hamar fel is hangzik, ezzel kezdetét veszi egy húzós mérkőzés.

(Macklemore- Wings)

Izmaim már égnek, pedig még csak harminc perc telt el. A rengeteg futás kifárasztja szervezetem, de nem állhatok meg. A csapatunk összetetten védekezik, mindig mindenki visszaér időben a kiszabott helyére, Mou által kijelölt embereket pedig rögtön szerelik. Néha be kell segíteni a csatársornak is, bár rendszerint inkább a támadással küzdünk. Sok helyzetünk adódott, de vagy Ronaldo önzősége, vagy a védősor miatt mindig elakadtak a labdák. A portugál mindenféleképpen egyedül akarja megoldani a góllövést, amiből semmi előnyünk nem származik. Nem foglalkozik azzal, hogy öt védő állja körül, ahogy azzal sem, hogy kinek milyen sérüléseket okoz egy-két belépőjével.

Ronaldo eladva a labdát, kontratámadáshoz segíti a valenciai csapatot. Morogva rohanok vissza, ugyanis az utolsó három perc hosszabbításra az egész csapat felhúzódott az ellenfél tizenhatosáig. Tüdőm sípol, de csatáruk nagyon is jó helyzetből vezetheti egyedül a labdát. Bízom Adánban, de úgy érzem ő is elfáradt már a félidő alatt. Megregulázva lépteimet, gyorsabb sprintbe kezdek, mind hiába. A labda elégedetten lyukasztja ki kapunkat, a hálóőr hiába vetődik, nem tud belenyúlni a játékszerbe, ezáltal a félidőre nulla-egyes hátrányban vonulunk le. A búskomor hangulat érezhető a csapaton, Adán magát hibáztatja az utolsó percben bekapott gólért, pedig azt még Iker sem tudta volna kivédeni. Belépve az öltözőbe, fáradt sóhaj hagyja el a számat. Megállva portugál barátom előtt, hatalmas pofont keverek le neki.

-          Nem érdekel, hogy mit fogsz tenni. Nem érdekel, hogy meg fogsz-e rám haragudni, de kibaszottul unom most már az önző cselekedeteidet. Ez egy csapat, egy család. Ha ezt nem vagy képes elfogadni, arra van az ajtó. A mostani tetteddel nem érünk veled semmit, egyszerűbb lenne, ha nem lennél azon a kurva pályán. –sikítva kapok hajamhoz, dühöngve rúgok a szekrényembe. Sergio nyugtatóan fogja meg kezemet, majd magához húzva megpróbál átölelni.

-          Larissa, kérlek nyugodj meg. –Adán mondandója nem jut el fülemig.

-          Miért nem adjátok inkább fel? Egyszerűbb lenne, ha feloszlatnánk az egész klubot, és tárt karokkal engednénk át harc nélkül a katalánoknak a kupát. Mit számít az már nektek? Elegem van. Egyedül nem vagyok képes a hátamon vinni a csapatot, ideje lenne már agyilag helyretenni magatokban a dolgokat. Szerintetek Casillas mit szólna most ehhez a hozzáálláshoz? Szerintetek az edző büszke most ránk? Én nem akarok ebben részt venni. –becsapva magam után az ajtót, ordítva indulok el a pályáig. Lehet túlságosan is felkaptam a vizet, de nem hagyhatom, hogy egy ekkora klub hírneve eltűnjön a süllyesztőben. Sokszor bántották már mind a csapatot, az edzőket, a játékosokat, és ezek pont most vannak mélyponton. Most, amikor tényleg tétmeccset kell játszanunk. Nem tudom mi lesz ennek a vége, de nem szemléljük éppen jó oldalról a dolgokat…

(Tessa)

(The Fray - How to save a life)

Eléggé kifáradtam az egész napos mosolygásba és pózolásba, ugyanis régen volt már ilyen megterhelő napom. Bár ha hozzátesszük, hogy anyuka vagyok, akinek mindennap meg kell küzdenie a gyerekével, hogy éppen fel tudja öltöztetni vagy csak meg tudja etetni akkor mondhatnánk azt is, hogy minden napom ilyen megterhelő csak más módon fárasztanak le az események.

-          Min gondolkozol ennyire? Mióta elindultunk a stúdióból még csak a hangodat sem hallottam. – Matí nagyon csendes volt, ami kicsit nyugtalanított, mert máskor mindig ő az első, aki bekapcsolja a rádiót, vagy éppen felhoz valami témát csakhogy beszélni tudjunk és ne üljük kukán egymás mellett mint ahogy éppen most is tesszük ebben a percben.

-          Semmin. Semmin, csak tisztára elbambultam, meg én is eléggé eláradtam a mai napon. – egy halvány mosolyt küldött felém, ami nem volt túl meggyőző és láttam rajta, hogy valamit elhallgat, de nem faggatóztam tovább. Inkább hagytam, hogy átrágja magát a dolgokon, aztán ha akarja majd elmondja, hogy mi a helyzet. – Szerintem most nem valami jó ötlet azt az utat választani. Lépten-nyomon meg fogsz állni, vagy elterelnek majd a létező összes kisutcába. – próbáltam az útra koncentrálni, de egy érdekes arckifejezést azért megengedtem magamnak a fura arcomon pedig Matí egyből elkezdett nevetni, viszont engem idegesített, hogy nem válaszol.

-          Örülök, hogy végre felkeltél és jól szórakozol, de elmondanád, hogy mégis mi olyan nevetséges? És persze az is, hogy miért ne erre menjek haza? – elkapott minket a piros lámpa így volt időm egy kicsit jobban odafigyelni Matíasra, aki már nem nevetett, de egy mosoly azért bujkált a szája sarkában.

-          Csak azon a bamba arckifejezésen nevettem, amit bevágtál, egyébként pedig meccs van a stadionban tehát nem nagyon jó választás belemenni a dolgok sűrűjébe. – Matías kézzel-lábbal mutogatott, hogy merre menjek így megpróbáltam először követni az utasításait viszont egy idő után gondoltam egyet és lehúzódtam az út szélére. – Most meg mit csinálsz? – ez egy nagyon jó kérdés volt, hiszen nagyjából még én magam sem voltam tisztába azzal, hogy mi is a tervem, de késztetést éreztem arra, hogy megtegyek egy fontos lépést.

-          Tudnál vigyázni Catara egy kis ideig? – nem mondtam neki semmit, mert biztos, hogy ő lett volna az első, aki le akart volna lebeszélni arról, amit tenni készülők, és jelen pillanatban támogatásra lett volna szükségem nem lebeszélésre.

-          Most meg mire készülsz? – még mindig tartottuk a szemkontaktust a szeme pedig tökéletesen tükrözte azt, hogy kitalálta már, hogy mit akarok tenni, de az én számból szerette volna hallani.

-          Az nem lényeges csak vigyázz Catara és vidd őt haza. Én is sietek haza. – egy gyors puszit adtam az arcára és már ki is pattantam a kocsiból.

Tudtam, hogy nem valami jó ötlet ezt tennem, de meg kellett tudnom, hogy Roni visszatért-e az országba. A sok pletyka már nagyon az idegeimre megy és rájöttem arra, hogy már csak annak, hihetek, ha valamit én magam látok a két szememmel. Ahogy közelítettem a stadionhoz a gyomromban egy gombóc kezdett el növekedni, ami nem túl sok jót sejtetett. Volt egy olyan megérzésem, hogy a stadionban, most nem csak a testvéremet láthatom majd, aki valószínűleg utál, és tiszta szívéből gyűlöl is, hanem a férjemet is, hiszen egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy a ő is a pályán lesz csak éppen én vagyok az a személy, aki még a tévét sem nézi és utolsónak tud meg olyan fontos híreket, mint például, hogy a férje visszatért.
A stadion előtt állva a pulzusom egyből az egekbe szökött és a táskámat szorongatva mentem egyre közelebb és közelebb a jegypénztárhoz. A pénztárban álló férfi egy mosoly után egyből beengedett, hiszen a helyzettől függetlenül én még mindig Cristiano Ronaldo felesége vagyok és már megszokta valószínű, hogy a meccseket a lelátóról tekintem meg, vagyis tekintettem régebben meg. Lassan lépkedtem a nézőtér felé, mert tényleg nem tudtam, hogy mire számítsak. A legjobban nem is attól féltem, hogy tényleg itt van, hanem attól, hogy hogyha meglátom milyen érzéseket fog kiváltani belőlem a jelenléte. Már éppen csak pár lépés választott el attól, hogy rálássak a pályára, de mielőtt ezt megtettem volna egy pár percre megálltam és néhány óriási levegővétellel próbáltam meg a már a torkomban növekedő gombócot legyűrni. Végül pár perc állás után rávettem magam, hogy lenézzek a gyepre, persze mindezt próbáltam úgy csinálni, hogy ne keltsek nagy feltűnést, mert semmi kedvem nem volt most egy pletykalap címoldalán végezni ezzel a sztorival.

(Pink- Just give me a reason [magyar])

Amint a látókörömbe kerültek a játékosok egy bizonyos számot kezdtem el kutatni a szememmel, és nem telt bele pár másodperc sem, amikor megláttam őt. Éppen egy támadást vezetett és csak egy kicsit kellett elfordítanom a fejem, hogy rögtön mellette meglássam a testvéremet is. Amint őt megláttam eszembe jutott, hogy most mennyire is eltávolodtunk egymástól ahhoz képest, hogy az akadémián szinte szét sem lehetett minket választani, most pedig hol tatunk? Idióta módján elárultam őt és tönkretettem nem csak a saját életemet, de a testvéremét és a Sergioét is. Nem terveztem sokáig maradni, így miután már száz százalékosan megbizonyosodtam arról, hogy a férjem újra Spanyolországba van már mentem is. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat lefelé. Furcsa érzések kavarogtak bennem és azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben. Abban reménykedtem, hogy ha majd Ronaldo visszajön, akkor legalább azzal kezdi, hogy eljön és érdeklődik felőlünk, de semmi ilyesmi nem történt, ami nagyon bánt. Lehet, hogy már egy kicsit sem érdekeljük és nem is akar rólunk tudomást venni? A különböző gondolatok közben jókora könnycseppek kezdtek legurulni az arcomon, sőt szinte már patakokban folyt a könnyem, és jelenleg egy percig sem gondolkodtam azon, hogy éppen hazafelé tartok egy forgalmas utcán és az sem érdekelt, hogy úgymond egy ismert személy vagyok, akit egyszer-egyszer elkap egy paparazzó. A lelkemnek most szüksége volt arra, hogy sírjak, így ezt is tettem. Úgy terveztem, hogy hazafelé az utat gyalog teszem meg, így út közben lenyugodhatok, és sorra vehetem a lehetőségeket, hogy mit is kellene most tennem. A nagy merengésből a telefonom hangos csörgése rántott vissza a valóságba.

-          Igen? – a hangomat próbáltam szabályozni, hogy ne lehessen hallani, hogy egy percig is sírtam.

-          Szia Tess. Matías vagyok. Csak érdeklődni akartam, hogy merre vagy és mit láttál? Vagy még most is a meccsen vagy, mert ahhoz eléggé halk a környezeted. –aranyos volt tőle, hogy aggódott, de most egy kis egyedüllétre volt szükségem, hogy gondolkodjak és kitaláltam, hogy hogyan engesztelhetne ki a nővéremet. Hogyan békülhetnék ki a férjemmel, és hogyan hozhatnám rendbe a nővérem házasságát, amit sikeresen tönkretettem. Bár aha már itt tartunk két ember kellett ezzel a hibához, de szerintem ez most mindegy is.

-          Már nem vagyok a meccsen hazafelé tartok. – Matí meg sem várta, hogy befejezzem a mondatom egyből beleszólt.

-          Taxival jössz? – kezdtem kicsit ideges lenni, mert nem szerettem volna, hogy bárki is megmondja nekem, hogy mikor mit csináljak. Nem voltam most éppen abban a kedvemben, hogy ezt toleráljam.

-          Matí hazafelé megyek. Nem taxival, hanem gyalog, de ez így most pont jó. Szükségem van erre a sétára most pedig ha megbocsájtasz.  – egy gombnyomással bontottam a vonalat, majd a telefonomat visszahelyeztem a táskám egyik eldugott zsebébe.

Semmi kedvem nem volt még hazamenni, így a városban bolyongtam. Tudtam, hogy Cata jó helyen van Matíassal így nem aggódtam miatta. A séta közepette elkezdtem gondolkodni, hogy ha Roni visszajött, akkor valahol laknia is kell, és ha már Madridban van, nem hiszem, hogy egy szállodában vagy ehhez hasonló helyen lakna, az első dolog pedig ami erről eszembe jutott az a legénylakása volt. Amint ez a gondolat beférkőzött a fejembe már el is kezdtem a városi ház felé sietni. Nem aggódtam hisz tudtam, hogy még bőven tart a meccs és amúgy is, ha vége lenne is még simán egy jó ideig nem lenne a lakás közelében a férjem, így nyugodtan szétnézhetek, hogy milyen körülmények között is lakik most, már ha tényleg azt a lakást választotta ideiglenes lakhelyeként.
Mikor megérkeztem a lakás elé a szívem gyorsan kalapált tudtam, hogy nincs otthon, de minimum annyira izgultam mintha ott várna fent. Akármennyire is ez egy olyan hely volt, ahol egyedül tudott lenni, úgy hogy elzárkózik a nagyvilágtól én mégis kaphattam egy pótkulcsot a házhoz, amit mindig magamnál tartottam, így ez a kulcs most is nálam volt, tehát ezért nem volt nagy gond bejutni a házba. Belépésem után próbáltam semmit nem elmozdítani, mert nem szerettem volna, ha bárki is tudomást szerzett volna a kis látogatásomról. A nappali volt az első helység, amit alaposabban szemügyre vettem bár lehet nem kellett volna, ugyanis az egész hely egy totális káosz volt. Látszik az, ha nincs nő a háznál, hiszen majdnem mindegyik férfi lusta arra, hogy kitakarítson vagy csak legalább rendbe tartsa a dolgait. A kanapé mellett lévő kis szekrényen a családi és az esküvői fényképek ugyanúgy fel voltak sorakoztatva, mint régen, ami egy mosolyt csalt az arcomra. Éppen az egyik rendezvényen készült képpel a kezemben álltam és emlékeztem vissza pár emlékre, amikor a hálóból zajt hallottam. Egy pillanatra megállt a szívem és nem tudtam, hogy mitévő legyek, de aztán bátortalanul ugyan, de elindultam a helység felé. Mikor beléptem nem nagyon hittem a szememnek ugyanis egy igazi szobalány takarított ott bent. Hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, így csak megkövülve álltam az ajtóban.

-          Ohhh, jó estét. Nem tudtam, hogy itthon van. Ronaldo úr nem szólt, hogy bárkit is vár. Ha tudtam volna, akkor hamarabb jövök és a takarítás után még.... – késztetést éreztem arra, hogy leállítsam szegény lányt hiszen eléggé túlpörgött és a szívén viselte a dolgot.

-          Semmi szükség erre. A legnagyobb segítség az lenne, ha úgy tekintené a látogatásomat, mintha meg sem történt volna. – úgy gondoltam bármennyire is fájdalmas a várakozás megvárom, amíg Roni keres fel.

Chapter 46.

Sziasztok!:)
Megérkezett az új fejezet, jó olvasást Nektek!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(Jose De Rico feat. Henry Mendez - Rayos De Sol)

Hazaérkezve, kissé kimerülten esek a kanapéra. Szemeimet becsukva, kényelembe helyezem magam, de férjem megjelenése megzavarja pihenésemet. Én megértem, hogy ő is fáradt, de mindent úgy tud kiküszöbölni, ha rám vetve magát elterül rajtam?! Felsóhajtva, ámde kacagva fordulok az oldalamra, mire a spanyol elégedetten bújik hátamhoz. Tenyere hasamat simogatja, testemen bizsergés fut végig. Kívánom, de nem engedhetem meg magamnak a helytelen döntéseket. Ha szeret, igenis várni fog rám. Viszont eddig nagyon jól bírja a kiképzéseket, bár már biztos nagyon unja a hideg zuhanyt. Belesimulva ölelésébe ujjaimat kezére simítom, majd behunyva szememet, hatalmasat sóhajtok. Igazából szánalmasnak tartottam életemet, bár isten rá a tanú, az utóbbi napok egész szépen teltek. Halk szuszogása megnyugtat, szorítása egy picit enyhül. A védősor a mai edzésen eléggé elfáradt, ugyanis az edző rájuk mért nagyobb hatást. Mocorogva egy kicsit a konyha felé indulok, halk mozdulattal lépek a hűtő felé. Szervezetem szénhidrátért kiált, agyam nem tud nemet parancsolni testemnek. Kivéve egy táblás csokit, felülök a pultra, és falatozni kezdem. Kiélvezve ízét, azon agyalok, mikor is bűnöztem utoljára. Idejét sem tudom, tekintve arra, hogy mindent megtettem azért, hogy tökéletes alakom legyen.

Mostanában egyre többször járok agyban máshol, viszont a két kar, ami derekamra fonódik, szívinfarktus közeli állapotba sodor.

-          Én nem kaphatnék? –hangja fülem mellől érkezik, megfogva a csokit, hátam mögé tolom a csomagolással együtt. Nemleges fejrázásom következtében közelebb csúszik hozzám, csillogó szemekkel mérem végig testét.

-          Nem szeretek osztozkodni az általam kiszemelt áldozaton. –durcásan húzom fel orromat, viszont kisfiús tekintetére felfigyelve, nevetve adok egy csókot szájára. –Elmegyek letusolni. –leugorva a pultról, elindulok az emelet felé, ámde egy kéz ismét megakadályoz.

-          Nem tudom mit terveztél utána, de nekem lenne egy pár ötletem. –karjaival átölel, testét hátamnak préseli. Szemeimet lehunyva élvezem érintését, ajkai nyakamat kényeztetik.

-          Nekem is van egy-kettő. Mégpedig alvás, most. –nehézkesen mondom ki a szavakat, teljesen megrészegít közelsége. Nagyot sóhajtva végigsimít csípőmön, majd fenekemre csapva szabad utat enged.

-          Ki fogsz készíteni tudtodon kívül. –morgolódásán felkacagok, egy pillanatra visszafordulva elégedetten tekintek végig rajta.

-          Ki mondta, hogy nem tudatosan csinálom? –szemei megvillannak, megvadult bikaként indul el felém. Agyamban a vészcsengők megszólalnak, most kell lelépnem, ha nem akarok bajt magamnak. Hangos kacagással rohanok fel a lépcsőn, majd bezárkózva fürdőnkbe, halk sikkantással engedem ki a szervezetemben felgyülemlett energiát.

-          Máshogy is le tudnánk vezetni a felesleges dolgokat. –perverz hangjától testemen végigfut a hideg, lehunyva pilláimat, beállok a tus alá. Percekig csak folyatva magamra a vizet, elégedetten sóhajtok fel. Most egyelőre harmonikus a kapcsolatunk, csak az a kérdés, hogy meddig. Törölközőt csavarva testem köré, kilépek a rám várakozó férfihez.

-          Beszélgetünk? –feszélyezett bólintását nem tudom hova tenni, valamiért aggódik. –Tudod, úgy érzem elcsesztük a házasságunkat. –állkapcsa megfeszül, kezeit ökölbe szorítja. –De ez még nem jelenti azt, hogy nem oldhatjuk meg a problémákat. –apró mosoly jelenik meg arcomon, látszólag ő is megkönnyebbül egy kicsit.

-          Gondolom, arról beszélsz most, hogy túlságosan is elvakultan döntöttünk, és nem figyeltünk a másik lelki világára. –most a bólintásban én vagyok a soros. Örülök, hogy nem kell a szájába rágni a szavakat, ő is rájön mindenre magától.

-          Tudod, mikor kicsi voltam, apa mindig azt mondta, hogy egy férfit a hasán keresztül lehet megfogni. De azt soha nem említette, hogy ha tíz centivel lejjebb fogom meg, akkor nem kell a fél napomat a konyhában tölteni azért, hogy elcsábítsam. –felé hajolva, kacagva ejtem ki a szavakat számon, végig simítva hasán, elégedett morgás tör fel torkából. Ajkaira tapadva csak az oxigénhiány miatt távolodunk el egymástól, hogy utána újult erővel hívjuk táncba a másikat. Szám enyhén elnyílik, hangos sóhajjal jutalmazom tettét. Rövid hajába túrva elégedetten ülök ölébe, karjaival feljebb csúsztatja a törölközőt. Alsónadrágja igencsak szűkös, lábaimat átfonva derekán még közelebb kerülök férfiasságához. Ujjai végigsimítanak combom belsején, mire testem jóleső remegéssel reagál.

-          Nem beszélgetni akartál? –rekedtes hangon teszi fel kérdését, csípőmet megmozdítva le akarok szállni róla. Derekamat megszorítva hangosat nyög, mire pihegve ugyan, de felkacagva mászom a szekrényhez. Úgy érzem könnyebb lesz egy mezben eltölteni mellette az éjszakát, mintsem egy rövid törölközőben.

-          De, de mára elfáradtam, majd holnap folytatjuk. –mindent tudó kacsintásommal nem kímélem, hatalmasat nyelve az ágy szélére húzódik. Befeküdve mellé álomra hajtjuk fejünket, de gondolataim már a másnapi meccs körül forognak.

*

(Macklemore and Ryan Lewis - Life Is Cinema)

Belépve a konferenciaterembe, számos újságíróval, valamint fotóssal találjuk szembe magunkat. A hangulatunk fantasztikus, úgy érzem, semmi nem ronthatja el kedvünket, ezáltal a meccs is simán fog menni. Leülve a székre, még utoljára meglököm Ronaldot, majd megregulázva cselekedeteimet, komoly arccal pillantok a kérdező egyed felé.

-          Larissa, mit vár a mai mérkőzéstől?

-          Természetesen Madrid győzelmet. –felnevetve túrok hajamba, mindig is szerettem ezeket az idióta kérdéseket. –A Valencia nagyszerű futballklub, világklasszis játékosokkal. Nehéz mérkőzés lesz, de bízok a csapatban. –úgy érzem kicsit kivágtam magam a kérdés alól, mosolyom levakarhatatlan arcomról, a villódzó vakuktól viszont már jojózik a szemem. –Szükségünk lesz a magabiztos támadásra, és összetetten kell védekeznünk. A Valencia, mint már említettem fantasztikus futballklub, gyors tempóval, és jó labdatartással. Tisztában vagyunk azzal, hogy rengeteg erőre, és kitartásra lesz szükségünk, ugyanis a Primera Divisionban minden meccs tétmérkőzésnek számít.

-          A múlt éve nem éppen az egyszerűségről szólt. Rengeteg klubváltás, sérülés, és bonyodalom virított a címlapokon. Kiegyensúlyozottnak érzi most életét? –szeretem, amikor az elején puhatolóznak, a végére viszont felteszik azokat a kérdéseket, amiktől a hideg ráz.

-          Igen, nem volt könnyű, de pár dolgot nemes célért tettem. –tisztán emlékszem Valdano fenyegetésére, muszáj volt lépnem Olaszországba, különben Mourinho bánta volna döntésemet. –Az életem jelenleg kiegyensúlyozott, de a magánügyemet nem szeretem sajtó elé tárni. –kezem ökölbe szorul, asztal alá helyezve érzékelem Ronaldo karját.

-          A minap Sergio Ramost egy fiatal hölggyel kapták lencsevégre, amint egy szórakozóhelyről távozott. Ön tudott erről? –megáll az eszem. Pont gondolnom kellett a kellemetlen kérdésekre, és meg is jelentek.

-          Erről nem kívánok szót ejteni. Úgy tudom itt a meccsről kéne szólnia a kérdéseknek, nem pedig a játékosok magánéletében kéne vájkálódni. –hangom megkeményedik, arcomról már nem olvasható le az a huncutság, ami a sajtótájékoztató elején még igen.

-          A védőjükkel milyen kapcsolatot ápol most? –nem igaz. Soha nem értettem a keselyű üzemmódot, de lehet csak azért, mert nem vagyok ebben a témában benne.

-          Megmondta Lari, hogy nem akar erről beszélni. Lépjünk tovább, rendben? –Marcelo kukaként ül bal oldalamon, viszont jobbról portugál barátom megelégelte a kérdéssorozatot.

-          Ronaldo. Ön hosszú idő óta tért vissza a Real Madridba, és azonnal kezdőként játszik a csapatban. Mit gondol erről?

-          Azt, hogy nagyszerű edzőnk van. A Mester fantasztikus ember, és megbocsájtotta azokat a hibákat, amiket vétettem. Az edzésekbe szívemet, lelkemet beleadtam, tekintve a hosszú kihagyásra, mindenből többet csináltam. Látta rajtam az akaraterőt, úgy gondolta megérdemlem az újabb esélyt. –magabiztosan beszél, viszont keze egyre jobban szorítja ujjaimat.

-          Mi volt az-az ok, ami miatt távol töltött pár hónapot? Az esetleges baleset? –szemei ürességet tükröznek, viszont tudom, ez igazából nem így van. Célkeresztbe állítottak minket, és egyenként kapjuk a golyókat.

-          Kezdem kellemetlenül érezni magam, én nem kaphatnék kérdéseket?! –Marcelo menti a menthetőt, poénosra véve a figurát, megnevetteti az újságírók hadát. Ronival hálásan nézünk rá, mire mosolyt megeresztve felénk, várja a hozzá intézett kérdéseket.

-          Marcelo. Kivívta az edző bizalmát, mérkőzésről-mérkőzésre javul a teljesítménye. Minek köszönhető? –halkan felsóhajtva konstatálom magamban, végre egy normális kérdés.

-          Rengeteget köszönhetek a baráti, valamint a családi támogatásnak. Mindenki mellettem van, és bíztatnak, hogy napról-napra jobb lehessek. A tréningeket kivétel nélkül meccsként kezelem, a kiszabott köröket lefutom, és nem rinyálok. –utolsó szaván kissé felnevetek, hiszen pont Pufi nem a tűrésről híres.

-          Amikor Ronaldo úr elment, rengeteget láthattuk a feleségével. Mi volt az oka? Szimpatizál a fiatal hölggyel? –megáll az eszem. Most ezek burkoltan komolyan azt a kérdést tették fel, hogy volt-e viszonya a két barátnak?

-          Ha azt mondom, hogy szimpatizálok vele, maguk lehozzák azt a cikket, hogy Tessa velem csalta meg a férjét. De gondolkozzanak csak el. A legjobb barátom felesége, így maximum csak féltékenységből zsörtölődhetek, de nem tartom magam ilyen személyiségnek. –szép volt Puffancs, remekül kivágtad magad a kellemetlen kérdés alól.

-          Elnézést, hogy fotósként közbe szólok. –megpillantva Hannah csillogó szemeit, szívem hatalmasat dobban. Valami történni fog. Valami, amire még nem vagyunk felkészülve. –Ezt a képet egy közeli barátjuk által kaptuk kézhez. –felmutatva a fekete-fehér színben pompázó fotót, agyam zakatolni kezd. Húgom található rajta, egy ismeretlen férfivel. Magas, rövid haja az égnek áll, a kocsit támasztva nem látható belőle semmi, viszont Tessa könnyen felismerhető. A háttérben Ronaldo szülei háza található, a portugál már nem bírja tovább a kiképzést. Felpattanva a székről, megvadult bikaként kezd fújtatni az újságírókra. Természetesen a gépek folyamatosan kattognak, így valószínűleg ebből is szép cikk fog kikerülni a címlapokra. Elkapva barátom csuklóját, szememmel óvva intem a cselekedettől. Elindulva az ajtó felé, kilökdösöm Ronaldot, majd visszafordulva, szánakozva nézek végig a társaságon.

-          Tudják, elfajzottnak tartom a riporteri állásokat. Maguk azért vannak itt, hogy kiderítsék, mit gondolunk a meccsekről, nem pedig azért, hogy egy kulcsfontosságú összecsapás előtt felborítsák az ember egyensúlyát. Köszönjük szépen a lehetőséget. Viszlát. –hangom csöpög a gúnytól, viszont a portugál edzőhöz lesz egy-két szavam. Soha nem szerettem farkasok közé vetni magam, de sajnos néha minket kérnek fel az ilyen nyilatkozatokra. Húgom férje remegve lökdösi arrébb az útban tartózkodó embereket, megállva a fal mellett, ordítva öklözik bele…

(Tessa)

(Little Mix - we are who we are)

Már alig bírtam koncentrálni arra, hogy Frederic milyen instrukciókkal lát el annyira kifáradtam nap közben. Reggel jöttünk ide, de ahogy sejtettem lesz vagy hajnal is mire el tudunk indulni hazafelé, ugyanis újból a fodrászok székében ültem és ismét valami hihetetlen frizurát varázsoltak nekem, ami ma már szám szerint volt vagy a hatodik. Eléggé kifáradtam, így sminkeseknek is egyre nehezebb dolguk volt, viszont ez őket nem zavart így engem sem. Az viszont zavart, hogy nagyon kifáradtam és majdnem elaludtam a fodrászok kezei között.

-          Tessa! Ne aludj el, még van egy fotósorozat és mára annyi. – Matías keltegetett miközben a székben le-lecsukódott a szemem.

-          Nem alszok, csak pihentetem a szemem. – jó kifogás volt csak még én sem hittem el. Az igazság az, hogy abban a pozícióban, ahogy voltam el tudtam volna úgy aludni, hogy két napig nem hallottak volna felőlem.

   -          Próbáld meg kibírni még valahogy ezt a fél órácskát. – tágra nyitott szemekkel néztem rá a sminkesem viszont éppen azt szerette volna, ha becsukom a szemem.

   -          Fél órát? Ezt ugye még te sem gondoltad komolyan. Fredericnek fél óráig tart, amíg beállít egy pózt vagy megálmodik egy jó helyzetet. Ezt nem azért mondom, mert a végeredmény tökéletes, de nem fél óráig leszünk még itt, hanem legalább két órán keresztül. Csak gondolj az előző sorozatokra. Alapból mikor bemegyünk azzal fog nyitni, hogy hogy lehet ennyi ideig készülni. – és ezt egy kicsike túlzás nélkül mertem kijelenteni ugyanis minden fodrász, smink, ruhaváltás után ezzel nyitott. – Aztán beállít és a fényekkel és a háttérrel lesz elfoglalva alapból fél óráig. Egyébként Cata? – a majdnem elalvásom közben észre sem vettem, hogy a lányom már nem csücsül Matí kezében.

-          Már a harmadik és a negyedik sorozat között elaludt. Bent van a stúdióban a babakocsiban. Ha gondolod, idehozhatom. – a stúdió felé mutogatott, de jobbnak láttam, ha most nem zavarjuk. Én sem örülnék neki, ha valaki felkeltene. Főleg most.

-          Nem hagyd. Semmi szükség nincs rá hiszek neked, viszont Cata helyett hozhatnál nekem egy kávét, vagy egy energiaitalt vagy csokit vagy bármit mitől felébredek, mert megint kezdem azt érezni, hogy perceken belül el fog kezdeni lecsukódni a szemem, ha nem másodperceken belül. – kicsit rájátszottam a szemlecsukásra, aminek a sminkesem ismét nem örült, de miután láttam az összeráncolt szemöldökét gyorsan kipattantak a szemeim és hagytam, hogy dolgozni tudjon. Nem telt bele két perc Matías körülbelül egy egész büfével tért vissza. Valószínűleg a többi dolgozónak is hozott kaját és piát, mert valami büfé kocsi szerű dolgot tolt maga előtt.

-          Na megérkeztem. Hoztam mindent és mindenkinek. A büfénél azt mondták, hogy ezért áldani fogja mindenki a nevem, aztán arra gondoltam beszerzek pár jó pontot. – egy nagy vigyort villantott majd elkezdte kiosztani mindenkinek a palackozott innivalót és az apró süteményeket. – Neked itt a kávéd a csokid pedig szintén itt van. Energiaital viszont most nem volt azt mondták, hogy nem érkezett meg a szállítmány vagy mi, na mindegy a lényeg, hogy idd meg, hogy nehogy elaludj én pedig, ha már ennyire belejöttem akkor a szobaszerviz meglátogatja a stúdióbelieket is. Lekenyerezem Fredericet, hogy nyugodjon le egy kicsit, mert mikor jöttem be már megint tombolt. – fotóson mindenki elkezdett nevetni, de senki sem vette komolyan őt. Matí pedig elindult kifelé azzal a kocsival.

A sminkem szerencsére nemsokára elkészült, így már csak az öltöztetőkhöz kellett mennem, akik már a kezükben tartották a ruhámat és a kiegészítőket, amiket úgy gondoltak, hogy majd rám adnak. Az utolsó fotósorozathoz egy lila ruhát kaptam, ami pánt nélküli volt az alja pedig hosszú volt. Ennek a ruhának kifejezetten örültem ugyanis a lila szín mindig is nagyon közel állt a szívemhez és a ruha sem volt semmi. Aztán ezekhez különböző karkötőket kaptam plusz egy nagy gyűrűt, ami szinte lehúzta a kezem a földre. Miután mindennel kész voltam gyorsan mentem ki, mert biztos voltam benne, hogy Frederic feje már vörös az idegességtől, hogy hol vagyok már ennyi ideiig.
Amikor beléptem a terembe meglepődtem, mert teljesen máshogy nézett ki az egész. A háttér előtt egy kanapé állt felette egy kép lógott, az ülőalkalmatosság mellett pedig egy éjjeliszekrény szerű asztalka is állt egy lámpával. Mondjuk igazából időm sem volt arra koncentrálni, hogy feltérképezzem a terepet, mert Frederic egyből beállított a kanapéhoz és a fények beállítása után már kattogtatta is a képeket.

(Matías)

(The Veronicas - I Don't Wanna Wait)

Miután végigkínáltam mindenkit a büfés által adott innivalóval és sütikkel úgy gondoltam, hogy a nagy munka után nekem is kijár annyi, hogy leüljek öt percre és csak bámuljak ki a fejemből, és lazítsak egy kicsit. Ma egész nap bébiszitterkedtem, ami ellen egy csöpp kifogásom sincs, csak így teljesen el fogok fordulni az orvosi szakmától, ha mindig csak a kicsi Catara fogok felügyelni. Mert nem az szeretem őt hisz egy tündéri gyerek, de azért mondtam fel az állásom, hogy tovább képezzem magam, de jelen esetben erre még sem lehetőségem, sem időm nem volt. Az utóbbi néhány napban pedig elég abszurd ötletek keringenek a fejemben, amely ötleteket nem szerettem volna, ha bármikor is eszembe jutnak. Bár amikor csak eszembe jutnak az ide illő gondolataim csak kizárom őket és a környezetemre koncentrálok, ami jelen esetben elég könnyű ugyanis azt kell néznem, ahogy Tessa a kamera előtt pózol. Elég elképesztő nő, hogy egész napi ide-oda rohangálás és fotózás után még most is van ereje mosolyogni, mikor már az én fejem is mindjárt leesik a fáradtságtól.
Pár másodpercig pihentethettem a szemem csukott állapotban, amikor Cata elkezdet sírni, így kénytelen voltam a felkelt lányra fókuszálni. Az ölembe vettem őt, majd a táskában elrejtett ennivalóval kezdtem el etetni őt. Igazából nagyon jól tudok már bánni a gyerekekkel, amivel néha még saját magamat is meglepem, viszont ez a lépés volt az az utolsó lépés, amikor azok az előbb említett abszurd gondolatok ismét visszatértek a fejembe, és most már el is kezdtem gondolkodni rajta. Nem akartam ártani Tessanak, mert a vele eltöltött idő alatt megszerettem őt, viszont ezt a helyzetet sem akartam így, amibe most vagyok, hiszen most elég tehetetlen vagyok  az ügyben, hogy  amit szeretnék sikerüljön, azaz hogy Tessa velem legyen. Miután megetettem Catat visszatettem őt a kiságyba majd egy játékot a kezébe adva kötöttem le a figyelmét, én pedig a tárcámat elővéve kerestem meg azt a papírt, amit eleinte olyan mélyre süllyesztettem el, hogy soha eszembe se jusson elővenni azt onnan. A telefon másik végén pedig két csörgés után már fel is vette az illető, aki még nem sejtette, hogy ki van a vonal túlsó felén.

-          Igen? – hangjától igazság szerint a szőr felállt a hátamon, viszont kíváncsi voltam arra, hogy milyen tervvel akar előállni.

-          Szia Sandy. Itt Matías. Emlékszel még rám? – kicsit arrébb vonultam, hogy ne nagyon szúrjak szemet, hogy telefonálok, mert nem szerettem volna, hogy Tessa kérdezősködjön, ugyanis nem nagyon szeretnék neki hazudni.

-          Ez nem volt kérdés, természetesen emlékszem rád, hogy is felejthetném el azt az embert, akivel kölcsönösen segíthetünk egymáson, hogy a másik megkapja, amit akar. – a szájából hallva megint rossz ötletnek tűnt, hogy ezt csinálom és megfordult a fejemben, hogy rácsapom a telefont, de végül mégsem tettem ezt.

-          Szeretnék veled valamikor találkozni és megbeszélni, hogy milyen ötlettel rukkolsz elő. – ez így elég rosszul hangzott, de semmiképp sem telefonon szerettem volna meghallgatni, hogy mit is talált ki.

-          Ma szerintem már elég késő van, de mondjuk holnap együtt reggelizhetnénk. Reggeli közben amúgy is gyorsabban vág az agyam és amúgy is üres hassal nem lehet kitervelni semmit. – mondjuk igaza volt, üres hassal nem megy az ember semmire, de kicsit féltem én ettől a közös reggelitől.

-          És akkor hol szeretnél reggelizni? Menjek el hozzád, vagy valami gyorsétterembe üljünk be? – tisztára úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki az első randiját szervezi.

-          Erre a számra elküldöm majd üzenetben a pontos címet, és hogy mikor találkozunk neked pedig csak annyi lesz a dolgod, hogy időben ott leszel. Na, pá. – meg sem várta a válaszomat már bontotta is a vonalat, én pedig gyorsan a zsebembe rejtettem a telefonom, mert Tessa közelített felém.

-          Na, szerencsére végeztünk mára. Gyorsan visszaöltözök a ruhámba és már mehetünk is. Szerintem mindkettőnkre ráfér egy kiadós pihenés. – egy nagy mosolyt küldött felém majd már ment is az öltözőbe, hogy átöltözhessen.

Valóban olyan gyorsan öltözött fel, ahogy azt mondta, majd mindenkitől elköszönt és mindenkinek megköszönte az egész napos fáradozást.  Miután elbúcsúzott mindenkitől a parkoló felé vettük az irányt aztán haza. Vagyis Tessahoz, de szerintem már simán belefér ebben a helyzetben az is, hogy azt mondhatom, hogy nekem is az a ház jelenti az otthont. Út közben Sandy elküldte a címet és az időpontot én pedig azzal vágtam ki magam, hogy csak a szolgáltatómtól jött egy üzenet, hogy el ne felejtsem feltölteni a telefonom. Ez a hazugság pedig elég nagy hülyeség volt ugyanis, amióta az eszemet tudom és telefon van a kezemben előfizetéses vagyok, de úgy gondoltam ennyi hazugság belefér, bár azok után, hogy azt mondtam, hogy nem szeretnék annak a nőnek hazudni, aki a legfontosabb jelen pillanatban számomra elég nagy hazugság már ez is. 

Chapter 45.

Sziasztok!
Kicsit megkésve, de ismét megérkezett az új fejezet.
Jó olvasást!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(The Script - Six Degree of Separation [magyar])

Kilépkedve a pályára, szívem szárnyal a boldogságtól. Mindenem megvan, és még csak most jöhettem erre rá. Vannak barátaim, van családom, és fontos vagyok nekik. Soha nem gondoltam volna, hogy egy madridi igazolásom ennyit jelent majd számomra. Megjártam a poklok poklát, de valami okból kifolyólag, mindig visszakerülök szeretett csapatomhoz, és nem tudom elégszer meghálálni nekik, hogy kitűnő örömmel, mosollyal az arcukon fogadták vissza lázadó énemet.

Sípcsontvédőmet lerakva, gondterhelten ülök le, agyamban a kérdések visszhangoznak. Miért pont én? Bár ez így nem megfelelő, ugyanis nem csak velem történnek sérülések, csak akinek van esze, hamarabb letudja a vizsgálatokat. Will mondta, ha hamarabb megyek, nem lett volna szükség a műtétre, de nem, én hülye idióta hisztis picsa inkább húztam-vontam a szembesítést.

-          Gyerünk Lari, ki vele. –Mou szokatlan arckifejezéssel ül le mellém, karjai ölében nyugodnak.

-          Ha van egy játékos, aki hosszú ideje sérüléssel küzd, de szeretné végigvinni az Európa bajnokságot, mit ajánlanál neki? –üveges tekintettel teszem fel kérdésemet, szerintem edzőm már régóta levonta a következtetést.

-          Egy hatalmas pofont. Főleg, ha az a játékos makacsságáról, és önfejűségéről híres. –hangja megkeményedik, arcáról sem olvasható le más.

-          De ha ez a játékos nem képes beismerni magának félelmeit, kételyeit? –reménykedve tekintek rá, szemei arcomat mérik végig.

-          Akkor csak annyit mondanék neki, hogy gondoljon magára, a barátaira, és a családjára, azokra, akik támogatják. –csapattársaim felé pillantva, mosolyogva tanulmányozom a zavart tekinteteket. Észrevéve vizslató szemeimet, mindenki egy emberként kezdi el felmérni a fű állapotát.

-          De szerinted lehetséges lenne végigvinni egy, egy hónapos tornát? –edzőmre nézve ökölbe szorul keze, állkapcsát megfeszítve, kérlelő tekintettel néz rám.

-          A kérdésedre az a válaszom, hogy nagyobb gondot okoz magának az illető, mint amekkora van most.

-          És ha lehozza újabb sérülések nélkül a meccseket?

-          Akkor nagy mázlista. Nincs olyan védősor, ahol legalább egy ember ne az agresszivitásáról lenne híres. –elhúzva száját, fanyar mosoly ül ki arcára. Szerintem nagyon is tisztában van azzal, hogy most rólam van szó, de ismer már annyira, hogy ha így kezdek bele mondandómba, nem nevezem nevén az illetőt.

-          Ha gyors, valamint szemfüles? Mennyi esélye van?

-          Elég minimális.

-          Kábítószer van a szervezetemben, a válogatott orvosiján megbuknék. –nevetésem egyáltalán nem őszinte, csöpög belőle a csalódottság. Nyílt utat engedélyeztem ezzel a mondatommal edzőmnek, és amikor ujjai csuklóm köré fonódnak, rájövök, él is vele.

-          Én megértem, hogy probléma van a magánéletedben, de ezt tisztább módon is meg lehet oldani. –apai szigor csendül fel hangjában, mosolyom most az egyszer rendületlen.

-          Nem tehetek erről, valószínűleg amikor elmentem bulizni, akkor kevertek valamit az italomba. Hamarosan itt vannak a kerethirdetések, szeretnék részt venni az angolok sikerében. –bólintása következtében elenged, majd fáradt sóhaj hagyja el száját.

-          Féltelek, és meg kell értened, hogy miért támogatom én is a műtétet. –arcom eltorzul, agyam a miérteken gondolkozik. –Figyelj Lari. Megengedem, hogy a meccset lehozd, de a szezon végéig nem játszhatsz, maximum a legutolsó meccsen. –számat már éppen nyitnám, de ujjával leintve, belém fojtja a szót. –Menj el az orvosodhoz, kérj meg valakit, hogy kísérjen el. Akár a mai edzésről is ellóghattok, csak legyél rendben.

-          De…

-          Kérlek, hallgass végig, tetszeni fog ez a lehetőség, higgy nekem. –belenyugvóan figyelem portugál edzőmet, az utóbbi években annyit tett értem, amennyit édesapám még amikor Londonban éltem. –Biztos vannak már legális fájdalomcsillapítók, vagy szteroidok, amik segítenek. Kúráld ki magad, amikor bevetésre készen állsz, csereként felmehetsz a pályára. Viszont én a helyedben inkább pihennék, majd amikor tudom, hogy az angol szövetségi kapitány megnézi a meccsünket, beállítalak kezdőnek, hogy tudásodat fitogtasd. Így viszont lesz ideje a szervezetednek regenerálódni! –mondandóját befejezve beleegyező bólintásomat várja, majd amikor megkapja, boldog mosollyal az arcán lépked a srácok felé. Lassan kullogva követem, apró bólintását meglátva a társaim elégedetten sóhajtanak fel.

-          Istenem, összeesküvés áldozata lettem? –hitetlenkedve pillantok végig a sunnyogó csapaton, agyam viszont már a bosszút forralja. Mosolyom elégedetten csúszik arcomra, úgy érzem mindenben most Sergio és Ronaldo a ludas.

(Aura Dione - Friends [magyar])

-          Nem, csak bíztunk abban, hogy megjön az eszed. –Iker rám nézve, mosolyogva követi durcás arcvonásaimat, kezét összecsapva vidáman indul el róni a köröket.

-          Az megjött, de a kötekedős kedvem is jelen van. –orrom alatt motyogva a szavakat, ravasz mosoly kúszik arcomra. Pufi mellé lépve, egyetlen mondatot súgok fülébe. -Iker, most! –brazil barátom szerintem egy ideje már gondolataimban olvas. Hogy miért? Azért, mert minden megmozdulásából sütnek az én ötleteim. Megfogva kezemet, kisgyerekként ugrálunk a mit sem sejtő kapus felé, hátulról elkapva hasánál összekulcsoljuk másik kezünket, majd ugrálva rázzuk össze Casillast. Teste ide-oda hőköl szorításunkban, nevetése viszont bejárja a stadiont. A minimális helyen megpróbál leguggolni, karjainkat picit megemelve, ki akar bújni az általunk alkotott körből. Barátomra pillantva, kacagva sikítok. –Tangó! –elindulva szakszerű lépésekkel húzzunk magunkkal a spanyolt, arcán őszinte mosoly van.

-          Idióták vagytok, elengednétek? –az edző sípja vet véget szórakozásunknak, mielőtt Iker szétcsapna köztünk futni kezdünk. Bokám fájdalma eltörpül jókedvem mellett, így készségesen robogok portugál barátom mögött. Valaki mögém érve megfogja mezemet, majd hátrarántva eléri, hogy a földön kössünk ki. Ráülve barátom derekára elégedetten túrok böngyör fürtjeibe, majd ujjaim tarkójánál nyugodnak meg. Összehúzott szemekkel méreget, de tervem már megfogalmazódott fejemben, viszont a csípőmre fonódó kezek megállítanak a tettlegességben. Ronaldo vihogva ránt le Marceloról, mire morgolódva, ámde csipkelődve szólok be a portugálnak.

-          Cristina, úgy vihogsz, mintha dugni vinnének. –hangom metsző éllel, viszont boldog mosollyal az ajkamon tudatja barátommal a gondolataimat. Vállára dobva elindul az edző felé, aki minden tettünket vigyorogva nézett, hallgatott végig.

-          Uram, csak az engedélyével. –legszívesebben képen törölném Ronit, de fogalmam sincs mit tervez.

-          Látni szeretnénk! –az egész csapat körénk gyűlik, gondolatban megpaskolom a portugál csinos kis pofiját, de ha úgy adódna, át is rendezném egy kicsit. Segélykérően nézek csapattársaimra, de mindenkitől csak az elégedett vigyorgást kapom. Ezt érdemlem én?

-          Bármit tervez, ne engedd neki. Kérlek! –könyörgő hangnemre váltva sajnos nem hatom meg az edzőt, valószínűleg bólint, ugyanis újra útnak indulunk. Belépve az öltözőbe, már előre látom az ellenem indított hadjárat végkimenetelét. Valaki ma vizes lesz, de biztos, hogy nem én. Bocsánatkérő tekintettel nézek Ramosra, végigsimítva Ronaldo hátán, elégedetten észlelem lazább testtartását. –Kérlek, rakj le. –behízelgő hangom engem is meglep, viszont Ronaldo kezei kicsit megremegnek. Hatalmas sóhajtás után biztos talajt érezhetek talpam alatt, így ennek hála megölelem a portugált. Válla fölött kinézve, csalódott, ámde mosolygós tekintetekkel találom szembe magam. Karjaim elégedetten simulnak keskeny csípője köré, lábaimmal araszolva, megfordítom párosunkat. Továbbra is simogatva barátomat, fél kézzel elnyúlok teste mellett, majd megnyitva a csapokat, belököm a tusoló helyiségbe. Hangos ordítással reagálja le a jeges áradatot, kacagásomnak köszönhetően lábaim felmondják a szolgálatot.

-          Az már égő, ha a saját csapdádba esel barátom. –Iker szavai felérnek egy lottónyereménnyel, de a csapzott fej elhallgattatja.

-          Te is a sorsomra juthatsz, ne feledd. – morgó hanggal mászik ki a zuhanyzó alól, majd a törölközőt elfogadva, megpróbálja szárazabbra varázsolni haját.

-          Úristen, ne mondd már, hogy a ruhádból folyik a víz, de a hajad a leglényegesebb dolog. –tette miatt gondolatban már rengetegszer homlokon csaptam magam, nő létemre nem voltam annyira piperkőc, mint ő.

-          Te ezt nem értheted.

-          Nem, mert nő vagyok, és utálom a divatot. –színpadiasan felsóhajtva egy törölköző landol fejemen, mire sikítva kapom le új frizurámról. –Istenem, annyi zselé van rajta, hogy megkeményedett a pamut. –ámulattal telve nézek az anyagra, nevetésemet visszatartani viszont nehézkes.

(Leo Rodriguez - Bara Bere)

-          Emberek, rendben van, hogy holnap meccs, és nem akartok hajtani, de azért jó lenne kifáradni a gyepre. Tudtommal attól még ma edzés van. –hangja baljós, bár ma nincs kedvem kihúzni őket a szarból. Átkarolva Sergio derekát, boldog mosollyal az arcomon lépek ki társaim után a Bernabeu folyosójáról. A focisták megmosolyogják érkezésünket, Ronaldo elégedetten tekint végig párosunkon.

-          Ezt is én oldottam meg. –öntelt hangleejtését szemforgatással reagálom le, majd férjem karjaiból kiszakadva immáron már végleg elkezdem a laza edzéssorozatot. –A kulcs elrejtése is az én ötletem volt.

-          Gratulálunk te zseni, de a körök attól még megvárnak téged. –Mourinho kacagva mutat felénk, mi pedig gyorsítva a tempón apait-anyait beleadunk ebbe az edzésbe is. Lesprintelve az öt kört, sípjába fúj, majd összehívva a csapatot, és rendet teremt a triónk között. –Holnap fontos meccs vár ránk, elérkeztünk a hajtós időszakba. Igaz, hogy vezetjük a tabellát, de számítanunk kell arra, hogy még lesz egy Barcelona elleni mérkőzés is. Már csak öt pont van a két csapat között, ami megnyugtató, ugyanakkor rengeteg teherrel is jár. A holnapi sajtósaink közé a három jómadár fog társulni, Lari, Ronaldo és Marcelo, ti fogjátok meccs előtt képviselni a csapatot. –mosolyom kissé arcomra fagy, mindig is utáltam az efféle megnyilvánulásokat, de a szükség nagyúr. Szerencsére a futás után közös játékot kaptunk, ami segítségével kissé feloldódik a csapat. Tudjuk, hogy mi múlik az elkövetkezendő meccseken, és ez hatalmas terhet helyez a vállunkra…

(Tessa)

(Little Mix - Change Your Life)

Miután Matías megérkezett rögtön leállt kérdezősködni, és apáskodóan felelősségre vonni, hogy hogyan is gondoltam azt, hogy én beszélek Marceloval. Persze nekem az arcom egyből eltorzult, amint elkezdte ezt a témát boncolgatni és nem értettem, hogy hogy jön ő ahhoz, hogy számon kérje rajtam azt, amit tettem. Még úgy sincs joga ehhez, hogy egy nagyon jó barátomnak tekintem és ezt ő is tudja.

-          Matí elég legyen. Ez az én házam, az én életem és az én döntéseim. Ne akarj beleszólni abba, hogy hogyan alakítom ezeket. Köszönöm, hogy törődsz velem és barátként viselkedsz, de azt ne mond meg nekem kérlek, hogy kivel barátkozhatok és kivel nem. Marcelo olyan ember, hogy még a légynek sem tudna ártani. Nem hiszem, hogy valamiféle veszélyt jelentene rám, amiért beszéltünk. Igaz, hogy régebben megharagudtam rá azért, hogy nem engedte, hogy Larival beszéljek, de az már régen volt és nem most. Azóta a haragom is elszállt és az idő is eljárt efelett az ügy felett. Bár szeretném visszakapni azt a helyzetet, hogy a mostanit helyrehozzam, és ne csesszem el ott, ahol elcsesztem. – Matíasnak tartott szövegem nem kicsit lepte meg őt és még engem is. Elég sok mindent mondtam el neki a végén pedig még egy kis hangos gondolkodást is belevittem a beszédembe, amit a barátomnak nem mindenképpen kellett volna hallania.

-          Ne haragudj Tess, én egyszerűen csak féltelek, hogy megint csalódni fogsz benne. – fejét lehajtotta hangja pedig tele volt megbánással, hogy ezt a témát fel merte hozni.

-          Semmi baj. Amúgy beszéltem Louissal. Azt mondta, hogy zúzós hónap áll előttem, szóval remélem, hogy mindenben számíthatok rád. Mondjuk holnap?! – a hangsúlyt érdekesen alakítottam a kérdés feltevése közben így még én magam sem tudtam eldönteni, hogy egy kérdés vagy egy kijelentés akart volna lenni a kiejtett szöveg.

-          Persze mindenben számíthatsz rám, de ezt tudod. - egy mosolyt küldött felém, majd látványosan kezdett el gondolkodni, aminek hangot is adott. – De mi is lesz holnap? - gyorsan a kis papírért futottam, amire akkor jegyzeteltem miközben Louissal beszéltem.

-          Egy fotózás, amolyan reklám céllal, hogy legyen egy friss kiállítható kép rólam, ha majd megjelenik a lemezem és valahol reklámozni szeretnének. Meg amúgy is jól jön egy ilyen fotózás, ugyanis utoljára ilyenen évekkel ezelőtt voltam. – miután ismét félig hangosan gondolkodtam felmentem az emeletre, mert Catat sírni hallottam, de persze Matí követett, hogy ő is lássa, hogy minden rendben van.

-          És akkor mi lenne a dolgom, amíg te modellt állsz? - az ajtófélfának támaszkodva figyelt, ahogyan Cataval és a pizsamával küzdöttem. Nem tudom, hogy van-e ilyen, de ha létezik, akkor Catanak tuti, hogy valamilyen ruhaiszonyos betegsége van. Egyszerűen, ha már közelíti felé valaki a ráadandó ruhadarabokat ő megrémül, és őrülten kapálózni kezd. Na, hát ennek a szemtanúja lehetett Matí is.

-          Hát, ha nem lenne nagy gond, akkor ott kéne rá vigyázni. Szerintem nem tart nagyon sokáig majd az egész, és addig is ott lesz mellettem. – Matías egy egyszerű bólintással adta tudtomra, hogy szívesen segít nekem majd holnap én pedig újra a teljes figyelmemet Catanak szemteltem és annak, hogy megpróbáljam őt pizsamába öntöztetni.

Az este mondhatni egy pillanat alatt változott át nappalba én pedig már az első perctől izgatott voltam, ahogy felkeltem. Este még egy darabig Cataval voltam, majd miután elköszöntem Matíastól én is lefeküdtem, hiszen tudtam, hogy nehéz nap lesz a mai és nagyon kellesz koncentrálnom, ha nem akarok totálisan beégni és idióta ábrázattal pózolni. Ahogy felkeltem egyből azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel és milyen fotós fog fotózni, olyan aki már sok sztárt fotózott vagy olyan, aki még a szakmája elején van. Már a délelőtt folyamán rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem a fotózással kapcsolatban, de próbáltam ezeket a kérdéseket nem hangosan kimondani, mert egy-egy kérdés elég viccesen hangzott volna kimondva. Miután kiválasztottam, hogy miben is jelenjek meg összepakoltam Cata cuccait is, amire szükség lehet a nap folyamán, végül pedig a nappaliban vártuk, hogy Matías végre felébredjen és levonszolja magát az emeletről, hogy indulhassunk.

-          Jó reggelt, azt hittem már soha nem akarsz lejönni. Rád várok már egy ideje. – na jó olyan régen nem vártam rá, de szükség volt ennyi hazugságra, hogy legközelebb  hamarabb felkeljen.

-          Miért hány óra? – álmosan túrt bele szőkés tincseibe, majd a kezét a szeme törlésére használta, hogy hamarabb fel tudjon kelni, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy mennyire volt hatásos, ugyanis Matías ugyanúgy csoszogva folytatta az útját a konyha felé.

-          Ha kávét keresel, akkor magadnak kell főznöd, egy új adagot. – nevetve fordultam felé ő pedig durcásan ment még mindig a konyha irányába. – Nem tudom, hogy mennyi idő kell neked a felöltözéshez, de kicsit siethetnél majd. – én nevetve fogtam fel ezt a dolgot, Matí viszont még nagyon durcás és álmos volt szóval ő nem tudott nevetni ezen a szituáción. Bár ha én lennék a helyébe valószínűleg én sem kacarásznék most.

-          Nem tudom, megpróbálom minél hamarabb összeszedni magam, hogy indulhassunk bár ez kávé hiányában lassabban fog menni, mint általában. – a konyhában egy pillanat alatt irányt váltott majd miután egy pohár vizet magához vett már az emelet felé tartott.

-          Odafelé megállunk egy kávézóban. szóval ott majd feltankolhatod magad bőségesen koffeinnel. – felkiabáltam neki, amire nem érkezett válasz, viszont reméltem, hogy ösztönzően hat rá, amit mondtam neki.

Barátom viszonylag hamar elkészült, mert körülbelül olyan tíz percet kellett rá várnom. Mielőtt elindultunk volna megnéztem, hogy mindenem nálam van-e majd az autóm felé kezdtünk el araszolni Cata cuccaival, ami nem volt valami könnyű. Ugyanis a babakocsit meg a hordozót már alapból kihívás egy embernek vinni, hogy még Catat is fogni kell. Végül sikerült bepakolni mindent a csomagtartóba, majd Matí Catavala a hátsó ülésen, míg én a vezető ülésen ültem. Egy olyan kávézót néztem ki a koffein tankolásra, ami útba esik  a fotózás helyszínével, így nem kell külön körbejárni a várost, ugyanis a kedvenc kávézóm a másik irányban volt. A kávékat elvitelre kértük, így még több időt spóroltunk meg. A régi időkből tudtam, hogy hogy megy egy ilyen fotózás. Akkor is reggel bementem és körülbelül a délutáni órákig ott voltam. Általában több sorozatot is fotóztak és egy nap alatt vagy három-négy frizurát is megcsináltak nekem a fodrászok. Igazából ilyenkor jövök rá arra, hogy hiányzott már egy a pörgéssel teli élet és Cata mellett ezt nehéz lesz csinálnom, de reménykedem benne, hogy Matí a segítségemre lesz, és hogy Ronaldoval is majd valamikor tisztázni tudjuk a helyzetet.

Egy fél óra alatt sikeresen odaértem a fotóstúdióhoz, ahol már vártak és körülbelül berángattak abba a helységbe, ahol a sminkesek és fodrászok vetek kezelésbe. A hajamat első sorban kimosták majd szárítás közben enyhe hullámokat varázsoltak a hajamba. Közben pedig a sminkesek is dolgoztak. De ez egy nem feltűnő sminkre sikeredett, így alig látszott valami a végeredményből. Mondhatni nagyon természetes lett a hatás. Az öltöztetők egy krémszínű ruhát adtak rám, majd minderre egy kötött ugyanilyen színnel rendelkező pulóvert, ami kicsit indokolatlan volt a nagy melegben, de elfogadtam a döntésüket, hisz én itt ebben a helyzetben, csak egy modell vagyok, aki nem szólhat bele a profik munkájába.

(Mine Only - Balkis)

Amikor besétáltam a fotóstúdióba egy szürke háttér volt az, ami először a szemem elé tárult, majd nem sokkal utána elém ugrott a fotós is, aki egy harmincas éveiben járó férfi volt. A nevét is elmondta, de körülbelül harmadszorra értettem meg, hogy egyáltalán mi a keresztneve, ugyanis valamilyen enyhe francia akcentusa lehetett, amitől nem értettem kristálytisztán, hogy mit is mond. Miután letisztáztuk, hogy ki kicsoda rögtön a háttér elé vezetett és elkezdtük a munkát. A gép egyre csak kattant a fotós, Frederic folyamatosan különféle instrukciókat adott, hogy a kezemet hova tegyem és mit csináljak a fejemmel, hová nézzek tehát körülbelül az egész mozgásomat koordinálta, de amint megnéztem a végeredményt úgy voltam vele, hogy teljesen megérte. Mikor ezzel a fotósorozattal végeztünk már vezettek is be ismét az öltözőbe, ahol újra a fodrászok, a sminkesek és az öltöztetők keze alá kerültem. Matías persze végig ott kísérgetett mindenhová az ölében Cataval, aki csak csodálkozva figyelte az eseményeket.

-          Bírod még? – éppen a hajamat húzták a hajvasalóval, amikor feltettem ezt a kérdést Matíasnak, aki egy ezt inkább én kérdezhetném fejet vágott, majd inkább válaszolt.

-          Persze elvagyunk Cataval. Bent már mindenkivel megismerkedett meg persze idekint is már mindenki tudja, hogy ő a kis Cata. – nevetett majd az intésemre közelebb lépett és a lányomat a kezembe adta én pedig leültettem őt a térdemre.

-          Remélem ezután is jó lesz, délután pedig jót fog aludni ezután a hihetetlen élmény után. – nevettem majd meghallottam a fodrásztól a kész szót.

Mikor belenéztem a tükörbe megállapítottam, hogy én kicsit jobban vasalom ki a hajam, aztán rájöttem, hogy azok a nagyobb rántások az enyhe loknikat varázsolták bele. A sminkes most sem nagyon mázolt ki, hogy rám se lehessen ismerni inkább csak egy ilyen enyhe sminket alkalmazott. A ruhám pedig egy arany csillogós felsőből és egy kék szoknyából állt, miről rojtok lógtak le. Nagyon elnyerte a tetszésemet a darab és végig a csípőmet mozgattam befelé menet, hogy a szoknyámmal játszhassak. Időközben a szürke hátteret egy fehérre cserélték, ami elé gyorsan be kellett, hogy pattanjak, mert Frederic már nagyon ki volt akadva, hogy hogy lehet ennyi ideig készülni. Valójában senki sem vette őt komolyan, amikor ilyeneket mondott, így az egész stáb csak nevetett rajta, majd körülbelül két perc múlva el is szállt a haragja, végül pedig elkezdte azokat a fotókat gyártani, amik közül valószínűleg az én kedvencem is ki fog kerülni.