Sweet Again 1.

Sziasztok!

Úgy gondoltam, ne álljon le az oldal, fel is teszem az első fejezetet. :) A változás jogát fenntartom! Igyekeztem izgalmasabbra, hosszabbra írni az első részt, mint a 2011-es verzió volt, ami csak hóbortnak indult.
Remélem olyan szeretettel olvassátok majd, amilyen szeretettel én megírtam.
Millió puszi, Lari.:)

  

(Larissa)

(Skepta - Dare to Dream)

Kezdeném egy kis bemutatkozással. Nos Larissa Morrison vagyok, tizennyolc éves. Sokaknak ilyenkor megfordul a fejében, honnan is olyan ismerős a Morrison vezetéknév. Igen, valóban, talán akinek beugrik egy ismerős arc, az nem másé, mint az édesapámé, Andrew Morrisoné aki az Arsenal vezetőedzője. Nem egyszerű az életem, de minden támogatást megkapok legjobb barátnőmtől, Hannától. Talán kijelenthetem ő az, aki minden rosszba belevitt, ezáltal minden jóban részem is volt. Egyedül a lecseszéssel nem voltam a bulik után kibékülve, de szerintem ez érthető is. Apám sikerhajhász. Addig menni kell, ameddig a leggyengébb játékos se éri el az Andrew által felállított határt. Ezt szerintem, míg világ a világ, soha nem fogjuk elérni, ugyanis az a határ állandóan nő, már-már megközelíthetetlen magasságig emeli az elvárások lépcsőfokát. De ne szaladjunk ennyire előre. Bármilyen hihetetlen is, de az Arsenal csapatát erősítem már egy éve. Nehéz fiatal nőként koedukált csapatban játszani, de talán a legnehezebb része az, amikor látod a vizslató szemeken az ellenfél oldaláról, hogy semmit nem néznek ki belőled. Sőt van, amikor konkrétan a képedbe röhögnek.

-        Larissa. Döntsd el nagyon gyorsan edzeni jöttél, vagy inkább kispadozol a hétvégi meccsen. –édesapám szigorú hangját meghallva összehúzom magam, majd gyors iramban futni kezdek. Fabregast utolérve nadrágját lerántom, majd a hangos visítás következtében még jobban begyorsítok. –Ez a pálya nem játszótér. Viselkedj! –szomorúság csillan meg a szemeimben. Valahogy sosem hagyja, hogy kiteljesedjek. Még csak nem is azokat a feladatköröket kapom, amit csapattársaim.

-        Elnézést uram. –kedvenc dalomat dúdolva szelem a köröket, a többiek már rég a nyújtó mozdulatoknál járnak. Nehéz egy sikeréhes apával együtt élni, de imádom minden percét. Édesanyámat soha nem ismertem, meghalt a születésem napján. Apa sokszor mondja újjá született bennem, hisz cserfes természetemet és hatalmas barna szemeimet tőle örököltem. Soha nem akar beszélni az igazi kilétéről. Mindössze annyit tudok Oliviának hívták.

-        Hányszor kell még szóljak Morrison? Állj be a fiúkhoz nyújtani! –megadó sóhajom után elkezdem a megszokott gyakorlatokat. Húz, húz, dönt, dönt. Talán ennyiből áll az egész, mégis már tűkön ülve várom a labdajáték kezdetét. Elvileg ma megkímél minket szadista hajlamaitól.  –Lábsúlyt elő, a többiek indulhatnak a lépcső felé, még a kisasszony felszerelkezik. –mindenki csalódva pillant rá, valószínűleg rosszul aludhatott, vagy valami történt vele a mai nap folyamán, amivel nem tudott kibékülni és ennek most mi isszuk meg a levét.

-        De edző, azt mondta ma két csapatra bontva focizunk.

-        Hogy mondtad Fabregas? Csatlakozni akarsz Morrisonhoz? Hajrá! –kacagásomtól talán sírhatnékom nagyobb. Boci szemű barátom lehajtott fejjel kullog felém. Nekidobva egy pár bokasúlyt, sajátommal foglalom le magam, majd mikor már minden tépőzár a helyére került, felállva kezemet nyújtom Cescynek.

-        Gyere barátom, ha már nem tudod befogni azt a lepcses szádat.

Már fáj a tüdőm a terheléstől, lábaim remegnek. Többször majdnem kitörtem a nyakam hála bénázásomnak. Minden egyes botlásomnál apa megrovón nézett rám. Talán ilyenkor érzem át a helyzetét, miszerint jobban örült volna egy fiúnak, az legalább nem lenne ennyire semmirekellő. Elég nehéz vele. Mindent megteszek, sőt, volt, hogy edzés után a fáradságtól összeestem, vagy szimplán elájultam, esetleg kiadtam gyomromból azt a minimális ebédet, amit aznap végre sikerült elfogyasztanom. Soha nem értékelte törekvésemet, mindig többet és többet várt. Megértem. A legjobbat akarta belőlem kihozni, de ez nem úgy működik, ahogy ő jelen esetben elképzelte. Végezve a kiszabott húsz körrel, remegve roskadok le a földre. A fiúk elmehettek játszani, ám apám hívat magához.

-        Larissa. Mond, jól vagy? –erőtlenül bólogatok, bár legbelül egyáltalán nem ezt érzem. Unom ezeket a megpróbáltatásokat. Fiatal vagyok, élni is szeretnék. Hanni rengetegszer vetette fel a szökés ötletét, de ezt sem a csapattal, sem az edzőmmel nem tehetem meg. Hiába kiakaszt tízből kilenc alkalommal. –Szeretném, ha kezdő játékos lennél a hétvégi Tottenham meccsen. –szemeim könnybe lábadnak, édesapám nyakába ugorva maradék erőmmel elkezdem összepuszilgatni arcát.

-        Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm! Hatalmas lehetőség és ígérem, nem okozok neked csalódást.

-        Te sose tudnál kislány, neked mára vége az edzésnek, irány zuhanyozni még a tesztoszterontól fűtött fiúk nem mennek utánad. –kacagva dobom le magamról a lábsúlyt, majd a fürdőig tartó utamat futva teszem meg. Mire a többiek végeznek a kispályás meccsel, addigra én már teljes harci menetben ülök a helyemen.

-        Mit vigyorogsz kislány, te nem fáradtál el? –Arshavin kérdésére hatalmas ásítás a válaszom. –Azért le ne nyelj.

-        Akkora szám még nekem sincs Arsha. –kacagva nézem végig őket, az edzés úgy látszik nem csak engem terhelt le. De ennek nagyon örülök, hogy apa méltónak tart arra, hogy végre most először kezdő lehessek. Hatalmas megtiszteltetés, hiszen tudom nem elfogultságból döntött. Ha erről lenne szó, már legalább ötven meccsen állhattam volna fel a csatári posztra. Ám ennek most jön el az ideje.

-        Fabre nagyon gyorsan vedd le a lányomról a szemed. –az edző azt a pillanatot választotta érkezésnek, mikor Fabreval összemosolyogtunk. Talán ő már titkon tudja mi volt hirtelen kitörő boldogságom forrása.

-        Elnézést uram. –most, hogy véget ért az edzés, belőle is előjött az apai ösztön, miszerint fiatal lányunka a levegőtől is óvjuk.

-        Ügyesek voltatok. A kitartásotoknak köszönhetően megváltoztattátok a megszokott kezdő keretet. A bejáratnál kifüggesztettem papírra a neveket. Mindenki vigyázzon magára, holnap pihenő nap, szombaton pedig megmérkőzünk a Tottenham ellen. –felém mutatva jelzi, indulni akar. Intve mindenkinek, boldog mosollyal az arcomon lépek utána.

-        Apa, elmegyünk mamáékhoz? –kislányos mosolyomnak és hatalmas szemeimnek ő sem tud ellenállni, megadóan sóhajt. Pedig tudja jól, mi vár ránk édesanyám szüleinél.

(Keke Palmer- We are family)

Talán minden ismerősünk közül, ők ketten azok akik az elejétől fogva ellenezték pályafutásomat, mondván egy ilyen szép és csinos lánynak a kifutón a helye. Soha nem mehettem el hozzájuk egyedül, apa nagyon tartott attól anyáról milyen mesét adnak elő. Nagyon aranyosak, imádom őket, bár tény szeretnek túlozni. Azért néha örültem volna néhány túlzó szónak is, csak tudjam, ki volt Olivia.

Papa kirohan az ajtón, mama rosszallón csóválja fejét. Igazából félévente egyszer, ha látom őket, akkor sokat mondok. Sajnos nincs túl sok szabadidőm ahhoz, hogy ápoljam a rokoni kapcsolatainkat. Mégis mindig kitörő örömmel fogadnak, majd jön a babusgatás, arccsipkedés, a „nagyon vékony vagy Larissa” szöveg, majd a többfogásos lakoma. Mama mindig úgy főz, hogy hátha betévedek hozzájuk.

-        Kicsi unokám! –szemében színtiszta öröm látható, mosolyát nem tudja levakarni arcáról.

-        Nem maradunk sokáig, mert nagyon elfáradtam az edzésen. –cöngetésére hangos kacagásba kezdek.

-        Kislányom, neked a kifutón lenne a helyed. Egy ilyen szép, és csinos lánynak nem kéne elvesztegetni fiatalságát, holmi izzadó büdös férfiakkal, akik egy labdát kergetnek, mint a bolondok. –megpaskolva apa arcát enyhén célzóan hagyja el ez a mondat a száját.

-        Tudom mama, viszont el akartam mesélni, végre kezdőként léphetek a pályára.

-        Ó drágaságom, tudod, hogy rossz szájízzel, de gratulálok. –szerintem még mindig reménykedik abban nem jön össze számomra a sport karrier kiépítése, hiszen még nagyon csírájában van a dolog. Helyet foglalva a nappaliban, mosolyogva pillantok a tv felé.

-        A fiatal Larissa Morrison is lehetőséget kap, hogy kezdő tizenegybe csatár poszton játszhasson. Kíváncsian várjuk, egy lány milyen újdonságot mutathat nekünk. –megforgatva szemeimet már bánom, hogy bekapcsoltam a készüléket.

-        Nagyanyád bármit mondhat, én büszke vagyok rád. Igaz nem ilyen életet szántunk neked, de megálltad a helyed. –megölelgetve a mindig pipa szagú papát, megpaskolom hátát.

-        Lari ideje mennünk. –szomorú sóhajjal puszilom őket még egyszer végig. Megértem apát is, hisz biztos feszélyezi a közeg anya halála óta, de azért néha lehetne rám is tekintettel.  Nem baj, idő kérdése minden. Már az is fél siker, hogy elhozott hozzájuk a kérésemre. Telefonom ütemes zenéléssel hívja fel magára a figyelmet, barátnőm nevét megpillantva mosolyogva fogadom hívását.

-        Hola Kiscsaj, este bulizunk úgy készülj. –lenémítva a hangerőt, csak reménykedek abban apa semmit nem hallott az egészből. Nem kéne az utolsó pillanatban keresztbehúzni bizalmát. –Jön Matti is, szóval szedd össze magad csajos.

-        Most nem jön össze Hanni, hétvégén meccsünk lesz, ahol kezdő leszek. –visítása miatt el kell tartanom a telefont a fülemtől, bontva a vonalat elégedetten simulok bele az Audi által nyújtotta kényelmes ülésbe.

Chapter 70. -The End

Sziasztok!
Elérkeztünk a záró fejezethez, mely reméljük elnyeri a tetszéseteket. :) A megtekintésünk száma nő, viszont visszajelzésből egyáltalán nem kapunk sem pozitív, sem pedig negatív kritikát, ami kissé elszomorít minket. :/ De sebaj, ettől függetlenül az Again részeit jövőhéttől heti két résszel felteszem, remélem hasonló érdeklődés fogadja.
Köszönünk Nektek mindent, jó olvasást. 
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(El canto del loco- Tal como eres)

Csengőszóra ébredni sohasem volt kellemes. A meg nem szűnő zaj hatására, morogva fordulok hátamra, megmozdulnék, de lábam lüktetése megakadályoz ebben. Valaki kint ráfeküdhetett a csengőre, ugyanis az szüntelenül jelzi, valaki vár ránk lent. Sergio magára kap egy nadrágot, majd lerohanva a lépcsőn, ajtót nyit türelmetlen vendégünknek. Egy fiatal lányt hallok, hangja szokatlanul ismerősen cseng. Felkaparva magamat az ágyról, férjem pólójába bújtatom testem, majd mankóim segítségével elindulok a lépcső felé. A sötét hajzuhatag ismerős, húgom aggódó tekintettel kezd el rohanni felém. Lefagyva pillantok rá, még nem készültem fel a nagy szembesítésre.

-        Lari, hogy vagy? –leülve a lépcsőre szabadjára engedem érzéseimet. Eltelt majdnem egy év úgy, hogy mindvégig haragban voltunk. Ő lenézett engem, és én sem vélekedtem róla másképp. Viszont be kell vallanom magamnak, hiányzott. Hiányzott, hogy végigfecsegjem neki a napjaimat, hogy megosszam vele a bánataimat. Közös számunkat kezdi el dúdolni, kezemet homlokomra téve, nekidőlök a korlátnak. A szövegrésznél már én is beszállok, Sergio halvány mosollyal arcán nézi a két testvér egymásra találását. Ez a szám sok dolgon átsegített már minket, és ez most sem történt másképp. Mosolyogva törlöm le könnyeimet, szívem belül viszont meghasad. Nem törődtem eléggé az emberekkel, Hannah jól mondta. Csakis az önös problémáimmal voltam elfoglalva, és nem tűnt fel, hogy neki is mekkora szüksége van egy segítőkész emberre, akinek ha mást nem, csak kisírhatja magát. Remegő kézzel simítok végig haján, hiányzott már az efféle tisztesség, és tisztaság környezetemből.

-        Szarul, de büszkén. Majd jól leszek, csak idő kell. –halvány mosolyt villantva felé, érdeklődve figyelem az ajtót, melynél ismét egy ismerős ismeretlen kopogtat. –Veled minden rendben? Ronaldo? –az említett személy éppen most lép be hatalmas vigyorral az arcán, és virágcsokorral kezében, majd meglátva feleségét, szemei erőteljes csillogásba kezdenek. Lepacsizva Sergioval, közelebb lép hozzánk, Tessa szájára apró csókot adva, felém pillant.

-        Hogy van az én kedvenc kislányom? –felhúzott szemöldökkel pillantok rá, a jelző, valamint az új becenév furán hat közöttünk.

-        Nem is tudtam, hogy te vagy az új apucim. Tudom, hogy szereted a papás-mamás játékot, de arra ott van a feleséged. –hangos kacagásomtól zeng a ház, barátaim becsatlakoznak vidám pillanataimhoz.

-        Nem akarsz amúgy valami kényelmesebb helyre leülni? –férjem aggódó kérdését meghallva, őszinte, szerelemmel teli mosoly jelenik meg az arcomon.

-        Istenem, végre. –értetlen fejünket megpillantva, kacagni kezd. –Úgy értem ideje volt már lefeküdnötök, csak azért volt köztetek feszültség, mert Ramos kanos volt. –homlokomra csapva, felkacagok a képtelen ötleten. Igazából mindvégig én voltam a hibás, én gyártottam a gondokat, ő mégis itt van mellettem. –Na, de gyere Tess, menjünk haza, hagyjuk a turbékoló párt kettesben. –fejcsóválva hallgatom drága barátom szavait, bár lehet jobban is teszi, ha most lelép, és megkímél perverz beszólásaitól. Mosolyogva emelem fel kezemet, férjem könnyed mozdulattal emel fel, majd már indulna is vissza hálószobánkba, ám hasam korgása megakadályozza ebben a tettben.

-        Mit együnk? –egyszerű kérdés, gondolataimban mégis rengeteg lehetőség felsorakozik.

-        Hm. Mondjuk csokit, csokival. –megnyalva a számat, apró puszit adok nyakára, majd kislányos tekintettel várom, hogy a konyhába tudhassam magamat.

-        Azért remélem, nem akarsz gurulni, mert akkor sajnos nem beszélhetek veled többet, és még azt is le kell tagadnom, hogy ismerlek. –feje felé glóriát rajzolva, megfogom a közelemben található első tárgyat, és hozzá vágom.

-        Nem vagy vicces, jó lenne, ha megemberelnéd magad, és igazi férfiként viselkednél. –hátrébb csúszva a pulton, boldog mosollyal arcomon tudatom magammal, még most is ugyanannyira vágyik rám, mint tegnap este. Felhúzva szemöldökömet, incselkedve tekintek végig rajta, majd mikor közelebb lép hozzám, hasamra nézek. –Éhes. Éhes. Éhes! –kisgyerekeket megszégyenítve rinyálok a pulton ülve, Sese viszont nevetve lép a hűtőhöz.

-        Kakaót csináljak a kis betegnek? –gyors bólogatás közepette dúdolom adott kedvenc dalomat, valahogy hiányzott már ez az idillikus állapot. Most kicsit olyan érzésem van, mintha most ismertük volna meg egymást. Ugyanolyan perverzek, gyerekesek vagyunk, mint három évvel ezelőtt.

(*)

(Carlos Vives, Sebastian Yatra - Robarte un Beso)

A hetek teltek-múltak, bármivel is próbálkoztak a srácok, egyszerűen nem tudtak kirángatni a megszokott, monoton hétköznapok unalmas perceiből. Bárhova akartak hívni, mindig nemet mondtam, pedig kisebb-nagyobb segítséggel, de már tudtam mankó nélkül közlekedni. Két és fél hónap telt el a műtétem óta, és az igazi letargia még talán csak most ért utol. Egy hónap edzés, testmozgás nélkül, borzasztó. Igaz, Sergio mindent megtett azért, hogy legalább egy kicsit fitt maradjak, de ő sem megváltó, az egyszer már biztos. Összeroskadva ülök a fürdőszoba csempéjén, szívem hevesen ver. Rengeteg dolog történt velem az utóbbi időben, és a menstruációm is késik. Utána számolva rájöttem, hogy már egy hónapot kimaradt, és az örömök közepette fel sem tűnt, hogy efféle problémám lenne. Annyira megszokottan teltek már a hétköznapok, hogy fel sem fogtam a női lét borzalmas pillanatainak hiányát.

-        Lari! Hol vagy? –a nyitott ajtó következtében férjem elég hamar kiszúr, amint naptárral az ölemben, támaszkodok a kád oldalánál. –Mi a baj kincsem?

-        Nem akarom, hogy feleslegesen beleéld magad, de késik, és eddig soha nem késett. –habogva beszélek, ugyanakkor lelkem szárnyal a boldogságtól. Ideje volt felnőnöm ahhoz a feladathoz, hogy anya legyek. Sese lehajolva hozzám, kezét derekamra teszi, majd felhúzva magához, szenvedélyesen megcsókol. –El kell mennem az orvosomhoz. –bólintva egyet talpamra állít, majd tornacipőmért rohanva, segít felvenni. Felkapva az ölébe, egészen a kocsiig rohan velem, az ajtó csukása útközben megtörtént. Csillogó szemekkel pillant rám, fogalmam sem volt arról, hogy neki ekkora örömöt jelentene egy kisgyerek.

Belépve a kórház ajtaján, férjem előre siet. Ezzel csupán annyi a probléma, hogy kezemet fogva, húz maga után. Felszisszenve bokámhoz kapok, ijedt tekintettel fordul hátra. Fejéhez kapva elnézések sorozatába kezd, de fejrázás közben tudatom vele, semmi gond. Pár percre helyet foglalok a kényelmetlen műanyag székeken, többen érdeklődve tekintenek felénk. Bokámon lévő vágás erősen lüktet, a hosszú ragasztócsík a Converse cipőm ellenére is kilátszik. Még az idióta is felfogná, valami komoly gonddal küszködök jelen pillanatban is. Szemeimet lehunyva, egy halk kisfiú hangot hallok meg, az apró léptek felénk közelednek. Pilláim szétrebbennek, a meccsről megismert kisfiú, Alarico néz velem farkas szemet. Hatalmas mosollyal az arcán engem bámul, leguggolva elém, kezét bokámhoz érinti. Szája sírásra görbül, de megemberelve magát, igazi férfiként viselkedik.

-        Szia. Megismersz még? –fél szemmel Sergiora pillant, viszont a szemében látható csillogás csak akkor jelenik meg, ha rám néz.

-        Hogy vagy Alarico? –a tudat, hogy tudtam a nevét, felbecsülhetetlen most számára, és ez az arcára van írva. Hihetetlen, hogy mekkora örömöt tudunk okozni egy-egy kérdéssel, vagy érdeklődéssel, amit komolyan is gondolunk. –Mit keresel te a kórházban? –egy fekete ruhás nő lépdel mögötte, hivatali ruhában. Ijedten pillantok rá, fogalmam sincs, mit akar tőle.

-        Te hogy vagy? Visszatérsz még? –reményteli tekintetét nem tudom figyelmen kívül hagyni, viszont semmilyen pozitív reménysugárral nem tudok szolgálni neki, és ez fáj most a legjobban. Szám legörbül, fejcsóválásom következtében apró kezeket érzek derekam körül. Rico átölelve, mosolyogva kezd suttogni. –Örökre te leszel a példaképem, tudom, hogy ha rajtad múlik, vissza fogsz térni a pályára. –nem várja meg, hogy reagálhassak mondandójára, futásnak ered. A hölgy csak pislogni tud, lefagyva tekint ránk.

-        Elnézést, Ön a rokona Alariconak? –sajnálattal telve rázza meg a fejét, egy névjegykártyát elővéve, átnyújtja nekem. „Gyámhivatal”. A nő neve alatt csupán ennyi áll, utána lépkedve megállítom.

-        Mi történt?

-        A szüleinek balesete volt. Alarico Villagómez árva lett. –könnybe lábadt szemekkel pillantok férjem felé, aki gyorsan mellénk lépve határozott kijelentését mondja el a fekete ruhás hölgynek.

-        Szeretnénk örökbe fogadni. –szívem hevesen ver, félek az elutasító választól.

-        A számom megvan, keressenek fel. De most mennem kell. Viszont látásra! –valamiért kegyetlen tekintetében egy kis boldogságot véltem felfedezni, hogy legalább egy kisfiút megmentettünk a süllyesztőtől, hiszen az ilyen árvaházakban nagyon csekély az esély arra, hogy pont egy hat év körüli fiút fognak hazavinni. Immáron már lassú léptekkel indulok újra útnak, felkeresve kezelő orvosomat, kimért beszédbe kezdek.

-        Jó napot kívánok Doktor Úr! Ha jól számolom, több mint egy hónapot késik a menstruációm. –az orvos szakszerű vizsgálatba kezd, férjem úgy döntött, inkább megvár kint a váróban. Jól esett az a törődés, amit most nyújtott számomra. Tudta jól, hogy Rico már a meccs napján szívemhez nőtt, csak miatta hajtottam annyira, hogy sikeresen hozzuk le az egészet. Nem akartam, hogy csalódott legyen.

-        Nos, valóban Morrison kisasszony. Egy kisbaba növekszik a szíve alatt. Most tizenegy hetes, ami annyit jelent, hogy május 31-e körül fogant meg a gyermek. –egy alapvető ultrahangos vizsgálattal kiderítette, hogy a hosszú idő eltelte után, a második együttlétünk alkalmával hoztuk össze a kicsi Ramos Morrison babát. Boldogságom, amit most, ebben a pillanatban érzek, felbecsülhetetlen. Hihetetlen, hogy egy kisbaba, és a kiegyensúlyozott élet mennyire meg tudja változtatni az ember nézőpontját. Megkapva a papírjaimat, hatalmas mosollyal bicegek ki az ajtón, majd Sergio ölébe vetve magam, egyetlen mondatot súgok a fülébe.

-        Másodjára hatásos voltál, kisbabánk lesz, és remélhetőleg egy kisfiúnk.  –szenvedélyes csókot váltva, az összes érzésünket belesűrítjük ebbe az egyetlen kontaktusba. –Tetszik, amikor mosolyogsz, és szeretem, ha én vagyok az oka. –kézen fogva indulunk útnak, mely sokkal szebb, és örömtelibb jövőt ígér nekünk…

(Tessa)

Amikor Adan kimondta, hogy mi a bajom azt hittem, hogy lefordulok a székről. Eléggé vizuális típus vagyok így , amint meghallottam, hogy csonttumor körülbelül az egész elétem lepergett előttem és csak a vékony, csont és bőr Tessát láttam a szemem előtt lebegni. Nem figyeltem arra, amit még utána mondott csak szorítottam Ronaldo kezét és hálát adtam, hogy mellettem van. Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküle. Voltak és valószínűleg még lesznek is mélypontok a házasságunkban, de semmi sem tökéletes, ahogy a mi házasságunk sem. Természetesen a tudatomig az, hogy Adan azt mondta „korai stádium” nem jutott el, én pedig arra gondoltam egyet s mást szeretnék még megélni. Szeretnék még gyerekeket. Szeretném látni, ahogy felnőnek, hogy járnak oviba, hogy járnak iskolába. Hogyan lesznek édes kisgyerekből vagány és édeskamaszok. Szeretnék mellettük lenni, amikor szomorúak és amikor vidámak. Szeretném látni még az unokáimat is felnőni. Az nem lehet, hogy az én filmemnek itt legyen vége.

Az arcom valószínűleg egyenlő színű lehetett a kórterek fehérre meszelt falaival, ugyanis amikor magamhoz tértem a bambulásból és az elgondolkozásból Ronaldo kezét szorítottam, aki az arcomat simogatta Adan pedig egy szívószállal próbált meg valami folyadékot a szervezetembe juttatni kisebb nagyobb sikerrel.

-          Tessa. Életem figyelsz rám? Vagy figyeltél arra, amit Adan mondott? – szabad kezével a szemem előtt lóbálta meg a tenyerét majd, amikor végre pislogtam kettőt letörölt pár kósza könnycseppet amelyek végigszántottak az arcomon, és amiről persze egészen eddig nem is tudtam, hogy ott vannak.

-          Persze itt vagyok, csak én, én kicsit elgondolkoztam és tudod az észjárásom. – próbáltam szabadkozni, de senki elől nem kellett rejtegetnem az érzéseimet, mindketten pontosan tudták, hogy mit is érzek abban a percben. Adan azért mert valószínűleg sajnos sok ilyen hírt kellett már közölnie, Ronaldo pedig már ismer, mint a tenyerét. Tudja mikor mit és hogyan érzek. Az emberek, ha azt hallják, hogy tumor rögtön megijednek és ez alól én sem vagyok kivétel.

-          De amint mondtam Tessa, korai stádium. Rendszeres és megfelelő kezelések által ez az egész gyógyítható. Nem kell rögtön arra gondolni, hogy pár héten belül meg fogsz halni, mert ez nem igaz. Időben észleltünk mindent és semmi baj nem lesz. Én itt vagyok, a férjed itt van és gondolom az egész családod melletted áll. – család. Érdekes hiszen családomnak és már a férjemet Cristiano Ronaldot és a kislányomat Alejandra Catalinát tekintem, de mellettük ott a vérszinti rokonom is, a nővérem Larissa.

-          Adan megbeszélhetünk akkor egy következő időpontot? Most fontos elintéznivalóm van, ami nem tűr halasztást. – Ronaldo kérdőn nézett rám, viszont én nagyon jól tudtam, hogy mit is akarok csinálni, és hogy mit is kell most csinálnom. Sokáig hanyagoltam és halogattam azt, hogy mindent rendbe hozzak Larival, de ez a tumor még akkor is, ha korai stádiumban jár ráébresztett, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy kizárjunk embereket az életünkből.

-          Persze Tess semmi akadálya. Üzenetben értesítelek majd a részletekről, addig pedig vigyázz magadra. – egy intés után szélsebesen kezdtem el férjemet húzni magam után. Most nem érdekeltek sem a fotósok, sem a tolakodó paparazzik.

-          Most… Én szeretnék egyedül menni. Rendbe kell hoznom mindent. – kissé könnybe lábadt a szemem, amikor belegondoltam, hogy mi vár még rám, ami Roninak is feltűnt, de csak mosolygott és adott egy csókot.

-          Vigyázz magadra szerelmem. – egyszerű szó, óriás jelentéssel. Sosem tudtam, hogy mivel érdemeltem ki ennyi szeretetet a kezdeti undok viselkedésem után, de nagyon reméltem, hogy jó pár ilyenben lesz még részem az életem során.

Olyan gyorsan szedtem a lában, ahogy csak lehetett. A korai órák miatt még alig lepték el a fővárost a turisták és a város lakói így könnyedén előzve szaladtam közöttük. Olyan régen megbántottam már a testvéremet, hogy reméltem, hogy lesz rá esélyem, hogy az egészet rendbe hozzam. Reméltem, hogy én is úgy hiányzok neki, mint ahogy ő is nekem. A lakáshoz érve nem húzhattam, halaszthattam az időt. Tudom, hogy nem fogok meghalni, de a rák nem válogat, így nem tudhattam melyik az utolsó perc számomra, az ajtónyitás után pedig, amint megláttam Larissát a lelkem összeszorult és azt tettem, amit a szívem diktált. kedvenc dalunk után pedig nem volt kérdés számomra sem, hogy ő is ugyanígy érzett, ahogyan és is. Az idilli testvéri pillanatot Mr. Romantikus Ronaldo szakította félbe és egy nagy csokor virággal és persze egy hozzá és Lari kapcsolatához illő beszólással.

(*)

(Sonny With A Chance theme song)

Egy percet nem tudtam aludni. Első nap a színészek világában. Nem szeretem a konfliktust és a nagyképű embereket, így reméltem, hogy a kollegáim a nagyképűnek és egoistának eltűntetett szereplők valóban csak a vásznon alakítják azt a viselkedést, amit a sorozatban kell majd megformálniuk. A producer persze majd kiugrott a bőréből, amikor meglátott, majd egyből el is irányított a sminkesek felé. Hihetetlenül izgultam, hisz voltak már színészi szerepeim, de egy sorozat az más, ott a nézők hétről hétre vagy esetleg napról napra követik az általad megformált karakter életét és vagy szurkolnak neki vagy ellenkező esetben pedig semmilyen érzést nem váltanak ki belőlük. A mai napot teljsesen a főcímdal feléneklésének illetve kis videójának a felvételéről szólt, amit hihetetlenül élveztem. Nem azért, hogy én voltam a középpontban, hiszen a karakterem neve a sorozat címében is benne van, hanem mert végre bizonyíthatom azt, ami olyan régóta bennem lapult. A sorozat története alapján egy tinédzsert kell alakítanom, így a sminkeseknek bele kellett húzniuk, de a gyerekes arcom szerencsére sokat segített nekik, így minden a legnagyobb rendben ment, sőt még annál is jobban, hiszen mindenkivel sikerült összebarátkoznom, így még jobban telt a forgatás.

-          Megjöttem életeim. – óriási ordítások közepette léptem be az ajtón és alig vártam, hogy végre elmesélhessem a rövid, de egyben igen velős beszámolómat a családomnak a tartalmas mai napomról.

-          Itt vagyunk. Nézd mit tud a kislányunk anya! – le sem vettem a szemem a hang forrása felől és, amikor megláttam az én aranyos családom rögtön fülig ért a szám. Ronaldo a kislányunk két kezét fogva vezette le őt a lépcsőn, amin saját lábán lépdelt le. Nem hittem a szememnek. Az ilyen első pillanatok melengetik az ember szívét a legjobban.

-          Kicsim gyere ide anyához. Hoztam neked valamit. – egy kis dobozt vettem elő a táskámból majd a kezemben szorongatva azt vártam, hogy Cata a lépcső aljától egyedül jöjjön elém.

-          Hiányoztál mami. – óriási cuppanós puszikkal való üdvözlés után átadtam a kis dobozt is, amit gyerekhez méltóan Catanak fél perc alatt sikerült kibontania. A dobozban egy kis medál volt melyre Ronaldo és az én monogramom volt gravírozva. Ugyanilyen medálom van nekem is és Ronaldonak is. – Ez olyan, mint nektek. Én is felnőtt leszek. Nagylány, mint ti.

-          Te is hiányoztál nekem prücsök, de ne legyél még felnőtt. Maradj te az én kis kicsike lányom. – Ronaldo hirtelen felkapva az ölébe Catát beszélni kezdett hozzá, én pedig nem tudtam nem rájuk figyelni. Az a tekintet, ahogy egymásra néznek minden kincset megért.

Most éreztem azt, hogy megérkeztem, ott vagyok, ahol lennem kell. Van egy szerető feleségem és egy csodaszép kislányom. Tökéletesen halad a zenei karrierem és főszerepet kapta egy sorozatban. A testvéremmel pedig végre rendeződött minden félreértésem, amit az évek alatt felhalmoztunk. Ebben a pillanatban éreztem azt, hogy tökéletes életem van.

Vége

Chapter 69.

Sziasztok!

Elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez, már csak egy hét, és befejezzük a második részt. Kicsit fáj érte a szívem, de rengeteg ötletünk van Tessával, de mindezek előtt az első rész újraírását már elkezdtem, heti két résszel fogok érkezni.

Addig is jó olvasást, szép estét Nektek!

Puszi Lari, Tessa.:)

(Ronaldo)

Hihetetlen öröm volt számomra az, ahogy Tessa a sorozat szerepének megkapása miatt örült. Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára így, amikor majd kiugrik a bőréből.

-          Kicsim ezt meg kell ünnepelnünk. Öltözz asszony elviszlek vacsorázni. – bolondoztam egy kicsit vele, ami miatt olyan édesen nevetett fel, hogy valószínűleg Barcelonában is hallották.

-          Asszony? A kutyának meg tessék? – nevetve fordult felém majd egyet a mellkasomba bokszolva leült a kanapéra. – Mi lenne, ha inkább itthon maradnánk? Főznénk ketten valamit aztán csak simán, semmi nagy felhajtás nélkül itthon megennénk? Most nincs kedvem a sok fotóshoz és újságíróhoz, akik percenként akarnak veled interjút készíteni, a visítozó lányokról és fiúkról pedig nem is beszélek. – valójában Tessának teljesen igaza volt. Ha kimozdultunk folyton ezzel kellett szembe néznünk. Azzal, hogy híres emberek lettünk semmi magánéletünk nem lett. Bólintva egyet felsegítettem őt majd a konyhába sétáltunk.

-          Na és mi legyen az ünnepi vacsora? – megvonta a vállát én pedig kinyitottam a szekrényt és a hűtőt feltérképezni, mi is van itthon, miből lehet gazdálkodni.

-          Nem tudom, én vagyok az ünnepelt neked kell választanod. – mosolyogva nézett rám miközben én leltároztam a szememmel. Felült a pultra majd mosolygás közben engem figyelt amerre csak mentem.

-          Miért mosolyogsz és bámulsz egyszerre? Megszoktam már, na de ennyire nézni? – játékosan hátra dobtam nem létező hajam, majd gyorsan kezdtem el rebegtetni a szempilláimat, miközben őt néztem. Persze majdnem leesett a pultról annyira nevetett rajtam.

-          Sosem tudok betelni veled. És persze jogom is van, hogy akár egész nap téged nézzelek. Tudod holtomiglan, holtodiglan. – felemelte a kezét majd a gyűrűsujján lévő gyűrűt megütögette, hogy nyomatékossá tegye mondanivalóját.

-          Na jó inkább főzzünk, mert a végén még éhen fogunk halni. – egy gyors lopott csók után odaléptem a szekrényhez és egy tésztát tettem ki találomra az asztalra ezzel is eldöntve, hogy igazából mit is főzzünk.

A vacsora elég jól sikerült, persze nem igazán nekem köszönhetően, aki majdnem felgyújtotta nem csak az egész konyhát, de a házat is. Ki hitte volna, hogy egy főzéshez használt eszközre tesznek műanyag részt, amit nem szakad a gáz közelében hagyni…. Persze feleségem időben hárította a problémát a pohár vízzel, amit éppen ivott. Utána viszont már nem tudtuk a sok bortól eldönteni, hogy sírjunk, vagy éppen nevessünk ezen az egész helyzeten. Éjszaka viszont nem aludtam olyan jól, mint amilyen jól általában egy fél üveg bor után szoktam. Tessa egész éjszaka forgolódott és valószínűleg rosszakat is álmodhatott, én pedig nem tudtam így aludni, hogy láttam rajta, hogy valami gyötri őt még álmában is. Többször is felkeltettem, hogy nyugodtan aludhasson vissza, de a vége mindig az lett, hogy rosszat álmodott, vagy egyszerűen csak rosszul aludt. A hajnali órákban már nem nagyon tudtam visszaaludni az éber alvásomból, így lementem, hogy összedobjam a reggeli indító kávénkat. Tessának egy finom latte machiatot magamnak pedig csak egy egyszerű eszpresszó kávét. Természetesen a feleségem lattéja nem igazán úgy nézett ki, mint ahogy ő azt el tudja magának készíteni, de teljesen biztos voltam benne, hogy az igyekezetemet értékelni fogja.

-          Jó reggelt kedvesem. – a reggeli lapokkal és a kávéjával ültem le az ágy szélére, és még fel sem kellett ébresztenem. Valószínűleg már egy ideje ébren volt.

-          Köszönöm a kávét kincsem és a lapokat is, persze igen azokat is köszönöm, tényleg. – eléggé hebegett habogott, amint az újságot a keze közé vette, aztán megértettem, hogy miért is volt ez, amint megláttam a címlapon a testvére nevét és képét. A különféle bulvár és pletykalapok amúgy is előszeretettel veszik elő a focistákat, de Lari, mint egy koedukált csapat tagja még nagyobb célkeresztben van.

(Tessa)

(Nagy Richárd - Kincsem)

Megrázó volt a lapokban is viszont látni a testvéremet, amint szenved. Persze, amilyen szívtelenek az újságírók minden egyes képkockát kifényképeztek a felvételből és leközölték az összes újságban, de így látni ezt felért egy kínzással. Rég volt már mikor testvérként szóltunk egymáshoz és ez most neki is ugyanolyan nehéz lehet, mint nekem. Neki a bokájának a gyógyulásával, nekem pedig valószínűleg a daganattal kell szembe néznem, de persze nem ejtettek minket a fejünkre, úgyis találunk mindenre megoldást.

-          Na jó én elmegyek tusolni, addig még kávézz és legalább gondolatban rakd össze mit akarsz felvenni, mert ha majd a zuhany után találod itt ki nekem sosem indulunk el. – nevetve adott egy puszit a homlokomra majd hátat fordítva a fürdő irányába indult el. Meg akarja ismerni Adant és további vizsgálatokat szeretne minél előbb és persze az eddigiek kiértékelését, még azokat is, amelyeket az ő orvosai készítettek, hogy megtudjunk valami konkrétat ezzel a talán daganatos betegséggel kapcsolatban vagy talán nem daganatos betegséggel. Igazából még ez sem a legtisztázottabb tény, ami azt illeti.

Amíg Ronaldo a fürdőbe ment, ami nála lesz vagy fél óra én még kiültem a teraszra kicsit, hogy tovább olvashassak. Egyszer nagy felindulásból elővettem a telefonom, majd tárcsáztam és már hívtam is. Nem bírtam már ezt, ki tudja, hogy mi lesz velünk. Mennyi időnk van még arra, hogy ezt az egészet tisztázzuk és megbeszéljük, mint ahogy azt a jó testvérek is szokták csinálni. A vonal másik végén viszont senki nem válaszolt. Sőt igazából ki sem csöngött a telefon, mint amikor ki van kapcsolva. Szomorúan tettem le, de egy üzenetet mindenképpen írtam, hátha csak a lemerült telefont próbáltam meg elérni. Miután eltettem az újságot, hogy ne is lássam utam pedig a gardróbba vezetett. Egy gyors farmer póló összeállítást varázsoltam elő a szekrényből, majd a földszinti fürdőt használva körülbelül tíz perc alatt el is készültem. Nem akartam nagyon kiöltözni, ugyanis a vizsgálatok miatt úgyis csak össze vissza kell húzogatni mindent. Persze, ami alatt én elkészültem férjem még mindig a fürdőben szöszmötölt így kénytelen voltam már szólni neki.

-          Ronaldo. Kicsi szívem. Ideje lenne indulni, mert itt fogok megöregedni az ajtó előtt téged várva. – ököllel hármat ütöttem az ajtóra, hogy érezze a helyzet komolyságát, de azért hangom elárulta, hogy csak bolondozok vele.

-          Jó munkához idő kell. – ebben a pillanatban kilépett egy oldalára csavart törölközőben, széles vigyorral és csurom vizes hajjal.

-          Ez komoly? Ennyit sikerült zuhanyozni, amíg én teljesen menetkészre varázsoltam magam? Hát jó. Ha nem készülsz el öt percen belül itt hagylak és egyedül megyek. – hogy tényleg megerősítsem a mondandómat a táskám és a kocsikulcsaimat a kezembe vettem, majd lassan sétálva elindultam a földszint felé. Nem voltam ilyen téren szívbajos, nem egyszer fordult már elő, hogy a hosszú készülődése miatt ugyanazon helyre két kocsival és két időpontban érkeztünk. Most viszont vagy nagyon parázott, hogy itt hagyom vagy csak szimplán sikerült elkészülnie, de négy perc után már meg is jelent a lépcsőfordulóban.

-          Remélem most azért nem hagytál volna itt. – a kocsikulcsokat kivéve a kezemből a garázsban álló autó vezető üléséhez indult én pedig követve őt beszálltam az anyósülésre mellé. Mosolyom nem volt már olyan őszinte, mint bent a lakásban, de mindent próbáltam leplezni.

-          De, simán itt hagytalak volna, olyan vagy mint egy menyasszony, de szerintem még többet is készülődsz. – kijelentésemre csak nevetés volt a válasz a kórházig pedig csendben tettük meg az utat, most egyikünk sem akart semmiről beszélni, csak a halkan szóló rádió hangját hallgatni. A parkolóban megállva, már rutinosan indultam el a rendelő felé immáron férjemmel az oldalamon. 

-          Jó reggelt Hölgyem! – amint beléptünk az ajrón Ronaldo csak úgy húzott maga után, nagyon szerette volna már tudni, hogy mi is a baj én viszont annál kevésbé szerettem volna.

-          Jó reggelt Daisy. Adan már írt, hogy vár minket. – a recepciósnak köszönve egy bólintással enged be minket, én pedig kocogó térdekkel mentem előre férjem előtt. Nem voltam még felkészülve a válaszokra, amiket kapni fogok.

-          Jó reggelt Tessa, Ronaldo! – férjemmel udvariasan kezet fognak majd Adan hellyel kínált minket, de látszott, hogy ő sem akarja már tovább húzni az időt. – Na jó, nem nagyon akarok itt mellébeszélni. Nagyon sok vizsgálatot csináltunk mi is itt a kórházban, és ti is a másik intézményben, amiből már volt alapunk, hogy egy nagyon jó képet összetegyünk arról, hogy most végülis hogy állunk és mi is a baj. Szóval az MR vizsgálat és néhány szövettani eredmény az, ami most a legjobban megmutatta nekünk, hogy mi a helyzet és ezek alapján tudtuk a teljes diagnózist felállítani. – úgy szorítottam Ronaldo kezét minden egyes mondat kezdetén, amit Adan mondott, hogy nem voltam benne biztos, hogy ebből a kórteremből, nem-e egy másikba megyünk, mert eltöröm majd a férjem kezét. – Tessa neked egy korai stádiumban lévő óriássejtes csonttumorod van…

(Larissa)

(Cásate Conmigo - Silvestre Dangond Ft. Nicky Jam)

Letelt a tíz nap, gyógytornán megfelelően teljesítettem ahhoz képest, hogy lelki világom titkon a romokban hever. Megszenvedtem azzal, hogy legalább mankóval tudjak sétálni a folyosón, de minden könnycsepp megérte, hiszen végre elhagyhatom ezt a nyomasztó épületet. A barátaim rendszerint bejártak hozzám, búslakodva, mégis hatalmas mosollyal az arcukon hozták a szebbnél-szebb virágokat, és a legfinomabb csokikat. Jól esett az efféle törődés, ámbár lelkiismeret furdalás miatt történt mindez, de akkor is, legalább rájuk számíthattam. Húgom megtudta egy interjúból, hogy mi történt velem, viszont egyedül férjemmel beszélt, még csak be sem jött a kórházba meglátogatni.

-        Mehetünk? –a doki szó nélkül hazaengedett, a mai nappal megkaptam kórlapomat is. Látta rajtam a kitartást, miszerint minél hamarabb fel akarok épülni. Apró bólintásom következtében férjem felsegít, mankóimat kezembe adva, lassú léptekkel indulunk el az autó felé. Bőröndjeim kezében vannak, mégis minden lépésemet óvakodva nézi végig. Rengeteg riporter vár már ránk az ajtó előtt, de tudomást sem véve róluk, csak sétálunk tovább.

-        Nem értem miért nem tudnak békén hagyni.

-        Sajnos még vár rád egy sajtótájékoztató is, ha már jobban leszel. –szám lebiggyed, nem szeretném nyilvánosság előtt bejelenteni, hogy vissza kell vonulnom. Arra még nem lennék képes, hiába tudom, hogy rengeteg focistával megtörtént már mindez, én nem tudom feldolgozni. Az anyagi gondoktól egyáltalán nem félek, tekintve arra, hogy jó fizetést kaptam, van pár millió megtakarítás a számlámon is.

-        Tessa nem keresett? –egy ismeretlen készüléket kap a kezei közé, majd átnyújtva nekem, eligazítást tart.

-        Rengeteg ember megszerezte valahonnan a telefonszámodat. Nem tudom ki adhatta ki nekik, de inkább lecseréltem a készülékedet. A fontos embereknek elküldtem üzenetben az új számodat, viszont Hannah, Daniel nem kaphatja meg. –a nevek hallatán gyomromban egy hatalmas görcs keletkezik. Bár Dannel már semmi problémám nincs, akkor is afféle félelem cikázik végig a testemen, ha erről a két személyről szó esik.

-        Tessa?

-        Ja, igen. Keresett, de mikor mondtam, hogy megyünk haza, letette a telefont. –csalódottságomban az ablak felé fordulok. Eltávolodtam egyetlen húgomtól, és úgy érzem, ezért is én vagyok a felelős. Nem kellett volna annyiszor letámadnom, hiszen kapcsolatunk igaz nem indult jól, de annál kiegyensúlyozottabbak lettünk.

(*)

Az út rettentően hosszúnak bizonyult, bár csak Barcelonából jöttünk Madridig. Belépve házunk ajtaján, Sergio édesanyjával nézek farkasszemet. Mosolyogva lépked felém, óvatosan magához ölelve két puszit ad arcomra. Kedves természetével felvidít, kicsit hiányzott már az életemből egy gondoskodó édesanya. Lehuppanva a kanapéra, lábamat óvatosan felhelyezem az üvegasztalra. Új telefonomat nyomkodva, elégedetten figyelem a számok listáját. A holland focistáktól kezdve, Barcelonáig, mindenki száma el van mentve, örülök, hogy Sergio nem szelektált az engedélyem nélkül. Kiskutyáim felpattanva mellém, fejüket ölembe helyezik. Hatalmas mosollyal az arcomon simogatom buksijukat, elégedettség tölt el, hogy ők mindig mellettem lesznek. A kutyák a leghálásabbak az összes élőlény közül.

-        Szépségem, nem vagy éhes? –Sese hátulról átkarol, fülembe suttogva a szavakat, kiráz a hideg. Megcsóválva a fejemet, elégedetten bújok karjai közé.

-        Larissa drágám, nem érdekel, hogy nem vagy éhes. Enned kell! –grillezett csirkemellet salátával pakol le elém, a tálcán rengeteg finomság található. Hangos sóhajjal emelem számhoz a villát, a két kis ördög ugatva nézi, ahogy falatozok. Hatalmas darabot leszakítva a húsból, odaadom nekik, majd kezemet számra téve mutatom, maradjanak csendben. –A kutyáknak van másfajta étel, ezt neked kell megenned. –csalódott sóhajjal folytatom az evést, Sergio tányérjára átcsempészve egy kis salátát, elégedetten rakom le a tálcámat.

-        Köszönöm Paqui. –kedves mosolyt felvillantva, karon ragadom férjemet. Gyors léptekkel indul meg előttem, fogalma sincs hova igyekszem. A mankóval való járásomat megnehezíti, hogy házi kedvenceim lábaim alatt szaladgálnak. Sese lehajolva, mind a kettőt felkapja az ölébe. Nevetségesen fest egy ilyen férfi, két kis ölebbel. Kilépve a hátsó tolóajtón, egy félreeső sarok felé araszolok.

-        Mit tervezel?

-        Mondd, hogy van nálad cigi. –reményteli tekintettel pillantok rá, felső zsebéből hatalmas sóhajjal vesz elő egy doboz Marlborot. Fejcsóválva pillant rám, miközben óvatosan megpróbálok lecsúszni a fal tövében. Megfogva derekamat megállásra késztet, számra adva egy apró csókot, leül a földre, és ölébe ültet. Hálás tekintettel nézek rá, végigsimítva kissé borostás arcán, elégedetten lélegzem be illatát. –Köszönök mindent. –derekamat erősen megszorítva, megengedi, hogy meggyújtsam a kis méregcsíkot. Tudom, hogy nem tesz jót, mégis most szervezetem kiált érte. Mély levegővétel után, a káros füstöt felfelé fújom. Egy mérges hang üti meg a fülemet, ami a hátsó ajtótól indul, de egyre közelebbről lehet hallani. Elnyomva a csikket, kifricskázom a kerítésünkön túlra, majd a már megszokott szőke hajzuhatagot pillantom meg.

(Nicky Jam-Travesuras)

-        Sziasztok, galambocskáim. –nyájas hangjától a hideg kiráz, közelebb húzódva férjemhez, megvetően pillantok fel rá.

-        Mit akarsz Hannah?

-        Elmondani a történetemet. –hátradobva haját megáll mellettem, majd elégedetten pillant végig sérült bokámon.

-        Tönkretetted az életemet, minden ok nélkül. Innentől kezdve ne csodálkozz, ha nem vagyok kíváncsi rád.

-        Fogalmad sem volt arról, hogy mi zajlott a hátad mögött. Ha jó barátnő lettél volna, és figyeltél volna a környezetedben élő emberekre, rájöttél volna, hogy Andrewval viszonyom volt. Szerettem őt Lari, érted? Szerettem. Elvesztettem azt a férfit, aki sokat jelentett nekem, és mindez miattad, csakis miattad történt. Azért, mert makacs vagy és önfejű, és egy igazi hisztis picsa. Nem tudtad volna elfogadni a kapcsolatunkat, ezért apád dobott engem a halála előtt. Ha jobban figyeltél volna rá, még ma is itt élne köztünk, de nem, neked mindenféleképpen el kellett őt hanyagolnod azért, mert a szánalmas kis életed fontosabb, mint bárki másé. Gyűlöllek! –lesokkolva, könnyeimet nyeldesve hallgatom végig egykori legjobb barátnőm monológját. Valóban még csak sejteni sem sejtettem, hogy viszonya volt az édesapámmal. Bár abban igaza van, hogy ha megtudtam volna, biztos leállítom őket. Szólni akarok, beszélni akarok Hannahhoz, de sarkon fordul, és elhagyja a házunkat. Paqui szótlanul áll, és bámul minket, szerintem lesokkolta ez a nyílt beszéd, ami most lezajlott barátnőm életéről.

-        Gyere kincsem, menjünk be. Pihenj egy kicsit. –Sergio nyugtatóan simogatja hátamat, vállamra apró puszikat adva segít felállni. Lábaim remegnek, kezemmel nem tudom normálisan megtartani magam. –Anya, fogd meg a mankóit. –Paqui elveszi tőlem a nehezítő elemeket, mire Sese rögtön az ölébe kap. Bal lábamat lógatva, a fájdalom egyetlen pontra összpontosul, férjem karjába harapva tűröm, hogy felérjünk az emeletre. Lerakva a hatalmas franciaágyra, leveszi kiscipőmet a lábamról.

-        Fürödni szeretnék. –hatalmas szemekkel nézek rá, tudom, hogy a varratot még nem érheti víz, de le szeretnék legalább zuhanyozni.

-        Rendben, csinálok vizet. –kérlelő tekintetemet meglátva felsegít az ágyról, derekába támaszkodva lassú léptekkel indulok el a fürdő felé. A kád szélére leülve, nézem férjem szakszerű mozgását. Hihetetlen mennyire megtanulta már, hogy milyen vízben szeretek fürdeni. Türelmetlenül nézek rá, kezemet felemelve jelzem, vegye le rólam felsőmet. –Biztos ezt akarod? –hangos nyeléssel jelzi, számára ez most hatalmas megpróbáltatás. Lehúzva magamhoz ajkaira tapadok, mézédes csókja megrészegít. Forró bőrömön végigsimítva, eltűnteti rólam a vékony anyagot, ostrom alá véve nyakamat, halk nyögéseket csikar ki belőlem. Régóta vágyom már az érintéseire, arra az érzésre, amit csak ő tudott kihozni belőlem. Szerettem őt, és ezen semmi, és senki nem változtathat. Hangos kopogás szakítja meg cselekedetünket, Sergio mérgesen csap a falra.

-        Sergi, el kéne érnem a vonatot. –halkan nevetek édesanyja időzítésén, ha náluk aludtunk is meg tudta zavarni az idillikus állapotot.

-        Menj nyugodtan, addig óvatosan pancsolok egyet. –kedves mosollyal nézem kissé csapzott fejét, vággyal ködös tekintetét megvillantja, majd egy apró csók után kisétál a helységből.

(Maite Perroni-Contigo)

Levéve nadrágomat, óvatosan csúszok bele a kellemes hőmérsékletű, hatalmas habokkal ellátott vízbe. Bal lábamat felrakom a kád peremére, behunyva szememet elmélkedek az eddig történt dolgokon. Úgy érzem hiába nincs többé futball, mégis teljesnek mondhatom az életemet. Kiderült kiben bízhatok, kire számíthatok, és ki nem fog leszidni, ha valami őrültséget csinálok. A focitól pedig nem feltétlen kell teljes mértékig elhatárolódnom, attól még a meccsekre kijárhatok, az edzéseken ott lehetek. Elrontottam sok dolgot az életem során, de mégis meg vagyok elégedve magammal. Lehet, hogy rengetegszer borultam ki apró-cseprő dolgokon, de ha azok nem történnek meg velem, most nem lennék ennyire boldog, és kiegyensúlyozott. A férjemmel visszatért régi kapcsolatunk, barátaim pedig mindvégig mellettem voltak, pedig mindenkit cserbenhagytam. Ők mégsem pártoltak el mellőlem.

-        Megjöttem. –jelezve neki, ledobálja magáról ruháit. Előrébb csúszva a kádban, helyet hagyok magam mögött, beszállva, mellkasának döntöm hátamat. Jól esik a közelsége, karjaival átölel. Behunyva szemeimet hallgatom szíve dobogását. Hihetetlen, hogy én pont ezt a férfit akartam itt hagyni, régi barátom miatt. Kissé megfordulva, már amennyire lábam engedi, szenvedélyes csókot adok szerelmemnek. Kiszállva a kádból, magam köré tekerek egy törölközőt, majd csábos tekintettel végigmérve, várom, hogy utánam jöjjön. Karjaival derekamat közrefogja, szenvedélyes csókváltásunk következtében lassan araszolunk szobánk felé. A kellemes időjárást klímánknak köszönhetjük, ami az egész házat lehűti. Óvatosan lefektetve az ágyra, lassan fekszik végig rajtam, kezeivel bebarangolja testemet. Elfúló sóhajomnak köszönhetően, macsós vigyor jelenik meg arcán. Ő is erre a pillanatra várt, ahogy én is már egy ideje. Szerelmünk újra beteljesedik, hangos nyögéssel hanyatlunk a párnák közé. Fejemet mellkasára téve, pihegve simogatom kockás hasfalát. Lehunyva szemeimet átlépek álomországba, ahol senki, és semmi nem okozhat számomra fájdalmat…