Chapter 70. -The End

Sziasztok!
Elérkeztünk a záró fejezethez, mely reméljük elnyeri a tetszéseteket. :) A megtekintésünk száma nő, viszont visszajelzésből egyáltalán nem kapunk sem pozitív, sem pedig negatív kritikát, ami kissé elszomorít minket. :/ De sebaj, ettől függetlenül az Again részeit jövőhéttől heti két résszel felteszem, remélem hasonló érdeklődés fogadja.
Köszönünk Nektek mindent, jó olvasást. 
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(El canto del loco- Tal como eres)

Csengőszóra ébredni sohasem volt kellemes. A meg nem szűnő zaj hatására, morogva fordulok hátamra, megmozdulnék, de lábam lüktetése megakadályoz ebben. Valaki kint ráfeküdhetett a csengőre, ugyanis az szüntelenül jelzi, valaki vár ránk lent. Sergio magára kap egy nadrágot, majd lerohanva a lépcsőn, ajtót nyit türelmetlen vendégünknek. Egy fiatal lányt hallok, hangja szokatlanul ismerősen cseng. Felkaparva magamat az ágyról, férjem pólójába bújtatom testem, majd mankóim segítségével elindulok a lépcső felé. A sötét hajzuhatag ismerős, húgom aggódó tekintettel kezd el rohanni felém. Lefagyva pillantok rá, még nem készültem fel a nagy szembesítésre.

-        Lari, hogy vagy? –leülve a lépcsőre szabadjára engedem érzéseimet. Eltelt majdnem egy év úgy, hogy mindvégig haragban voltunk. Ő lenézett engem, és én sem vélekedtem róla másképp. Viszont be kell vallanom magamnak, hiányzott. Hiányzott, hogy végigfecsegjem neki a napjaimat, hogy megosszam vele a bánataimat. Közös számunkat kezdi el dúdolni, kezemet homlokomra téve, nekidőlök a korlátnak. A szövegrésznél már én is beszállok, Sergio halvány mosollyal arcán nézi a két testvér egymásra találását. Ez a szám sok dolgon átsegített már minket, és ez most sem történt másképp. Mosolyogva törlöm le könnyeimet, szívem belül viszont meghasad. Nem törődtem eléggé az emberekkel, Hannah jól mondta. Csakis az önös problémáimmal voltam elfoglalva, és nem tűnt fel, hogy neki is mekkora szüksége van egy segítőkész emberre, akinek ha mást nem, csak kisírhatja magát. Remegő kézzel simítok végig haján, hiányzott már az efféle tisztesség, és tisztaság környezetemből.

-        Szarul, de büszkén. Majd jól leszek, csak idő kell. –halvány mosolyt villantva felé, érdeklődve figyelem az ajtót, melynél ismét egy ismerős ismeretlen kopogtat. –Veled minden rendben? Ronaldo? –az említett személy éppen most lép be hatalmas vigyorral az arcán, és virágcsokorral kezében, majd meglátva feleségét, szemei erőteljes csillogásba kezdenek. Lepacsizva Sergioval, közelebb lép hozzánk, Tessa szájára apró csókot adva, felém pillant.

-        Hogy van az én kedvenc kislányom? –felhúzott szemöldökkel pillantok rá, a jelző, valamint az új becenév furán hat közöttünk.

-        Nem is tudtam, hogy te vagy az új apucim. Tudom, hogy szereted a papás-mamás játékot, de arra ott van a feleséged. –hangos kacagásomtól zeng a ház, barátaim becsatlakoznak vidám pillanataimhoz.

-        Nem akarsz amúgy valami kényelmesebb helyre leülni? –férjem aggódó kérdését meghallva, őszinte, szerelemmel teli mosoly jelenik meg az arcomon.

-        Istenem, végre. –értetlen fejünket megpillantva, kacagni kezd. –Úgy értem ideje volt már lefeküdnötök, csak azért volt köztetek feszültség, mert Ramos kanos volt. –homlokomra csapva, felkacagok a képtelen ötleten. Igazából mindvégig én voltam a hibás, én gyártottam a gondokat, ő mégis itt van mellettem. –Na, de gyere Tess, menjünk haza, hagyjuk a turbékoló párt kettesben. –fejcsóválva hallgatom drága barátom szavait, bár lehet jobban is teszi, ha most lelép, és megkímél perverz beszólásaitól. Mosolyogva emelem fel kezemet, férjem könnyed mozdulattal emel fel, majd már indulna is vissza hálószobánkba, ám hasam korgása megakadályozza ebben a tettben.

-        Mit együnk? –egyszerű kérdés, gondolataimban mégis rengeteg lehetőség felsorakozik.

-        Hm. Mondjuk csokit, csokival. –megnyalva a számat, apró puszit adok nyakára, majd kislányos tekintettel várom, hogy a konyhába tudhassam magamat.

-        Azért remélem, nem akarsz gurulni, mert akkor sajnos nem beszélhetek veled többet, és még azt is le kell tagadnom, hogy ismerlek. –feje felé glóriát rajzolva, megfogom a közelemben található első tárgyat, és hozzá vágom.

-        Nem vagy vicces, jó lenne, ha megemberelnéd magad, és igazi férfiként viselkednél. –hátrébb csúszva a pulton, boldog mosollyal arcomon tudatom magammal, még most is ugyanannyira vágyik rám, mint tegnap este. Felhúzva szemöldökömet, incselkedve tekintek végig rajta, majd mikor közelebb lép hozzám, hasamra nézek. –Éhes. Éhes. Éhes! –kisgyerekeket megszégyenítve rinyálok a pulton ülve, Sese viszont nevetve lép a hűtőhöz.

-        Kakaót csináljak a kis betegnek? –gyors bólogatás közepette dúdolom adott kedvenc dalomat, valahogy hiányzott már ez az idillikus állapot. Most kicsit olyan érzésem van, mintha most ismertük volna meg egymást. Ugyanolyan perverzek, gyerekesek vagyunk, mint három évvel ezelőtt.

(*)

(Carlos Vives, Sebastian Yatra - Robarte un Beso)

A hetek teltek-múltak, bármivel is próbálkoztak a srácok, egyszerűen nem tudtak kirángatni a megszokott, monoton hétköznapok unalmas perceiből. Bárhova akartak hívni, mindig nemet mondtam, pedig kisebb-nagyobb segítséggel, de már tudtam mankó nélkül közlekedni. Két és fél hónap telt el a műtétem óta, és az igazi letargia még talán csak most ért utol. Egy hónap edzés, testmozgás nélkül, borzasztó. Igaz, Sergio mindent megtett azért, hogy legalább egy kicsit fitt maradjak, de ő sem megváltó, az egyszer már biztos. Összeroskadva ülök a fürdőszoba csempéjén, szívem hevesen ver. Rengeteg dolog történt velem az utóbbi időben, és a menstruációm is késik. Utána számolva rájöttem, hogy már egy hónapot kimaradt, és az örömök közepette fel sem tűnt, hogy efféle problémám lenne. Annyira megszokottan teltek már a hétköznapok, hogy fel sem fogtam a női lét borzalmas pillanatainak hiányát.

-        Lari! Hol vagy? –a nyitott ajtó következtében férjem elég hamar kiszúr, amint naptárral az ölemben, támaszkodok a kád oldalánál. –Mi a baj kincsem?

-        Nem akarom, hogy feleslegesen beleéld magad, de késik, és eddig soha nem késett. –habogva beszélek, ugyanakkor lelkem szárnyal a boldogságtól. Ideje volt felnőnöm ahhoz a feladathoz, hogy anya legyek. Sese lehajolva hozzám, kezét derekamra teszi, majd felhúzva magához, szenvedélyesen megcsókol. –El kell mennem az orvosomhoz. –bólintva egyet talpamra állít, majd tornacipőmért rohanva, segít felvenni. Felkapva az ölébe, egészen a kocsiig rohan velem, az ajtó csukása útközben megtörtént. Csillogó szemekkel pillant rám, fogalmam sem volt arról, hogy neki ekkora örömöt jelentene egy kisgyerek.

Belépve a kórház ajtaján, férjem előre siet. Ezzel csupán annyi a probléma, hogy kezemet fogva, húz maga után. Felszisszenve bokámhoz kapok, ijedt tekintettel fordul hátra. Fejéhez kapva elnézések sorozatába kezd, de fejrázás közben tudatom vele, semmi gond. Pár percre helyet foglalok a kényelmetlen műanyag székeken, többen érdeklődve tekintenek felénk. Bokámon lévő vágás erősen lüktet, a hosszú ragasztócsík a Converse cipőm ellenére is kilátszik. Még az idióta is felfogná, valami komoly gonddal küszködök jelen pillanatban is. Szemeimet lehunyva, egy halk kisfiú hangot hallok meg, az apró léptek felénk közelednek. Pilláim szétrebbennek, a meccsről megismert kisfiú, Alarico néz velem farkas szemet. Hatalmas mosollyal az arcán engem bámul, leguggolva elém, kezét bokámhoz érinti. Szája sírásra görbül, de megemberelve magát, igazi férfiként viselkedik.

-        Szia. Megismersz még? –fél szemmel Sergiora pillant, viszont a szemében látható csillogás csak akkor jelenik meg, ha rám néz.

-        Hogy vagy Alarico? –a tudat, hogy tudtam a nevét, felbecsülhetetlen most számára, és ez az arcára van írva. Hihetetlen, hogy mekkora örömöt tudunk okozni egy-egy kérdéssel, vagy érdeklődéssel, amit komolyan is gondolunk. –Mit keresel te a kórházban? –egy fekete ruhás nő lépdel mögötte, hivatali ruhában. Ijedten pillantok rá, fogalmam sincs, mit akar tőle.

-        Te hogy vagy? Visszatérsz még? –reményteli tekintetét nem tudom figyelmen kívül hagyni, viszont semmilyen pozitív reménysugárral nem tudok szolgálni neki, és ez fáj most a legjobban. Szám legörbül, fejcsóválásom következtében apró kezeket érzek derekam körül. Rico átölelve, mosolyogva kezd suttogni. –Örökre te leszel a példaképem, tudom, hogy ha rajtad múlik, vissza fogsz térni a pályára. –nem várja meg, hogy reagálhassak mondandójára, futásnak ered. A hölgy csak pislogni tud, lefagyva tekint ránk.

-        Elnézést, Ön a rokona Alariconak? –sajnálattal telve rázza meg a fejét, egy névjegykártyát elővéve, átnyújtja nekem. „Gyámhivatal”. A nő neve alatt csupán ennyi áll, utána lépkedve megállítom.

-        Mi történt?

-        A szüleinek balesete volt. Alarico Villagómez árva lett. –könnybe lábadt szemekkel pillantok férjem felé, aki gyorsan mellénk lépve határozott kijelentését mondja el a fekete ruhás hölgynek.

-        Szeretnénk örökbe fogadni. –szívem hevesen ver, félek az elutasító választól.

-        A számom megvan, keressenek fel. De most mennem kell. Viszont látásra! –valamiért kegyetlen tekintetében egy kis boldogságot véltem felfedezni, hogy legalább egy kisfiút megmentettünk a süllyesztőtől, hiszen az ilyen árvaházakban nagyon csekély az esély arra, hogy pont egy hat év körüli fiút fognak hazavinni. Immáron már lassú léptekkel indulok újra útnak, felkeresve kezelő orvosomat, kimért beszédbe kezdek.

-        Jó napot kívánok Doktor Úr! Ha jól számolom, több mint egy hónapot késik a menstruációm. –az orvos szakszerű vizsgálatba kezd, férjem úgy döntött, inkább megvár kint a váróban. Jól esett az a törődés, amit most nyújtott számomra. Tudta jól, hogy Rico már a meccs napján szívemhez nőtt, csak miatta hajtottam annyira, hogy sikeresen hozzuk le az egészet. Nem akartam, hogy csalódott legyen.

-        Nos, valóban Morrison kisasszony. Egy kisbaba növekszik a szíve alatt. Most tizenegy hetes, ami annyit jelent, hogy május 31-e körül fogant meg a gyermek. –egy alapvető ultrahangos vizsgálattal kiderítette, hogy a hosszú idő eltelte után, a második együttlétünk alkalmával hoztuk össze a kicsi Ramos Morrison babát. Boldogságom, amit most, ebben a pillanatban érzek, felbecsülhetetlen. Hihetetlen, hogy egy kisbaba, és a kiegyensúlyozott élet mennyire meg tudja változtatni az ember nézőpontját. Megkapva a papírjaimat, hatalmas mosollyal bicegek ki az ajtón, majd Sergio ölébe vetve magam, egyetlen mondatot súgok a fülébe.

-        Másodjára hatásos voltál, kisbabánk lesz, és remélhetőleg egy kisfiúnk.  –szenvedélyes csókot váltva, az összes érzésünket belesűrítjük ebbe az egyetlen kontaktusba. –Tetszik, amikor mosolyogsz, és szeretem, ha én vagyok az oka. –kézen fogva indulunk útnak, mely sokkal szebb, és örömtelibb jövőt ígér nekünk…

(Tessa)

Amikor Adan kimondta, hogy mi a bajom azt hittem, hogy lefordulok a székről. Eléggé vizuális típus vagyok így , amint meghallottam, hogy csonttumor körülbelül az egész elétem lepergett előttem és csak a vékony, csont és bőr Tessát láttam a szemem előtt lebegni. Nem figyeltem arra, amit még utána mondott csak szorítottam Ronaldo kezét és hálát adtam, hogy mellettem van. Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküle. Voltak és valószínűleg még lesznek is mélypontok a házasságunkban, de semmi sem tökéletes, ahogy a mi házasságunk sem. Természetesen a tudatomig az, hogy Adan azt mondta „korai stádium” nem jutott el, én pedig arra gondoltam egyet s mást szeretnék még megélni. Szeretnék még gyerekeket. Szeretném látni, ahogy felnőnek, hogy járnak oviba, hogy járnak iskolába. Hogyan lesznek édes kisgyerekből vagány és édeskamaszok. Szeretnék mellettük lenni, amikor szomorúak és amikor vidámak. Szeretném látni még az unokáimat is felnőni. Az nem lehet, hogy az én filmemnek itt legyen vége.

Az arcom valószínűleg egyenlő színű lehetett a kórterek fehérre meszelt falaival, ugyanis amikor magamhoz tértem a bambulásból és az elgondolkozásból Ronaldo kezét szorítottam, aki az arcomat simogatta Adan pedig egy szívószállal próbált meg valami folyadékot a szervezetembe juttatni kisebb nagyobb sikerrel.

-          Tessa. Életem figyelsz rám? Vagy figyeltél arra, amit Adan mondott? – szabad kezével a szemem előtt lóbálta meg a tenyerét majd, amikor végre pislogtam kettőt letörölt pár kósza könnycseppet amelyek végigszántottak az arcomon, és amiről persze egészen eddig nem is tudtam, hogy ott vannak.

-          Persze itt vagyok, csak én, én kicsit elgondolkoztam és tudod az észjárásom. – próbáltam szabadkozni, de senki elől nem kellett rejtegetnem az érzéseimet, mindketten pontosan tudták, hogy mit is érzek abban a percben. Adan azért mert valószínűleg sajnos sok ilyen hírt kellett már közölnie, Ronaldo pedig már ismer, mint a tenyerét. Tudja mikor mit és hogyan érzek. Az emberek, ha azt hallják, hogy tumor rögtön megijednek és ez alól én sem vagyok kivétel.

-          De amint mondtam Tessa, korai stádium. Rendszeres és megfelelő kezelések által ez az egész gyógyítható. Nem kell rögtön arra gondolni, hogy pár héten belül meg fogsz halni, mert ez nem igaz. Időben észleltünk mindent és semmi baj nem lesz. Én itt vagyok, a férjed itt van és gondolom az egész családod melletted áll. – család. Érdekes hiszen családomnak és már a férjemet Cristiano Ronaldot és a kislányomat Alejandra Catalinát tekintem, de mellettük ott a vérszinti rokonom is, a nővérem Larissa.

-          Adan megbeszélhetünk akkor egy következő időpontot? Most fontos elintéznivalóm van, ami nem tűr halasztást. – Ronaldo kérdőn nézett rám, viszont én nagyon jól tudtam, hogy mit is akarok csinálni, és hogy mit is kell most csinálnom. Sokáig hanyagoltam és halogattam azt, hogy mindent rendbe hozzak Larival, de ez a tumor még akkor is, ha korai stádiumban jár ráébresztett, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy kizárjunk embereket az életünkből.

-          Persze Tess semmi akadálya. Üzenetben értesítelek majd a részletekről, addig pedig vigyázz magadra. – egy intés után szélsebesen kezdtem el férjemet húzni magam után. Most nem érdekeltek sem a fotósok, sem a tolakodó paparazzik.

-          Most… Én szeretnék egyedül menni. Rendbe kell hoznom mindent. – kissé könnybe lábadt a szemem, amikor belegondoltam, hogy mi vár még rám, ami Roninak is feltűnt, de csak mosolygott és adott egy csókot.

-          Vigyázz magadra szerelmem. – egyszerű szó, óriás jelentéssel. Sosem tudtam, hogy mivel érdemeltem ki ennyi szeretetet a kezdeti undok viselkedésem után, de nagyon reméltem, hogy jó pár ilyenben lesz még részem az életem során.

Olyan gyorsan szedtem a lában, ahogy csak lehetett. A korai órák miatt még alig lepték el a fővárost a turisták és a város lakói így könnyedén előzve szaladtam közöttük. Olyan régen megbántottam már a testvéremet, hogy reméltem, hogy lesz rá esélyem, hogy az egészet rendbe hozzam. Reméltem, hogy én is úgy hiányzok neki, mint ahogy ő is nekem. A lakáshoz érve nem húzhattam, halaszthattam az időt. Tudom, hogy nem fogok meghalni, de a rák nem válogat, így nem tudhattam melyik az utolsó perc számomra, az ajtónyitás után pedig, amint megláttam Larissát a lelkem összeszorult és azt tettem, amit a szívem diktált. kedvenc dalunk után pedig nem volt kérdés számomra sem, hogy ő is ugyanígy érzett, ahogyan és is. Az idilli testvéri pillanatot Mr. Romantikus Ronaldo szakította félbe és egy nagy csokor virággal és persze egy hozzá és Lari kapcsolatához illő beszólással.

(*)

(Sonny With A Chance theme song)

Egy percet nem tudtam aludni. Első nap a színészek világában. Nem szeretem a konfliktust és a nagyképű embereket, így reméltem, hogy a kollegáim a nagyképűnek és egoistának eltűntetett szereplők valóban csak a vásznon alakítják azt a viselkedést, amit a sorozatban kell majd megformálniuk. A producer persze majd kiugrott a bőréből, amikor meglátott, majd egyből el is irányított a sminkesek felé. Hihetetlenül izgultam, hisz voltak már színészi szerepeim, de egy sorozat az más, ott a nézők hétről hétre vagy esetleg napról napra követik az általad megformált karakter életét és vagy szurkolnak neki vagy ellenkező esetben pedig semmilyen érzést nem váltanak ki belőlük. A mai napot teljsesen a főcímdal feléneklésének illetve kis videójának a felvételéről szólt, amit hihetetlenül élveztem. Nem azért, hogy én voltam a középpontban, hiszen a karakterem neve a sorozat címében is benne van, hanem mert végre bizonyíthatom azt, ami olyan régóta bennem lapult. A sorozat története alapján egy tinédzsert kell alakítanom, így a sminkeseknek bele kellett húzniuk, de a gyerekes arcom szerencsére sokat segített nekik, így minden a legnagyobb rendben ment, sőt még annál is jobban, hiszen mindenkivel sikerült összebarátkoznom, így még jobban telt a forgatás.

-          Megjöttem életeim. – óriási ordítások közepette léptem be az ajtón és alig vártam, hogy végre elmesélhessem a rövid, de egyben igen velős beszámolómat a családomnak a tartalmas mai napomról.

-          Itt vagyunk. Nézd mit tud a kislányunk anya! – le sem vettem a szemem a hang forrása felől és, amikor megláttam az én aranyos családom rögtön fülig ért a szám. Ronaldo a kislányunk két kezét fogva vezette le őt a lépcsőn, amin saját lábán lépdelt le. Nem hittem a szememnek. Az ilyen első pillanatok melengetik az ember szívét a legjobban.

-          Kicsim gyere ide anyához. Hoztam neked valamit. – egy kis dobozt vettem elő a táskámból majd a kezemben szorongatva azt vártam, hogy Cata a lépcső aljától egyedül jöjjön elém.

-          Hiányoztál mami. – óriási cuppanós puszikkal való üdvözlés után átadtam a kis dobozt is, amit gyerekhez méltóan Catanak fél perc alatt sikerült kibontania. A dobozban egy kis medál volt melyre Ronaldo és az én monogramom volt gravírozva. Ugyanilyen medálom van nekem is és Ronaldonak is. – Ez olyan, mint nektek. Én is felnőtt leszek. Nagylány, mint ti.

-          Te is hiányoztál nekem prücsök, de ne legyél még felnőtt. Maradj te az én kis kicsike lányom. – Ronaldo hirtelen felkapva az ölébe Catát beszélni kezdett hozzá, én pedig nem tudtam nem rájuk figyelni. Az a tekintet, ahogy egymásra néznek minden kincset megért.

Most éreztem azt, hogy megérkeztem, ott vagyok, ahol lennem kell. Van egy szerető feleségem és egy csodaszép kislányom. Tökéletesen halad a zenei karrierem és főszerepet kapta egy sorozatban. A testvéremmel pedig végre rendeződött minden félreértésem, amit az évek alatt felhalmoztunk. Ebben a pillanatban éreztem azt, hogy tökéletes életem van.

Vége