Sweet Again 4.

Sziasztok! :)
Elhoztam Nektek a legújabb részt, jó olvasást hozzá. :)
Köszönöm Tessának a fantasztikus borítóképet, reméljük Nektek is tetszik.:)
Millió puszi, Lari.:)

(Andrew Morrison)

(Birdy-Shelter)

Bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. A saját önarcképemre szerettem volna alakítani egyetlen gyermekemet, és önző módon csak azt néztem, ha ebbe a világba nevelem bele, nem fog létezni neki semmi más. Emiatt kaptam az égiektől egy pofont, hiszen emlékszem én tizennyolc év utáni sérülésemet a mai napig nem tudtam feldolgozni. Akkor ő, tizennyolc évesen az első tétmérkőzésén bekövetkezett balesetét, hogyan tudja majd? Olivia szüleinek igaza volt. Neki a kifutón lett volna a helye, ehelyett viszont makacsságomat belénevelve megpecsételtem sorsát. Pedig tudom mit jelent neki a futball. Mit érez, mikor a pályára lép, mikor edzésre készül. Túlontúl saját magamat vélem felfedezni benne. Mindössze abban reménykedem, nem fog kizárni az életéből, mint ahogy én tettem egykoron az édesanyjával, amit a mai napig nem tudtam megbocsájtani magamnak.

A csapatom egyszerre lép ki az éppen felérkező liftből, sikeresen beléjük neveltem az összetartást. Arshavin a szó-szóló, kérdését viszont az éppen megérkező orvos megtöri.

-        Jó estét kívánok. Jelentem a kisasszony bokáját visszahelyeztük, a szalagok viszont elszakadta, így össze kellett varrni. A bokacsontja enyhén megrepedt, viszont a műtét és a fizikoterápia miatt nem rakhatunk rá gipszet. Egy speciális rögzítőt fog kapni, melyet fokokban kell majd állítani a gyógyulás mértékétől függően. –sejtettem. Reménykedtem a legjobbakban, mégis az egyik legszörnyűbb diagnózist kaptuk. Fogalmam sincs mindezt, hogyan fogom beadagolni prücsöknek.

-        Sport?

-        Nos. A kisasszony fiatal szervezet. Majd meglátjuk, hogyan reagál a kezelésekre, de a profi ligában többet nem játszhat. –lesújtó szavai után engedélyt kapunk, hogy mindannyian egy pár szó erejéig belépjünk lányomhoz. A sort én kezdem, de látom Fabregas arcán ő is szívesen bejönne velem. Karon ragadva magammal húzom, Hanna halkan sírdogál a műanyag székek egyikén.

-        Szia prücsök, hogy érzed magad? –még kába az altatótól, de arcán vastag csík jelzi, lelki állapota nem a legjobb.

-        Jól, megnyertük a meccset? –halvány mosoly az arcán minket is jobb kedvre derít. Nem lenne teljes az életem nélküle.

-        Walcott rúgott a tiszteletedre egy gólt, így 1-2-re lehoztuk. –szemeit erőtlenül hunyja le, tudjuk, nem időzhetünk sokáig. Bár a többieket nem fogom hozzá beengedni, pihennie kell.

-        Mikor térhetek vissza? –hamarabb eljött a pillanat, mint azt sejtettem. Szám megremeg, fejemet lehajtva egyáltalán nem egy erőteljes apa benyomását keltem. –Ki ne mond, hogy soha. Mindent megteszek azért, hogy olyan múltam legyen, mint neked. Hogy büszke lehess rám apa!

-        Én így is nagyon büszke vagyok rád. Méltóságteljesen kezelted az egészet. –fejére adva egy puszit nógatom a pihenés felé. Fabregas mosolyogva hajol le hozzá, óvatosan megölelve valamit a fülébe súg. Most ebben a percben elindultunk egy olyan úton, amihez nagyobb kitartás kell, mint a profi ligába való bejutáshoz.

(Larissa)

(Arash-Broken angel)

Mi a legnehezebb az életben? Magabiztosnak és erősnek mutatni magad akkor, mikor szíved szerint csak törnél, zúznál és mindenért a világot okolnád. Úgy érzem szavaim eltűntek az éterben, valójában mindenki tisztában van azzal, mi is történt a mai meccsen. Cescy szavai megnyugtatnak, támogatásáról bíztatva setén megölel. Mosolyogva simítok végig arcán, bólintásom után magamra hagynak. Szívem fájdul meg, ha a holnapra kell gondolnom. Mi lesz velem ezután? Hogyan fogok tudni megbirkózni ezzel a hatalmas teherrel? Fizikoterápia, kezelések, gyógytorna vár rám. Rám, aki minden reggel és este is elment egy másfél órás futásra csupán azért, hogy megkezdje a napot, és levezesse a nap fáradalmait. Rám, aki már félórával hamarabb megjelent az edzésen, hogy kellő bemelegítés után elkezdhesse a csapattal a feladatsorokat. Borzasztó. Zokogásom nem csillapodik, jelen pillanatban legjobb a magány és a csend. De meddig fogom bírni? Lesz egyáltalán segítségem? Apa, hogyan fog vélekedni rólam ezek után? Olyan csalódást okoztam neki, amit valószínűleg soha nem fog megbocsájtani.

Kezembe véve a távirányítót, a VIP szobában elhelyezett készülék felé fordítom a tekintetemet. Kell valami, amivel lekötöm gondolataimat, hogy egy éjszaka folyamán ne őrüljek bele a kegyetlen valóságba. A híres neves csatornára kapcsolva, sérülésem visszajátszását nézhetem végig. Arcom fájdalmas grimaszba torkollik, ám a védő arcán a színtiszta félelmet látom csupán. Bokám természetellenes tartásának köszönhetően többen riadtan futnak felém. Kezemet a homlokomra téve beszélek Tobyhoz, majd egy pillanat az egész és álló helyzetbe tornázom magam. Visszaemlékezve az ott történtekre számhoz kapok, valahogy nem így képzeltem az utána történt dolgokat. Többen sárgalapot kapnak, olyanok is, akik soha semmit nem vétenek. Viszont ami a legérdekesebb, az ellenfél nem reklamál. Tisztességesen fogadták el, a bíró most ellenünk cselekedett, pedig ez megért volna egy szabadrúgást és egy piros lapot.

A következő kép, borulok a föld felé. Fabre és a védő egyszerre nyúlnak értem, de nem tudnak elkapni. Ájult testemet a hordágyra téve a pálya széle felé sietnek. A közönség soraiból mindenki állva egy emberként tapsol, köztük az ellendrukkerek is a nevemet kántálják. Szemeimbe újra könnyek szöknek, de most nem a fájdalomtól, hanem a meghatódástól. Életem első kezdő meccse, és mindenki engem éltet. Hihetetlen.

A szalagcímre felfigyelve szívem óriásit dobban, felhangosítva figyelem a riporter szavait.

-        A fiatal és céltudatos Larissa Morrison első komolyabb meccsén súlyos sérülést szenvedett. Információink szerint az egyik londoni kórházban ápolják jelen pillanatban is, már túl van a műtéten. Reméljük visszatér, hatalmas lehetőség van még benne. Mindannyian szorítunk neked Larissa. –kedvesen mosolyogva int a kamerába, titkon lehet reménykedik éppen őket nézem. Ha ez így van, akkor beletrafált. Jólesik az efféle törődés, a kedves szavak csak visznek előre a felépülés útja felé. Nehéz időszakom lesz, de tudom mindenki támogat, és velem van. Ennél fontosabb pedig nem kell.

Másnap a fájdalmam elviselhetetlen, egyszerre érzek égő, valamint nyilalló fájdalmat. Hangos nyögésem következtében a nővérhívó gomb felé nyúlok. Muszáj valami, ami csillapítja mindezt, különben lemarom a bőrömet. A mai nap még hosszú lesz, de reményeim szerint ma már el is kezdhetem a tornát. Bár előtte kéne még beszélnem kezelőorvosommal is, ugyanis egy hatalmas cső ékteleníti az amúgy sem szép látványt. Számat elhúzva az ajtó felé pillantok, ahol egy hatalmas rózsacsokor kíséretében megérkezik Toby, aki átírta az összes tervemet a jövőmre nézve. Mosolyogva integetek neki, nem haragszom rá, hisz nem direkt csinálta.

-        Szia. Szeretnék még egyszer elnézést kérni tőled. –nemleges fejrázásommal csendre intem, leülve a székre engem figyel.

-        Köszönöm a virágot, nagyon gyönyörűek. –amennyire a kezemben lévő infúziós tű engedi, egyet kiveszek a csokorból és megszagolom. Imádtam ezt a virágot, mindig a Szépség és a szörnyeteg meséje ugrott be róla. Örök rózsa. Örök, mint az életünk, a karrierünk, a nevünk.

-        Miért nem vagy rám mérges?

-        Mert nem szándékosan tetted. Én felépülök. Hatalmas akaraterőm van, és egy nap a világ is megismeri ezt. –kezét megsimogatva ismét a virágnak szentelem a figyelmem. A fiatal srác felém hajolva megölel, arcomra adva két puszit jelzi szándékát, még meglátogat a napokban. Nagy úr sajnos a lelkiismeret-furdalás, pedig tényleg nem akadályozhatta volna meg. Halk kopogás ragad ki a gondolatok tengeréből, egy hatalmas kék szemű fiú jelenik meg a nyitott ajtóban. Kezében óriási bonbon található, a kedvencem. A probléma csak annyi volt, ritkán ehettem, hisz sportolói izomzatomnak nem tett jót.

-        Szia. Ne haragudj, de meggyőzőképességemnek köszönhetően kiadták a szoba számod. –kisfiús mosolyának nem tudok ellenállni, ajkaim hasonló örömet formáznak.

-        Sejtettem, hogy látjuk még egymást. Megtudhatom a neved?

-        David Johnson vagyok. Örvendek a szerencsének. –mosolyogva adom oda kezem, a várt kézcsók most sem maradhat el. –Tudod, nagyon megijesztettél mindenkit, mikor összeestél a pályán.

-        Nos, én akkor nem mutatkoznék be, hisz ismersz. –direkt kerülöm a balesetről szóló beszélgetést. Nem akarom megtudni ki, hogyan élte meg azt, ami az én életemben okozta a legnagyobb törést és nem az övékben.

-        Megismernélek közelebbről is, ha lenne kedved meginni velem egy kávét, vagy egy protein turmixot. –utolsó lehetőségén nagyot kacagok.

-        Nem akarok elférfiasodni, szóval a kávé megteszi, amint kikeveredek erről a klórszagtól bűzlő helyről. – számat elrántva gyermekies tekintettel figyelem az éppen belépő stábot az ajtón. Édesapám nem bízza gyógyulásomat a véletlenre, legjobb fizikoterapeutánk és tornászunk jelenik meg előttem.

-        Nos, Lari. Még egy hétig semmilyen megterhelő mozgást nem végezhetsz. A rögzítőnek a lábadon kell maradnia, mankóval járhatsz csak, és még nem terhelheted, hiszen a szalagoknak rendesen meg kell gyógyulniuk, és van egy repedés is a bokacsontodon. Szóval csak jöttünk beköszönni, és tudatni, jövő héttől azon leszünk, minél hamarabb visszatérhess a pályára. –Rose apró puszit adva arcomra int, majd amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan is távoznak. Daviddel kettesben maradva szívem erőteljes dobogásba kezd.