Sweet Again 5.

Sziasztok! :)
Tessa megcsinálta, hogy elérhetőbbek legyenek a fejezetek, a "Chapters" fül alatt megtaláljátok az eddigi összes részt mind a Sweet1, a Sweet2, valamint a Sweet Againből is. Ezzel is kicsit élvezetesebbé téve az olvasást. Köszönöm Tessa. :)
Jó olvasást az új részhez.
Millió puszi, Lari.:)

(Larissa)

(Nelly-Just a dream)

Szimpatikus ez a srác nekem, és a kezelések után mindig megjelenik vagy egy csokor virággal, vagy valami neves csokival. Figyel rám, és támogat mindenben. Jelen pillanatban pedig erre van szükségem. Igazán megnyílni neki nem tudok, hisz apa belém nevelte a tartást az emberekkel szemben. Nem bízhatok meg akárkiben, mert egy kis plusz pénzért bárki elárulhat. Kiteregetheti a szennyeseimet, a féltve őrzött titkaimat. Bíznék bennük, nem szeretnék mindenkit elítélni, de apa éveit nézve tapasztaltabb minden téren nálam. Nekem még barátom sem volt, annyira lefoglaltak az edzések.

-        Hola szépségem. Hogy telik a napod? –Fabre mosolygós szemeivel lép be hozzám, bókját meghallva enyhén elpirulok.

-        Unalmasan Cescy. Viszont, ha minden jól megy, ma már jön hozzám a gyógytornász. –büszkén kihúzom magam, eltelt egy hét, amit hősiesen tűrtem. Igaz, sokszor mankó nélkül bicegtem el a mosdóig, de ennek mindig meg is volt a következménye. Viszont tartom, a semmiből nem tudok elindulni. Apró dolgok, amik bearanyozták a napjaimat.

-        Büszke vagyok rád kislány! –megölelgetve helyet foglal az ágyam mellett található széken.

-        Mesélj, milyenek az edzések? Hogy vagy?

-        Az edző ki van fordulva önmagából. Teljesen kizárt mindenkit. Szerintem magát hibáztatja a sérülésed miatt, hisz ő engedett a pályára lépni, pedig tudtuk, ha akarnak, darálnak a védők. Én megvagyok Lari, csak sajnálom, hogy így alakult ez az egész. –látja arcomon nem akarok lelkizni, így mosolyogva egyetlen mondattal lezárja beszélgetésünk ezen fonalát. - A fiúk visszavárnak, és természetesen én is.

-        Rajta leszek szépfiú, mindent megteszek a cél érdekében. –kacsintásom magabiztosra sikeredik, a barna szemű elkapja tekintetét rólam. Igazából nem lehetek valami szép látvány, ez a kötős hálóing pedig egyszerűen förtelmes. Sóhajtva ülök fel az ágyon, ép lábamat a földre helyezve kezem segítségével a másikat is mellé teszem. Kicsit bugyután nézhetett ki ez a jelenet, de egyelőre, ha lógatom sérült lábamat a könny kicsordul a szememből. Barátom segítségemre siet, mankókat felém tartva morcosan pillantok rá. –Nem kell.

-        De Lari, az orvos.

-        Nem kell! –ledobva a földre szívem szerint sírva fakadnék. Ha egyszer azt mondom nem, akkor nem. Ezen mit nem lehet vajon megérteni?

-        Akkor legalább azt engedd meg segítsek neked. –kezemet felé nyújtva rájövök, bunkó módon utasítottam el az előbb. Nem érdemli meg az ilyen viselkedést, valamint tőlem nincs is hozzászokva. Elbicegve a fürdőig barátom engem figyel hatalmas barna szemeivel.

-        Hm. Fabre. Szeretnék lezuhanyozni. –szemét elkapva szégyellősen vonul ki a helységből, tettét megmosolygom. Fabre igazából nagyon szép férfi, már ha egyáltalán ilyet lehet rájuk mondani. Markáns arcvonala idősebb benyomást kelt, ám barna szemei megmutatják valódi korát. Bemászva a tus alá rossz lábamról leveszem a rögzítőt, ám látványától legörbül a szám. Hatalmas vörös varrat éktelenkedik rajta, körülbelül 15 centi lehet a hossza. Színe a szivárvány összes színét magába gyűjtötte, hol kék, hol pedig zöldes sárga árnyalatot vett fel, mérete pedig kétszerese az eredeti állapotnak. „Na anyám, ha ez valaha is meggyógyul, mágusok vettek körül.” Óvatosan folyatva magamra a vizet, rossz lábamat megpróbálom kintebb helyezni, hogy a varratot még ne érje semmi, viszont rám már rám fért egy gyors zuhany. Mosdókagylóba megtámaszkodva kiugrálok, törölközőt magam köré tekerve bizonytalanul állok az ajtó előtt. A rögzítőt csak orvos tudja felhelyezni, én nem tudom pont abba a szögbe berakni, amibe lennie kéne. –Cesc tudnál jönnél egy picit? –az ajtó azonnal kinyílik, barátom zavart tekintetét rám emeli. Látom rajta hatalmas erőfeszítés a szemembe nézve várni, de tisztelem azért, amiért legalább megpróbálja.

-        Mi a baj?

-        Nos, levettem a rögzítőt, de a lábam se lógatni, se terhelni nem tudom. Valahogy vissza kell jutnom az ágyhoz, szóval kellene a mankó mégis. –morogva robog ki érte, majd kezembe nyomva rosszallóan csóválja a fejét.

-        Miért nem tudsz megvárni egy orvost mielőtt akciózol?

-        Olyannak ismersz, aki hallgat bárkire is? Ha arra várok ők csináljanak valamit, sose állok lábra! –pót lábaimmal hadonászva óvatos léptekkel indulok meg megszokott újdonsült otthonom felé. Lehajolva óvatosan bőröndöm mellé, váltóruhát veszek elő. Nem vagyok hajlandó még egy napig is itt maradni.

-        Szia Larissa, megérkezett a felmentő sereg. –az ápoló stábból Rose hatalmas puszival jutalmaz, majd meglátva pucér lábam állapotát, apró ütést ad karomra. –Te őrült vagy!

-        Haza akarok menni. Otthonápolást is vállaltok? –látom ellenkeznének, de Fabre óvatosan intve a fejével, elindul egy orvos keresésére. –Itt nem fogok tudni meggyógyulni ezt értsétek meg.

-        Rendben. De a rögzítőt akkor sem veheted le! –megadóan sóhajtva várom, hogy szakszerű mozdulatokkal visszahelyezze a hatalmas ortézist bokámra. Nem is baj mondjuk, hogy azt az ocsmányságot nem látom premier plánba. Fabregas mosolyogva lépdel be a kórlapommal, a doki egy saját felelősségre hagyom el a kórházat nyilatkozatot irat alá velem. Tanácstalanul állok bőröndöm felett, mankóm talprészével egy rövidnadrágot kiemelve ideje elfedni testemet a kíváncsi tekintetek elől. Egy férfias hang kacagva lép be a szobámba.

-        Szia kishölgy, hallom megint vagánykodni akarsz. –David megszokott hatalmas mosollyal és kézcsókkal üdvözöl, Fabre a háttérbe húzódva csalódottan figyel. Egyáltalán ez az? Vagy csak én látok bele ilyen érzéseket a sok gyógyszer miatt?

-        Megszűnik a bennfentes tárgyalásunk. –nevetve kapok magamra egy pólót, majd a törölköző alá felhúzva bugyimat és rövidnadrágomat zavartan fordulok közönségem felé.

-        Ha ezt tudom, akkor én beszélek személyesen az orvossal ne engedjen el sehova. A kávézásunk áll még kisasszony? –bólintva nyújtom át telefonszámomat, majd nagyjából összedobálva a dolgaimat, barna szemű barátom segítségemre siet. Minden egyes csapattársam bejött hozzám kétnaponta, ám a spanyol fiú naponta kétszer jelent meg nálam támogatás gyanánt. Imádtam minden percet, amit velem töltött el. Agyam minduntalan kikapcsol, ha ő beszél hozzám. Mi nagyon jó barátok leszünk a későbbiekben is.

A napok csak telnek, állapotom viszont stagnál. Valaki szerint ez már egyben lelki probléma tünete is, hisz az előírt kezeléssel már rég mankó nélkül kéne tudnom legalább sétálni. Ezzel szemben nem merem elhagyni pótlábaimat. Túlságosan félek a következményektől, egy eséstől, botlástól, ami valóban összetörné végleg az álmaimat.

Mosolyogva készülök a nagy találkozóra, mely végre talán megnyugtatja lelkemben tomboló vihart. A fiúk kitűnő örömmel fogadnak, megölelgetve azonnal leültetnek. Imádom őket, általuk érzem azt, hogy semmi sem lehetetlen. Mindent képes vagyok végigvinni, csak ők legyenek mellettem. Édesapám kicsit távolságtartóan bánik velem a baleset óta, de nem hibáztatom őt egy percig sem. Biztos nem lehet könnyű, főleg mivel ő is olyan, mint én. Mindenből azt az oldalát látja ki, amivel önmagát sanyargathatja nap, mint nap. Kilépdelve a füves területhez, mély levegőt veszek. Lelkem megnyugvásra talál pillanatok alatt.

(Glee Cast-Dream on)

Mankómat nekitámasztva a plexi oldalának, óvatos léptekkel indulok el régi kezdő pozícióm felé. Az adrenalin bejárja testem, szívem erőteljes dobogásba kezd. A labdaszedő nem végzett megfelelő munkát, ugyanis egy játékszer nem messze tőlem pihen. Agyamban számtalan kép megfordul, majd azon kapom magam, már előtte állok. Lehajolva kezembe veszem, végigsimítva a varrás mentén ajkaimra halvány mosoly kúszik. Imádtam ezt az életérzést. Imádtam a futballt, a csapatjátékot, a bizonyítási vágyat. E nélkül soha nem lesz teljes életem. Bal lábamra helyezve testsúlyomat, erőteljes fájdalom sugárzik végig egészen csípőmig, de nem foglalkozok vele. Óvatosan lendítve lábfejemen, rúgva a labdát araszolok a kapu felé. Szemeimet egy pillanatra behunyva mély levegőt veszek, majd nem foglalkozva a fizikoterápia óvva intésétől, elbikázom az apró bőrgolyót, mely áthasítva a hálót elfojtja bennem a kétes érzéseket. Tudom, hogy képes vagyok rá! Hamarosan újra itt fogok állni a csapattársaim oldalán!

Oldalra pillantva felfigyelek barátaimra, akik mind tátott szájjal nézték végig az előző jelenetet. Meglepetés erejét kihasználva újra kezeimbe fogom a labdát, majd lassú tempóval, de magabiztosan kocogok az oldalvonal felé.

-        Prücsök, jól vagy? –hatalmasat bólintva, mosolyogva teszem le a labdatartóba a játékszert. –Menj, mosakodj meg! –mondatát nem értve végigpillantok magamon, hatalmas sóhajjal konstatálom, varratom szétnyílhatott. Éppen a sebesedés fázisában jár, valószínűleg a zokni megtéphette.

-        Minden oké. – leülve a kispadra, mankóimra pillantok. „Hát barátaim, mától semmi szükség rátok.” Édesapám kiadva a feladatsort, mellém lépdel.

-        Tudod kicsim, nem gondoltam igazából így fogsz rájönni a fájdalmadat a félelmed generálja.

-        Hidd el apa, én se. De el sem tudom neked mondani, mit érzek. A mindennapjaimból hiányzik a sport, még a legalapvetőbb része, a futás is. Olyasfajta fájdalmat érzek, amire csak ez a gyógyír. Apa. Kérlek, ne zárj ki ebből. Ez már az életem. –könnyek mondandóm felénél végigszáguldanak arcomon, melyet gyors mozdulattal letörlök. Nem akarok mától gyengének mutatkozni. A gyenge embereket könnyebben tudják bántani. Én nem akarom, hogy valaha is bántsanak. Gondolataimat hatalmas kék szemek törik meg, David mosolyogva lépked felénk.

-        Jó napot kívánok Mr. Morrison. Ha megígérem, vigyázok a lányára, elvihetem egy kávéra? –megfogalmazásán apa jót derül, bólintva megadja az engedélyt eltűnésünkre. – Laris, merre találom a mankókat? –körbeforogva tengelyén, tetteti a hülyét, körülbelül négy napja hajtja semmi szükségem a pótlábaimra.

-        Nem kellenek már David. –megfogva kezét óvatosan lépkedek. Hiába az előbbi labdajáték, azért még nem merek vagánykodni. A bejárat felé lépkedve még visszapillantok barátaimra, ám egy hatalmas barna szemben megcsillanó csalódottság elveszi kedvemet mindentől…