Sweet Again 6.

Sziasztok!
Meg is érkezett a legújabb rész. :) Ha minden így megy, akkor heti 2-3 fejezetet nyilvánossá tudok tenni. Remélem örültök. :)
Chatbe, kommentbe, klikkek alapján kérlek titeket, valahogy jelezzétek érdemes-e folytatnom.
Millió puszi, Lari.:)

(Larissa)

(J Balvin, Willy William - Mi Gente)

David elfeledteti velem a gondjaimat. Mellette szabadnak érzem magam, és nem gondolok a tegnapra. Ő nem érezteti velem a balesetem következményeit. Keze erősen szorít, azért látszik rajta a féltés, nem akarja ő sem, hogy elessek. Egy apró kávézó felé vesszük az irányt, igazából izgulok, bár ez elég viccesnek hangzik, hiszen mióta az eszemet tudom, férfiak között élek. Kiskoromban a legjobb barátom Matt volt, igaz most ezt a szerepet Hanni tölti be, bár balesetem óta eléggé elhanyagolt. Nem nagyon emeli rám a telefont se, bár valószínűleg azért sem, mert barátjával tölti az idejét.

-        Mesélj magadról valamit csodabogár.

-        Larissa Morrison vagyok, tizennyolc éves. –belekezdve teljes komolysággal a bemutatkozásba, sajnos elnevetem magam értetlen tekintetén. –Bocsi, nem erre gondoltál?

-        Hát nem.

-        Nem is tudom, hol kezdhetném. Mi azaz információ, amit esetleg még az újságokból nem olvashattál. –megrántva vállamat az itallapot kezdem el tanulmányozni. Egy fiatal szőke lány lép az asztalunk mellé, rámutatva a kívánt kávéra, várom, hogy a pult mögé lépjen. –A Life nevű sportakadémián tanulok, az ottani edzések mellett pedig édesapámnak hála az ágyúsokkal tréningezhetek. Röviden ennyi az életem. Foci, foci hátán, barátok és társasági élet nélkül.

-        Nem volt valami szomorú mégsem ez a történet. –nevetve fogadja el a lány által nyújtott italt, majd hatalmasat kortyolva belőle, szólásra nyitja száját. –Szüleiddel mi a helyzet?

-        Anyát nem ismertem. Apa mindig mondja rá hasonlítok igazán, tőle csak a rideg Morrison vért örököltem, ami valószínűleg végigkíséri az életemet majd. –váll rántva kémlelem körbe a helyiséget. Retro hatást kelt, mégis a bútorok fényezésén lehet látni, mind mai darab. A fa uralja a területet, hatalmas székek és padok viszont megnyugvást jelentenek az esős idő elől behúzódó embereknek. Ha jobban belegondolok, ennél jobb helyre nem is tehették volna. A két plazma tévé valószínűleg meccs közvetítésre alkalmas, nemhiába található szinte tényleg a Fly Emirates közvetlen közelében.

-        Föld hívja a fiatal és tehetős gyönyörű Larissa Morrisont.

-        Ne haragudj, csak elkalandoztam a hely szépségétől. –végigsimítva hajamon, zavartan kavargatom a Lattemat. Sosem tudtam, hogyan kell randizni, és most ez az egész ismét bebizonyította, nem nekem való mindez. –David, most jut eszembe vissza kell érnem edzés végére a stadionba.

-        De, hisz még csak most jöttünk. –hitetlenkedés csillan meg szemeiben. Valószínűleg nem sok lány reagált még így a közvetlen közelében. Lerakva húsz dolcsit az asztalra, gyors tempóval lépkedek az ajtó felé, ám egy férfias kar megállít. –Miért menekülsz előlem? –megrántva kezeimet könyörgő tekintetemet rá emelem. El akarok menni, nem akarom, hogy rövid időn belül átlásson rajtam.

-        Engedj el kérlek. –kérlelésem kifizetődő, hatalmas sóhaj után már futásnak is eredek. Bokám lüktet a fájdalomtól, valószínűleg nem életem legjobb döntésemet hoztam most ezzel meg, de muszáj voltam elszabadulni a kék szeműtől.

(Alan Walker- Faded)

Nem megy ez nekem, ez az egész annyira távol áll a stílusomtól. Nekem a boldogságot a futball jelenti, nem holmi fiú, aki elveszi eszemet. Nem szabad megadnom magam neki. Bármi történjen, kerülnöm kell. Most úgyis visszatérek a régi életemhez, az akadémia falain belül űzöm tovább a sportot. Tanáraim eddig sem értették meg a problémáimat, nem hiszem ezután bármi is változna. Édesapám hírneve miatt én kaptam az ívet tőlük, hiába értem hamarabb célba több kör után, mégis az én teljesítményem volt lehúzva. Mégis, könnyebb edzések voltak, mint a Fly Emirates falain belül. Nagy hangsúlyt fektettek az elméleti oktatásra, de ugyanakkor kondinkra is odafigyeltek.  Leülve a stadion elé, észreveszem a parkolóban mindössze egyetlen autó áll, mégpedig édesapámé. Telefonom ütemes zenélésbe kezd, de pillanatok alatt abba is hagyja.

-        Kicsim, jól vagy? –gyorsítva a léptein mellém guggol, észre sem vettem könnyeim szabad útra találtak. –Ugye nem bántott?

-        Nem, nincs semmi baj. Csak most jöttem rá, egyáltalán nem vagyok olyan, mint az átlagos fiatalok. –keserű mosolyt megeresztve, óvatosan talpra állok, a fájdalom már megszokott ismerősként köszönt. Számat vékony vonallá préselve indulok el az Audi által nyújtotta kényelem felé. –Tudod apa, hálás is vagyok, meg nem is. Hálás vagyok, mert megtanítottál velem olyan dolgokat, amiket mások valószínűleg egész életükben nem fognak megtapasztalni sem. Tanultam alázatot, becsületet, büszkeséget, kitartást és még sokáig sorolhatnám a pozitívumokat. De ott van a másik oldala. Az árnyoldal, amiről eddig nem beszéltünk. Fogalmam sincs, mi hogyan működik a valóvilágban. Ahol az emberek nem focisták, nem haverok, hanem nőnek néznek, és tisztelnek azért, aki vagy. –lábaimat feltéve a műszerfalra, kifakadok. Valójában ideje volt apának megtudnia, milyen érzések vannak bennem tinédzserként. Szemeim bokám felé révednek, apró libabőrök jelennek meg testemen. Undorító. Színe még mindig nem emberi, és a heg is elég csúnyán forrt össze. De ezt adta a gép, legalább sportsérülés és nem a busz ütött el.

-        Fogalmam sem volt arról, hogy ezt érzed. Miért nem mondtad még soha?

-        Apa. Őszintén, beszéltünk mi valaha is a taktikán és az edzésen kívül bármi másról? –feltéve a kérdésem érzem, ezzel túllőttem a célon. Nem akartam megbántani, még viccből sem. De jobban belegondolva, valóban nem sok mindenről tárgyaltunk tizennyolc évem alatt, ami érthető, hisz apa-lánya kapcsolat sose lesz olyan, mint egy anya-lánya. Azért ilyenkor végiggondolva, hiányzott mellőlem a nő. Nem volt anya szerep az életemben, így határozottan kijelenthetem, én se nagyon viselkedem úgy, sőt mindennapi felszerelésem a mackó nadrág, vagy szebb napokon a farmer. Ruha? Hírből se hallottam róla. Mindig praktikusan öltöztem, ami egy hirtelen jött baráti focimeccs alatt is hordható volt. –Ne apa. Ne haragudj. Csak kicsit összejött manapság minden, ami összezavart. –megsimítva hajamat homlokomra ad egy puszit, majd szó nélkül kiszáll az autóból.

(Passenger- Let her go)

A napok teltek múltak, bokám állapota javuló tendenciát mutat nagy örömömre. Ám visszatérésemről apám hallani sem akar. Megértem, hisz magát hibáztatja, de ő nevelt ilyennek és most el akarja tőlem venni azt, ami már az életemet jelenti. Nem is értem, hogyan gondolta mindezt véghezvinni. Az edzéseken nem jelenhetek meg, még csak nézőként sem, futócipőmet pedig kidobta valamelyik nap. Teljesen el akar szigetelni attól a világtól, amibe ő vitt bele. Valószínűleg, amit mamáéktól kapott azt nem tette zsebre, de könyörgöm! Ő mindezt, hogy viselné? Ha egyik napról a másikra a pálya közelébe se mehetne még bohóckodni sem?

Fabre David megjelenése óta még csak egy üzenetre sem méltat. Pedig a kórházba minden nap megjelent. Hiányzik őszinte tekintete, de nem erőltethetem senkire rá szánalmas életemet. Megértem senkinek nem én vagyok az első. Lehajtott fejjel baktatok a sportakadémia felé. Talán itt vagyok egyedül úgy, hogy sérülésem miatt nem néznek le, ám nevem miatt már annál inkább. Nem egyszerű a helyzet.

Hanni mosolyogva lohol felém, szerintem nem is említettem ő a kollégiumi szobatársam. Hiába itt élek a környéken, bentlakásos iskolának számít, hiszen így tudják felügyelni kihágásainkat. Barátnőmmel rendszerint átvertük az őröket, hisz ha egy buliról is megtudnak azt sajnos a karrierünk bánja, ugyanis azonnali kicsapással jár.

-        Riri, hogy vagy? –szőke dús haja most magas lófarokba van fogva, térdig érő zoknija sportszárra emlékeztet.

-        Te megint nem edző cuccban vagy? Ki fognak nyírni! –nevetve húzom meg haját, meg kérdését figyelmen kívül hagyva tekintetemet fogva tartja egy hihetetlenül kék szempár. Zavartan sütöm le szememet, a fiatal srác mosolyogva indul meg felénk. Úgy látszik a múltkori alkalom nem volt elég elutasító számára.

-        Sziasztok lányok. –mély meghajolás után megkapom szokásos kézcsókomat, Hanna  kezét viszont csak bemutatkozás gyanánt megrázza. –David. Nagyon örülök. –barátnőm sipákolva pillant rám, hátrébb lépve arcát legyezni kezdi, majd valami „őrült szexi”-hez hasonlót tátog.

-        Menthetetlen vagy. –nevetve csóválom meg a fejem, majd szekrényem kinyitva előszedem edzőtáskám. –Hogy vagy? –a fiú felé fordulva érdeklődve pillantok rá.

-        Kicsit zokon vettem a kisasszony elutasítását, de még szerencse, hogy nem vagyok az a tipikus könnyen lerázható srác.

-        Hát uram, lehet valóban nem az a típus, most viszont a haza megköveteli, hogy órámra siessek. Örültem a szerencsének. –nevetve robogok a terem felé, ahol megszokott mogorvasággal fogadnak a tanárok. Tanárok?! Hanni lehajtott fejjel áll a kialakított kör közepén, majd az igazgató úr megjelentével már érzem, ebből semmi jó nem fog kisülni.

-        Nos kisasszony, ki van rúgva. –egyetlen mondat, mégis úgy érzem szívem összetört. Pedig már kezdtem abban reménykedni, hogy minden a jó irányba halad. Ezzel szemben elveszítem szobatársam, és ki tudja milyet kapok.

-        De…

-        Nem Miss McCormick. Súlyosan megszegte a házirend szabályait, valamint Morrison kisasszonnyal a rendszeres kijárás is itt említendő. –sóhajtva ülök le sportszáram felhelyezése érdekében. Valószínűleg még senkinek nem tűnt fel, hogy megérkeztem, ami igazából nem is baj. Így talán engem nem kevernek semmibe, amihez semmi közöm nincs. Hanni nagyot sóhajtva indul el a kijárat felé, rám pillantva jelzi beszélni szeretne. Elnézést kérve kilépdelek a folyosóra.

-        Ez nem jött össze. Viszont van egy állás nekünk, ha érdekel az ajánlat. A sportolói karrierednek úgy is lőttek. –kemény szavai meglepnek, ilyen nyíltan még senki nem mondta ki ezt a tényt. Még az újságok is csak találgattak, hogy melyik meccsen lesz a nagy visszatérésem. Persze, ha édesapámon múlik, egyiken se.

-        Hanni nekem még itt van dolgom. El akarom végezni az akadémiát, és meg akarom fűzni apámat arról, hogy visszavegyen a csapatba.

-        Sejtettem, hogy nem lesz ennyi akaraterőd. Nem baj kislány, megvárom, míg magadtól rájössz a dolgokra. –megölelve elindul az ajtó felé, belelendülve az edzés okozta fáradalmakba fel sem figyelek az engem vizslató szemekre. Ezt nem hiszem el, komolyan. Eddig vagy nem vettem tudomást erről a fiúról, vagy valójában nem is az én osztályomba sorolták be, most mégis mosolyogva szeli a köröket. Úgy érzem, ő lesz a végzetem…