Sweet Again 2.

Sziasztok!
Úgy gondoltam, elhozom a legújabb fejezetet Nektek.:) 
Jó olvasást,
Millió puszi, Lari.:)

(Larissa)

(David Guetta - Play Hard [Cover by Manuel Cardella])

Az egyetlen szabadnapunk a héten, így az ágyamon elégedetten nyújtózva ma a semmittevés tűnik a legszebb gondolatnak. Falamra pillantva egy apró képen meglátom a jó öreg Bernabeut, mosolyom levakarhatatlan. Halk kopogás üti meg a fülemet, kikiabálva várom édesapám vizslató szemeit. Átlagos, mégis szigorú megjelenése van. Amolyan tekintélyt parancsoló. Magasságomat valószínűleg édesanyámtól örökölhettem, a magam kis 165 centimmel apa 190-es magasságához képest eltörpülök. Leülve mellém tekintetét a tévére emeli. Éppen valami bugyuta mese megy, mindössze háttérzajnak kapcsoltam be, semmi tervem nem volt vele. Odabújva hozzá mosolyogva réved tekintetem újra a kis kép felé.

-        Tudod apa, egyszer én leszek a Real Madrid futballistája. –mosolyogva simít végig hátamon.

-        Mindenben támogatlak kicsim, de ahhoz még rögös út vezet. –tudom mire gondolt. A Real Madrid egy életérzés. Mióta az eszemet tudom, vonzz a spanyol főváros, az ottani emberek, a viselkedésforma és a kultúrájuk. Kiskorom óta a blankók rajongója vagyok, és mindebbe édesapám vezetett bele. Minden bajnokságból volt egy kedvenc csapatunk. Ugye az Arsenal adott, hisz a fiúk és az edzések nélkül én már el se tudnám képzelni az életemet.

-        Te nem bántad meg, hogy abbahagytad a sport karriered és elmentél edzősködni?

-        Prücsök, nem volt más választásom. –emlékeimben felrémlik édesapám csapattársának az arca. Matt. Imádtam azt a férfit, titkon talán kis pelenkásként még szerelmes is voltam belé. Ő volt az, aki mindenben támogatott apán kívül, segített az edzéseknél, sőt néha szembeszállt az edzővel is, ha éppen ő le akart küldeni a pályáról. Tragikus halálesete a mai napig emlékezetemben él. Pedig mindössze négy éves voltam.

-        Hiányzik Matt. –könnyeimet visszaszuszakolva szemeimbe felpattanok az ágyról. –Nem megyünk el futni? –az esős angliai időjárás nem könnyíti meg dolgunkat, de futócipőt véve füldugót helyezet füleimbe, majd elindítva egy tempósabb számot, gyors futásba kezdek. Valahogy ez a cselekedet mindig megnyugtatja háborgó lelkem. Ha valakivel vitatkoztam, ha édesapám haragudott rám, ha Hannival nem beszéltünk, ennek köszönhetően mindig ki tudtam tisztítani a fejemet. A sport megtanított belátni a hibáimat, mindenkit egyenjogúként kezelni, alázatosan győzni és veszteni is, ha úgy adódott. Egy percig sem bánom, hogy így alakult az életem. –Gyere már, te nyugdíjas! –mondatomnak köszönhetően már csak centik választanak el minket, elcsúszva a park füvén elterülök a vizes területen.

-        Látod kisasszony, kell neked apáddal viccelődni. –kezét nyújtva felsegít, tüdőm ütemesen emelkedik az adrenalintól. Imádtam ezt az érzést, imádtam a versenyeket. Könnyebben át tudtam lendülni a holtponton, ami a fáradság és a hiszti közelében található.

-        Ne haragudjon uram, de így legalább Önben is megvolt a versenyszellem. –mély bókolásom után kacagva tüntetem el fejpántom segítségével a kósza hajszálaimat.

-        Akkor a mai edzés is megvolt. Prücsök, ha így haladsz, egy nap valóban nagy sztár leszel. –bíztató szavainak köszönhetően arcomon hatalmas mosoly terül el. Derekába kapaszkodva a hazavezető utat együtt tesszük meg. Gyors zuhanyzás után krumpliszsákként dőlök be puha párnáim közé, hogy a holnapi nagy meccsre felkészülten érkezhessek.

(*)

(Limp Bizkit - Behind blue eyes [magyarul])

Hajnal ötkor az ébresztő hangjára riadok fel. Tudnék még aludni, de ma fontos nap elé nézek. Életem első olyan meccse, ahol édesapám bízik bennem annyira, hogy a kezdő tizenegybe állítson. Bizonyítanom kell. A csapat is számít rám, és ami a legfontosabb, be kell bizonyítanom a hitetlen embereknek, a foci mindenkinek való. Nem csak a férfiak tudják úgy rúgni a bőrt, hanem igenis kellő akaraterő segítségével a nők is lehetnek olyan jók. Sőt, még jobbak is.
Felvéve melegítőmet és futócipőmet, hajam magas copfba fogom. Zenét indítva gyors bemelegítésbe kezdek, majd a tegnap érintett közeli park felé veszem az irányt. Ki kell tisztítanom a gondolataimat, nem görcsölhetek rá erre a meccsre, mert akkor semmi nem fog sikerülni.
A Tottenham nagyszerű csapat. Jó a védelme, és támadásba is veszélyesek. Vigyáznunk kell, nem bízhatjuk el magunkat. Imádom az ágyúsokat, de néha elég félvállról tudják venni az egészet. Bár talán annyi nyugtat, tétmérkőzés. Mindenki foggal, körömmel be akarja húzni ezt a meccset, hisz könnyebb lesz utána hazai pályán megmérkőzni.

-        Szia! –mellém kocogva egy fiatal srác mustráló tekintetével nézek farkasszemet. Látom ajkai mozognak, de a füles miatt semmit nem hallok ebből. –Larissa Morrison vagy, jól mondom? –óvatos bólintásom után felnevet, megállva engem is lassításra kényszerít. –Én bízom benned. Szerintem jó leszel, csak szívvel játssz.

-        Köszönöm a biztatást, ígérem, minden megteszek a győzelemért. –kezét felém nyújtva, kézfejemre egy apró csókot nyom.

-        Örültem a szerencsének Larissa Morrison. Ügyes legyél az Észak-londoni derbin. –fogalmam sincs ki lehetett ez a titokzatos idegen. Hatalmas kék szemeit még egyszer végigfuttatja rajtam, majd mosolyogva búcsúzik el. Megrázva fejem próbálom az őszinteségtől csillogó szempárt kiverni a gondolataimból. Nem vonhatják el ilyenek a figyelmemet.

Belépve az ajtón hangos ordításba kezdek. Édesapám fejvesztve rohan ki szobájából, haja kócosan mered az ég felé. Álomittas szemeit rám emeli, riadtság fut végig vonásain. Magamban jót mosolygok a jeleneten, ugyanis semmi problémám nem akadt, csupán valahogy fel kellett ébresztenem, viszont felsétálni az emeletre nem volt sok kedvem. A konyha felé indulva salátát, és egyéb könnyű finomságot veszek ki a hűtőből. Apa óvatosan követ, még mindig nincs egészen tudatánál. Kedvenc joghurtját elé tolva, mosolyogva csinálom meg reggeli turmixomat.

-        Lari, elárulod mi történt?

-        Semmi, csak ideje volt felébredni. –mondatom után egy kanálnyi joghurt repül felém, hogy hangos csattanással arcomon folyhasson végig. Megszeppenésem pillanatok alatt elmúlik, belemarkolva a salátás tálba, felét hozzá vágom, amiből szép kis kajacsata alakul ki. Imádom őt. Fogalmam sincs milyen kapcsolatunk lenne, ha anya élne. Vajon ugyanilyen laza és gyerekes szülő lenne? Vagy mint családfenntartó, megrovó és szigorú lenne? Mondjuk lehet az efféle kérdésekre még jó, hogy nem tudom a választ. Bár édesanyámat megismerném, de jelenlegi életemen nem változtatnék semmi pénzért.

-        Köszi, kicsit lehettél volna megértőbb is. –szája lekonyul, de a szétdobált cuccokat elkezdi szó nélkül feltakarítani. Lehajolva hozzá, segítségére sietek. Bejárónőnknek köszönhetően, nem sokszor jut ki a takarításból, de ezt most mi okoztuk. Telefonom ütemes zenélésbe kezd, legjobb barátnőm nevét megpillantva azonnal fogadom a hívást.

-        Szia Hanni, hogy vagy?

-        Megvan a jegyem kislány? –igenlő válaszomnak köszönhetően hatalmas ujjongásba kezd.

-        Természetesen páholyi, mamáék mellé szól az ülőhelyed. –köszönetnyilvánítása után bontja a vonalat.

(The Script ft. Will. I. Am. - Hall of Fame [magyar])

Hatalmas sóhajom következtében, menetfelszerelésemben várom edzőmet, hogy lemásszon az emeletről. Izgulok. Talán ez a legjobb szó arra, ami miatt már kész vagyok. Türelmetlenségemet talpam dobolásával próbálom enyhíteni. Most van az a pillanat, mikor egy épkézláb mondatot sem lehet felém intézni.
Elindulva a Wembley stadion felé, a buszon lévő csapattársaknál is érezhető a feszültség. Nagy meccs elé nézünk, sokan azt mondják ez az Észak-londoni derbi, hisz ősidők óta hatalmas riválisok vagyunk. Abban reménykedem, tisztességes játékban lesz részünk, és a bíró is megfelelő döntéseket fog hozni.
A pálya szélénél várakozva, egy szőke kislány apró kezeit tenyerembe csúsztatja. Nem lehet több öt évesnél, de szikrázó mosolya engem is mosolygásra késztet. Soha nem volt ilyenben még részem, de ha tehetném minden egyes nap átélném. Aprócska keze erősen szorítja ujjaimat, biztató jelleggel picit megrázom. A pályaőrök intenek, és a menet már el is indul. Csapattársaimmal nem sokat beszéltem, szerintem most mindenki hatalmas koncentrációban van. Felcsendülve a klubindulóknál vigyázzban állunk, majd lehajolva a kislányhoz megölelem, és picit nógatom ideje indulniuk. Mindenki egy emberként tapsol, a szurkolók biztató szavakat kántálnak. Imádom, mikor az adrenalin átjárja a testem. Felpillantva a lelátóra, észreveszem a parkban látott kék szemeket. Megdöbbenésemre őszinte mosoly telepedik az arcára, majd ujjait összekulcsolva sok sikert kíván. Ezzel megkezdődik egy izzasztó meccs…

Sweet Again 1.

Sziasztok!

Úgy gondoltam, ne álljon le az oldal, fel is teszem az első fejezetet. :) A változás jogát fenntartom! Igyekeztem izgalmasabbra, hosszabbra írni az első részt, mint a 2011-es verzió volt, ami csak hóbortnak indult.
Remélem olyan szeretettel olvassátok majd, amilyen szeretettel én megírtam.
Millió puszi, Lari.:)

  

(Larissa)

(Skepta - Dare to Dream)

Kezdeném egy kis bemutatkozással. Nos Larissa Morrison vagyok, tizennyolc éves. Sokaknak ilyenkor megfordul a fejében, honnan is olyan ismerős a Morrison vezetéknév. Igen, valóban, talán akinek beugrik egy ismerős arc, az nem másé, mint az édesapámé, Andrew Morrisoné aki az Arsenal vezetőedzője. Nem egyszerű az életem, de minden támogatást megkapok legjobb barátnőmtől, Hannától. Talán kijelenthetem ő az, aki minden rosszba belevitt, ezáltal minden jóban részem is volt. Egyedül a lecseszéssel nem voltam a bulik után kibékülve, de szerintem ez érthető is. Apám sikerhajhász. Addig menni kell, ameddig a leggyengébb játékos se éri el az Andrew által felállított határt. Ezt szerintem, míg világ a világ, soha nem fogjuk elérni, ugyanis az a határ állandóan nő, már-már megközelíthetetlen magasságig emeli az elvárások lépcsőfokát. De ne szaladjunk ennyire előre. Bármilyen hihetetlen is, de az Arsenal csapatát erősítem már egy éve. Nehéz fiatal nőként koedukált csapatban játszani, de talán a legnehezebb része az, amikor látod a vizslató szemeken az ellenfél oldaláról, hogy semmit nem néznek ki belőled. Sőt van, amikor konkrétan a képedbe röhögnek.

-        Larissa. Döntsd el nagyon gyorsan edzeni jöttél, vagy inkább kispadozol a hétvégi meccsen. –édesapám szigorú hangját meghallva összehúzom magam, majd gyors iramban futni kezdek. Fabregast utolérve nadrágját lerántom, majd a hangos visítás következtében még jobban begyorsítok. –Ez a pálya nem játszótér. Viselkedj! –szomorúság csillan meg a szemeimben. Valahogy sosem hagyja, hogy kiteljesedjek. Még csak nem is azokat a feladatköröket kapom, amit csapattársaim.

-        Elnézést uram. –kedvenc dalomat dúdolva szelem a köröket, a többiek már rég a nyújtó mozdulatoknál járnak. Nehéz egy sikeréhes apával együtt élni, de imádom minden percét. Édesanyámat soha nem ismertem, meghalt a születésem napján. Apa sokszor mondja újjá született bennem, hisz cserfes természetemet és hatalmas barna szemeimet tőle örököltem. Soha nem akar beszélni az igazi kilétéről. Mindössze annyit tudok Oliviának hívták.

-        Hányszor kell még szóljak Morrison? Állj be a fiúkhoz nyújtani! –megadó sóhajom után elkezdem a megszokott gyakorlatokat. Húz, húz, dönt, dönt. Talán ennyiből áll az egész, mégis már tűkön ülve várom a labdajáték kezdetét. Elvileg ma megkímél minket szadista hajlamaitól.  –Lábsúlyt elő, a többiek indulhatnak a lépcső felé, még a kisasszony felszerelkezik. –mindenki csalódva pillant rá, valószínűleg rosszul aludhatott, vagy valami történt vele a mai nap folyamán, amivel nem tudott kibékülni és ennek most mi isszuk meg a levét.

-        De edző, azt mondta ma két csapatra bontva focizunk.

-        Hogy mondtad Fabregas? Csatlakozni akarsz Morrisonhoz? Hajrá! –kacagásomtól talán sírhatnékom nagyobb. Boci szemű barátom lehajtott fejjel kullog felém. Nekidobva egy pár bokasúlyt, sajátommal foglalom le magam, majd mikor már minden tépőzár a helyére került, felállva kezemet nyújtom Cescynek.

-        Gyere barátom, ha már nem tudod befogni azt a lepcses szádat.

Már fáj a tüdőm a terheléstől, lábaim remegnek. Többször majdnem kitörtem a nyakam hála bénázásomnak. Minden egyes botlásomnál apa megrovón nézett rám. Talán ilyenkor érzem át a helyzetét, miszerint jobban örült volna egy fiúnak, az legalább nem lenne ennyire semmirekellő. Elég nehéz vele. Mindent megteszek, sőt, volt, hogy edzés után a fáradságtól összeestem, vagy szimplán elájultam, esetleg kiadtam gyomromból azt a minimális ebédet, amit aznap végre sikerült elfogyasztanom. Soha nem értékelte törekvésemet, mindig többet és többet várt. Megértem. A legjobbat akarta belőlem kihozni, de ez nem úgy működik, ahogy ő jelen esetben elképzelte. Végezve a kiszabott húsz körrel, remegve roskadok le a földre. A fiúk elmehettek játszani, ám apám hívat magához.

-        Larissa. Mond, jól vagy? –erőtlenül bólogatok, bár legbelül egyáltalán nem ezt érzem. Unom ezeket a megpróbáltatásokat. Fiatal vagyok, élni is szeretnék. Hanni rengetegszer vetette fel a szökés ötletét, de ezt sem a csapattal, sem az edzőmmel nem tehetem meg. Hiába kiakaszt tízből kilenc alkalommal. –Szeretném, ha kezdő játékos lennél a hétvégi Tottenham meccsen. –szemeim könnybe lábadnak, édesapám nyakába ugorva maradék erőmmel elkezdem összepuszilgatni arcát.

-        Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm! Hatalmas lehetőség és ígérem, nem okozok neked csalódást.

-        Te sose tudnál kislány, neked mára vége az edzésnek, irány zuhanyozni még a tesztoszterontól fűtött fiúk nem mennek utánad. –kacagva dobom le magamról a lábsúlyt, majd a fürdőig tartó utamat futva teszem meg. Mire a többiek végeznek a kispályás meccsel, addigra én már teljes harci menetben ülök a helyemen.

-        Mit vigyorogsz kislány, te nem fáradtál el? –Arshavin kérdésére hatalmas ásítás a válaszom. –Azért le ne nyelj.

-        Akkora szám még nekem sincs Arsha. –kacagva nézem végig őket, az edzés úgy látszik nem csak engem terhelt le. De ennek nagyon örülök, hogy apa méltónak tart arra, hogy végre most először kezdő lehessek. Hatalmas megtiszteltetés, hiszen tudom nem elfogultságból döntött. Ha erről lenne szó, már legalább ötven meccsen állhattam volna fel a csatári posztra. Ám ennek most jön el az ideje.

-        Fabre nagyon gyorsan vedd le a lányomról a szemed. –az edző azt a pillanatot választotta érkezésnek, mikor Fabreval összemosolyogtunk. Talán ő már titkon tudja mi volt hirtelen kitörő boldogságom forrása.

-        Elnézést uram. –most, hogy véget ért az edzés, belőle is előjött az apai ösztön, miszerint fiatal lányunka a levegőtől is óvjuk.

-        Ügyesek voltatok. A kitartásotoknak köszönhetően megváltoztattátok a megszokott kezdő keretet. A bejáratnál kifüggesztettem papírra a neveket. Mindenki vigyázzon magára, holnap pihenő nap, szombaton pedig megmérkőzünk a Tottenham ellen. –felém mutatva jelzi, indulni akar. Intve mindenkinek, boldog mosollyal az arcomon lépek utána.

-        Apa, elmegyünk mamáékhoz? –kislányos mosolyomnak és hatalmas szemeimnek ő sem tud ellenállni, megadóan sóhajt. Pedig tudja jól, mi vár ránk édesanyám szüleinél.

(Keke Palmer- We are family)

Talán minden ismerősünk közül, ők ketten azok akik az elejétől fogva ellenezték pályafutásomat, mondván egy ilyen szép és csinos lánynak a kifutón a helye. Soha nem mehettem el hozzájuk egyedül, apa nagyon tartott attól anyáról milyen mesét adnak elő. Nagyon aranyosak, imádom őket, bár tény szeretnek túlozni. Azért néha örültem volna néhány túlzó szónak is, csak tudjam, ki volt Olivia.

Papa kirohan az ajtón, mama rosszallón csóválja fejét. Igazából félévente egyszer, ha látom őket, akkor sokat mondok. Sajnos nincs túl sok szabadidőm ahhoz, hogy ápoljam a rokoni kapcsolatainkat. Mégis mindig kitörő örömmel fogadnak, majd jön a babusgatás, arccsipkedés, a „nagyon vékony vagy Larissa” szöveg, majd a többfogásos lakoma. Mama mindig úgy főz, hogy hátha betévedek hozzájuk.

-        Kicsi unokám! –szemében színtiszta öröm látható, mosolyát nem tudja levakarni arcáról.

-        Nem maradunk sokáig, mert nagyon elfáradtam az edzésen. –cöngetésére hangos kacagásba kezdek.

-        Kislányom, neked a kifutón lenne a helyed. Egy ilyen szép, és csinos lánynak nem kéne elvesztegetni fiatalságát, holmi izzadó büdös férfiakkal, akik egy labdát kergetnek, mint a bolondok. –megpaskolva apa arcát enyhén célzóan hagyja el ez a mondat a száját.

-        Tudom mama, viszont el akartam mesélni, végre kezdőként léphetek a pályára.

-        Ó drágaságom, tudod, hogy rossz szájízzel, de gratulálok. –szerintem még mindig reménykedik abban nem jön össze számomra a sport karrier kiépítése, hiszen még nagyon csírájában van a dolog. Helyet foglalva a nappaliban, mosolyogva pillantok a tv felé.

-        A fiatal Larissa Morrison is lehetőséget kap, hogy kezdő tizenegybe csatár poszton játszhasson. Kíváncsian várjuk, egy lány milyen újdonságot mutathat nekünk. –megforgatva szemeimet már bánom, hogy bekapcsoltam a készüléket.

-        Nagyanyád bármit mondhat, én büszke vagyok rád. Igaz nem ilyen életet szántunk neked, de megálltad a helyed. –megölelgetve a mindig pipa szagú papát, megpaskolom hátát.

-        Lari ideje mennünk. –szomorú sóhajjal puszilom őket még egyszer végig. Megértem apát is, hisz biztos feszélyezi a közeg anya halála óta, de azért néha lehetne rám is tekintettel.  Nem baj, idő kérdése minden. Már az is fél siker, hogy elhozott hozzájuk a kérésemre. Telefonom ütemes zenéléssel hívja fel magára a figyelmet, barátnőm nevét megpillantva mosolyogva fogadom hívását.

-        Hola Kiscsaj, este bulizunk úgy készülj. –lenémítva a hangerőt, csak reménykedek abban apa semmit nem hallott az egészből. Nem kéne az utolsó pillanatban keresztbehúzni bizalmát. –Jön Matti is, szóval szedd össze magad csajos.

-        Most nem jön össze Hanni, hétvégén meccsünk lesz, ahol kezdő leszek. –visítása miatt el kell tartanom a telefont a fülemtől, bontva a vonalat elégedetten simulok bele az Audi által nyújtotta kényelmes ülésbe.

Chapter 70. -The End

Sziasztok!
Elérkeztünk a záró fejezethez, mely reméljük elnyeri a tetszéseteket. :) A megtekintésünk száma nő, viszont visszajelzésből egyáltalán nem kapunk sem pozitív, sem pedig negatív kritikát, ami kissé elszomorít minket. :/ De sebaj, ettől függetlenül az Again részeit jövőhéttől heti két résszel felteszem, remélem hasonló érdeklődés fogadja.
Köszönünk Nektek mindent, jó olvasást. 
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(El canto del loco- Tal como eres)

Csengőszóra ébredni sohasem volt kellemes. A meg nem szűnő zaj hatására, morogva fordulok hátamra, megmozdulnék, de lábam lüktetése megakadályoz ebben. Valaki kint ráfeküdhetett a csengőre, ugyanis az szüntelenül jelzi, valaki vár ránk lent. Sergio magára kap egy nadrágot, majd lerohanva a lépcsőn, ajtót nyit türelmetlen vendégünknek. Egy fiatal lányt hallok, hangja szokatlanul ismerősen cseng. Felkaparva magamat az ágyról, férjem pólójába bújtatom testem, majd mankóim segítségével elindulok a lépcső felé. A sötét hajzuhatag ismerős, húgom aggódó tekintettel kezd el rohanni felém. Lefagyva pillantok rá, még nem készültem fel a nagy szembesítésre.

-        Lari, hogy vagy? –leülve a lépcsőre szabadjára engedem érzéseimet. Eltelt majdnem egy év úgy, hogy mindvégig haragban voltunk. Ő lenézett engem, és én sem vélekedtem róla másképp. Viszont be kell vallanom magamnak, hiányzott. Hiányzott, hogy végigfecsegjem neki a napjaimat, hogy megosszam vele a bánataimat. Közös számunkat kezdi el dúdolni, kezemet homlokomra téve, nekidőlök a korlátnak. A szövegrésznél már én is beszállok, Sergio halvány mosollyal arcán nézi a két testvér egymásra találását. Ez a szám sok dolgon átsegített már minket, és ez most sem történt másképp. Mosolyogva törlöm le könnyeimet, szívem belül viszont meghasad. Nem törődtem eléggé az emberekkel, Hannah jól mondta. Csakis az önös problémáimmal voltam elfoglalva, és nem tűnt fel, hogy neki is mekkora szüksége van egy segítőkész emberre, akinek ha mást nem, csak kisírhatja magát. Remegő kézzel simítok végig haján, hiányzott már az efféle tisztesség, és tisztaság környezetemből.

-        Szarul, de büszkén. Majd jól leszek, csak idő kell. –halvány mosolyt villantva felé, érdeklődve figyelem az ajtót, melynél ismét egy ismerős ismeretlen kopogtat. –Veled minden rendben? Ronaldo? –az említett személy éppen most lép be hatalmas vigyorral az arcán, és virágcsokorral kezében, majd meglátva feleségét, szemei erőteljes csillogásba kezdenek. Lepacsizva Sergioval, közelebb lép hozzánk, Tessa szájára apró csókot adva, felém pillant.

-        Hogy van az én kedvenc kislányom? –felhúzott szemöldökkel pillantok rá, a jelző, valamint az új becenév furán hat közöttünk.

-        Nem is tudtam, hogy te vagy az új apucim. Tudom, hogy szereted a papás-mamás játékot, de arra ott van a feleséged. –hangos kacagásomtól zeng a ház, barátaim becsatlakoznak vidám pillanataimhoz.

-        Nem akarsz amúgy valami kényelmesebb helyre leülni? –férjem aggódó kérdését meghallva, őszinte, szerelemmel teli mosoly jelenik meg az arcomon.

-        Istenem, végre. –értetlen fejünket megpillantva, kacagni kezd. –Úgy értem ideje volt már lefeküdnötök, csak azért volt köztetek feszültség, mert Ramos kanos volt. –homlokomra csapva, felkacagok a képtelen ötleten. Igazából mindvégig én voltam a hibás, én gyártottam a gondokat, ő mégis itt van mellettem. –Na, de gyere Tess, menjünk haza, hagyjuk a turbékoló párt kettesben. –fejcsóválva hallgatom drága barátom szavait, bár lehet jobban is teszi, ha most lelép, és megkímél perverz beszólásaitól. Mosolyogva emelem fel kezemet, férjem könnyed mozdulattal emel fel, majd már indulna is vissza hálószobánkba, ám hasam korgása megakadályozza ebben a tettben.

-        Mit együnk? –egyszerű kérdés, gondolataimban mégis rengeteg lehetőség felsorakozik.

-        Hm. Mondjuk csokit, csokival. –megnyalva a számat, apró puszit adok nyakára, majd kislányos tekintettel várom, hogy a konyhába tudhassam magamat.

-        Azért remélem, nem akarsz gurulni, mert akkor sajnos nem beszélhetek veled többet, és még azt is le kell tagadnom, hogy ismerlek. –feje felé glóriát rajzolva, megfogom a közelemben található első tárgyat, és hozzá vágom.

-        Nem vagy vicces, jó lenne, ha megemberelnéd magad, és igazi férfiként viselkednél. –hátrébb csúszva a pulton, boldog mosollyal arcomon tudatom magammal, még most is ugyanannyira vágyik rám, mint tegnap este. Felhúzva szemöldökömet, incselkedve tekintek végig rajta, majd mikor közelebb lép hozzám, hasamra nézek. –Éhes. Éhes. Éhes! –kisgyerekeket megszégyenítve rinyálok a pulton ülve, Sese viszont nevetve lép a hűtőhöz.

-        Kakaót csináljak a kis betegnek? –gyors bólogatás közepette dúdolom adott kedvenc dalomat, valahogy hiányzott már ez az idillikus állapot. Most kicsit olyan érzésem van, mintha most ismertük volna meg egymást. Ugyanolyan perverzek, gyerekesek vagyunk, mint három évvel ezelőtt.

(*)

(Carlos Vives, Sebastian Yatra - Robarte un Beso)

A hetek teltek-múltak, bármivel is próbálkoztak a srácok, egyszerűen nem tudtak kirángatni a megszokott, monoton hétköznapok unalmas perceiből. Bárhova akartak hívni, mindig nemet mondtam, pedig kisebb-nagyobb segítséggel, de már tudtam mankó nélkül közlekedni. Két és fél hónap telt el a műtétem óta, és az igazi letargia még talán csak most ért utol. Egy hónap edzés, testmozgás nélkül, borzasztó. Igaz, Sergio mindent megtett azért, hogy legalább egy kicsit fitt maradjak, de ő sem megváltó, az egyszer már biztos. Összeroskadva ülök a fürdőszoba csempéjén, szívem hevesen ver. Rengeteg dolog történt velem az utóbbi időben, és a menstruációm is késik. Utána számolva rájöttem, hogy már egy hónapot kimaradt, és az örömök közepette fel sem tűnt, hogy efféle problémám lenne. Annyira megszokottan teltek már a hétköznapok, hogy fel sem fogtam a női lét borzalmas pillanatainak hiányát.

-        Lari! Hol vagy? –a nyitott ajtó következtében férjem elég hamar kiszúr, amint naptárral az ölemben, támaszkodok a kád oldalánál. –Mi a baj kincsem?

-        Nem akarom, hogy feleslegesen beleéld magad, de késik, és eddig soha nem késett. –habogva beszélek, ugyanakkor lelkem szárnyal a boldogságtól. Ideje volt felnőnöm ahhoz a feladathoz, hogy anya legyek. Sese lehajolva hozzám, kezét derekamra teszi, majd felhúzva magához, szenvedélyesen megcsókol. –El kell mennem az orvosomhoz. –bólintva egyet talpamra állít, majd tornacipőmért rohanva, segít felvenni. Felkapva az ölébe, egészen a kocsiig rohan velem, az ajtó csukása útközben megtörtént. Csillogó szemekkel pillant rám, fogalmam sem volt arról, hogy neki ekkora örömöt jelentene egy kisgyerek.

Belépve a kórház ajtaján, férjem előre siet. Ezzel csupán annyi a probléma, hogy kezemet fogva, húz maga után. Felszisszenve bokámhoz kapok, ijedt tekintettel fordul hátra. Fejéhez kapva elnézések sorozatába kezd, de fejrázás közben tudatom vele, semmi gond. Pár percre helyet foglalok a kényelmetlen műanyag székeken, többen érdeklődve tekintenek felénk. Bokámon lévő vágás erősen lüktet, a hosszú ragasztócsík a Converse cipőm ellenére is kilátszik. Még az idióta is felfogná, valami komoly gonddal küszködök jelen pillanatban is. Szemeimet lehunyva, egy halk kisfiú hangot hallok meg, az apró léptek felénk közelednek. Pilláim szétrebbennek, a meccsről megismert kisfiú, Alarico néz velem farkas szemet. Hatalmas mosollyal az arcán engem bámul, leguggolva elém, kezét bokámhoz érinti. Szája sírásra görbül, de megemberelve magát, igazi férfiként viselkedik.

-        Szia. Megismersz még? –fél szemmel Sergiora pillant, viszont a szemében látható csillogás csak akkor jelenik meg, ha rám néz.

-        Hogy vagy Alarico? –a tudat, hogy tudtam a nevét, felbecsülhetetlen most számára, és ez az arcára van írva. Hihetetlen, hogy mekkora örömöt tudunk okozni egy-egy kérdéssel, vagy érdeklődéssel, amit komolyan is gondolunk. –Mit keresel te a kórházban? –egy fekete ruhás nő lépdel mögötte, hivatali ruhában. Ijedten pillantok rá, fogalmam sincs, mit akar tőle.

-        Te hogy vagy? Visszatérsz még? –reményteli tekintetét nem tudom figyelmen kívül hagyni, viszont semmilyen pozitív reménysugárral nem tudok szolgálni neki, és ez fáj most a legjobban. Szám legörbül, fejcsóválásom következtében apró kezeket érzek derekam körül. Rico átölelve, mosolyogva kezd suttogni. –Örökre te leszel a példaképem, tudom, hogy ha rajtad múlik, vissza fogsz térni a pályára. –nem várja meg, hogy reagálhassak mondandójára, futásnak ered. A hölgy csak pislogni tud, lefagyva tekint ránk.

-        Elnézést, Ön a rokona Alariconak? –sajnálattal telve rázza meg a fejét, egy névjegykártyát elővéve, átnyújtja nekem. „Gyámhivatal”. A nő neve alatt csupán ennyi áll, utána lépkedve megállítom.

-        Mi történt?

-        A szüleinek balesete volt. Alarico Villagómez árva lett. –könnybe lábadt szemekkel pillantok férjem felé, aki gyorsan mellénk lépve határozott kijelentését mondja el a fekete ruhás hölgynek.

-        Szeretnénk örökbe fogadni. –szívem hevesen ver, félek az elutasító választól.

-        A számom megvan, keressenek fel. De most mennem kell. Viszont látásra! –valamiért kegyetlen tekintetében egy kis boldogságot véltem felfedezni, hogy legalább egy kisfiút megmentettünk a süllyesztőtől, hiszen az ilyen árvaházakban nagyon csekély az esély arra, hogy pont egy hat év körüli fiút fognak hazavinni. Immáron már lassú léptekkel indulok újra útnak, felkeresve kezelő orvosomat, kimért beszédbe kezdek.

-        Jó napot kívánok Doktor Úr! Ha jól számolom, több mint egy hónapot késik a menstruációm. –az orvos szakszerű vizsgálatba kezd, férjem úgy döntött, inkább megvár kint a váróban. Jól esett az a törődés, amit most nyújtott számomra. Tudta jól, hogy Rico már a meccs napján szívemhez nőtt, csak miatta hajtottam annyira, hogy sikeresen hozzuk le az egészet. Nem akartam, hogy csalódott legyen.

-        Nos, valóban Morrison kisasszony. Egy kisbaba növekszik a szíve alatt. Most tizenegy hetes, ami annyit jelent, hogy május 31-e körül fogant meg a gyermek. –egy alapvető ultrahangos vizsgálattal kiderítette, hogy a hosszú idő eltelte után, a második együttlétünk alkalmával hoztuk össze a kicsi Ramos Morrison babát. Boldogságom, amit most, ebben a pillanatban érzek, felbecsülhetetlen. Hihetetlen, hogy egy kisbaba, és a kiegyensúlyozott élet mennyire meg tudja változtatni az ember nézőpontját. Megkapva a papírjaimat, hatalmas mosollyal bicegek ki az ajtón, majd Sergio ölébe vetve magam, egyetlen mondatot súgok a fülébe.

-        Másodjára hatásos voltál, kisbabánk lesz, és remélhetőleg egy kisfiúnk.  –szenvedélyes csókot váltva, az összes érzésünket belesűrítjük ebbe az egyetlen kontaktusba. –Tetszik, amikor mosolyogsz, és szeretem, ha én vagyok az oka. –kézen fogva indulunk útnak, mely sokkal szebb, és örömtelibb jövőt ígér nekünk…

(Tessa)

Amikor Adan kimondta, hogy mi a bajom azt hittem, hogy lefordulok a székről. Eléggé vizuális típus vagyok így , amint meghallottam, hogy csonttumor körülbelül az egész elétem lepergett előttem és csak a vékony, csont és bőr Tessát láttam a szemem előtt lebegni. Nem figyeltem arra, amit még utána mondott csak szorítottam Ronaldo kezét és hálát adtam, hogy mellettem van. Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküle. Voltak és valószínűleg még lesznek is mélypontok a házasságunkban, de semmi sem tökéletes, ahogy a mi házasságunk sem. Természetesen a tudatomig az, hogy Adan azt mondta „korai stádium” nem jutott el, én pedig arra gondoltam egyet s mást szeretnék még megélni. Szeretnék még gyerekeket. Szeretném látni, ahogy felnőnek, hogy járnak oviba, hogy járnak iskolába. Hogyan lesznek édes kisgyerekből vagány és édeskamaszok. Szeretnék mellettük lenni, amikor szomorúak és amikor vidámak. Szeretném látni még az unokáimat is felnőni. Az nem lehet, hogy az én filmemnek itt legyen vége.

Az arcom valószínűleg egyenlő színű lehetett a kórterek fehérre meszelt falaival, ugyanis amikor magamhoz tértem a bambulásból és az elgondolkozásból Ronaldo kezét szorítottam, aki az arcomat simogatta Adan pedig egy szívószállal próbált meg valami folyadékot a szervezetembe juttatni kisebb nagyobb sikerrel.

-          Tessa. Életem figyelsz rám? Vagy figyeltél arra, amit Adan mondott? – szabad kezével a szemem előtt lóbálta meg a tenyerét majd, amikor végre pislogtam kettőt letörölt pár kósza könnycseppet amelyek végigszántottak az arcomon, és amiről persze egészen eddig nem is tudtam, hogy ott vannak.

-          Persze itt vagyok, csak én, én kicsit elgondolkoztam és tudod az észjárásom. – próbáltam szabadkozni, de senki elől nem kellett rejtegetnem az érzéseimet, mindketten pontosan tudták, hogy mit is érzek abban a percben. Adan azért mert valószínűleg sajnos sok ilyen hírt kellett már közölnie, Ronaldo pedig már ismer, mint a tenyerét. Tudja mikor mit és hogyan érzek. Az emberek, ha azt hallják, hogy tumor rögtön megijednek és ez alól én sem vagyok kivétel.

-          De amint mondtam Tessa, korai stádium. Rendszeres és megfelelő kezelések által ez az egész gyógyítható. Nem kell rögtön arra gondolni, hogy pár héten belül meg fogsz halni, mert ez nem igaz. Időben észleltünk mindent és semmi baj nem lesz. Én itt vagyok, a férjed itt van és gondolom az egész családod melletted áll. – család. Érdekes hiszen családomnak és már a férjemet Cristiano Ronaldot és a kislányomat Alejandra Catalinát tekintem, de mellettük ott a vérszinti rokonom is, a nővérem Larissa.

-          Adan megbeszélhetünk akkor egy következő időpontot? Most fontos elintéznivalóm van, ami nem tűr halasztást. – Ronaldo kérdőn nézett rám, viszont én nagyon jól tudtam, hogy mit is akarok csinálni, és hogy mit is kell most csinálnom. Sokáig hanyagoltam és halogattam azt, hogy mindent rendbe hozzak Larival, de ez a tumor még akkor is, ha korai stádiumban jár ráébresztett, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy kizárjunk embereket az életünkből.

-          Persze Tess semmi akadálya. Üzenetben értesítelek majd a részletekről, addig pedig vigyázz magadra. – egy intés után szélsebesen kezdtem el férjemet húzni magam után. Most nem érdekeltek sem a fotósok, sem a tolakodó paparazzik.

-          Most… Én szeretnék egyedül menni. Rendbe kell hoznom mindent. – kissé könnybe lábadt a szemem, amikor belegondoltam, hogy mi vár még rám, ami Roninak is feltűnt, de csak mosolygott és adott egy csókot.

-          Vigyázz magadra szerelmem. – egyszerű szó, óriás jelentéssel. Sosem tudtam, hogy mivel érdemeltem ki ennyi szeretetet a kezdeti undok viselkedésem után, de nagyon reméltem, hogy jó pár ilyenben lesz még részem az életem során.

Olyan gyorsan szedtem a lában, ahogy csak lehetett. A korai órák miatt még alig lepték el a fővárost a turisták és a város lakói így könnyedén előzve szaladtam közöttük. Olyan régen megbántottam már a testvéremet, hogy reméltem, hogy lesz rá esélyem, hogy az egészet rendbe hozzam. Reméltem, hogy én is úgy hiányzok neki, mint ahogy ő is nekem. A lakáshoz érve nem húzhattam, halaszthattam az időt. Tudom, hogy nem fogok meghalni, de a rák nem válogat, így nem tudhattam melyik az utolsó perc számomra, az ajtónyitás után pedig, amint megláttam Larissát a lelkem összeszorult és azt tettem, amit a szívem diktált. kedvenc dalunk után pedig nem volt kérdés számomra sem, hogy ő is ugyanígy érzett, ahogyan és is. Az idilli testvéri pillanatot Mr. Romantikus Ronaldo szakította félbe és egy nagy csokor virággal és persze egy hozzá és Lari kapcsolatához illő beszólással.

(*)

(Sonny With A Chance theme song)

Egy percet nem tudtam aludni. Első nap a színészek világában. Nem szeretem a konfliktust és a nagyképű embereket, így reméltem, hogy a kollegáim a nagyképűnek és egoistának eltűntetett szereplők valóban csak a vásznon alakítják azt a viselkedést, amit a sorozatban kell majd megformálniuk. A producer persze majd kiugrott a bőréből, amikor meglátott, majd egyből el is irányított a sminkesek felé. Hihetetlenül izgultam, hisz voltak már színészi szerepeim, de egy sorozat az más, ott a nézők hétről hétre vagy esetleg napról napra követik az általad megformált karakter életét és vagy szurkolnak neki vagy ellenkező esetben pedig semmilyen érzést nem váltanak ki belőlük. A mai napot teljsesen a főcímdal feléneklésének illetve kis videójának a felvételéről szólt, amit hihetetlenül élveztem. Nem azért, hogy én voltam a középpontban, hiszen a karakterem neve a sorozat címében is benne van, hanem mert végre bizonyíthatom azt, ami olyan régóta bennem lapult. A sorozat története alapján egy tinédzsert kell alakítanom, így a sminkeseknek bele kellett húzniuk, de a gyerekes arcom szerencsére sokat segített nekik, így minden a legnagyobb rendben ment, sőt még annál is jobban, hiszen mindenkivel sikerült összebarátkoznom, így még jobban telt a forgatás.

-          Megjöttem életeim. – óriási ordítások közepette léptem be az ajtón és alig vártam, hogy végre elmesélhessem a rövid, de egyben igen velős beszámolómat a családomnak a tartalmas mai napomról.

-          Itt vagyunk. Nézd mit tud a kislányunk anya! – le sem vettem a szemem a hang forrása felől és, amikor megláttam az én aranyos családom rögtön fülig ért a szám. Ronaldo a kislányunk két kezét fogva vezette le őt a lépcsőn, amin saját lábán lépdelt le. Nem hittem a szememnek. Az ilyen első pillanatok melengetik az ember szívét a legjobban.

-          Kicsim gyere ide anyához. Hoztam neked valamit. – egy kis dobozt vettem elő a táskámból majd a kezemben szorongatva azt vártam, hogy Cata a lépcső aljától egyedül jöjjön elém.

-          Hiányoztál mami. – óriási cuppanós puszikkal való üdvözlés után átadtam a kis dobozt is, amit gyerekhez méltóan Catanak fél perc alatt sikerült kibontania. A dobozban egy kis medál volt melyre Ronaldo és az én monogramom volt gravírozva. Ugyanilyen medálom van nekem is és Ronaldonak is. – Ez olyan, mint nektek. Én is felnőtt leszek. Nagylány, mint ti.

-          Te is hiányoztál nekem prücsök, de ne legyél még felnőtt. Maradj te az én kis kicsike lányom. – Ronaldo hirtelen felkapva az ölébe Catát beszélni kezdett hozzá, én pedig nem tudtam nem rájuk figyelni. Az a tekintet, ahogy egymásra néznek minden kincset megért.

Most éreztem azt, hogy megérkeztem, ott vagyok, ahol lennem kell. Van egy szerető feleségem és egy csodaszép kislányom. Tökéletesen halad a zenei karrierem és főszerepet kapta egy sorozatban. A testvéremmel pedig végre rendeződött minden félreértésem, amit az évek alatt felhalmoztunk. Ebben a pillanatban éreztem azt, hogy tökéletes életem van.

Vége