Chapter 69.

Sziasztok!

Elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez, már csak egy hét, és befejezzük a második részt. Kicsit fáj érte a szívem, de rengeteg ötletünk van Tessával, de mindezek előtt az első rész újraírását már elkezdtem, heti két résszel fogok érkezni.

Addig is jó olvasást, szép estét Nektek!

Puszi Lari, Tessa.:)

(Ronaldo)

Hihetetlen öröm volt számomra az, ahogy Tessa a sorozat szerepének megkapása miatt örült. Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára így, amikor majd kiugrik a bőréből.

-          Kicsim ezt meg kell ünnepelnünk. Öltözz asszony elviszlek vacsorázni. – bolondoztam egy kicsit vele, ami miatt olyan édesen nevetett fel, hogy valószínűleg Barcelonában is hallották.

-          Asszony? A kutyának meg tessék? – nevetve fordult felém majd egyet a mellkasomba bokszolva leült a kanapéra. – Mi lenne, ha inkább itthon maradnánk? Főznénk ketten valamit aztán csak simán, semmi nagy felhajtás nélkül itthon megennénk? Most nincs kedvem a sok fotóshoz és újságíróhoz, akik percenként akarnak veled interjút készíteni, a visítozó lányokról és fiúkról pedig nem is beszélek. – valójában Tessának teljesen igaza volt. Ha kimozdultunk folyton ezzel kellett szembe néznünk. Azzal, hogy híres emberek lettünk semmi magánéletünk nem lett. Bólintva egyet felsegítettem őt majd a konyhába sétáltunk.

-          Na és mi legyen az ünnepi vacsora? – megvonta a vállát én pedig kinyitottam a szekrényt és a hűtőt feltérképezni, mi is van itthon, miből lehet gazdálkodni.

-          Nem tudom, én vagyok az ünnepelt neked kell választanod. – mosolyogva nézett rám miközben én leltároztam a szememmel. Felült a pultra majd mosolygás közben engem figyelt amerre csak mentem.

-          Miért mosolyogsz és bámulsz egyszerre? Megszoktam már, na de ennyire nézni? – játékosan hátra dobtam nem létező hajam, majd gyorsan kezdtem el rebegtetni a szempilláimat, miközben őt néztem. Persze majdnem leesett a pultról annyira nevetett rajtam.

-          Sosem tudok betelni veled. És persze jogom is van, hogy akár egész nap téged nézzelek. Tudod holtomiglan, holtodiglan. – felemelte a kezét majd a gyűrűsujján lévő gyűrűt megütögette, hogy nyomatékossá tegye mondanivalóját.

-          Na jó inkább főzzünk, mert a végén még éhen fogunk halni. – egy gyors lopott csók után odaléptem a szekrényhez és egy tésztát tettem ki találomra az asztalra ezzel is eldöntve, hogy igazából mit is főzzünk.

A vacsora elég jól sikerült, persze nem igazán nekem köszönhetően, aki majdnem felgyújtotta nem csak az egész konyhát, de a házat is. Ki hitte volna, hogy egy főzéshez használt eszközre tesznek műanyag részt, amit nem szakad a gáz közelében hagyni…. Persze feleségem időben hárította a problémát a pohár vízzel, amit éppen ivott. Utána viszont már nem tudtuk a sok bortól eldönteni, hogy sírjunk, vagy éppen nevessünk ezen az egész helyzeten. Éjszaka viszont nem aludtam olyan jól, mint amilyen jól általában egy fél üveg bor után szoktam. Tessa egész éjszaka forgolódott és valószínűleg rosszakat is álmodhatott, én pedig nem tudtam így aludni, hogy láttam rajta, hogy valami gyötri őt még álmában is. Többször is felkeltettem, hogy nyugodtan aludhasson vissza, de a vége mindig az lett, hogy rosszat álmodott, vagy egyszerűen csak rosszul aludt. A hajnali órákban már nem nagyon tudtam visszaaludni az éber alvásomból, így lementem, hogy összedobjam a reggeli indító kávénkat. Tessának egy finom latte machiatot magamnak pedig csak egy egyszerű eszpresszó kávét. Természetesen a feleségem lattéja nem igazán úgy nézett ki, mint ahogy ő azt el tudja magának készíteni, de teljesen biztos voltam benne, hogy az igyekezetemet értékelni fogja.

-          Jó reggelt kedvesem. – a reggeli lapokkal és a kávéjával ültem le az ágy szélére, és még fel sem kellett ébresztenem. Valószínűleg már egy ideje ébren volt.

-          Köszönöm a kávét kincsem és a lapokat is, persze igen azokat is köszönöm, tényleg. – eléggé hebegett habogott, amint az újságot a keze közé vette, aztán megértettem, hogy miért is volt ez, amint megláttam a címlapon a testvére nevét és képét. A különféle bulvár és pletykalapok amúgy is előszeretettel veszik elő a focistákat, de Lari, mint egy koedukált csapat tagja még nagyobb célkeresztben van.

(Tessa)

(Nagy Richárd - Kincsem)

Megrázó volt a lapokban is viszont látni a testvéremet, amint szenved. Persze, amilyen szívtelenek az újságírók minden egyes képkockát kifényképeztek a felvételből és leközölték az összes újságban, de így látni ezt felért egy kínzással. Rég volt már mikor testvérként szóltunk egymáshoz és ez most neki is ugyanolyan nehéz lehet, mint nekem. Neki a bokájának a gyógyulásával, nekem pedig valószínűleg a daganattal kell szembe néznem, de persze nem ejtettek minket a fejünkre, úgyis találunk mindenre megoldást.

-          Na jó én elmegyek tusolni, addig még kávézz és legalább gondolatban rakd össze mit akarsz felvenni, mert ha majd a zuhany után találod itt ki nekem sosem indulunk el. – nevetve adott egy puszit a homlokomra majd hátat fordítva a fürdő irányába indult el. Meg akarja ismerni Adant és további vizsgálatokat szeretne minél előbb és persze az eddigiek kiértékelését, még azokat is, amelyeket az ő orvosai készítettek, hogy megtudjunk valami konkrétat ezzel a talán daganatos betegséggel kapcsolatban vagy talán nem daganatos betegséggel. Igazából még ez sem a legtisztázottabb tény, ami azt illeti.

Amíg Ronaldo a fürdőbe ment, ami nála lesz vagy fél óra én még kiültem a teraszra kicsit, hogy tovább olvashassak. Egyszer nagy felindulásból elővettem a telefonom, majd tárcsáztam és már hívtam is. Nem bírtam már ezt, ki tudja, hogy mi lesz velünk. Mennyi időnk van még arra, hogy ezt az egészet tisztázzuk és megbeszéljük, mint ahogy azt a jó testvérek is szokták csinálni. A vonal másik végén viszont senki nem válaszolt. Sőt igazából ki sem csöngött a telefon, mint amikor ki van kapcsolva. Szomorúan tettem le, de egy üzenetet mindenképpen írtam, hátha csak a lemerült telefont próbáltam meg elérni. Miután eltettem az újságot, hogy ne is lássam utam pedig a gardróbba vezetett. Egy gyors farmer póló összeállítást varázsoltam elő a szekrényből, majd a földszinti fürdőt használva körülbelül tíz perc alatt el is készültem. Nem akartam nagyon kiöltözni, ugyanis a vizsgálatok miatt úgyis csak össze vissza kell húzogatni mindent. Persze, ami alatt én elkészültem férjem még mindig a fürdőben szöszmötölt így kénytelen voltam már szólni neki.

-          Ronaldo. Kicsi szívem. Ideje lenne indulni, mert itt fogok megöregedni az ajtó előtt téged várva. – ököllel hármat ütöttem az ajtóra, hogy érezze a helyzet komolyságát, de azért hangom elárulta, hogy csak bolondozok vele.

-          Jó munkához idő kell. – ebben a pillanatban kilépett egy oldalára csavart törölközőben, széles vigyorral és csurom vizes hajjal.

-          Ez komoly? Ennyit sikerült zuhanyozni, amíg én teljesen menetkészre varázsoltam magam? Hát jó. Ha nem készülsz el öt percen belül itt hagylak és egyedül megyek. – hogy tényleg megerősítsem a mondandómat a táskám és a kocsikulcsaimat a kezembe vettem, majd lassan sétálva elindultam a földszint felé. Nem voltam ilyen téren szívbajos, nem egyszer fordult már elő, hogy a hosszú készülődése miatt ugyanazon helyre két kocsival és két időpontban érkeztünk. Most viszont vagy nagyon parázott, hogy itt hagyom vagy csak szimplán sikerült elkészülnie, de négy perc után már meg is jelent a lépcsőfordulóban.

-          Remélem most azért nem hagytál volna itt. – a kocsikulcsokat kivéve a kezemből a garázsban álló autó vezető üléséhez indult én pedig követve őt beszálltam az anyósülésre mellé. Mosolyom nem volt már olyan őszinte, mint bent a lakásban, de mindent próbáltam leplezni.

-          De, simán itt hagytalak volna, olyan vagy mint egy menyasszony, de szerintem még többet is készülődsz. – kijelentésemre csak nevetés volt a válasz a kórházig pedig csendben tettük meg az utat, most egyikünk sem akart semmiről beszélni, csak a halkan szóló rádió hangját hallgatni. A parkolóban megállva, már rutinosan indultam el a rendelő felé immáron férjemmel az oldalamon. 

-          Jó reggelt Hölgyem! – amint beléptünk az ajrón Ronaldo csak úgy húzott maga után, nagyon szerette volna már tudni, hogy mi is a baj én viszont annál kevésbé szerettem volna.

-          Jó reggelt Daisy. Adan már írt, hogy vár minket. – a recepciósnak köszönve egy bólintással enged be minket, én pedig kocogó térdekkel mentem előre férjem előtt. Nem voltam még felkészülve a válaszokra, amiket kapni fogok.

-          Jó reggelt Tessa, Ronaldo! – férjemmel udvariasan kezet fognak majd Adan hellyel kínált minket, de látszott, hogy ő sem akarja már tovább húzni az időt. – Na jó, nem nagyon akarok itt mellébeszélni. Nagyon sok vizsgálatot csináltunk mi is itt a kórházban, és ti is a másik intézményben, amiből már volt alapunk, hogy egy nagyon jó képet összetegyünk arról, hogy most végülis hogy állunk és mi is a baj. Szóval az MR vizsgálat és néhány szövettani eredmény az, ami most a legjobban megmutatta nekünk, hogy mi a helyzet és ezek alapján tudtuk a teljes diagnózist felállítani. – úgy szorítottam Ronaldo kezét minden egyes mondat kezdetén, amit Adan mondott, hogy nem voltam benne biztos, hogy ebből a kórteremből, nem-e egy másikba megyünk, mert eltöröm majd a férjem kezét. – Tessa neked egy korai stádiumban lévő óriássejtes csonttumorod van…

(Larissa)

(Cásate Conmigo - Silvestre Dangond Ft. Nicky Jam)

Letelt a tíz nap, gyógytornán megfelelően teljesítettem ahhoz képest, hogy lelki világom titkon a romokban hever. Megszenvedtem azzal, hogy legalább mankóval tudjak sétálni a folyosón, de minden könnycsepp megérte, hiszen végre elhagyhatom ezt a nyomasztó épületet. A barátaim rendszerint bejártak hozzám, búslakodva, mégis hatalmas mosollyal az arcukon hozták a szebbnél-szebb virágokat, és a legfinomabb csokikat. Jól esett az efféle törődés, ámbár lelkiismeret furdalás miatt történt mindez, de akkor is, legalább rájuk számíthattam. Húgom megtudta egy interjúból, hogy mi történt velem, viszont egyedül férjemmel beszélt, még csak be sem jött a kórházba meglátogatni.

-        Mehetünk? –a doki szó nélkül hazaengedett, a mai nappal megkaptam kórlapomat is. Látta rajtam a kitartást, miszerint minél hamarabb fel akarok épülni. Apró bólintásom következtében férjem felsegít, mankóimat kezembe adva, lassú léptekkel indulunk el az autó felé. Bőröndjeim kezében vannak, mégis minden lépésemet óvakodva nézi végig. Rengeteg riporter vár már ránk az ajtó előtt, de tudomást sem véve róluk, csak sétálunk tovább.

-        Nem értem miért nem tudnak békén hagyni.

-        Sajnos még vár rád egy sajtótájékoztató is, ha már jobban leszel. –szám lebiggyed, nem szeretném nyilvánosság előtt bejelenteni, hogy vissza kell vonulnom. Arra még nem lennék képes, hiába tudom, hogy rengeteg focistával megtörtént már mindez, én nem tudom feldolgozni. Az anyagi gondoktól egyáltalán nem félek, tekintve arra, hogy jó fizetést kaptam, van pár millió megtakarítás a számlámon is.

-        Tessa nem keresett? –egy ismeretlen készüléket kap a kezei közé, majd átnyújtva nekem, eligazítást tart.

-        Rengeteg ember megszerezte valahonnan a telefonszámodat. Nem tudom ki adhatta ki nekik, de inkább lecseréltem a készülékedet. A fontos embereknek elküldtem üzenetben az új számodat, viszont Hannah, Daniel nem kaphatja meg. –a nevek hallatán gyomromban egy hatalmas görcs keletkezik. Bár Dannel már semmi problémám nincs, akkor is afféle félelem cikázik végig a testemen, ha erről a két személyről szó esik.

-        Tessa?

-        Ja, igen. Keresett, de mikor mondtam, hogy megyünk haza, letette a telefont. –csalódottságomban az ablak felé fordulok. Eltávolodtam egyetlen húgomtól, és úgy érzem, ezért is én vagyok a felelős. Nem kellett volna annyiszor letámadnom, hiszen kapcsolatunk igaz nem indult jól, de annál kiegyensúlyozottabbak lettünk.

(*)

Az út rettentően hosszúnak bizonyult, bár csak Barcelonából jöttünk Madridig. Belépve házunk ajtaján, Sergio édesanyjával nézek farkasszemet. Mosolyogva lépked felém, óvatosan magához ölelve két puszit ad arcomra. Kedves természetével felvidít, kicsit hiányzott már az életemből egy gondoskodó édesanya. Lehuppanva a kanapéra, lábamat óvatosan felhelyezem az üvegasztalra. Új telefonomat nyomkodva, elégedetten figyelem a számok listáját. A holland focistáktól kezdve, Barcelonáig, mindenki száma el van mentve, örülök, hogy Sergio nem szelektált az engedélyem nélkül. Kiskutyáim felpattanva mellém, fejüket ölembe helyezik. Hatalmas mosollyal az arcomon simogatom buksijukat, elégedettség tölt el, hogy ők mindig mellettem lesznek. A kutyák a leghálásabbak az összes élőlény közül.

-        Szépségem, nem vagy éhes? –Sese hátulról átkarol, fülembe suttogva a szavakat, kiráz a hideg. Megcsóválva a fejemet, elégedetten bújok karjai közé.

-        Larissa drágám, nem érdekel, hogy nem vagy éhes. Enned kell! –grillezett csirkemellet salátával pakol le elém, a tálcán rengeteg finomság található. Hangos sóhajjal emelem számhoz a villát, a két kis ördög ugatva nézi, ahogy falatozok. Hatalmas darabot leszakítva a húsból, odaadom nekik, majd kezemet számra téve mutatom, maradjanak csendben. –A kutyáknak van másfajta étel, ezt neked kell megenned. –csalódott sóhajjal folytatom az evést, Sergio tányérjára átcsempészve egy kis salátát, elégedetten rakom le a tálcámat.

-        Köszönöm Paqui. –kedves mosolyt felvillantva, karon ragadom férjemet. Gyors léptekkel indul meg előttem, fogalma sincs hova igyekszem. A mankóval való járásomat megnehezíti, hogy házi kedvenceim lábaim alatt szaladgálnak. Sese lehajolva, mind a kettőt felkapja az ölébe. Nevetségesen fest egy ilyen férfi, két kis ölebbel. Kilépve a hátsó tolóajtón, egy félreeső sarok felé araszolok.

-        Mit tervezel?

-        Mondd, hogy van nálad cigi. –reményteli tekintettel pillantok rá, felső zsebéből hatalmas sóhajjal vesz elő egy doboz Marlborot. Fejcsóválva pillant rám, miközben óvatosan megpróbálok lecsúszni a fal tövében. Megfogva derekamat megállásra késztet, számra adva egy apró csókot, leül a földre, és ölébe ültet. Hálás tekintettel nézek rá, végigsimítva kissé borostás arcán, elégedetten lélegzem be illatát. –Köszönök mindent. –derekamat erősen megszorítva, megengedi, hogy meggyújtsam a kis méregcsíkot. Tudom, hogy nem tesz jót, mégis most szervezetem kiált érte. Mély levegővétel után, a káros füstöt felfelé fújom. Egy mérges hang üti meg a fülemet, ami a hátsó ajtótól indul, de egyre közelebbről lehet hallani. Elnyomva a csikket, kifricskázom a kerítésünkön túlra, majd a már megszokott szőke hajzuhatagot pillantom meg.

(Nicky Jam-Travesuras)

-        Sziasztok, galambocskáim. –nyájas hangjától a hideg kiráz, közelebb húzódva férjemhez, megvetően pillantok fel rá.

-        Mit akarsz Hannah?

-        Elmondani a történetemet. –hátradobva haját megáll mellettem, majd elégedetten pillant végig sérült bokámon.

-        Tönkretetted az életemet, minden ok nélkül. Innentől kezdve ne csodálkozz, ha nem vagyok kíváncsi rád.

-        Fogalmad sem volt arról, hogy mi zajlott a hátad mögött. Ha jó barátnő lettél volna, és figyeltél volna a környezetedben élő emberekre, rájöttél volna, hogy Andrewval viszonyom volt. Szerettem őt Lari, érted? Szerettem. Elvesztettem azt a férfit, aki sokat jelentett nekem, és mindez miattad, csakis miattad történt. Azért, mert makacs vagy és önfejű, és egy igazi hisztis picsa. Nem tudtad volna elfogadni a kapcsolatunkat, ezért apád dobott engem a halála előtt. Ha jobban figyeltél volna rá, még ma is itt élne köztünk, de nem, neked mindenféleképpen el kellett őt hanyagolnod azért, mert a szánalmas kis életed fontosabb, mint bárki másé. Gyűlöllek! –lesokkolva, könnyeimet nyeldesve hallgatom végig egykori legjobb barátnőm monológját. Valóban még csak sejteni sem sejtettem, hogy viszonya volt az édesapámmal. Bár abban igaza van, hogy ha megtudtam volna, biztos leállítom őket. Szólni akarok, beszélni akarok Hannahhoz, de sarkon fordul, és elhagyja a házunkat. Paqui szótlanul áll, és bámul minket, szerintem lesokkolta ez a nyílt beszéd, ami most lezajlott barátnőm életéről.

-        Gyere kincsem, menjünk be. Pihenj egy kicsit. –Sergio nyugtatóan simogatja hátamat, vállamra apró puszikat adva segít felállni. Lábaim remegnek, kezemmel nem tudom normálisan megtartani magam. –Anya, fogd meg a mankóit. –Paqui elveszi tőlem a nehezítő elemeket, mire Sese rögtön az ölébe kap. Bal lábamat lógatva, a fájdalom egyetlen pontra összpontosul, férjem karjába harapva tűröm, hogy felérjünk az emeletre. Lerakva a hatalmas franciaágyra, leveszi kiscipőmet a lábamról.

-        Fürödni szeretnék. –hatalmas szemekkel nézek rá, tudom, hogy a varratot még nem érheti víz, de le szeretnék legalább zuhanyozni.

-        Rendben, csinálok vizet. –kérlelő tekintetemet meglátva felsegít az ágyról, derekába támaszkodva lassú léptekkel indulok el a fürdő felé. A kád szélére leülve, nézem férjem szakszerű mozgását. Hihetetlen mennyire megtanulta már, hogy milyen vízben szeretek fürdeni. Türelmetlenül nézek rá, kezemet felemelve jelzem, vegye le rólam felsőmet. –Biztos ezt akarod? –hangos nyeléssel jelzi, számára ez most hatalmas megpróbáltatás. Lehúzva magamhoz ajkaira tapadok, mézédes csókja megrészegít. Forró bőrömön végigsimítva, eltűnteti rólam a vékony anyagot, ostrom alá véve nyakamat, halk nyögéseket csikar ki belőlem. Régóta vágyom már az érintéseire, arra az érzésre, amit csak ő tudott kihozni belőlem. Szerettem őt, és ezen semmi, és senki nem változtathat. Hangos kopogás szakítja meg cselekedetünket, Sergio mérgesen csap a falra.

-        Sergi, el kéne érnem a vonatot. –halkan nevetek édesanyja időzítésén, ha náluk aludtunk is meg tudta zavarni az idillikus állapotot.

-        Menj nyugodtan, addig óvatosan pancsolok egyet. –kedves mosollyal nézem kissé csapzott fejét, vággyal ködös tekintetét megvillantja, majd egy apró csók után kisétál a helységből.

(Maite Perroni-Contigo)

Levéve nadrágomat, óvatosan csúszok bele a kellemes hőmérsékletű, hatalmas habokkal ellátott vízbe. Bal lábamat felrakom a kád peremére, behunyva szememet elmélkedek az eddig történt dolgokon. Úgy érzem hiába nincs többé futball, mégis teljesnek mondhatom az életemet. Kiderült kiben bízhatok, kire számíthatok, és ki nem fog leszidni, ha valami őrültséget csinálok. A focitól pedig nem feltétlen kell teljes mértékig elhatárolódnom, attól még a meccsekre kijárhatok, az edzéseken ott lehetek. Elrontottam sok dolgot az életem során, de mégis meg vagyok elégedve magammal. Lehet, hogy rengetegszer borultam ki apró-cseprő dolgokon, de ha azok nem történnek meg velem, most nem lennék ennyire boldog, és kiegyensúlyozott. A férjemmel visszatért régi kapcsolatunk, barátaim pedig mindvégig mellettem voltak, pedig mindenkit cserbenhagytam. Ők mégsem pártoltak el mellőlem.

-        Megjöttem. –jelezve neki, ledobálja magáról ruháit. Előrébb csúszva a kádban, helyet hagyok magam mögött, beszállva, mellkasának döntöm hátamat. Jól esik a közelsége, karjaival átölel. Behunyva szemeimet hallgatom szíve dobogását. Hihetetlen, hogy én pont ezt a férfit akartam itt hagyni, régi barátom miatt. Kissé megfordulva, már amennyire lábam engedi, szenvedélyes csókot adok szerelmemnek. Kiszállva a kádból, magam köré tekerek egy törölközőt, majd csábos tekintettel végigmérve, várom, hogy utánam jöjjön. Karjaival derekamat közrefogja, szenvedélyes csókváltásunk következtében lassan araszolunk szobánk felé. A kellemes időjárást klímánknak köszönhetjük, ami az egész házat lehűti. Óvatosan lefektetve az ágyra, lassan fekszik végig rajtam, kezeivel bebarangolja testemet. Elfúló sóhajomnak köszönhetően, macsós vigyor jelenik meg arcán. Ő is erre a pillanatra várt, ahogy én is már egy ideje. Szerelmünk újra beteljesedik, hangos nyögéssel hanyatlunk a párnák közé. Fejemet mellkasára téve, pihegve simogatom kockás hasfalát. Lehunyva szemeimet átlépek álomországba, ahol senki, és semmi nem okozhat számomra fájdalmat…

Sweet again.

Sziasztok! :)

Hazautazás, betegség és egyéb okok közrejátszanak abban, hogy nem tudjuk felrakni a 69.fejezetet. De, hogy senki ne maradjon egy aprócska öröm nélkül, így hoztam Nektek egy kis ízelítőt a Sweet dreams or beautiful nightmare again-ből, remélem ezzel is megalapozom a hétvégéteket. :) 

Mindössze két rész maradt a 2. részből, hamarosan újraindul Lari sztorija, egy kicsit jobban kifejtve, és nagyobb tartalommal. Szóval legyetek itt, még két hét. :) A képért külön köszönet Tessának. :)

Puszi mindenkinek, Lari.:)

(Pharell Williams-Happy [magyar])

Apám sikerhajhász. Addig menni kell, ameddig a leggyengébb játékos se éri el az Andrew által felállított határt. Ezt szerintem, míg világ a világ, soha nem fogjuk elérni, ugyanis az a határ állandóan nő, már-már megközelíthetetlen magasságig emeli az elvárások lépcsőfokát. De ne szaladjunk ennyire előre. Bármilyen hihetetlen is, de az Arsenal csapatát erősítem már egy éve. Nehéz fiatal nőként koedukált csapatban játszani, de talán a legnehezebb része az, amikor látod a vizslató szemeken az ellenfél oldaláról, hogy semmit nem néznek ki belőled. Sőt van, amikor konkrétan a képedbe röhögnek. 

-        Larissa. Döntsd el nagyon gyorsan edzeni jöttél, vagy inkább kispadozol a hétvégi meccsen. –édesapám szigorú hangját meghallva összehúzom magam, majd gyors iramban futni kezdek. Fabregast utolérve nadrágját lerántom, majd a hangos visítás következtében még jobban begyorsítok. –Ez a pálya nem játszótér. Viselkedj! –szomorúság csillan meg a szemeimben. Valahogy sosem hagyja, hogy kiteljesedjek. Még csak nem is azokat a feladatköröket kapom, amit csapattársaim.

-        Elnézést uram. –kedvenc dalomat dúdolva szelem a köröket, a többiek már rég a nyújtó mozdulatoknál járnak. Nehéz egy sikeréhes apával együtt élni, de imádom minden percét. 

Chapter 68.

Sziasztok megérkezett az új fejezet.
Jó olvasást mindenkinek! :)
Puszi Lari, Tessa.:)

(Larissa)

(System of a down- Lonely day)

Sese egy pillanatra magamra hagy, a távirányítóért nyúlva, egyetlen örömforrásomat bekapcsolom. Váltogatva a különböző csatornák között, a tegnapi mérkőzés ismétlését kapom el. Szívem hevesen ver, sérülésem egész jól látható, ahogy arcom is, amin semmi érzelem nem tükröződik. Szemeimet becsukva, nem engedem, hogy a könnyeim szabad útra találjanak, gondolataimban a tegnapi szóváltás ugrik be. Nem volt szép tőlem, amit Mourinhoval műveltem, de akkor, abban a pillanatban ezt láttam helyesnek. Nem szerettem, ha kivételeznek velem, ugyanis én is le tudtam volna hozni a meccset, akárcsak Sergio, aki már két hete sérült vállal játszik.

Friss hírek hangját meghallva, szemeim másodpercek alatt pattannak ki. Lesokkolva figyelem a képet, amin az edző karomat szorítja. „Konfliktus, konfliktus hátán? Avagy a makacs, lázongó Larissa Morrison?” Remegve fogom a távirányítót, ujjaim elfehérednek az erőlködésben.

-        A tegnap megrendezett klasszikus mérkőzésen, Morrison kisasszonynak, és José Mourinhonak erőszakos szóváltása volt. Vajon megromlott a viszony közöttük? Erről beszél nekünk a focista közeli ismerőse. –lefagyva tekintek a már megszokott szőke hajzuhatagra, ami mindig jelen van, ha az életem egy okkult szappanoperává válik.

-        Jó napot kívánok!

-        Nos, Hannah. Kérem, meséljen az öltözői hangulatról. –a riporter szakszerűen teszi fel a kérdést, viszont lelkemre mázsás súly telepedik.

-        Ilyen ügyekbe nem szeretnék belefolyni. –hangos sóhajjal jutalmazom mondatát, ám a következő körtől sokkot kapok. –Én mindössze Larissa sérülése, és műtéte miatt jöttem.

-        A sérülést az egész világ lefagyva nézte végig, ahogy három évvel ezelőtt is. –szívembe erős fájdalom nyíllal. Az emlékképek elindítják könnyeimet, de már nem tudom palástolni érzéseimet, már nem megy.

-        Mikor Madridba került, egy edzésen férje, Sergio Ramos csúnya becsúszással jutalmazta első napját. Az a helyzet, hogy azóta csak szenved a lábával. Mérkőzések sorozatán sérült meg rendszerint, általában mindenki a bokáját célozta. Most viszont eljött az-az idő, amikor már a műtétet nem halogathatta. A barcelonai kórházban fekszik jelenleg is, protézis beültetésen esett át. –a műsorvezető lesokkolva ül székében, a közönségből egy pisszenést sem lehet hallani. –Annyit tudok még biztosra, hogy a férjén kívül senki nem tartózkodik jelen pillanatban a közelében.

-        Köszönjük szépen az információt. Mihamarabbi gyógyulást kívánunk kedvenc madridi futballistánknak! –nyálas szövegétől a hideg kiráz, Hannah elégedett mosolyától a falra mászok. A távirányítót egyetlen mozdulattal a falhoz vágom, majd az ajtó felé pillantva, meglátom orvos barátomat a kezelőm mellett.

-        Jó reggelt Larissa. – az idősödő doktorúr halvány mosollyal arcán lép mellém, majd a fáslit letekerve lábamról, egy apró szikét vesz kezébe. –Gondolom csőkivételen átesett már. –apró bólintásom következtében fejemet hátrahajtom a párnán. A műanyag cső három öltéssel van hozzávarrva a lábamhoz, a speciális cérnát elvágja, majd lassú mozdulattal elkezdi kihúzni a csövet. Kezemet homlokomra helyezem, nem bírom most az efféle megpróbáltatásokat. –Ma már jön Önhöz egy gyógytornász, tudni fogja a dolgát. Azokat a feladatokat végezze el, amit ő kijelöl. A maga érdekében. –kitolva a nővér kocsit, magunkra hagy.

-        Eltűnt három üveg szteroidos fájdalomcsillapító. Pont akkor, amikor kimentem a receptet felírni. Nem tudod, hova lett? –csalódott, ámde mérges tekintettel mered rám, válaszra várva helyet foglal a falnál elhelyezett fotelban.

-        Kettő a lábamba van már, egy pedig még a fehérneműim között, a fiók alján.

-        Két nap sem telt el! Hatvan millit miért nyomtál magadba? Normális vagy? Nagyobb kárt is okozhattál volna, az izmaid teljesen elgyengültek. Valamint amikor kiment a hatása, a fájdalom elviselhetetlen. Idióta. –váll rántva szuggerálom az ajtót, de csak diskurálás hallatszik be a folyosóról. Jobb lábamat lerakva a földre, balnak kezeim segítségével adok egy löketet. Lelógatva, számat a hirtelen jött fájdalom miatt összeszorítom, majd kapaszkodással, és ugrálással eljutok a rideg ajtóig. Kinyitva azt, egy csapat focistával nézek farkasszemet, többen megrovóan figyelnek, hogy miért nem az ágyat nyomom jelen pillanatban is.

-        Sziasztok! –hangos sikítással, ámde hatalmas mosollyal pillantok rájuk, kezdeti letargikus kedvem már eltűnt. Edzőm mogorva tekintettel mutat az ágy felé, mire Ronaldo ölébe kapva, letesz újra a fertőtlenítő szagú ágyneműre. –Nem tudjátok, hogy Sergio hol van? –kérdésemre nem érkezik válasz, ugyanis férjem hatalmas rózsacsokorral állít be. Szemei alatt vastag, sötét karikák húzódnak, meccs utáni szerelésében sétál be közénk. Halvány mosollyal jutalmazom tettét, a sarokban lévő szekrényre helyezi a virágot.

-        Mit tudsz az állapotáról? –Mou szakszerűen pillant barátom felé, meglóbálva a kezemet, felülök az ágyon.

-        Hahó. Én is itt vagyok, engem is megkérdezhetsz. –egyetlen nézésével belém sulykolja a szavakat, meglepődött tekintettel bámulok végig a csapaton. –Mi van veletek?

-        Ha lett volna eszed, most nem lennél itt.

-        A focinak annyi. –egyetlen mondat, mégis szívem szakad meg. Agyam a szavakat megpróbálja helyre pakolni, de mindhiába. Hisztérikus zokogás tör ki rajtam, leszállva az ágyról, ugrálva eljutok a fürdőig, majd magamra zárva az ajtót, csak fekszem a hideg csempén. Fogalmam sem volt arról, hogy ez ennyire komoly. Nem akarom ezt, nem vagyok képes elviselni.

-        Mit tudsz még?

-        Protézist ültettek be neki, kritikus állapotban volt a bokája, azt mondta a doki, hogy az utolsó pillanatban derült ez ki, ugyanis komolyabb gondok következtek volna, ha még egy meccsen, vagy edzésen részt vesz. –komolyabb gondok? Most ezt körülbelül úgy mondta, mintha ez nem lenne számomra egy hatalmas teher. Nem értem a férfiakat, de elegem van belőlük.

-        Az mit takar, hogy komoly probléma?

(Linkin Park- From the inside)

-        Amputáció. –lesokkolva hallom azt a szót, ami végleg derékba törte volna a karrieremet. Így még van esélyem felépülni, nem hagyhatom el magamat. Ilyen fiatalon nem juthatok el erre a szintre, igenis küzdenem kell az álmaimért. Megkapaszkodva a kádba, felállok, majd óvatosan ráhelyezve testsúlyomat bal lábamra, hangos sikítással esek vissza a padlóra. „Nem Lari, be kell látnod. Mindennek vége.” Az ajtó dübögése eljut tudatomig, de a szavak, amiket kint ismételnek, már kevésbé. Kísérletemet még egyszer megpróbálva, ugyanarra a szintre jutok el, mint az elsőnél. Könnyeim patakokban folynak, testem forróságának most jól esik a hideg csempe. Behunyva a szemeimet, nem törődök a következményekkel, ahogy a haraggal sem, amit ezután fogok kapni. A fiúk betörik az ajtót, Mou okító hangja üti meg a fülemet.

-        Ugyan már. Hagyjuk már ezt! Ha bárki is annyira figyelt volna rám, megteszi azt a lépést, amit Ronaldo. Elrángat az orvoshoz. De nem, nektek is csak a szátok jár. Észre sem vettétek néha, hogy milyen gondokkal küzdök, úgyhogy nekem senki se szóljon be, mert elegem van mindenkiből. Mindig én alkalmazkodtam, de azért nektek is jól esett, mikor kihúztam a picsátokat a szarból a másnaposság miatt. Valamint mindig jól jöttem, ha a csapat gólképtelen volt, és meg kellett nyerni a meccset, vagy amikor a kapusok reflex edzésében segítettem be. Tűnjetek a szemem elől, nem akarlak titeket látni. Ti is csak bántani tudjátok az embert, ahelyett, hogy segítenétek! Szerintetek ez kell most az én lelki állapotomnak? Megsúgom, NEM! Nem érdekel most semmi, és senki, csupán nyugodtan akarom végigvinni a rehabilitációt, aztán eltűnni a nyilvánosság felszínéről. –ordítva a mondatokat, észreveszem az érzelemhullámokat, melyek a csapattársak arcán futnak végig. –Mou, te is folyton azt hajtottad, hogy „lányomként tekintek rád”. Tudod, megmondom most az őszintét. Te is ugyanolyan vagy, mint az apám. Csak a stratégia, az edzés, és a meccsek a fontosak. Tudtad jól, hogy én egy kortyot sem ittam, mégis én vittem a duplasúlyt a lábamon, annak ellenére, hogy tudtad, szar a bokám. Szóval hagyjuk abba az apai szigort, mert nem vagy az apám, és soha nem is leszel az. Érdekes, hogy amikor segíteni kéne, akkor senkinek nincs köze hozzám. Amikor pedig bele kell szólni valamibe, olyankor mindenkinek van. –lesokkolva pillantanak rám, az ajtófélfába megkapaszkodva, álló helyzetbe húzom magam. A férfiak egy emberként állnak el utamból, úgy látszik mindenkit megérintett kisebb kitörésem, hiszen senki nem segít.

-        Nyugi kislány. Felépülsz, és minden rendbe jön! –a portugál, valamint brazil feje jelenik meg arcom felett, de mondatukat igazából ők sem gondolják komolyan.

-        Minden? A sportnak annyi, itt már semmi sem lesz a régi. –fejemet elfordítom, ezzel is jelezve, nem akarok senkit sem látni. Csendben kullognak ki az ajtón, látom a lesokkolt tekintetekben a megbánást. Nem bírom ezt a terhet, úgy érzem, lelkem kettészakad a fájdalomtól.

-        Kincsem. –Sergio óvakodva dugja be fejét az ajtón, megerősítésre vár, hogy beléphet-e a kórtermembe. Fogalmam sincs, mi lenne most a helyes döntés, hagyjam, hogy mellettem legyen, vagy inkább burkoltan utasítsam el őt is. –Hoztam ebédet. Azt mondták, már ehetsz. –halvány mosollyal jutalmazom kedvességét, fejemet viszont elfordítva, nem kívánok tovább kommunikálni. –Ez így nincs rendjén. Enned kell valamit, mert teljesen le fogsz gyengülni. –kioktató hangnemét meghallva, elhúzom a számat. Kezét arcomra téve, erőszakosan maga felé fordítja fejemet.

-        Mit hoztál? –elégedett sóhaját meghallva, házi készítésű ételeket vesz elő.

-        Anya főzött neked, és megcsinálta a kedvenc sütidet, sütinket is. Jobbulást kívánnak. –kezembe kapva egy villát, és a lasagneval ellátott dobozt, feljebb csúszok helyemen. Lassú falatozásba kezdek, az étel frissességét melegsége is bizonyítja.

-        Hány napot kell még bent maradnom? –válaszát telefoncsörgése zavarja meg. Kezei közé kapva a készüléket, tanakodik a fogadáson. –Vedd fel nyugodtan. –kezemet combjára rakom, hangos sóhajjal juttatja ki a tüdejében felgyülemlett levegőt.

-        Szia Tessa. –férjem nyakán az erek kidüllednek, feje kissé levörösödik. Most ugrik a majom a vízbe, hogy egyetlen húgom miért is hívta Sergiot…

(Tessa)

Miután kiejtettem a szavakat csak néztem Ronaldo reakcióját, de mintha a falnak beszéltem volna az előző percekben. Egyszerűen semmilyen reakciót nem tudtam leolvasni az arcáról, de még a testbeszédéből sem. Néha, ha ideges az arcán egy izom sem rezzen, viszont vagy az egyik vagy a másik vagy esetleg mindkét keze már ökölben van, de most semmi.

-          Te hallottad mit mondtam? – mint egy öt évestől úgy kérdeztem meg felnőtt férjemtől is, hogy figyelt-e rám, aztán jöttem csak rá, hogy nekem sem lenne jobb a reakcióm fordított helyzetben. Válaszolni viszont csak percekkel később tudott. Addig láttam, hogy a kerekek az agyában csak úgy kattognak.

-          Persze, hallok. Én csak a legjobb orvosokon gondolkodtam. – nem tudtam eldönteni, hogy ez túlzás-e vagy sem annak fényében, hogy igazából még nem tudjuk biztosra, hogy van valami nagyobb baj.

-          Még semmi sem biztos, de nem szabad felkapnod a vizet és nyugodtan kell kezelni a dolgokat. Semmi elhamarkodott orvos és idióta kezelések. Főleg ha kiderül, hogy semmi komoly baj nincs. – próbáltam diplomatikus lenni, de a hangom néha meg-meg remegett beszéd közben.

-          Tessa, ti egy rohadt bonyolult testvérpár vagytok, remélem tudsz róla. – teljes testtel felém fordulva mondta el előző mondatát én pedig teljesen lefagytam. „Ezt most mire értette? Történt valami?”

-          Miért mondod most ezt? – az arcom fal fehér lett és a sápadtság miatt még ülni is alig bírtam. Igaz, hogy már egy ideje nem tartjuk ismét a kapcsolatot Larissával, de attól még ugyanúgy egy vér folyik az ereinkben, ő akkor is a testvérem.

-          Tegnap a meccsen nem figyeltél? – igazából jobban belegondolva egy percre sem emlékszem a tegnapi mérkőzésből, ugyanis annyira az járt az eszemben, hogy ma mennem kell és baj lesz, hogy mással nem is nagyon törődtem, természetesen Catán kívül.

-          Úgy látszik nem tudtam koncentrálni, de mond már, hogy mi történt az isten áldjon meg! – kicsit felemeltem a hangom, de tudta a portugál is, hogy ez nem az egyik komoly kirohanásom.

-          Laris megsérült. Le kellett cserélni és kórházba került. – ha eddig sápadt voltam, most egyenlő lett a színem a Real Madrid hófehér mezének a színével. Fel nem fogtam, hogy ezt az esetet, hogy nem láthattam, legfőképpen úgy, hogy ha valakinek a szeretteivel történik valami azt megérzi. Főleg, ha még ott is vagyok és nézem is. A hír miatt egyértelműen könny szökött a szemembe. Nem elég, hogy ez történt a nővéremmel, még nekem is van valami bajom. – Megyünk majd be hozzá csapatostól, lehet neked is el kéne kezdened megint közeledni felé. Ha én szemet tudtam hunyni afelett, ami történt Larissa már régen megtette annyi a különbség, hogy ő aztán tényleg nem felejt. – igaza volt férjemnek. Túl rég óta nem beszélünk ahhoz, hogy tovább húzzuk az időt. Könnyes szememet törölgettem, amikor Ronaldo az ölébe húzott, én pedig megérezve kezét a hátamon és a száját a homlokomon, amint puszit nyomott rá felszabadultak bennem az érzések és zokogva engedtem szabadjára az érzéseimet, amit egészen tegnap óta tartogattam.

-          Még nem zaklatom, nem szereti, ha sajnálják, de majd Ramost megcsörgetem, hogy legalább nagyvonalakban mondja el, hogy mi van vele. – kíváncsi természetemnek köszönhetően, nem sok akadály gördült ilyen helyzetekben elém, tehát teljesen biztos voltam benne, hogy ezt is meg fogom oldani úgy, hogy mégse legyek már most túl sok.

-          Igaz, jó döntés. Most viszont elvisszük Catat a nagyihoz és bemegyünk a kórházba. Nem fogok itt ülni ölbe tett kézzel, amíg nem tudom, hogy mi a probléma. – tipikusan makacs férjemnek nem igazán lehetett nemet mondani, így szó nélkül indultam és kezdtem el Catát elkészíteni ahhoz, hogy a nagyinál fog aludni.

(Elle King - Wild Love)

Szeretem, amikor a Mariaval van a kicsi. Mindent megad neki és minimum százötven százalékos figyelemben részesíti őt a nap akár huszonnégy órájában is, ha éppen arra van szükség. Nem egyszer volt már rá alkalom, hogy ő is segített nekünk, amikor Cata beteg volt és mi nem tudtunk volna egész nap vele lenni, Ronaldo a futball miatt, én pedig akkoriban már végét járó színészi karrierem miatt. Amint ez végig futott a fejemben különös emailt kaptam az egyik ügynökségtől. Egy filmes castingra hívtak be, egyenesen főszereplőnek.

-          Behívtak egy szerepválogatásra. – nem tudtam még én sem eldönteni, hogy öröm hangjaim szólaltam meg vagy meglepődött voltam.

-          De ez jó hír cicám, nem? Miért vagy mégis ennyire szomorú? – nem tudtam, hogy miért érzek így, hiszen most kellett volna kiugranom a bőrömből és fejvesztve körbe körbe rohangálni a szobában, miközben azt ordítozom, hogy sikerült! – Ha most a kórház miatt akkor azt zárd ki. Ez óriási lehetőség élj vele. – közelebb jött hozzám majd karját derekamra téve húzott még közelebb magához, ahogy csak lehet az egészet pedig egy puszival koronázta meg. – Mikor lesz ez a válogató? – örültem, hogy ilyen őszintén érdeklődik az iránt, ami nekem ennyire fontos, így el is felejtettem, hogy hova is tartunk éppen az pedig főleg, hogy miért.

-          Jövőhét közepén szóval addig jó lenne, ha elviselnéd, hogy rövid snitteket és szövegeket motyogok magamban, amíg gyakorlok. – már a kocsiban ülve adtam tudtára, hogy mit is kell majd napokig elviselnie, de ahogy láttam rajta, nem igazán bánja a dolgot, csak mosolygott magában.

A délután további részét persze a kórházban töltöttük a nagy Cristiano Ronaldo orvosaival, akiknek annyi pénzt adott, hogy foglalkozzanak velem, hogy egy kisebb falu hetekig elélt volna belőle. Persze olvadt a szívem elfelé, mikor láttam, hogy mi mindent el nem követ azért, hogy engem teljesen egészségesnek tudhasson és biztos lehessen benne, hogy teljesen biztonságban vagyok. Bár ez az egész helyzet teljesen elszomorító. Egy halom pénzt kell azért kifizetni, aminek teljesen ingyen és magától értetődően kellene lefolynia, vizsgálatok, konzultációk, kezelések esetleg műtétek. Lehet nagyon nagyvilágian hangzik majd, de a szívem mélyén örültem, hogy Ronaldo focista felesége vagyok, mert így kiemelt figyelmet kaptam, így mindenből a legjobbat kaptam.

Persze a kórházban sem kaptunk rögtön választ semmire, hiszen minden vizsgálatnak az eredményei körülbelül három vagy négy nap múlva lesznek majd elérhetőek, ami jól is jön, hiszem a szereplőválogatás időpontja is úgy körül lesz, így teljesen nyugudtan próbálhatok majd rá. Nem sokat tudtam meg erről a válogatásról csak annyit, hogy egy sorozat lenne és egy kamaszodó tinédzsert kellene eljátszani már éppen a felnőttkor előtt. Tetszett a lehetőség, hisz ezek szerint jól tartom magam és érdemesnek tartanak arra, hogy egy sorozat szintű produkcióban szerepeljek.

Persze a válogatóra nagyon sokat gyakoroltam még Ronival is, így nem volt meglepő, hogy élesben is szerencsésen ment minden.

-          Kicsim azt hiszem üzeneted jött a producertől. Ahogy nézem a tárgya a levélnek az, hogy karakter. Én a helyedben sietnék. – egészen az emeletről futottam le a nappaliba, igazi akadálypályának nézve a lakást. Lépcső korláton lecsúszás, puff dobbantónak használva, kanapé gát futókat megszégyenítve átugorva. – Azért a nyakad nem kell kitörni, szerintem fél perc múlva is benne lesz az üzenet a telefonodba. – a nyelvemet kiöltöttem rá majd a telefon zárképernyőjének kódját feloldva már a leveleim között kerestem az előbb említett karakter néven elnevezett üzenetet. – Na mit írnak? – az arcom nem tudom, hogy milyen érzéseket fejezhetett ebben a percben ki, de reméltem, hogy kívülről is látszik, hogy tiszta szívből örültem legalább ennek.

-          Ronaldo Ronaldo Ronaldo Ronaldo megkaptam a sorozat főszerepét! Sorozatsztár leszek! – ordítva ugrottam a nyakába és kulcsoltam össze a lábam a dereka körül örömömben pedig percekig nem engedtem el a nyakát. Ha tehettem volna ezt az élményt tároltam volna el örökre. Boldog feleség, szerencsés férj, tündéri gyermek. Idilli családi kép…