Chapter 21.

Sziasztok!
Köszönjük szépen lányok a biztató szavakat, sokat segítettek abban, hogy leüljünk és megbeszéljük a problémákat. Arra jutottunk, hogy változtatunk a hozzáállásunkon, hiszen az, hogy most csak úgy lecsapjuk a történetet, és nem írjuk tovább, veletek szemben sem fair. Tehát még egyszer köszönjük, és az új fejezet a szokásos időben megérkezett. Jó olvasást!

 (Fabregas)

(Eric Saade Say It [magyar])

Mindig is tudtam, hogy Lari nem hétköznapi lány. Magabiztos fellépése miatt, másodpercek alatt magára vonta az összes férfi tekintetét. Sosem voltam az a tipikus srác, aki egy-két nézéssel azonnal fel tudott szedni egy lányt, így ez a legelső edzésen sem sikerült. Csipkelődtünk, és néha különös csillogást véltem felfedezni fekete szemeiben, de rendszerint beleképzeltem a dolgokat, ugyanis most már férje van. Igaz, meglepett a tegnap elejtett kijelentése, és úgy gondolom, ha ezt hamarabb tudom meg, léptem volna felé, hiszen különleges számomra. Mindig is ilyen lányról álmodtam, aki szenvedélyes, szeretetreméltó, és őszinte. Számomra ez a hármas végzetes. Ráadásul a felmérések alapján, részeg ember mindig igazat mond.

„Az gáz, ha minden nézésénél régi emlékek férkőznek gondolataim közé?!” Sajnos tekintve arra, hogy kérdésemet mindössze gondolatban teszem fel, nem kapok semmilyen kielégítő választ. Pedig jó lenne tudnom, ideje lenne letisztáznom magamban érzéseimet.

Régen mi voltunk a legjobb barátok. Mindenki a mi lépésünket nézte, és a csapattársak a gyerekes civakodásunkon nevettek. Tudtam, hogy fontos nekem, de az esetleges szerelmet nem mertem kimutatni. Ha letámadtam volna, nem kerültünk volna ilyen közelségbe. Viszont így minden kicsúszott a kezeim közül, és elvesztettem a számomra legfontosabb személyt. Haragudtam rá, és úgy éreztem soha többet nem tudok vele úgy bánni, ahogy régen tettem. Mérges voltam, hiszen csak apja szenvedése miatt jött vissza Londonba, és nem miattam. Többször agyaltam már azon, hogy miért pont Katalóniába tértem vissza. Miért nem maradtam, és reménykedtem, hogy besétál a stadionba mosolygós arccal a már megszokott fehér-piros mezben? Talán mert biztosan tudtam, hogy ez már nem történhet meg többé. Az újságok segítségével mindig értesültem életéről, még akkor is, ha a pletykáknak a fele alaptalan dolgokra épült. Egyes képeken láttam szemeiben azt a mérhetetlen szeretetet és hűséget, amit még tinédzser korában véltem felfedezni rajta. Hiányzott, de nem tehettem ellene semmit, hiszen új életet alakított ki az ő nézetei szerint, most mégis a régi időkre gondolok. Mérhetetlen hülye voltam, hogy nem fogtam meg magamnak, pedig édesapja szerint nagyszerű párost alkottunk volna.

Gondolataim teljesen elkalandoznak, majd mire észhez térek, összekapcsolódik Larival a tekintetem. Látva a számomra legfontosabb személyt összeroskadva egy fal tövében, szívszorító látvány. Leguggolva elé átölelem, majd lehuppanva, azon nyomban ölembe húzom. Zokogása erősödik, teste megremeg karjaim között. Simogatva haját, nyugtató szavakat próbálok fülébe suttogni, de tekintve arra, hogy az én lelkemben is harag dúl jelen pillanatban, nem tudom mennyire hatásos ez az egész. Lábait egészen hasához húzza, miközben hátamat a falnak döntöm. Megregulázva gondolataimat, mély lélegzettel próbálom lecsillapítani testem. Érdekes módon többször aludtam már vele régebben, rengetegszer buliztunk együtt, vagy ünnepeltük a nyertes mérkőzéseket, mégsem néztem rá úgy, mint egy nőre. Bár kit akarok én megtéveszteni? Hiszen mindig is vonzó volt számomra, az a tipikus húz magához, mint egy mágnes effektus jött létre köztünk. Itt már csupán az a kérdés, hogy ő mit érez, gondol ezzel kapcsolatban.

Haját simogatva megpróbálok most az egyszer arra fókuszálni, hogy nincs minden rendben vele. Sajnos láttam az édesapján megjelenő tüneteket, így semmi nyugodtság nincs most bennem. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy mit műveltünk előző este, tehát reménykedem abban, hogy a kimerültség teszi ezt most vele.

Fészkelődve karjaimban, szorosabbra fogom ölelésemet, majd egy apró puszit adva fejére, tovább babrálok hosszú fürtjeivel. Sok dolgot elnyomtam magamban, de az ölemben összekuporodott lány már teljesen kiismert. Ha hazudni próbálnék, előre figyelmeztet, hogy ne tegyem. Most mégis úgy érzem, hogy lelkileg a romokban hever. Nem tudja, kire számíthat, és az élet elég rendesen megtépázta. Viszont mentalitása egyáltalán nem változott az évek során, és ez szerintem mindenkinek szembetűnő volt. Amit a klasszikus meccsen művelt, káprázatos volt, és ezt nem győzöm hangoztatni. Amikor az Arsenal meccsére visszatért hozzánk, hasonló dolgokat vitt véghez. Ha visszagondolok régi életünkre, már akkoriban nem stimmelt minden a lábával, mégsem figyelmeztettem, inkább megsértődtem azért, hogy elhagyott.

Be kell ismernem magamnak, azért is fogadtam el a katalán csapat ajánlatát, mert tudtam, így legalább láthatom. Nem kell lépnem, hiszen a meccs úgyis összehozott volna minket. Sokat köszönhetek annak a csapatnak, karrierem szárnyalását talán ők indították el, de hogy tudásom kiteljesedjen, szükségem volt Larira is. Támogatott, és együtt edzettünk a késői órákban. Többször járt tilosban, a kollégiumi nevelőket is átverte amiatt, hogy velem legyen. Még mindig tartom azt a kijelentésemet, hogy ha akkor nem engedem el, talán még most is mellettem lenne…

(Larissa)

(Bruno Mars - Never say you can't [magyar])

Látni az édesapádat teljesen leépülni, egyáltalán nem felemelő érzés. Hiszen szeretni könnyű, de továbblépni nehéz. Valóban borzasztó volt, amit néha képes volt velem tenni, de mindig tudtam, hogy magabiztos lányt akar nevelni belőlem. Sergio végig velem volt, és Cescyben is tartotta a lelket, ha arra került sor. Erősnek hittem magam, úgy éreztem képes leszek átvészelni életem e szakaszát, hiszen haragudtam rá. Haragudtam rá, mert a nagy napon közölte velem, hogy áttétes, és azért is mérges voltam, mert nem tudott válaszolni a meghívásomra. Viszont tudtam, mellette a helyem. Bármi is történik, bíztatnom, szeretnem kell. A rák, alattomos betegség. Az elején még semmi fájdalmat nem érez az ember, de amikor eljön a végsőstádium, mosolyogva szaladna minden szenvedő alany a halálba. Ez volt apával is. Többször könyörgött, hogy állítsam meg az orvosokat. Ordított, hogy öljem meg, majd végül zokogva kért bocsánatot az ellenem elkövetett fellépések miatt. Szavai a mai napig tisztán csengnek gondolataim között. „Ne add fel, képes vagy végigvinni álmaidat.” Emlékszem, amikor a szívritmusát jelző gép elkezdett sípolni, könnyeimet nyeldesve ugyan, de továbbra is erősen álltam ágya mellett, és kapaszkodtam kezeibe. Cescy a hangra ébredt fel, rendszerint ott töltötte a napjait a házunkban. Apjaként szerette, tőle megkapta azt a törődést, amit szüleitől a távolság miatt nem kaphatott. Ráadásul kedvelték egymást, hiszen a futballon kívül én voltam az egyelten közös pont az életükben. Többször próbálták lelkemre kötni, hogy figyeljek magamra, és az egészségem legyen az első karrierem során, most viszont mégis oda jutottam, hogy tropára ment a bokám. Szükségem van egy erős férfire, aki jól fejbe kólint, és elrángat egy orvoshoz. Szükségem van apára.

Hangos zokogásom, és Fabre karjai térítenek észhez. Szorosan átölel, majd leülve a földre, ölébe húz, mint egy kisgyereket.

-          Hiányzik. –sírva ejtem ki az egyetlen szót, amit soha nem mertem közölni senkivel. Nem jó Fabregas közelében lenni, ugyanis olyan dolgokat mondok, amit még magamnak is félek beismerni.

-          Nekem is kislány. Nekem is…

Rendezve gondolataimat, feltápászkodok a földről. Orrvérzésem szépen lassan elállt, így éppen ideje, hogy útnak induljunk. Délután öt óra felé jár az idő, és még el kell készülnöm. Az a szerencse, hogy a ruhám már megvan. Érzéseimet ismét maszk alá rejtem, majd a közelben lévő hotel felé indulok. Tekintve a másnapra, nem mentünk túl messzire focista barátaimmal.

Belépve a hallba, több szem ránk szegeződik, de Fabre nem törődik velük. Karon ragadva húz a lift felé, majd a második emeltre megérkezve, kopogunk a szobaajtón. Ahogy azt lehetett sejteni, szinte minden katalán a mi szobánkban ül, és játszik. Szem forgatva lépek be, majd a háló felé véve az utat, lerúgom a kölcsön kapott cipőt, és bedőlök a puha ágyba. Cescy mellém feküdve magához húz, majd hasamra téve tenyerét, fejét vállamhoz hajtja.

-                 Kérlek, nem tudhat erről senki. –kétségbeesett hangomtól még én is megijedek. Mi történik velem?

-                 Nem mondom el senkinek. –lelkemről mázsás súly esik le, de folytatva mondatát, harag halmozódik fel bennem. –Feltéve, ha kivizsgáltatod magad. – a pánik utat tör rajtam. Vergődve próbálok kiszakadni karjai közül, de egyre erősebben tart. Kintről nevetés hangja üti meg fülemet. Nem kezdhetek el ordítani, nem vághatom tönkre a jó hangulatot. –Nem veszíthetlek többet el. –utolsó mondatát fülembe suttogja, majd az apró puszik miatt, izmaim megfeszülnek. Agyam egyetlen szót kiált, mégpedig azt, hogy helytelen. Hiszen nekem van egy férjem, aki otthon vár. Feltéve, ha még vár…

-                 Megyek fürdeni! –kiszakadva öleléséből, gyors iramban indulok el a mosdó felé. Kellemetlenül éreztem magam karjai között, pedig mikor még Angliában voltam, mindig egymáshoz bújva aludtunk el.

-                 Mi történt? A jó öreg Fabregas megmutatta a csúnyáját? –elképedt tekintettel nézek a kapus felé. Nem gondoltam volna, hogy ennyire közvetlen lesz velem. Talán már túlságosan is az. Többen felröhögnek mellette, vannak, akik pacsira nyújtják kezüket. –Most komolyan kislány, valami baj van? –váll rántva lépek be a helyiségbe, majd magamra zárva az ajtót, reszelős sóhajtással juttatom ki szervezetemből az oxigént. Engedve egy kád vizet, morogva rángatom le magamról a kölcsönkapott ruhákat. Belépve a hűsítő folyadékba, az ott található férfi tusfürdővel kellő habmennyiséget varázsolok a hatalmas sarokkádba. A víz hatására, gondolataim kissé elkalandoznak, majd döntéseimen agyalva, üveges tekintettel nézek előre.

(Tessa)

(Demi Lovato - All Night Long)

Agyam felett teljesen átvette az uralmat az alkohol ez által a gondolataimat és a cselekedeteimet már nem én irányítottam. Matíasba kapaszkodva próbáltam meg járásomat egy egyenes vonalban tartani, ami egy kicsit sem sikerült, mindezt pedig a bal cipőm elhagyott sarka sem segítette, amit valószínű, hogy még a pubban veszítettem el. Dokim rongybabaként cipelt az oldalán, és minden pillanatban szólítgatott és próbált ébren tartani, hisz egy ébren lévő részeget könnyebb cipelni, mint egy alvót, mert a részeg legalább tud valamennyire járni, én viszont még ilyen állapotomban sem voltam hajlandó a lábaimat használni.

-          Tessa legalább egy kicsit segíthetnél nekem, mert így iszonyú hosszú utunk lesz hazáig. Taxiba meg nem merlek beültetni, mert nagyon rosszul nézel ki és a végén még kiteszed a taccsot itt nekem. - őszinte véleményén én csak nevetni tudtam és semmit sem szólva bukdácsoltam tovább. – Esküszöm, ezentúl csak vizet fogsz inni. – újabb mondatán nekem egy újabb nevetés szakadt fel a torkomból, ugyanis ennyit még fel tudtam fogni, hogy mégis mennyire szeretne korlátozni.

Mindeközben lassan megláttuk a házat, vagyis Matías látta meg a házat, ugyanis én már annyira elvesztettem az önkontrollom, hogy többször próbáltam meg például egy padra vagy éppen a padkára leülni és ott aludni. Nem hittem, hogy ennyire ki tudom ütni magam, bár azt is számításba vehettem volna, hogy elég régen volt már mikor buliztam és az is mikor ennyi alkoholt fogyasztottam egyszerre. Sikeresen bejutva a házba Matías oldalán úgy gondoltam innentől már tudok boldogulni egyedül is, ezért elengedve dokimat egyedül próbáltam meg megtalálni a szobámat. Minden bútorba beleütköztem a lépcsőig, így nem fogok azon csodálkozni, ha másnap óriási kék zöld foltok fogják díszíteni a lábam. A korlátba megkapaszkodva ismét önállóan próbáltam meg cselekedni, aminek az lett a vége, hogy Matías már nem bírta nézni, hogy hogy szenvedek így ölbe véve segített feljutni a szobámig.

-          Matías szerinted annyira csúnya vagyok? – értelmetlennek hangzók kérdésem hallatán dokim kicsit meglepődött, de higgadtan válaszolt, és mindeközben próbált az ágyba varázsolni.

-          Nem Tessa, ne beszélj már hülyeségeket. Nagyon is szép vagy és nem is értem, hogy hogy juthat ilyen badarság az eszedbe. – mondata közben már a cipőmet vette le a lábamról kisebb nagyobb sikerrel ugyanis a kis pántokhoz eléggé nagy volt a keze és a cipő cipzárja is feladta idő közben a szolgálatot.

-          De ha szép vagyok, akkor Roni miért hagyott el? Ez az egyetlen magyarázat, hogy nem akart velem mutatkozni és inkább elment. – lehetetlen elméletem közben előjöttek az alkohol okozta könnyek, így kis híján álomba sírtam magam, ugyanis innentől kezdve, mint akit fejbe vágtak úgy aludtam el és hagytam, ezt az értelmetlen állítást függőben.

Másnap reggel. Ez mindig egy olyan idő, hogy ha nagyon sokat ittál indokolatlanul, ami nálam most egy kicsit indokolt volt, akkor nagyon sokat fogsz szenvedni is. Agyam felébredt, viszont bár ne tette volna ezt, ugyanis óriási nyilallást éreztem a fejem minden részén. Teljesen úgy éreztem, mintha túlnyomás lenne a fejemben, amit nagyon gyorsan ki kell engedni, különben felrobban. A szobában egy lélek sem volt, de mikor megpróbáltam felülni az ágyban és egy kicsit megingott az egyensúlyom a fejfájásom miatt, teljesen úgy érzékeltem, mintha egy több száz tagból álló zenekar zajongana mellettem, akiket nem lehet leállítani. Nagyon kínzó volt a fejfájásom, ami keretében elindultam lefelé a konyhába, és már a lépcsőn azon agyaltam, hogy hol vannak a fájdalomcsillapítók, amikkel a másnaposságomat egy kicsit enyhíthetném.

-          Nem kellene ennyi gyógyszert bevenned, ha nem ittál volna tegnap annyit. Iszonyú nehéz volt téged hazacipelni remélem, hogy tudod. És azt is remélem, hogy egy ideig abba hagytad ezt a bulizást, mert ez a dolgom, de nincs kedvem téged minden este halál részegen hazacipelni, ezt remélem megérted. – mindamellett, hogy tökre hangosan beszélt, amitől úgy éreztem, hogy beszakad a dobhártyám tudtam, hogy igaza van így bűnbánó arccal fordultam féle és helyeseltem.

-          Tudom, hogy nem volt helyes, amit csináltam, de kellett már egy ilyen buli nekem, hogy egy kicsit újra annyi idősnek érezhessem magam, ahány vagyok. Az más tészta, hogy borzalmas, nem egyenesen förtelmes anyuka vagyok, hisz még csak nem is én nevelem Catat már majdnem egy hete, de ki kell élnem magam most, hogy ne ötven évesen kezdjek majd el bulizni. – egy fejfájás csillapító és egy másnaposság elleni kevert lötty megivása után a kanapé felé tartottam, hogy ne a konyha asztalnál állva kelljen ezt a dolgot megbeszélni.

-          Jó, ezzel semmi bajom, hogy buliztál, de te nem tudod, hogy hol van az a határ, amikor már nem kellene innod, vagy mondjuk tegnap lehet, hogy nem is akartad ezt a határt figyelembe venni nem tudom. Viszont nem tudom, hogy mennyire vagy beszámítható ma, de délután, vagyis már délután van szóval beszéltem az egyik haverommal, aki segítene neked felvenni a számodat. – először el sem akartam hinni mindazt, amit Matías mondott. Van úgymond saját stúdióm, mármint ahol az eddigi lemezeimet is felvettük, de annyira jól esett, hogy minden követ megmozgatott azért, hogy ezt a számot is minél hamarabb kiadhassuk, hogy a fejfájás egy szempillantás alatt múlt el, vagy legalábbis egy szempillantás alatt tudtam kizárni, azt a fajta fájdalmat, amit ez az öröm teljesen elnyomott, hogy ma felénekelhetem a számomat. Örömömet nem tudtam palástolni így arcomra óriási mosoly.

-          Köszönöm! – ezzel az egy szócskával ugrottam hitelen Matí nyakába és öleltem meg. Hihetetlenül jó esett, hogy így foglalkozott velem és elintézte nekem, hogy azt csinálhassak, amit szeretek. – És mikor indulhatunk? – felcsillanó szemem láttára dokim csak vigyorgott, én pedig úgy éreztem ebben a szituációban magam, mint egy ötéves, aki megkapja az új bicikliét.

-          Amint felöltözöl és hozod a gitárod és a dalszövegeid. Délután van tehát már vár ránk, csak azzal nem számoltam, hogy a tegnapi buli ilyen lesz, amilyen volt. – egyértelműen arra célzott, hogy engem valószínűleg érszegen kellett hazaráncigálni, amit így utólag tökre szégyellek is.

-          Sajnálom, amit tegnap tettem, de érts meg buliznom kellett. Most pedig, ha megbocsájtasz fel kell öltöznöm és hoznom kell a gitárom. – egy mosolyt villantva kezdtem el az emelet felé futni, már amennyire bírtam, majd félúton megállva visszafordultam és ismét Matías előtt találtam magam. – Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen jó ember barátságát, de köszönöm mindazt, amit értem teszel. – egy puszit nyomva az arcára ismét a szobám volt a cél és az, hogy minél hamarabb felöltözzek.

Öltözékemmel nem sokat bajlódtam. Magamra kaptam az első farmert és az első pólót, amit megláttam, majd mindehhez felvettem egy fehér tornacipőt, ami mindenhez megy. Megfogva gitárom és a régóta a szekrény aljában őrzött dalszövegeim sietős léptekkel haladtam lefelé a lépcsőn, hogy minél hamarabb indulhassuk. Matías még mindig lent, volt valószínűleg ő már régebb óta fent van így volt ideje felöltözni, bár szerintem most én is magamat megszégyenítő módon körülbelül három perc alatt készültem el, ugyanis sem a sminkemmel, sem a hajammal nem bajlódtam. Amint leértem a földszintre már az ajtóban is álltam és a kocsi kulcsom szorongattam a kezemben annak jeléül, hogy felőlem már indulhatunk is, viszont Matías, amint meglátta a kulcsokat a kezemben fejcsóválva lépett mellém, hogy elvegye tőlem azokat. Biztos, hogy a másnaposságom és az izgatottságom miatt nem akarta, hogy volán mögé üljek, amit nem csodálok így nem húztam fel ezen a tettén magam csak sürgettem, hogy idő van, és hogy siessen. Kiérve az autóhoz a biztonsági öv becsatolása után már a gitáromat ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele. Szerencsére semmi gond nem volt, így az odafele úton Matíast szórakoztattam mindenféle ismert előadók dalaival, vagy éppen néhány saját számmal. Semmi ellenvetésem nem volt a hosszú utazás miatt, mert szerettem úton lenni is és a társaság is tökéletes volt Matías személyében, de furcsálltam, hogy már több mint egy órája úton voltunk.

(Weezer - Memories)

-          Azt hittem Madridban van az a stúdió, ami a haverodé. – éppen a mondatom előtt hagytuk el Madridot, és sejtelmem sem volt arról, hogy hova is megyünk tulajdonképpen.

-          Nem, kicsit messzebb van annál. A szülővárosomban van, ahol megismerkedtem a sráccal még mikor gimisek voltunk. Nagyon jóba lettünk és máig tartjuk a kapcsolatot, így tudtam meg, hogy egy stúdióban dolgozik. – jó volt egy kicsit többet megtudni Matíról, aki eddig úgymond csak egy ismeretlen volt számomra.

-          És melyik az a város, amelyik felé éppen tartunk? – érdeklődve tekintettem Matías felé a gitárom bütykölése közben.

-          Sevilla. Ott születtem és oda jártam gimibe is, viszont az egyetemet már Madridban végeztem el, aztán már nem láttam értelmét hazajönni, mert a fővárosban már munkát is kaptam. De mentségemre legyen szólva a szüleimet vagy kéthetente meglátogatom. – nem hittem, hogy van olyan város, ahová szívesen megyek Madridon kívül, de meglepődöttségemre mégis akadt egy, ez a város pedig véletlenszerűen pontosan egybeesik Matí szülővárosával. Amint meghallottam, hogy az úti cél Sevilla rögtön a régi házamra gondoltam. Táskámat az ölembe kapva kutatni kezdtem a pénztárcám után, amiben még ma is őriztem annak a háznak a kulcsait. Roni nem szerette, ha ide jöttem, vagy éppen közösen látogattuk meg ezt a helyet, pedig pontosan ott ismerkedtünk meg legelőször.  – Mégis mit keresel? Tudok segíteni? – Matías érdeklődve tekintett rám miközben én még mindig a pénztárcámat forgattam fel.

-          Egy kulcsot keresek a házamhoz. Itt éltem régen miután eljöttem a londoni fociakadémiáról, vagyis az egyik súlyos sérülésem után itt lábadoztam, és ebben a városban kezdődött el az énekes karrierem is egy helyi tehetségkutatóval. – annyira egyszerű volt neki beszélnem magamról és beavatni abba, hogy mi volt velem régen, hogy én magam is meglepődtem azon, hogy ennyire nyitott vagyok felé. Mindeközben a pénztárcám egyik rejtett zsebében megtaláltam azt a kulcsot, ami a régi életem kulcsa volt. – Megtaláltam remélem, hogy a stúdiózás után lesz annyi időnk, hogy benézzünk oda is. – óriási mosollyal próbáltam meg lekenyerezni Matíast, ami valószínűleg sikerült is, mert csak ingatta a fejét és egy apró vigyor ült ki az arcára. – Egyébként mesélsz még magadról? Mármint rólam elég sok mindent leközöl a sajtó, ami többé-kevésbé igaz, viszont rólad semmit sem tudok. – a kérdésemet még be se fejeztem, de Matías máris hozzákezdett a mesélésbe, meglepődtem azon, hogy mennyire nyíltan mesél magáról, azon pedig még jobban meglepődtem, hogy milyen utat kellett ahhoz bejárnia, hogy ott tartson ahol. Sok közös vonásunk volt a meséltek alapján, amiből már rögtön éreztem, hogy a mi kapcsolatunkból valószínűleg egy szoros barátság fog kialakulni.