Chapter 5.

Sziasztok! Megérkezett a várva várt fejezet, és nagyon szépen köszönjük, hogy egyre nagyobb aktivitást mutattok a blogon. Csak így tovább, és ha jók lesztek, és még több klikk és kritika jön össze, akkor a szünetben lehet lesz olyan hét, ahol két új részt is felrakunk.;) Hajrá!
És ezúton szeretnénk Mindenkinek Békés Boldog Karácsonyt Kívánni! Aztán sok ajándékot hozzon a Jézuska!:)

(Larissa)

Kikapcsolva a telefonomat, táskám cipzárját összehúzva, magára hagyom a brazil játékost, majd i-podom fülesét elővéve, remek hangulatot varázsolok a futáshoz. Felkocogva a pályára, érzékelem a rám tapadt tekinteteket, majd egy hangos sípszó segítségével jelzi az edző a gyakorlatváltást, ami jelen esetben most a kapura rúgás a futás, és a labdajáték között cserélődik. Nagyszerű szinkronban mozognak a játékosok, összetett feladatokat is egyszerűen, hiba nélkül végig csinálják. Gondolataim teljesen elkalandoznak, de hála gyors reflexeimnek, még időben elkapom a fejem felé suhanó labdát. Igaz a zenelejátszóm kiesik a kezemből, de legalább az arcom ép marad. Hangos húgatások adják tudtomra, hogy ezt egy lányból nem nézték volna ki. A felém rohanó szőke hajú srácnak odadobom a játékszert, majd a pálya szélére lépve, az előbbi zenére táncolt számot indítom el.

Hozzálátva a bemelegítésnek, először végtagjaimat mozgatom át, de amikor bokámhoz érek, nem tudom megcsinálni a szokásos feladatsort. Felszisszenve pillantok a földre, majd magasra ugorva, térdemet egészen hasamig felhúzva, majd könnyed mozdulattal érkezek a már megszokottá vált füves pályára. Bokám ismételten nem rajong ezért a feladatsorért, de nem törődve vele, újra és újra megcsinálom ugyanezt a gyakorlatot.

(Eminem: Lose Yourself )

Meghallva Eminem – Lose yourself számának ritmusát, kizárom a zavaró tényezőket, és csak a futásra koncentrálok. Érzékszerveim megerősödnek, tüdőm kitágul a rengeteg friss oxigéntől. Mindig is imádtam ezt a fajta testmozgást, és soha nem törődtem azzal, hogy az adott helyzetben éppen mimre nem tudok ráállni, vagy melyik testrészemre nem számíthatok.

Jó fél óra futás után, egy bőrlabda után futó játékos állít meg természetellenes módon, ugyanis agyam annyira kikapcsolt, hogy nem tudtam időben megállni, így sikeresen átesve rajta, lihegve terülök el a földön.

-          Úristen, mond, jól vagy? –tüdőm sípol, lábam zsibbad. Úgy tűnik kicsit megerőltettem magam.

-          Persze. –kutyához hasonlító lihegésem csillapodik, de tekintetem zavarossá válik. A fájdalom forrására koncentrálva, halk nyögés hagyja el a számat.

-          Bassza meg! A bokád! Azonnal szólok egy orvosnak. –Neymar aggódva figyeli vonásaimat, de a külvilágnak nem mutatok semmit sem.

-          Nem kell, helyre tudom rakni. –sajnos az utóbbi időben ez egyre többször fordult elő, arról nem is beszélve, hogy a kékség, és a duzzanat folyamatosan ott van. Kacsintással próbálom oldani a hangulatot, de a csatár csak megkövülve áll, és várja, hogy a bokám újra a helyén legyen. –Focizhatok veletek? –nem tudom, hogy ebben a kérdésben mi volt annyira vicces, ami hatására Neymar hasát fogva röhög, és huppan le a fűbe, de a fájdalommal nem törődve felpattanok, és mélyen a szemébe nézek. –Vedd kihívásnak, baby. –vigyorom szélesedik, de a legjobb érzés az, amikor nem néznek ki belőled valamit, és ezzel mindenki jól pofára esik benned.

-          Uram! Larissa focizni akar velünk… - megállva a fiatal brazil mellett, elbűvölő tekintettel kezdem el szuggerálni az ismerős vonásokat. A focisták hitetlenül egymásra nézve, hangosan kezdenek el nevetni.

-          Felőlem rendben. De kislány, ezek a srácok gyerekkoruk óta fociznak, mára már nagyon keményen játszanak. Itt tartani kell a kiszabott tempót, és még a labdát is el kell találnod. –kioktató hangján jót mosolygok, de mogorva arcát még mindig nem tudom ismeretségi körömben hova tenni. Miközben ő mondta az igét, addig a négyes számú játékos, a táskámmal a kezében rohant vissza hozzánk. Kivéve a focizáshoz szükséges felszerelést, a kispadhoz hajítom a Ramostól kapott Adidasomat.

-          Azt hiszem felkészültem a legrosszabbakra. –komoly ábrázatom csaknem összedőlni látszik, amikor észreveszem az engem figyelő tekinteteket. Szerintem ennyi bamba fejjel még soha nem találkoztam egyszerre.

-          Úgy öltöztél fel, mintha egész eddigi életedben ezt csináltad volna. –egy kacsintással jutalmazom a fiatal srác kijelentését, majd elindulva a pálya felé, végre újra otthon érezhetem magam, és ha egy pillanatra is, de elfelejthetem gondjaimat. - Uram, tudom, hogy nem válogathatunk, de szeretnék Larissa ellen játszani! –komoly kijelentésére csak megcsóválom a fejem. „Meg fogod te még ezt bánni.”

-          Morrison, milyen poszton tudsz bukdácsolás nélkül játszani?! –na, jó, azért most már kezd egy kicsit bosszantani az, hogy senki sem vesz elég komolyan. Van, amikor boldogággal tölt el az emberek arcára fagyasztani a vigyort, viszont néha már a hajamat tépem a hitetlen tekintetektől.

-          Csatár, középpályás, jobb-bal hátvéd. Azt hiszem védekezésben, és támadásban is megállom a helyemet. –az edző szemében valamit megcsillanni látok. Olyan, mintha a felismerés gondolata ragadta volna magával. Viszont ezt a csapatról nem tudom elmondani.

-          Kislány, valahogy a kapus poszt kimaradt. –a két srác, akik a Santos hálóját védik, felvillanó ámde lekezelő tekintettel mérnek végig.

-          Okoska! Tudtommal az volt a kérdés, hogy hol tudok botlás nélkül játszani. Ha a focit legalább úgy tudnád, ahogy a beszólogatást agy nélkül, akkor már régóta minden klub téged akarna. –duzzogva megfogok egy labdát, majd teljes erőből kapura lövöm. Imádom a háló hangját, amikor jelzi, hogy a labda bizony megtalálta a megfelelő helyét. –Na, mi van? Akkor nem játszunk?! –érdeklődő tekintettel fordulok a tátott szájjal bámuló, jelen pillanatban üresfejű futballistákhoz, majd amikor az edző üveges tekintettel kiosztja a csapatokat, felállok kezdéshez.

-          Larissa, ugye jól focizol?! –bólintásom után, kicsit megnyugszik Leo Fabao, a hátvédek egyik csillaga. Tekintve arra, hogy Neymar megkérte a vezetőedzőt, hogy hagy álljak be csatárnak, máris a kezdőponthoz sétálok. –Mindig megvernek minket, hiába vagyunk jók védekezésben, valahogy mindig átjutnak rajtunk.

-          Semmi gond Léo, most az egyszer az arcukra fagy a mosoly. –sátáni vigyoromtól többen összehúzott tekintettel kezdenek el méregetni, de nem figyelek rájuk. A sípszót meghallva, már az első másodpercben meglepetést okozok a pályán tartózkodó embereknek, ugyanis csatár létemre visszavonulok a védelemhez.

-          Te vagy már sötét! A csatároknak elől a helyük! –Domingos mérges hangját meghallva, cseppet sem lepődök meg.

-          Én leszek az adu a kezetekben. Ki kell játszanunk őket, csak akkor passzoljátok nekem, ha jelzem. Kérlek, bízzatok bennem! –önmagában csupán az-az idegesítő, hogy rögtön az embernek esnek, ha az kicsit is másképp cselekedik.

Előre lépkedve érzem, hogy a bokám nem az igazi, de nem törődök a nyilalló fájdalommal, komoly fejjel indulok el a még diskuráló csapat felé. Neymar érdekes tekintettel néz rám, mire fanyar mosoly jelenik meg az arcomon. A fájdalom hatására kicsit megrogyik a lábam, ezért egyelőre jobbnak látom, ha helyet foglalok a füvön.

-          Na, mi történt Okoska?

-          Gondoltam nem leszünk szemetek, megvárjuk, még rájössz, hogy melyik a te posztod. De azért kicsit elhúztuk az időt addig, ameddig a srácok le nem csesznek, azt hiszem, most már kezdhetünk is. –szemérmetlenül méri végig testem, de tekintete megakad a bokám méretén. Igaz, hogy a sportszár eltakarja, mégis a másikkal való hasonlításban rá lehet jönni, hogy valami nem stimmel. Tekintve arra, hogy elég nagy rám a pulóvere, levéve azt megvillogtatom az évek alatt megszerzett kockáimat.  Természetesen ezt nem sztriptíznek szántam, csupán abban nem tudtam volna megfelelő teljesítményt nyújtani. –Hidd el, a kis műsorszám nélkül is szívesen rád mászom, de ez nem jelenti azt, hogy hagyni fogjuk magunkat. –kacsintással jelzem azt, hogy értem mit mondott, majd újra középre sétálva, megvárom, még mindenki felveszi a kezdő pozícióját, és útjára indítom a játékszert.

(Linkin Park - What I've done)

Minden elég gyorsan történt, én az ellenfél térfelén tartózkodtam, amikor észrevettem, hogy a brazil csodagyerek támadást indít ellenünk. Felvéve a nyúlcipőt, rájövök arra, hogy az erősebb csapat a túloldalon van. Igaz Leo megmondta, de arra nem számítottam, hogy a középpályánkon is ilyen könnyen átjut az ellenfél. Bokám ütemes lüktetése megpróbál megállítani, de ennek hatására csak még gyorsabban kezdek el sprintelni.  Leoék segítségre szorulnak, de még mindig nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy a rúgás előtt odaérjek. Hála az egyik védőnknek, kicsit lelassították Neymart, így sikeresen szerelve a fiút, elindulok Fabio Costa kapuja felé. A pillanatnyi megfagyás elég volt számomra, hogy kellő előnyt szerezhessek. Az ellenfél védelme egy emberként indul meg felém, talán most jöttek rá, hogy nem is vagyok annyira védtelen, és béna.

Megállva a mozgásban, kicsit bevárom a srácokat. Felfigyelve egyhelyben állásomra, gyorsítanak a tempón. Már csak pár lépés van közöttünk, így bal lábammal felemelve a labdát, egy gyors ollózás segítségével 24 méterről próbálom meg a kapuba juttatni a játékszert. Ez az én távom, és az én szögem. Többször hallottam már ezt a kommentátoroktól visszaköszönni. Azzal nem számoltam, hogy időközben Neymar is megjelenik a semmiből. Visszajött segíteni a csapatának, hiszen az ő védelmük gyengébb.  A labda már a háló felé száguld, a kapus megfeszült izomzattal várja, hogy kesztyűjével háríthassa a bőrt. A brazil viszont sikeresen beletalpal a bokámba, így hangos nyikkanással érek földet. Érzem, most már tényleg nem stimmel valami, hiszen lábam pillanatok alatt zsibbad le teljesen. A tizenegyes játékos nem tud talpon maradni, hiszen az ütközés következtében elvesztette az egyensúlyát, így a föld helyett, a lábamon landol hatalmas teste. Fejemet a kapu felé fordítva figyelem a labda irányát, igaz szemeim előtt apró foltok táncolnak, mégis minden erőmmel megpróbálok a játékszerre koncentrálni. Neymar már nem próbálkozik meg azzal, hogy segítsen társainak, csupán feltápászkodva rossz bokámról, csípőmön foglal helyet, és onnan figyeli velem együtt a védők eszeveszett rohanását…

(Tessa)

(Kelly Clarkson - Stronger (What Doesn't Kill You))

Végignézni azt, hogy Roni elmegy és itt hagy mindent, amit együtt építettünk fel leírhatatlanul borzasztó érzés. Amint kilépett azon az ajtón a szívem helyén egy óriási űr tátongott, és ami azt a hihetetlenül nagy űrt eddig kitöltötte, ő mindazt magával vitte. Hiába elment éreznem kellett egy kis darabot belőle, ami mellettem van, így Marcelora emeltem a tekintetem. Könnybe lábadt szemem és sírástól elázott arcom ellenére egyből tudta, hogy mit szeretnék ebben a pillanatban.

-          Elnézést, de most egyedül maradhatnak egy kicsit a kislányával? - a kis brazil a doktorok és nővérek mögül az ágyam mellé lépve tette fel a kérdését, majd a választ meg sem várva felém nyújtotta Catat.

-          Úgy gondolom, ez ebben a percben nem lenne valami jó ötlet. - bunkó orvosom hangját ismertem fel az ágyam mellett, amitől egy csapásra öntött el az ideg, hisz abban mindenki egyetért, hogy ő az orvosok gyöngye. Még azt sem közölte velem, hogy elvesztetem a babámat, helyette rábízta szegény Marcelora, akinek azon kívül is lenne biztos tennivalója, hogy itt üljön és engem istápoljon. „Valamit ki kell találnod Tess, mert nem gyötörheted Marcelot addig, amíg az agyasok itt bent tartanak.” Hogy magamra hagyjanak kizártam az agyamból azokat a dolgokat, amik itt történtek velem, és próbáltam magabiztosnak látszani. Letöröltem az arcomon végigszánkázó könnycseppeket, majd mélyen a tahó doki szemébe néztem és felkészültem arra, hogy azt mutassam a külső személőknek, hogy jól vagyok.

-          Jól érzem magam! - első hazugság. - Semmi szükség arra, hogy öten- hatan itt üljenek azt lesve, hogy mikor veszek levegőt. Egyedül is fel tudom dolgozni, hogy mik történtek velem, csak egy kis időre és egyedüllétre van szükségem. - második hazugság, mivel igen is szükségem lett volna valakire, hogy itt legyen mellettem és átsegítsen ezen az időszakon, még ha az a valaki nem is tudja megérteni, milyen érzés is egy anyának az, ha elvetél.

-          Teljesen biztos benne? Ne maradjon itt valaki, ha mégis szükség lenne rá? - az orvos eddig azt se tudta, hogy létezem, most pedig már le se akar szállni rólam, hogy is van ez, mert nagyon nem értem.

-          Igen biztos vagyok benne az istenit. Felnőtt nő vagyok, tudok magamra vigyázni. De most szükségem van egy kis időre, hogy egyedül legyek a lányommal. - próbáltam nyugodt maradni a körülményekhez képest, de ez a doki az idegeimen ugrált.

-          Rendben, de tartsa fejben, hogy egy nővér a közelben lesz, ha úgy érzi nincs jól, csengessen. - bunkó doki egy kis szájhúzgálást követően szerencsémre belement a dologba aztán a nővéreket felszólítva elkezdtek kiszivárogni a szobából.

-          Természetesen köszönöm. Marcelo egy percre bent maradnál még?

-          Szükséged van valamire? Éhes vagy? Szomjas vagy? Kényelmetlen az ágy? Miben segíthetek? - a mérhetetlenül sok kérdés már meg se lepett, de a kérdések tartalma egyértelműen nevetésre késztet.

-          Nagyon aranyos vagy, de sem éhes, sem szomjas nem vagyok, és még az ágy se kényelmetlen, ugyanis ha nem tűnt fel egy magánszobában vagyunk. A kérésem elég egyszerűen fog hangzani. Kölcsönkérhetném a mobilod? - véleményem szerint nem tettem fel valami világrengető kérdést, de a focista úgy nézett rám, mint ha kijelentettem volna neki, hogy például most rögtön hazamegyek. - Marcelo itt vagy? - kezemet meglengetve szeme előtt enyhén megrázza kócos fürtjeit, amin kislányom jóízűen kezdett el nevetni kezét pedig hozzá emeli annak jelzése képen, hogy szeretné, ha felvenné az ölébe és játszhatna a nem mindennapi hajával.

-          Persze, természetesen itt vagyok, és a telefonom is itt van tessék. - Catat átvéve tőlem kezemben tartom a telefont. Feloldva a billentyűzárat gondolkodás nélkül lépek be a telefonkönyvbe és keresem ki a tárcsázni kívánt személy számát.

(Cake-No phone)

A zöld gombot benyomva fülemhez tartom a készüléket és reménykedek benne, hogy a vonal másik végén valaki felveszi a telefont. Négyszer hagytam hangpostáig végigmenni a hívást az ötödiken pedig erősen gondolkodtam, de rájöttem, hogy semmi értelme. Roni se fel nem vette, sem ki nem nyomta a telefont, úgyhogy vagy nem látta a portugál, hogy kapása van, vagy pedig látta, de nem érdekelte a hívás és figyelmen kívül hagyta. Jó lett volna megbeszélni vele ezt az egész dolgot, amit itt művelt és mindent, de úgy látszik, nem számíthatok rá az ilyen helyzetekben, amikor a legnagyobb gáz van. Igazából azt sajnálom, hogy nem láthatok bele a fejébe, hogy mit érezhet, mit gondolhat, mi járhat a fejében ilyenkor, és azt is sajnálom, hogy ez fordítva sem működik így. Ha tudná, hogy mit érzek, valószínűleg most itt lenne mellettem Cataval az ölében, fogná a kezem és egyfolytában azt hajtogatná, hogy minden rendben lesz, és együtt, ismétlem, együtt végigcsináljuk ezt. De ő nincs itt, és nem csak ő nincs itt hanem Lari sem, akinek ha valami baja volt én rögtön ott voltam, de őt szintúgy nem látom most itt. Változtatva a tárcsázott számon, immáron nővéremet hívom. Larinál már nem tudok meglepődni azon, hogy csak egy „Pillanatnyilag nem kapcsolható!”, szöveget hallhatok, akikor őt tárcsázom. Mostanság egyre többször van kikapcsolva a telefonja, ami rohadtul idegesítő, mivel az ilyesmi helyzetekben nem lehet őt elérni. Vagy mi lenne, ha vele történne valami? Bár ebbe bele se merek gondolni.

-          Köszönöm! Végül is senkit se tudtam elérni, akit szerettem volna. A férjem nem veszi fel, a testvérem ki van kapcsolva. Meglepődnék azon, ha valakit érdekelne az, hogy mi van velem. Téged is csak itt hátráltatlak. Biztos lenne ezerszer jobb dolgod is mintsem itt ülj, és azt hallgasd, hogy mi történt velem. Természetesen nagyon köszönöm, hogy itt vagy, mert te vagy az egyedüli biztos pontom, de nyugodtam szólj, ha már nem bírod mellettem, és Catamat is le akarod passzolni.

-          Hé, viccelsz velem? A keresztlányom nagyon is szeret velem lenni és én is vele, úgyhogy csak akkor fogok elmenni, ha elküldesz. – egy puszit nyomott a kislány arcára majd ismét felém fordult és várta az újabb reakciómat.

-          Marcelo soha az életben nem fogom tudni neked ezt meghálálni. - könnyek gyűltek a szememben, mivel lányom keresztapjával soha nem kerültem még ennyire személyes viszonyba, ami természetesen nem rossz.

-          Jaj Tess ne csináld már, ezt az ágyad aljáról már csöpög a nyál a romantikus elemektől. - az apró szoba a nevetésünktől zengett, jól esett egy pár percre elfelejteni, hogy miért vagyok itt és egy kicsit nevetni, de azok, akik jól ismertek látták volna a szememben, hogy ez egy óriási nagy álca, egy szerep, amit eljátszok, hisz a szívem ebben a percben is darabokban áll.

-          Nem akarok bunkó lenni, de egy kicsit magamra hagysz Cataval, ha már tahó doki megengedte? - kicsit feljebb ülve az ágyon próbáltam meg úgy elhelyezkedni, hogy kényelmes legyen és Catat is le tudjam ültetni az ágyra.

-          Ja persze! Én addig helyzetjelentést adok a többieknek, hogy- hogy vagy. - kedvenc brazil védőm aranyosan átnyújtotta nekem a kis csöppséget, és elindult volna kifelé, ha egy villámkérdéssel fel nem tartóztatom őt az ajtóban.

-          Mit jelent az nálad, hogy „helyzetjelentést adok a többieknek”? - értetlenkedő tekintetem láttán csak egy mosolyt ereszt meg felém majd kimegy. Mit is vártam Marcelotól rosszabb, mint egy pletykás vénasszony. Elnevetgéltem ott ezen a kijelentésemen egy darabig, majd lányomat kezdtem el nézni, akinek a szeme egy az egyben olyan volt, mint az apjáé. - Kicsi Cata. Ketten maradtunk, ugyanis apa engem okol azért, amiért elvetéltem és neked nem lesz kistesód, és ugyan még te kicsike vagy, de remélem nem haragszol rám, amiért ennek kell, hogy kitegyelek már ilyen pici korodban. Megpróbáljam megint felhívni apát? - Cata ugyan még csak egy 1 éves kislány volt, de nagyon értelmes volt, kérdésemre egy nagy mosoly volt a válasz, ami tudtam, hogy nála egy igent jelent. Szememmel a telefonom kezdtem el keresni, hogy volt- e annyi esze a kis Marcelonak, hogy behozza, de úgy látszik, hogy igen ugyanis az éjjeliszekrény féle asztalon megtaláltam a telefonom. Az előző telefonálásomnál, direkt Marcelo telefonjáról tárcsáztam, hisz reménykedtem, hogy neki felveszi, de nem így lett, úgyhogy most megpróbálom a saját személyemet felhasználva elérni a kedves férjemet, aki isten tudja, hol tartózkodik most…

Chapter 4.

Sziasztok! Ismét megérkezett az új fejezet. Igaz, kicsit csalódottan vettük, hogy nem nagyon örültetek a Mikulásnapi ajándékunknak, de nem baj, innentől kezdve nem hozunk előzetest. :D A kritikák, és a szavazatok is egyre többet érkeznek a fejezet végére, de még mindig nem tökéletes. Természetesen köszönjük szépen azoknak, akik egy kis időt rá tudtak ezekre a dolgokra szánni olvasás után. De szeretnénk tudni a véleményeteket, és ha az csak egy klikkben merül ki, nekünk az is megfelel. A "kommenthatár" még most is áll, tehát a közvélemény kutatás felét (24), vagy így, vagy úgy, össze kell gyűjtenetek.:)
Jó olvasást, és reméljük tetszeni fog!

Marcelo, un tipo peculiar

Ajánlom figyelmetekbe ezt a videót, főleg 0:43-tól! :D

 (Larissa)

(Hilary Duff - Reach Out)

Mourinho kissé idegesen lép mellém, majd mikor meglátja a negatív teszteredményt, hangosan felsóhajt. Azért be kell ismernem, valamilyen szinten örültem volna, ha kiderül, hogy egy csöppség növekszik a szívem alatt. De ehhez 22 éves fejjel még fiatalnak érzem magam. Beleugorva Mou nyakába, hangosan kacagva puszilgatom végig arcát.

-          Elmegyek a stadionba, edzésen találkozunk! –táskámhoz lépve, előkotrom az edzőcuccom, majd visszanézve Joséra, intek neki.

-          Most a Villareal tart edzést.

-          Nyílt kapus? –bólintására, amolyan „akkor kit érdekel?!” nézéssel reagálok, majd boldog mosollyal az arcomon, kilépek a friss levegőre.

Kocsimba bepattanva, gyors tempóval szelem a stadionig a kilométereket. Leparkolva szokásos helyemre, megilletődve pattanok ki a járgányomból, ugyanis a sajtó máris lecsap rám, akár a keselyűk a holttestekre. „ Szép hasonlat Lari! Még pár ilyen, és mehetsz a diliházba.” A gonosz hangocskát elűzve a fejemből, lezárom az ajtókat, majd a még Sergiotól kapott edzőtáskámat vállamra kapva, azt a rövidtávot, ami a kocsimtól az ajtóig vezet, futva teszem meg. Kinyitva a szerkezetet, hatalmasat koppanok a betonon. Megdörzsölve a vállam, ujjaim a fél éve szerzett hegemre tévednek. Az emlékek hatására kiráz a hideg, majd már csak a felém nyújtott kéz térít vissza a jelenbe. Felemelve a fejem egy barna szempárral találom szembe magam.

-          Hola, ne haragudj, csak a kocsimban hagytam a stoplisomat, és…- mondandóját félbeszakítja, amikor végre felveszi velem a szemkontaktust. A Santos fiatal csatára, csalafinta tekintettel méri végig sportos alkatomat, majd amikor a szeme megakad hatalmas sporttáskámon, elcsodálkozva pillant arcomra. –Oh, hola! –perverz mosoly jelenik meg az arcán, majd kezét nyújtva, bemutatkozik. –Neymar da Silva Santos Júnior, örvendek ennek a véletlenszerű ütközésnek. És a bájos hölgy személyében kit tisztelhetek?

-          Szia, Larissa Morrison vagyok. –látom az értetlenséget megcsillanni mogyoróbarna szemeiben, de ezen jót mosolyogva lépek be az ajtón.

-          Várj, mit cipelsz abban a hatalmas sporttáskában? Te vagy a takarító? Vagy reményeim szerint, inkább az új sportmasszőr, aki határozottan nő. –az üres folyosó, kacagásomtól zeng, mire a csapattársak az edző oldalán csatlakoznak kicsiny kis társaságunkhoz.

-          Elnézést, Ön mit keres a zárt kapus edzésünkön? –úgy tűnik vagy én jöttem rossz stadionba, vagy Mou tévedett hatalmasat.

-          Bocsánat, azt hittem, hogy a Villareal tart most nyílt kapus edzést. Önök lesznek a Real Madrid ma esti ellenfelei? –magabiztos hangomra Neymar vigyorogva mér újra és újra végig.

-          Nem egészen. Mi leszünk azok, akikkel megmérkőznek, de nem ma este. Kérlek, tegeződjünk. Eredetileg úgy volt, viszont a Villareal csapatában egy járvány terjeng, és ép játékosuk sincsen. Így most mi játszunk barátságos mérkőzést a királya gárdával. –szimpatikus férfinek tűnt, megnyugtató hangját meghallva, déjá vu érzés kapott el. Én valahonnan ismerem ezt a férfit!

-          Rendben, köszönöm szépen az információt! A vezetőedzőnek szólt valaki? –mély hallgatásba burkolózott a brazil csapat, egyedül a tizenegyes játékos csengőhangja törte meg a keletkezett csendet.

-          Elvileg az UEFA intézkedett, hiszen a Villareal kérte őket, hogy napolják el a La Liga mérkőzését. –hirtelen hátulról elkap egy férfias, mégis kicsi kéz, majd meghallva az előbb játszott csengőhangot, értetlen tekintettel nézek körbe. Támadóm megfordít, így immáron már vele nézek farkas szemet. A latin zene ütemei segítségével, beleköltözik a bugi a lábamba. Bokából indítom a kezdő lépéseket, amit egy hangos szisszenéssel fejezek be. Hangos kacagásban tör ki a Santos csapat, majd amikor meglátom a csatár arcára kiülő cserfes mosolyt, ledobom táskámat a földre. „Azt hiszi, hogy nem tudok táncolni. Na, majd megmutatom én neki!”

-          Kislány, ezt most vegyem kihívásnak? –az apró mosoly folyamatosan szélesedik, majd büszke tekintettel, és fölényes vigyorral indítja újra Michel Teló, Ai Se Eu Te Pego slágerét.

(Michel Teló - Ai Se Eu Te Pego)

Szerintem mondanom sem kell, hogy egyszerre kezdjük el az erre kialakított koreográfiát. Ez a szám az egyik legismertebb itt Madridban. Amikor a refrén végéhez közeledünk, Neymar elkapja a derekam és együtt kezdünk el táncolni a salsa ütemeire. Kacagásomat talán az edző nevetése, és a csatár kezének tilos helyre tévedése szakítja félbe. A kínos testhez simulástól ismét a refrén ment meg, majd a szám végéhez érve úgy érzem, megtörtént a futáshoz való bemelegítésem.

-          Annyira nem is vagy szörnyű táncos. –mondatomat meghallva arcára fagy a mosoly, majd duzzogó tekintettel néz végig a röhögő társaságon. –Elnézést, hogy így megzavartam az edzést. Nem lenne gond, ha bemennék futni a pálya szélére? –Mourinho szerint, huncut boci szemeimnek köszönhetően, bármit elérhetek. Így bevetve legbájosabb nézésemet, hatalmas pislogással próbálom még jobban elvarázsolni a számomra oly ismerős edzőt.

-          Természetesen maradhatsz, de csak akkor, ha nincs nálad fényképező, és a telefonod is kikapcsolt állapotban hever a kispadon. –mosolygós arccal, mégis halálosan komolyan ejtette ki száján ezeket a szavakat. Ő mától a mosolygós gyilkos.

-          Nincs nálam gép, a telefonomat pedig az öltözőben hagyom, természetesen kikapcsolva. –bólintása után mindenki a pálya felé kezd el szállingózni, természetesen Neymar még mindig készülékével bíbelődik. –Edző, hol öltözhetnék át?!

-          Ha nem zavar egy labdarúgó jelenléte, akkor nyugodtan mehetsz a játékosoknak fenntartott öltözőbe. –úgy látom, kedvel engem, de azért nem bízik még meg teljesen bennem. Ha tippelnem kell, akkor Neymar lesz a pár pillanatig tartó bébiszitterem. Gondolatmenetem után, körülbelül két perccel később, az edző megszólal. –Neymar, ha már úgyis ilyen szépen összeismerkedtetek. Megtennéd, hogy figyelsz rá?

-          Igen, Uram! –a focicsapat tagjai végleg eltűnnek a folyosó végén, én pedig az öltöző felé veszem az irányomat, utánfutóm segítségével.

-          Töröld le azt a vigyort a képedről, különben én teszem meg. –mosollyal az arcomon lököm be az ajtót, majd amikor egy hatalmas koppanást és a brazil srác jajgatását vélem felfedezni a keletkezett zajban, fuldokló kacagásba kezdek. –Tudod, hasonlítasz egy nagyon jó barátomra.

-          Barát alatt a pasidat érted, igaz?! –búgó hangját meghallva, csupán megforgatom a szemem, majd levéve a pólóm, gyors öltözésbe kezdek. Nem akarom még lebuktatni magam, ezért futócipőmet felkapva, leakasztok az egyik fogasról egy edzőpulóvert. –Nyugodtan felveheted, bár kicsit nagy lesz rád. Nekem még van egy pluszba. –milyen érdekes, hogy pont a csatár tréningjére akadtam rá…

(Roni)

(Snow (Hey Oh)-The Vitamin String Quartet)

Több mint 5 óra kocsikázás után, egy elhagyatott részére értem a spanyol fővárosnak, ami eddig még számomra is ismeretlen volt. Ez az idő viszont nem volt elég ahhoz, hogy higgadtan vissza tudjak menni Tessához és mellette tudjak állni egy ilyen helyzetben. Nem csak ő szenved azért, mert elvesztettük a babát, hanem én is, de engem ki fog támogatni, ha ő a hírt hallva kétségbeesett állapotba lesz? Nem beszélve arról, hogy Cataval akkor mi lesz?  Ha Tessa megtudja, hogy a csöppség, aki szíve alatt növekedett már nem él biztos, hogy padlóra fogja küldeni őt.  Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben eszembe jutott, hogy a kislányunkat csak úgy ott hagytam Marcelonál. Ezzel semmi baj nincs, de mindenki ismeri a kis izgő-mozgó brazilt, hogy néha még magára is alig tud vigyázni. Az eddig leállított állapotban lévő Audira, gyújtást adtam. Ránézve a műszerfalra az üzemanyagmérő eléggé a padlón volt, valószínűleg a pár órás autókázásom miatt fogyott ki. Az agyamban sorra véve a dolgokat, egy közelben lévő töltőállomás után kezdtem el kutatni. Szerencsére pár percre az elhagyatott városrésztől találtam egy szintén elhagyatott benzinkutat, ami nem volt valami nagy szám, de a célra tökéletesen megfelelt. Leálltam egy kút mellé, majd a tankolást követően gyorsan a kasszához siettem, és szerettem volna minél előbb távozni, amiben az ott dolgozó huszonéves lány nem könnyítette meg a dolgomat.

-          Hola! Fizetni szeretnék!

-          Úr isten, te vagy Cristiano Ronaldo?! - szőke hajú csaj azt se tudta, hogy hol van, csak kapálózott a kezével az örömtől.

-          Igen én vagyok, de amint már említettem fizetni szeretnék. Lehetne egy kicsit gyorsabban? – mivel nem szeretek egy rajongóval sem bunkó lenni, próbáltam normálisan kezelni az adódott helyzetet.

-          Ó mamám, ha ezt elmondom a csajoknak, el se fogják hinni. Kérhetnék egy autógrammot? - még fel se fogtam a kérdést, de már egy darab papírral és egy tollal találtam szembe magam. Megfogtam az íróeszközt, de még mielőtt szignóztam volna leszögeztem a feltételeket.

-          Aláírom, de utána fizetek, és már itt sem vagyok. – nem szerettem volna bunkó lenni, mert nem vagyok olyan fajta ember, de most nem voltam olyan idegállapotban, hogy egy őrült rajongóval társalogjak. Vad bólogatása után, aláírtam a pólóját, leraktam a pénzt a pultra és elindultam az ajtó irányába.

-          Egy képet had csinálják légy szíves. Ha megmutatom az aláírást tuti, hogy nem hiszik csak úgy el nekem. - még háttal voltam a csajnak, de el tudtam képzelni, hogy már ott áll fényképezővel a kezében és mosollyal az arcán. Próbáltam úgy tenni, mint ő, és egy szimpla Ronaldo mosolyt feltéve, visszafordultam, és a gép felé nyúltam. Egy gyors mozdulattal kattintottam pár képet, és már ott se voltam.

Bepattanva autómba még én magam sem tudtam mi a következő úti cél, csak haladtam a belvárosba vezető úton, ami így kicsit kitisztult fejjel eléggé hosszúnak és unalmasnak tűnt. Megpróbáltam gondolkodni azon, hogy hova is menjek, persze semmi nem jutott az eszembe azon kívül, hogy a hely ahová mennem kellene az a kórház, az agyam azonban ellent mondott a szívemnek, és elhaladtam a klinikához vezető út mellett, és meg sem álltam egy ikerház kovácsoltvas kapuja előtt. Belépve a házba csak üresség fogadott, pedig már-már a fülemben hallom Cata nevető hangját és Tessa kacagását, azonban most csak a fülem csal és sem a lányom sem a feleségem nem fog így fogadni. Egy fejrázás után, mellyel az elképzeléseimet próbáltam meg elhessegetni, a hálószoba felé vettem az irányt. Egy közepes nagyságú Gucci bőröndöt elővéve, összedobtam pár fontosabb dolgot, amire az elkövetkezendő napokban szükségem lehet. Közben pedig eszembe jutott, hogy Catanak semmilyen cucca nincs bent a kórházba, így a következő utam a gyerekszobába vezetett. Szintén összedobtam pár dolgot, amire az én kicsi lányomnak szüksége lehet. A kórházhoz vezető úton próbáltam bebeszélni magamnak, hogy az lesz a legjobb, ha eltűnök egy kicsit ebből a helyzetből és mindent magam mögött hagyok. Leparkolva a klinika parkolójába, a 211-es szoba felé igyekszem. Szívem egyre intenzívebben ver, és afelé húz, hogy itt maradjak Madridban, de a szívem elhomályosítja józan gondolkodásomat, így továbbra is az utazás mellett döntök. Az eszmefuttatásom után a liftajtó kitárul, és az első, amit meglátok az Cata egy nővér kezében.

-          Cata! Elnézést, meg tudná mondani, hogy hol van a barátom?! Barna bőrű, alacsony, nem tudom pontosan, de olyan 10 centi hosszú fürtjei vannak, és fogszabályzót is hord.

-          Tudom kiről beszél, ő adta ide nekem a kislányt, hogy tegyem tisztába és vigyázzak rá pár percig. Ha jól sejtem ön a gyermek apukája. – bólintásom után, átadta nekem a kis csöppséget, a 211-es szobára mutatott, majd a csipogójára ránézve sietősen távozott.

Féltem belépni a nyitott ajtón, ugyanis bentről kiabálás és sírás hallatszott ki, de be kellett mennem ugyanis a kis Catat nem hagyhattam csak itt a váróterem közepén. Nagy levegővétel után, kicsit beljebb toltam a fehér ajtót. Az ágy körül vagy 4-5 nővért vagy orvost véltem felfedezni az ott állókban, az ágyon Tessa ült és éppen a csöveket próbálta meg eltávolítani, amik a testét a gépekkel kötik össze, de mikor beléptem mintha megfagyott volna a levegő. Tess meg se moccant az orvosok elhallgattak és az ágyon fekvő lány kővé dermedt testét bámulták, Marcelo pedig csak a szokásos bamba tekintetével nézett rám. Az egész szobában egyetlen hangot lehetett hallani, és az a hang is egy gyereksírás volt, mégpedig a kislányunk sírása. Borzasztó volt azt a nőt, akit szeretek, ilyen meggyötörtnek és fájdalommal telinek látni, és akármennyire is így éreztem nem tudtam tovább itt maradni. Odasétáltam Marcelohoz, a kezébe adtam a kislányunkat, egy- „Vigyázz rá!” - felszólítással, majd ahogy mondani szokták angolosan távoztam. A helységben a fagyott állapot még mindig állt, és még a távozásom után sem hallottam egy árva hangot sem a 211-es szobából. Leérve amint a felvonó ajtaja széthúzódott, rögtön pár villózó vakuval és riporterek kérdésének tömkelegével találtam szembe magam. Persze a kérdések nagy részét három főbb dolog szolgáltatta, mégpedig a gyerek, baleset, válás. Az utóbbit nem tudom honnan szedték, ugyanis ez a dolog még csak meg sem fordult a fejemben. Szeretem a feleségem és semmi pénzért nem válnék el tőle, de most el kell mennem, időre van szükségem, hogy a történteket feldolgozzam. Mire ebből a válásos sokkból felocsúdtam, már a madridi reptér friss szellőjébe szagolhattam bele. Nem tudtam, hogy hova akarok menni, az úti célom az első induló járat volt, ami a közeljövőben indul. A kasszához lépve kértem a már előbb említett jegyet, majd a megfelelő terminálhoz mentem. Mivel leghamarabb induló járatra kértem jegyet, így nem kellett többet várnom, olyan 10 percnél. A becsekkolási folyamat után, már csak az előttem álló sort kellett kivárnom, hogy az új útirányom felé indulhassak.

(Tess)

(Hilary Duff - Come Clean)

Ronaldot látva a szavam is elakadt, ugyanis úgy tudtam, vagyis úgy raktam össze a képet, hogy elhagyott minket. Nem tudom miért, de megörültem és reménykedtem benne, hogy miattam jött vissza és most majd segít átvészelni ez az időszakot, de nem. Marcelo kezébe adva Catat már csak a hátát látom, amint éppen a kórteremből kifelé távozik. A szívem dió nagyságúra szorult össze, szememből pedig óriási könnycseppek kezdtek el hullani.

Előzetes 4. Boldog Mikulást mindenkinek!:)

Sziasztok! Tessaval kedveskedünk nektek egy kis ízelítő résszel Mikulás nap alkalmából!:) Reméljük ezzel legalább egy kicsi örömöt okoztunk!:) Jó olvasást, a 4. fejezet minden bizonnyal vasárnap érkezik!:)

Three Days Grace- Never Too Late

(Roni)

Több mint 5 óra kocsikázás után egy elhagyatott részére értem a spanyol fővárosnak, ami eddig még számomra is ismeretlen volt. Ez az idő viszont nem volt elég ahhoz, hogy higgadtan vissza tudjak menni Tessához és mellette tudjak állni egy ilyen helyzetben. Nem csak ő szenved azért, mert elvesztettük a babát, hanem én is, de engem ki fog támogatni, ha ő a hírt hallva kétségbeesett állapotba lesz? Nem beszélve arról, hogy Cataval akkor mi lesz? Ha Tessa megtudja, hogy a csöppség, aki szíve alatt növekedett már nem él biztos, hogy padlóra fogja küldeni őt...

(Larissa)

Kocsimba bepattanva, gyors tempóval szelem a stadionig a kilométereket. Leparkolva szokásos helyemre, megilletődve pattanok ki a járgányomból, ugyanis a sajtó máris lecsap rám, akár a keselyűk a holttestekre. „ Szép hasonlat Lari! Még pár ilyen, és mehetsz a diliházba.” A gonosz hangocskát elűzve a fejemből, lezárom az ajtókat, majd a még Sergiotól kapott edzőtáskámat vállamra kapva, azt a rövidtávot, ami a kocsimtól az ajtóig vezet, futva teszem meg. Kinyitva a szerkezetet, hatalmasat koppanok a betonon. Megdörzsölve a vállam, ujjaim a fél éve szerzett hegemre tévednek. Az emlékek hatására kiráz a hideg, majd már csak a felém nyújtott kéz térít vissza a jelenbe. Felemelve a fejem egy barna szempárral találom szembe magam...

Chapter 3.

Sziasztok! Egy nappal hamarabb érkezett a fejezet, mivel ügyesek voltatok a szavazást követően.:) Azért szeretnénk még egy kicsivel több visszajelzést kapni, remélem ez nem nagy gond. Köszönjük szépen a kritikákat, ez úttal is reagálni fogunk rá!:) Természetesen a 'komment határ' még most is él, csak ügyesen.;) Reméljük tetszeni fog, jó olvasást!

u.i: Még 10 perc, és kezdődik a Sportin Gijón-Real Madrid meccs. Reméljük a mumust most is elűzzük, ahogy azt a bizonyos átkot a Lyon ellen is meg tudtuk törni. Hala Madrid! :)

(Marcelo)

(El canto del loco- Esperman)

Ronaldo ideges tekintettel rohan be a szobába, persze a kis Cata rögtön sírva fakad. Felvéve az apró lányt az ölembe, megpróbálom megnyugtatni a portugál zseni gyerekét, de ebben az apja nem segít, hiszen ordítva közli velem, hogy el kell jutnunk a kórházba. Próbálom feltenni a fejemben megfogalmazódó kérdéseket, de barátom semmiben sem segít, csupán egyet hajt, mint a pereces. „Marcelo, neked jutnak már okos szólások az eszedbe!” Büszke fejjel kissé elkalandoznak gondolataim, de Cris újabb hangsúlyos mondata még időben észhez térít. Amikor közli velem, hogy Tessnek balesete volt, agyam rögtön leblokkol. Most mégis mi lesz? Elvileg Lari is a kocsiban tartózkodik, és ha valami komoly bajuk lesz, én esküszöm… de, hogy mire? Fogalmam sincs. Egy biztos, most támogatni kell a barátaimat.

Ronaldo gyors mozdulattal kikapja a zokogó Catat a kezemből, kicsit elveszítem az egyensúlyom, de hajam súlya meggátolja a seggre csüccsenést. Kapkodó léptekkel indulok el portugál barátom felé, majd amikor a gyereket berakja a hátsó ülésen elhelyezett gyerekülésbe, elindul a vezetőrész felé. A fénysebességet meghazudtolva mellette termek, majd villámgyorsasággal tépem ki a kulcsot a kezéből. 1-1 barátom! Értetlenkedő tekintetén most az egyszer nem tudok teljes szívemből nevetni, így csupán megfogva vállát, az anyósülés felé kezdem el terelni. Kocogva pattanok be a kormány mögé, majd tekintve az alacsony, sportos autóra, tanulmányozni kezdem a műszerfalat. „Soha nem vezettem még az ő kocsiját, de szerencsés énemre tekintve, többet nem is fogom.” Rám mordulva először egy medvére hasonlít, majd beállított sérójára pillantva rájövök, ez csupán Ronaldo.

Hála barátom unszolásának, kevesebb, mint 15 perc alatt beérünk a kórház parkolójába. Vezetés alatt abban a kicsi koncentrációban annyira elfáradtam, hogy először le se tudom reagálni barátom mozdulatait. Mire én kiszállok a járgányból, addigra ő már gyerekkel a kezében rohan a bejárat felé.

„Az isten áldja meg ezeket a nyamvadt paparazzikat! Egyszerűen undorítónak tartom, hogy ilyen helyzetben is a szaftos pletykáknak élnek.”

Az orvost meglátva, szívem hevesebben kezd el verni. Az arcán valami ismeretlen kifejezés ül, talán ahhoz tudom hasonlítani, amikor Larinál közölte velünk, hogy a futball karrierjének annyi. Egyre csak közeledve felénk, Ronaldo agya már majd szétpukkan, majd amikor közli velünk, hogy a csöppség még meg nem született kistestvére meghalt, testem megrázkódik. Mi jöhet még? Nem ért minket elég trauma az utóbbi időben?

-          Cris, kérlek, nyugodj meg! Most az egyszer gondolkozz tisztafejjel, és ne légy olyan barom, hogy magára hagyod a feleségedet akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rád! –könyörgő hangom hirtelen vált bosszúsra, majd amikor barátom arcán látom, hogy mondandóm elért az agyáig, gondolataimba mélyedek.

-          Marcelo, vigyáznál Catara?! –még fel sem fogom kérdését, már nyomja is kezembe a gyereket.

-          Értsd már meg, az a gyerek nem csak a tiéd volt! Nem csak neked van most szükséged a támogatásra! –talán mondandóm már el sem jutott hozzá, hiszen a lift ajtó rögtön bezárult. Félek valami őrültséget tervez parányi agyában, de most az egyszer nem állítom meg. Majd mi Larival segítünk neki!

Catat lerakva az egyik műanyag székre, felpattanok, és telefonomat kezdem el keresni. Borzasztó, hogy az a készülék sosincs meg, amikor szükségem van rá! Pedig valamilyen szinten értesíteni kéne Larit. Áttúrva zsebeimet, nem találok semmit, viszont a baba már éppen eldőlni készül a széken.

-          Jaj Cata, legalább kicsit segíts Marcelo bácsinak. –csoki barna szemeit rám emelve, apró szája mosolyt formáz, majd nyelvéve elkezdi kiforgatni a szájában található nyálat. –Fincsi baba, ügyes vagy. –a mögöttem elhaladó nővérek hangosan felnevetnek, majd végigmérve engem, megcsóválják a fejüket. Leguggolva a kislány elé, megfogom csöppnyi lábait, majd megvakarva a fejem, agyamba villámcsapásként érkezik a gondolat, ugyanis a készülék hangosat koppan a kórház padlóján. –Ügyes Marcelo, mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy a hajamba rejtettem a telefonomat. Végül is ott mindig megtalálom. –hangosan gondolkodva Catara nézek, aki egyre laposabbakat pislog. Kezeimbe véve tárcsázom Morrison számát, majd bosszankodva jut el az agyamig, hogy ki van kapcsolva a telefonja. Rendben, akkor most jön Ramos.

-          Hola Sergio. –hosszú csörgés után, sikeresen meghallhatom barátom hangját.

-          Mond Marcelo! –ennyit ér az ember próbálkozása. Ő segít, ahol tud, erre csak a felkiáltó mondatokat kapja.

-          Tessanak balesete volt, elvetélt, és Ronaldo eltűnt. Lari nem elérhető, te maradtál az utolsó reményem. –hangos fújtatás jelzi elégedetlenségét a vonal másik végéről, de most sem meghazudtolva önmagát, segítségemre siet.

-          Melyik kórházban vagytok? Segítsek nektek valamit? Cata most hol van? –úristen. Ez számomra sok kérdés, ennyire nem tudok összpontosítani. –Marcelo! Válaszolj már, az isten áldjon meg!

-          Köszönöm szépen Sergio a jó kívánságokat, de mit is kérdeztél egészen pontosan? –jajgatásán jót kuncogok magamban, sajnos még nem tanulták meg a fiúk, hogy nem számíthatnak rám sok kérdés után.

-          Vegyük szépen sorjában. Melyik kórházban vagytok? –tudtam, hogy valami hasonlót kérdezett, de agyam meggátolt a gondolkodásban. Sajnos most elég sok dolog jött közben, és tekintve a koránkelésre, fáradok. Persze az sem segít, hogy Cata lapos pislogásait nézem, miközben telefonálok.

-          A Hospital de Madridban.

-          Szükségetek van valamire? –nézzük csak. Telefon nálam. Pénz valószínűleg Catanal. De hisz ő még csak egy gyerek! Nála nem lehet. Felvéve kezembe, kicsiny testét ringatni kezdem, majd újra a telefonra koncentrálok.

-          Hát, valami kaját hozhatnál, a gyereknek is, és nekem is.

-          Marcelo, te még most is gyerek vagy. –csúfolódó hangját most az egyszer zsebre teszem, majd a következő kérdést várva, egy pillanatra becsukom a szemem.

(Shakira - Sale El Sol)

Álmaimban minden rendben volt. Találtam egy fantasztikus barátnőt, akit később feleségül vettem. Ronaldo előkerült és Tessaval újra szent volt a béke.

A babát utánozva forgatom ki a nyálamat a számból, így arra kelek fel, hogy hangosan nevet rajtam valaki. Ramos a telefonjával a kezében áll velem szemben, majd mikor résnyire nyitom a szemem, lefényképezi szerintem is nevetségesnek tűnő arcomat.

-          Kösz haver, legalább most már jó napom lesz. Hoztam kaját, viszont Catanak nem tudom, hogy jó tápszert hoztam-e. –ahogy elnézem az apró üveget, a legdrágábbat, a legnevesebbel állított be a spanyol macsó. Az apró betűs részt kezdem el szuggerálni, majd mikor elolvasom az értetlen szavakat, magabiztosan jelentem ki azt, amire egyáltalán nem emlékszem.

-          Azt hiszem, ilyet adott Ronaldo ma neki. – szemforgatás közben elővesz egy kanalat, majd mosolyogva elveszi tőlem a gyereket.

-          Megetetem, vigyázok rá, te pedig menj és mosakodj meg. Mire visszaérsz, bemehetsz nyugodtan Tessahoz Cataval. –igazából egyetlen dolog nem tiszta még a fejemben. Sergio miért egyedül jött? És hol van Lari?

-          Larissa miért nincs itt? –tekintete pillanatok alatt sötétül el.

-          Reggel Tessa nálunk kezdte a napot, de Lari nem volt ott, így egyedül indult el. Tudod Marcelo, fogalmam sincs, hogy hol van a feleségem. –a szavakat agyam nehézkesen fogja fel, de egy idő után tátott szájjal kezdek el agyalni.

-          Nézted a stadionban? –bár ez elég hülye kérdés, hiszen Larinak bármi baja van, mindig ott találjuk meg. Gondolom barátom is kereste már azon a helyen.

-          Nem. Egyszer hívtam, de semmi mást nem tettem azért, hogy megtaláljam.

-          Rendben. Akkor én elmegyek, megmosom a fejem, addig etesd meg Catat. Ha visszajöttem, szépen elmész a stadionba és szólsz Larissanak. Tessnek most rá van szüksége! Ramos, ha szeretsz, megteszed! –vigyorogva jelentem ki az utolsó mondatot, és gondolatban vállon veregetem magam, főleg akkor, amikor meglátom eltorzult arcát. –Nem fogom hagyni, hogy Roni és Lari is lelépjen, az utóbbi természetesen a te hibádból. És nem fogadok el nemleges kérdést!

-          Választ. –megrántva a vállam indulok el a mosdó felé. Igazából nem tudom, hogy ez a válasz szó mire is jött egészen pontosan, de már nem is agyalok rajta. Felesleges, hiszen nincs meg az a kulcs, ami nyitja ezt a zárat. Van egyáltalán ilyen nekem?

Gyors mosdás után, lábaimra összpontosítok. Bal-jobb. Bal-jobb. Soha nem értettem magam, hogy miként tudok elesni sima talajon, de sajnos már párszor összehoztam a lehetetlent. Befordulva a sarkon, egy mosolygós spanyol fickót látok ülni a széken, egy ennivaló babával az ölében. Furcsa, hogy Sergio mennyire ki tud kapcsolni a gyerek mellett. Vajon Larival beszéltek már erről?

Közelebb lépve hozzájuk, telefonomat ismételten a hajamba rejtem, majd csak reménykedni tudok, hogy a következő alkalommal rögtön megtalálom, ha szükségem lesz rá. Elvéve Catat Ramos kezéből, elindulok az anyuka kórterme felé. Összetört arcát meglátva, szívem facsarodik össze, majd ahogy szemeit rám emeli, hatalmas nyeldeséssel tudom visszanyelni a torkomban keletkezett csomót. Nem mondhatom el neki, hogy hol van a férje. Nem tehetem ki a lelkét még nagyobb megpróbáltatásnak. Hazudnom kell! Meg kell ezt tennem a kapcsolatukért, és Larival beszélve, megpróbálom visszahozni a portugál fenegyereket. „Igen Marcelo, ezt kell tenned!”

(Tessa)

(Katy Perry-Teenage dream)

A házunkban ébredve nyitom ki a szemem. Nagy ásításomat egy nyújtózással kísérem, majd a szokásos reggeli teendőimet kezdem meg a fürdőbe vonulással. Zuhanyzás, hajmosás, fogmosás.  A jól ismert, már-már rutinos mozdulatokat egy számomra már szokásossá vált cselekvéssel folytatom, amikor a gyerekszoba felé veszem az irányt. A helységhez érve megtorpanok és az ajtófélfának támaszkodva figyelem az ágyon fekvő férjemet, amint a mellkasán fekvő kislányunknak próbál egy spanyol altatódalt énekelni. A látványtól, és persze a szívből jövő próbálkozás miatt, egy könnycsepp gördül végig nap barnított arcomon. Ezt a számomra megható pillanatot a világ minden pénzéért sem szerettem volna megzavarni, így magára hagyom Ronaldot és Catat. A konyhába érve rögtön elkezdem a reggeli készítését, ami egy egyszerű omlettből és persze némi bébiételből áll. Az asztal terítése közben lépteket hallottam az emelet felől. A tányérok igazgatása közben két láb lépett mellém a meleg helységbe. Óriási mosollyal az arcomon néztem fel, és pillantottam meg...Marcelot?! Becsuktam a szemem majd újra kinyitottam, hogy ellenőrizzem nem csal-e a szemem, de sajnos nem csalt. Velem szemben tényleg a madridi hátvéd állt Cataval a karján, viszont a helyszín már nem a jól ismert családi ház volt, hanem egy szürke hétköznapi kórházi szoba.

-          Tessa ébredj fel, hallod?! Csak rosszat álmodtál, ne sírj! - mikor felkeltem észre sem vettem, hogy, a könnyeim patakokban folytak végig, a most halálsápadt arcomon.

-          Marcelo… - szavaimat a sírás és a legyengültség miatt csak csigalassúsággal tudtam kiejteni, de Pufi, ahogy Lari szokta hívni, arcát az arcomhoz közel emelve várta, hogy mi lesz a következő szó, amit mondok neki. – Hol van Roni? – következő szövegegységemet kiejtve Marcelo arca kissé eltorzult, de látni lehetett rajta, hogy próbálja elrejteni az érzéseit. – És hogy van a babám? Marcelo válaszolj! – az kérdéssorozat végére feljebbemeltem a hangom, amit nem kellett volna, ugyanis nem voltam még olyan állapotban, hogy kiabáljak.

-          Tessa! Meg kell nyugodnod, és abba kell hagynod a sírást, hallod! Mert különben Cata is elkezd sírni és én is sírni fogok. Ne tedd ezt velem. – a brazil kijelentésén miszerint ő is sírni fog, mosolyra húzódott a szám és a kezemmel óvatosan letöröltem pár kósza könnycseppet az arcomról. Catat kezdtem el figyelni, hogy mit csinál, és hogy van, és ez Marcelonak is szemet szúrt. - Nyugodj meg. Catat megetettem, vagyis nem én, de evett, szóval vele nincs semmi baj. Igaz jó kislány vagy? - a kislány felé többször is elég vicces grimaszokat eresztett meg Marcelo, aminek következtében többször is elmosolyodtam, és már a könnyeim is kezdtek felszáradni. Marcelo időközben letette Catat az ágy mellett lévő kis fotelbe, majd újra visszaállt az ágyam mellé. – Tess megnyugodtál már? Mert el kell mondanom neked valamit.

-          Megijesztesz! Történt valami Ronival, Larival, Cataval, vagy a babámmal?

-          Hé Tessa, emlékszel? Nyugi. Na, hát nem tudom, hogy milyen sorrendbe tetted fel a kérdéseket és, hogy mit soroltál fel, mert ehhez nincs nagyon eszem, hogy megjegyezzem, de el kell mondanom valamit, szóval a ba…- ebben a pillanatban szakította félbe az orvos Marcelot, aki valami fontosat akart mondani, legalábbis eléggé annak tűnt.

-          Elnézést, de kifáradna, amíg a vizit tart?!- egy bólintás után felvette Catat a fotelből és már itt se voltak. – Hogy érzi magát? – az orvos mosolygó arccal próbált meg jó pofizni, amivel nálam nem aratott nagy sikert, mert utálom az összes orvost, sőt még a kórházakat is.

-          Hogy kellene éreznem magam, mikor belém csapódott egy autó, fáj mindenem, a férjem nincs itt velem, ugyanis el kellett mennie valahová, a lányomat az a focista, aki az előbb itt volt kivitte, a testvérem nincs itt, és fogalmam sincs, hogy miért nincs itt. Szóval szeretné, hogy folytassam, vagy sikerült feltérképezni-e az állapotomat?!

-          Nyugodjon meg kisasszony csak azt kérdeztem, hogy- hogy érzi magát? - persze az előző monológom közbe, az orvos nézegette a gépek kijelzőjét, amire rá voltam kötve, és írogatott ott magának valamit, majd nagy mosollyal felém fordult és folytatta az értelmetlen szövegelését. - Zökkenőmentes volt a vizit, úgyhogy a kisbarátja azonnal visszajöhet Önhöz, a pici lányával együtt. - az orvos mérhetetlenül bunkó és ironikus volt az elmúlt pár percben, pedig okot sem adtam rá, hogy így bánjon velem. Miután távozott még egy darabig egyedül élvezhettem a kórházi szoba adta unalmas lehetőségeket, gondolataim pedig a doki mérhetetlen tahósága körül jártak. Még azt sem volt hajlandó közölni velem, hogy a babám, hogy van. Pedig egy orvosnak tudtommal ez is a dolga. Marcelo már-már elég hosszú fürtjei jelentek meg az ajtóban, majd egész alakban láttatta magát a kórházi szobában, de már Cata nélkül jött vissza.

-          Marcelo Catat hol a jó istenbe hagytad? – anyukás leszidással illettem a brazilt, aki megszeppenve állt az ajtóban, akár egy öt éves.

-          Én csak. Tudod én nem… nem értek a pelenkázáshoz, szóval egy nővér felajánlotta a segítségét. Tényleg semmi baja nincs.

-          Rendben elhiszem, csak megijedtem, hogy nincs itt. Amúgy nem mondott semmit az elmebeteg orvos azzal kapcsolatban, hogy - hogy van a babám? – aggódó tekintetemet Marcelora emeltem, akinek meglepődésemre még aggódóbb és fájdalommal teli arca volt, mint nekem.

-          Tessa el kell mondanom neked valamit. Utálom az ilyen dolgokat, és azt is utálom, hogy ezt nekem kell elmondanom. - Marcelo szeme kissé könnybe lábadt, a sírást pedig óriási levegővételekkel próbálta meg elkerülni. Félelmetes volt így látni őt. – Tess, a babát a balesetben elveszetted. – pár percig csak ültem és a Marcelo által mondott szavakat ismételgettem magamban, de egyszerűen az agyam nem tudott reagálni a dologra teljesen lefagytam és nem fogtam fel, hogy a babát, aki a szívem alatt növekedett, elvesztettem. A kezdeti sokkot, ami következtében 10 percig csak próbáltam értelmezni a dolgot, a tüdőmből felszakadt zokogás és kiabálás váltotta fel, ami szegény Marcelon csattant.

-          Nem, nem, nem! Ez nem történhet meg velem. Marcelo! Marcelo tudom, hogy szeretsz viccelni, de ez nem volt jó poén. Egy növekedő csöppség élete nem játék.

-          Tessa az istenért, a szívem szakad meg, ha rád nézek, és teljes mértékben igaz, hogy imádom ugratni az embereket, de basszus ezzel soha az életben nem viccelnék. Sajnos ez az igazság.
(Jaeson Ma - Glory)
Abban a pillanatban, amikor a kis brazil szeméből is kicsordult pár könnycsepp, biztosra vettem, hogy tényleg nem hazudik nekem. Valóban hülye feltételezés volt már csak az is, hogy ő valaha ilyet tenne. A gondolat, hogy elvesztettem a kisbabánkat az én hibámból, egyszerűen az első perctől fogva emésztett. A sírás miatt a szívem egyre hevesebben vert, amit a gépek is jeleztek és mikor egy adott pont fölé emelkedtek a számok a kijelzőn hirtelen pár nővér és orvos szaladt be a szobába és őrült módon kezdtek el velem foglalkozni. Én nem bírtam ezt a nagy felforgást magam körül. Roni nevét kezdtem el kiabálni mire az orvosok és nővérek egy emberként fordultak Marcelo felé, mivel azt hitték, hogy ő az általam említett „Roni”.

-          Hol van Ronaldo? Marcelo válaszolj! Elment igaz, és miattam, mert elvesztettem a kisbabánkat. Elegem van ebből, nem érdekel semmi. - az utolsó mondatom kijelentése után a gépekhez vezető csövet kezdtem el ráncigálni. Oldalra kaptam a fejem, ugyanis az ajtóban egy jól ismert arc állt Cataval a karján.