Chapter 15.

Sziasztok!:)
Reméljük örültök, hogy kicsit hamarabb hoztuk a részt. :) Jó olvasást, és véleményt most is szívesen látunk!:)

(Tessa)

(Train - Drive By)

A száguldás teljesen kikapcsolta az agyam. Persze bennem volt az érzés, hogy most volt nemrég egy autóbalesetem, de annyira nem érdekelt most semmi, hogy a fékről időnként meg is feledkeztem és csak az utat néztem, hogy merre is tartunk. Matías nagyon be volt ijedve, hogy megbüntetnek így időnként megemlítette, hogy lassíthatnék, vagy csak jobban figyelhetnék, de persze én egy jó nő létemre ilyenkor már csak azért is beletapostam és plusz néhány kilométerórával megemeltem a műszerfalon jelzett értéket. Sosem voltam ilyen típusú ember amilyen az elmúlt időszakban lettem, soha nem voltam egy bosszúálló, de ez az egész spanyolországi lét teljesen megváltoztatott. Az újdonsült járgányommal Madrid legnagyobb bevásárlóközpontjának a parkolójában álltam le. Tudtam, hogy tele lesz emberekkel, akik nem olyan tudatlanok, mint például a nagyszülők voltak, és tudják és látták is, hogy mi történt a családommal, de be kell mennem és meg kell mutatnom, hogy nem vagyok egy olyan törékeny lány, mint amilyennek látszom. Magabiztosan szálltam ki, majd egy kis ruhaigazítás után magam mellé húztam Matíast, hogy mellettem jönnöm be, elvégre hiába vagyok magabiztos, ha a rajongók szétszedhetnek. Tehát jobb félni, mint megijedni.

-          Biztos, hogy készen állsz erre az egészre, ami majd odabent vár rád? Nem lebeszélni akarlak, ha azt látod jónak, hogy most vásárolnod kell méghozzá nagyon sok mindent és nagyon sok pénzért akkor oké veled tartok, de ez a nagy felhajtás még nem túl korai neked? – értetlenkedve pillantottam kísérőm felé, akinek az arcán egy minimális féltést véltem felfedezni. Én pedig nagyon meglepődtem ezen, hisz még csak alig 2 napja ismer, de máris így félt és már ennyit törődik velem, ami számomra nagyon fura. Persze az a feladata, hogy vigyázzon rám, de úgy érzem, hogy nála ez több egy egyszerű orvos beteg féltésnél.

-          Ha most nem teszem meg akkor majd megteszem holnap, de holnap sem lesz könnyebb. A végtelenségig pedig nem várhatok, hogy elfelejtsék ezt az egész ügyet. Tovább kell lépnem ezen és össze kell szednem magam, hogy ha majd Ronaldo hazajön és megpróbál a hülye nem történt semmi szövegével lekenyerezni, akkor ki tudjak állni magamért és ne csábuljak el, ha mit tudom én ideállít nekem egy óriási csokor vörös rózsával, vagy nem tudom, de muszáj továbblépnem, mert egyszer ezektől be fogok dilizni. Ráadásul most még a nővéremre sem számíthatok, ami nagyon fájó pont, de ezen is meg kell próbálnom túllépni, elvégre azt mondta, hogy már elég nagy vagyok, ha már egy gyereket is szültem. De mindegy nem szeretnék neked itt most hegyi beszédet tartani, és a kedvemet sem szeretném most semmivel sem elrontani, hisz most vásárolunk, és ez egy nagyon szent dolog főleg, ha nő vagy és tele van a zsebed pénzzel. – mondandóm közben beértünk a helység előterébe ahol még senki sem láthatott minket, majd ott mondtam el a monológomat, ugyanis szerettem volna egy kicsit lelkileg felkészülni arra, hogy mi is vár odabent.

(Katy Perry- Firework)

Nagy levegővétel után egy nagy mosollyal kezdtem el az üzletek felé közeledni. Körülbelül tíz lépést kellett tennem, hogy szemet szúrjak az ott lézengőknek, de ami történt az nagyon pozitívan ért. Senki sem kérdezősködött Roni felől, vagy arról, hogy mi van velünk. Mindenki csak odajött, köszönt, érdeklődött afelől, hogy hogy vagyok a baleset óta, aztán autógrammot kértek, vagy egy közös képet. Ez a fel óra, amennyit ezekkel az emberekkel foglalkoztam egyszerűen fantasztikus volt, és hihetetlen nagy löketet adott ez nekem, a fejben eltervezett dolgaim megvalósításához. Meglepett, hogy ennyire sokan szeretnek annak ellenére is, hogy már elég régen nem tettem le semmit az asztalra, amivel bizonyíthatnék, hogy megérdemlem ezeknek a rajongóknak a szeretetétét. Miután elfogytak az emberek körülöttem nagyon meglepődtem, hisz Matíast sehol sem találtam, így a pillanatnyilag megnőtt magabiztosságom óriásit csökkent. Ijedten álltam az üzletek között és a szememmel kutattam azt a kék szempárt, ami a védelmet jelentette most nekem. Két perc egyedüllét után a zsebembe rejtett telefonom után nyúltam és ápolóm számát kerestem az okos készülékben.

-          Remélem, hogy boldog vagy?! – a hátam mögül jött ismerős hangjára egyből felkaptam a fejem majd kissé dühöngve fordultam felé, és estem neki.

-          Hol voltál? Itt vártalak, vagy két percig és azt hittem, hogy itt hagytál. Tökre megijedtem és azt sem tudtam, hogy most mit csináljak. Ennyire azért még nem állok készen, hogy egyedül vásárolgassak, ugyanis ki tudja, hogy milyen elmebeteg Ronaldo fan rohanna le, mert éppen én vagyok a felesége. Amire most természetesen okkal nem vagyok büszke, sőt... amúgy bocsi, hogy ennyit beszélek, de olyan jó érzés volt a rajongóimmal beszélni, és látni, hogy érdekli őket, hogy mi is van velem, és látni, hogy még mindig szeretnek. Pont ezért is terveztem el, hogy kezembe veszem a dolgokat, ami azt jelenti, hogy ki szeretnék adni egy új lemezt. Tele lenne új számokkal a korong, ami a mostani életemet jellemezné és az új Tessa érzéseit írná le. Már sokszor írogattam kis cetlikre rímelő sorokat, de mindig csak bevágtam egy mappába és a szekrény legmélyére rejtettem, de ha azokat elővenném, olyan bomba dalszövegeket tudnék írni. Elvégre 19 éves vagyok, és még élnem kell, a dalszövegírás pedig tökéletes módja az önkifejezésnek. És így rejtetten, de Roninak is tudnék üzenni. Bár, ha belegondolok, nem lenne valami rejtett, mert mindenki tudná, hogy neki írom az olyan dalszövegeket, amiben valami konkrét van. De basszus már megint, vagyis még mindig beszélek és még nem is válaszoltam a kijelentésnek tűnő kérdésedre. Tehát igen boldog vagyok, de szerintem ez látszik is azokból, amiket most elmondtam.  – az előző két percben körülbelül minden vágyamat elmondtam, ami eddig csak a fejemben körvonalazódott meg, és annyira jól esett ezeket hangosan kimondani úgy, hogy valaki meg is hallgat, hogy az valami eszméletlen. Régebben Roninak is elkezdtem pedzegetni, hogy folytatnám az éneklést, amit kezdetben támogatott, de amint komolyabbra fordult a dolog és tényleg sikerült volna egy korongot összehozni, elkezdett visszakozni, aminek az eredménye az lett, hogy a terveim úgymond mentek a kukába. És most csal reméltem, hogy Matías személyében egy támogatóra leltem, viszont mielőtt még meghallgathattam volna, hogy mit szól a terveimhez, válaszokat vártam arra, hogy merre is volt addig, míg én a rajongóimmal foglalkoztam. – Na, de mielőtt meghallgatnám a véleményedet a jövőbeli terveimről, kíváncsi vagyok, hogy miért hagytál itt akkor, mikor az autógrammokat osztottam? – kérdőn nézve rá, alig tudtam elharapni a nevetésemet.

-          Először is, hogy a fészkes fenébe bír valaki ennyit beszélni, mint te?! – Matías nevetésétől zengett az egész előcsarnok, ami engem is nevetésre késztetett, és be kellett, hogy valljam, hogy nagyon jól szórakoztam ezen a délutánon, pedig még alig csináltunk valamit. - Másodszor azért tűntem el, mert láttam, hogy egy ideig le fognak foglalni, így vettem a bátorságot és elugrottam egy kávézóba. Az ötleteidet illetően pedig már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen dalszövegeket fog alkotni ez a Tessa, akit most ismertem meg. – a Starbucks kávémat átnyújtva koccintottunk a koffeines itallal, majd elindultunk a különböző márkás boltok felé.

Belépve egy elegáns butikba szemem rögtön megakad néhány igen kifinomult ruhadarabon, amik felé célirányosan elkezdek közelíteni. Még végig sem gondolom, hogy mit is akarok csinálni, de az előzőleg bámult ruhadarabokat már le is akasztottam a méteremben a ruhaállványról és Matías kezébe nyomva tovább válogattam az isteni kínálat közül, hiszen most bármit kinézhettem, az ár nem számított. Miután vagy két-három ruhát felhalmoztam kísérőm kezében a biztonság kedvéért a próbafülke felé vettem az irányt, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a megfelelő méretet választottam-e. Az első darab egy lila, pánt nélküli, földig érő ruha volt, aminek a dereka egy arany csíkkal volt kihangsúlyozva. A következő egy bulis összeállítás volt, ami egy rozsdabarna combig érő ruhából és egy piros zakóból állt. Matías végig bólogatta az összes szettet, amin csak nevetni tudtam, hisz valószínű akkor is bólogatott volna, ha egy zsákot húztam volna magamra és abban pózoltam volna. Az utolsó ruhát valószínűleg a bosszúvágyam választotta, hisz a boleró kék-piros színben pompázott, ami tudni illik az ellenséges csapat, az-az a Barcelona színe, és nem utolsó sorban az sem titok, hogy régebben, mikor még megtehettem volna azt a csapatott szerettem volna erősíteni a támadó játékommal. Valamiért ez a ruha került hozzám a legközelebb a 3 összeállítás közül, pedig a lila hosszú ruha a kedvenc színemet viselte, de most azt éreztem, hogy a férjem és a testvérem iránti haragom elnyomta a megszokás érzését.

(Larissa)

(Ashley Tisdale-No princess [magyar])

Utam a kórház felé vezet, miközben agyam még mindig az előbb történt cselekményeken rágódik. Borzasztóan fájt ezt tennem Sergioval, de nem veszélyeztethetem sem őt, sem karrierjét. Az utóbbi időben rengetegszer pörgettem át magamban a dolgokat megfelelő megoldás után kutatva, de minduntalan a fenyegető levelek férkőztek tudatalattimba. „Sok fájdalmat okoztál nekem, éppen ideje, hogy megtoroljam az ellenem tett dolgaidat. Szakítsd meg a kapcsolatodat Sergioval, különben tönkreteszek mindenkit, aki egy kicsit is számít neked. Azt akarom, hogy szenvedj!” Amikor először olvastam a nekem címzett kedves szavakat, azonnal gondolkozni kezdtem. Szerintem más sem tudta volna tökéletesebben tönkretenni életét. De jobb úgy, hogy azt gondolják rólam, hogy meghátrálok, és feladok mindent. Ez nem az én tündérmesém, jelen pillanatban nem tehetek semmit következmények nélkül. Vele képzeltem el az életemet. Vele akartam megöregedni, és mindig jön valaki, aki belerondít kapcsolatunkba. Ha pedig nem érkezik a megváltó kavarás, akkor mi teszünk a cél érdekében meggondolatlan döntéseket.

Bicegésem nem könnyíti meg a dolgomat, bokámból hasító fájdalom cikázik végig a testemen. Már lábaim fel akarják adni a küzdelmet, de agyam és szívem meggátol az összecsuklásban. „Minden agyban dől el, gyerünk Lari, képes vagy rá!” Hatalmas sóhajomnak köszönhetően, többen felfigyelnek rám, de meglátva a mérhetetlen csalódást tekintetemben, senki nem mer hozzám szólni. Meg is értem őket. Megtámaszkodva az épület falán, biztos pontot keresek ahhoz, hogy végre bejuthassak Tessahoz.

Megérezve a fertőtlenítő szagot, gyomrom egészen apróra zsugorodik. Sajnos nem fűződik ehhez a helyhez semmilyen pozitív élményem, így nem tudom elviselhetőbbé tenni a környezetet. Igaza volt Pufinak, megváltoztam, és mindezt valóban undorító módon tettem. Már magamon is érzem a megfutamodás, félelem, bűntudat jeleit, amiket eddig, még csak látásból ismertem. Soha nem voltam az a típus, aki nem tudott végigvinni egy dolgot, most még sincs elég lelkierőm ahhoz, hogy mindenki elé álljak, és harcoljak a gyógyulásomért, és az életemért.

Soha nem lettem volna arra képes, hogy Sergiot bántsam, de ezt most betudom annak, hogy meg akarom óvni szeretteimet. Ki tudja, mire képes Daniel. És számomra nem a saját életcélom a fontos. Soha nem tudtam magamat előtérbe helyezni, hiszen ha ezt most megtenném, akkor Sergio mellett lennék, és mindent elmondanék neki. De nem vagyok rá képes. Nem ismétlődhet meg a múlt. Nem kerülhet bajba ismét.

Szívem darabokra tört, de úgy tűnik, az én történetem nem végződhet Happy End-del. Bármennyire is fáj, meg kellett tennem ezt a lépést. Férjem gyerekeket szeretne, de mellettem még számára is veszélyes jelen pillanatban az élet. Kérdések nélkül pedig nem hagyta volna, hogy elmenjek, csak akkor, ha megbántom, és egyszerre megalázom őt. Pedig ez egyáltalán nem az én reszortom.

Felpillantva az előttem tornyosuló ápolóra, kedves mosollyal teszem fel érdeklődésem tárgyát.

-          Tessa Swallow kórtermét keresem. –a fiatal srác belép a nővérpult mögé, majd hosszas kutakodás után, hatalmasat fújtat.

-          Swallow kisasszony tegnap elhagyta az épületet. Szerintem próbáld meg a házában, hiszen egyedül hagyta el a kórházat. –mosolyogva próbál tanácsot adni, mire bólintva támolygok ki az automata ajtón.

Tekintve arra, hogy mindössze húsz perc sétára laknak jelenlegi tartózkodási helyemtől, gyalog indulok útnak.

(Simple Plan-Untitled [magyar])

Levéve stoplisomat, telefonomon bekapcsolom kedvenc zenémet, majd dúdolva a dallamot, könnyeimet nyeldesve sétálok tovább egy kisebb erdő mentén. Most ha valaki akarna, simán elvihetne. De itt mutatkozik meg az, hogy egyik fenyegetést sem szabad komolyan venni.

Nem gondoltam volna, hogy sajgó bokával majdnem egy teljes óra volt az, hogy az ajtójuk elé érjek. Fáradtan fekszem a csengőre, mire bentről Puffancs ordító hangjára figyelek fel. „Ez nem lesz valami kellemes.”

-          Mi az Lari, rájöttél, hogy van egy húgod?! –ironikus, sértő hangnemben teszi fel kérdését, amit egy szintig meg is értek, viszont nem esik jól lelkemnek, hogy kapcsolatunk ennyire megromlott.

-          Pufi, csak állj el az útból, és engedj be hozzá. Vele akarok beszélni, és nem veled. –lehet nem most kéne keménykednem, de nagyon fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy órákat álljak, és trécseljek lelki társammal. Betolva az ajtót, megpillantom húgomat, amint zokogva, remegő lábakkal áll a lépcsőn.

-          Nem tudom mit nem értettél meg azon, hogy senki nem kíváncsi rád. Takarodj a ház elől is! –egy magas, szőke hajú srác jelenik meg Marcelo mellett, majd sajnálkozó tekintettel bezárja előttem az ajtót. Elkapva barátom bűntudattal teli tekintetét, egyáltalán nem nyugtat meg, hogy ilyen módon kell itt hagynom őket. De jobb, ha tudatlanok maradnak.

A hosszú séta teljesen lefárasztotta szervezetemet, így már nem küzdök az érzéseimmel sem. Betérve az egyik közeli kocsmába, koszosan, véresen, biztos nagyon étvágygerjesztő lehetek. Megrántva a vállam beülök egy sötét bokszba, majd kezdetnek négy vodkát rendelek. Milyen érdekes, hogy a négyes szám már minden téren megjelenik életemben. Mindig is szerencsét hozott számomra, és az is elegendő, hogy Sergio mezszáma is ezt takarja. Szerencsés embernek tartom magam, hiszen megismerhettem azt a férfit, akire mindig is vágytam. Családcentrikus, szenvedélyes, kedves, és törődik másokkal. Teljesen David ellentéte. Bár lássuk be, a lányok a rosszfiúkra buknak, viszont érettebb fejjel már nem tudnám magam más mellett elképzelni, csakis Sergio mellett. Szerintem erre szokták azt mondani, hogy késő bánat.

Telefonom ütemes zenélésbe kezd, mire meglátva a mosolygós arcot a kijelzőn, azonnal fogadom barátom próbálkozását.

-          Hol vagy? –igen, Fabre mindig is erről volt híres. Bele a közepébe.

-          Az ’Esperanza’ nevű pubban. –ismerve lelkiismeretességét, azonnal kinyomom a telefont, és sorra lehúzom az italokat. Többen félénken végigmérnek, de vannak olyanok is, akik részeg állapotukba rám költik összes vagyonukat. Ez általában három felesben ki is merül.

(Ashley Tisdale- He said She said [magyar])

Daliás herceg, megborotválkozott arccal lép be a kissé lepukkant helyre, majd rögtön felém véve az irányt, fejcsóválva méri végig csiccsentett állapotomat. Jobban megnézve Fabregast, helyes férfinak tartom, aki minden rossz napomon mellettem volt, és támogatott. Régebben, mikor még kamasz létemre örültem, ha az akadémián kívül is láttam embereket, elgondolkoztam azon, hogy milyen párost alkotnánk, de általában ilyenkor mindig jött egy barátias ölelés, így lemondtam minden gondolatról. De azt hiszem a mi barátságunk örökéletű. Mindig egymást, és nem magunkat védtük egy-két szituációnál, rendszerint ebből alakultak ki a viták. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor apa edzésére betoppanva, megláttam hatalmas barna szemeit. Mosolyogva mért végig többször, majd az első beszólása után letörtem a szarvát. Nem is sejtették, hogy én is tréningezni megyek, ezért enyhén leesett az álluk, amikor beálltam csatár posztra. Már tinédzser koromban imádtam a futballt, de azt hiszem ezt már bebizonyítottam akadémiás éveimmel. Édesapám mindig is szerette volna, ha Cescy a hercegemmé vált volna, de tekintve arra, hogy nem mertünk lépni egymás felé, nem jött létre az atyai áldás. Emlékszem szavaira, miszerint „Vitákból alakul ki az igazi szerelem.” Ez általában akkor hangzott el, amikor egy kihagyott helyzetnél egymásra mutogattunk, majd ész érvekkel próbáltuk meggyőzni a másikat saját igazunkról. Ilyenkor természetesen szem forgatva hagytam rá barátomra a dolgot, aki hatalmas öleléssel és egy arcra puszival próbált kibékíteni, megjegyzem sikeresen…

-          Hahó, föld hívja Larissa Morrisont! –gondolataim a múlt, és a jelen között ugrálnak, így nem figyelek barátom szavaira. Az alkohol már kellőképpen lelassította agyműködésemet. Kezeit gyors integetéssel helyezi arcom elé, mire feleszmélve, azonnal köszönök neki.

-          Cescyyyyyyyyy! –kislányos örömömben azonnal nyakába ugrok, majd apró puszikat adva arcára, háta mögött rendelek egy ütősebb italt.

-          Mit csináltál magaddal kislány?! –megrovó hangját nem tudom fülem mellett elengedni, kérdésére csupán hatalmas vigyorral válaszolok. A pultos srác végigtekint párosunkon, majd lerakva elénk a négy abszintot, kacsintás után távozik. Szórakozottan dobálom a hajamat, mire megfogva a kezem, aggódva néz rám. –Mi történik veled?

-          Fenyegettek, szakítottam, elvették tőlem mindenem, és nem tudom mit akartam még mondani. –milyen érdekes, hogy egy, a régi életemben fontos emberrel éppen egy ’Remény’ nevű kocsmában ülök. Mi lenne, ha reményvesztettnek nevezték volna el? Sokkal találóbb lenne. Értelmetlen gondolatmeneteimnek hála, hangos röhögésbe kezdek.

-          Fenyegettek? Miről beszélsz? –aggódó tekintetére felfigyelve, hátradobom hajam, majd félig ráfeküdve az asztalra, mesélni kezdek.

-          Nagyon fáj. Itt, belül Cescy. –mellkasomra mutatva, lebiggyesztett ajkakkal ülök tovább. - És mindenki azt hiszi most, hogy szívtelen vagyok. A bokám tönkrement, és úgy tűnik a házasságom is romlófélben van. –monológom közben mély levegővételekkel szakítom meg a szavak összerakását. Utat engedve könnyeimnek, elkapom Fabre elől a poharakat. Újabb abszintot küldve a többi után, köhögő rohamot kapok.
(Beyonce - Halo [magyar])

-          Mindent megoldunk együtt, csak sírd ki magad, és nyugodj meg egy kicsit. –mondani könnyű, mégis kicsit megnyugszik lelkem. Lehet ez hiányzott már nekem. Fájdalom végigcikázik testemen, mire Cescy karját megszorítva, számat összepréselve próbálom tompítani a feltörni készülő rémült sikolyomat. –El foglak vinni egy nagyszerű orvoshoz, nincs mese.

-          Fabregas, ha ezt nem hagyod most abba, esküszöm leitatlak, és itt hagylak. –akadozva ejtem ki a mondataimat, nyelvemmel már nem tudom úgy képezni a szavakat. Nevetve hajtom hátra fejem, az előbb látott rosszkedv, már régen a múlté. Barátom intve a csaposnak, ismét két körnek megfelelő alkoholt hozat ki nekünk, majd egymás után lehúzva a poharak tartalmát, csuklás közben hatalmas nevetőgörcsöt kap. – Sajnálom, hogy csak úgy iderángattalak, de szükségem volt rád. –mosolyom szélesedik, de lelkem állapotát a minduntalan kicsorduló könnycseppek jellemzik. –Tudod, fogalmam sincs, hogy mit tehetnék jelen pillanatban. –hangos csuklással fejezem be a mondatot, majd folytatva gondolatmenetemet, halkan kezdek mesélni. –Szerelmes vagyok Sergioba, de úgy érzem, nem érdemlem meg őt. Túl sokszor bántottam már, és túl sok dolgot vágtam már a fejéhez. Nem ilyen élet jár neki. Ott van a húgom, akiről ma megtudtam, hogy balesete volt, és mégsem lehetek mellette. Rengetegszer agyaltam már azon, hogy mi lett volna, ha… de ilyenkor mindig fejbe kólintom magam, hiszen ezt még megemlíteni is felesleges. Ott van a lelki társam, aki most egy hatalmas félreértés miatt pufog, bár így legalább nem hazudtolja meg becenevét. Nagyon hiányzik, de tudom, hogy mindenkinek könnyebb jelen pillanatban. És ott van Ronaldo. Régen mindenben egymás mellett álltunk, most mégsem tudok róla semmit sem. Egy ideje még csak edzésen sem láttam, de túlságosan is el voltam azzal foglalva, hogy próbáljam színlelni bokám állapotát. Cescy! Ez nekem nem fog menni. Úgy érzem pont most jött el annak az ideje, hogy feladjam az álmaimat. Lehet tényleg szülnöm kéne egy gyereket, és nem azzal foglalkozni, hogy melyik meccsnél hogy kerülhetnék a kezdőbe. Hiszen én csak egy lány vagyok! Nekem takarítanom, és főznöm kéne, mégse tudok még egy teát sem összehozni. Ráadásul mióta meghalt apa, úgy érzem nehezebb lett az életem. Majdnem minden reggel hányingerrel kelek, és néha az orrom is vérzik. Nem akarok senkit sem megijeszteni, de ez pont annak a betegségnek a kezdeti tünete, ami neki is volt. Amibe belehalt. –kapkodva veszem a levegőt, de nem tudok már megnyugodni. Túl sok gond szakadt a nyakamba, és túl sokáig tartottam magamban az érzéseimet. –És tudod, még ezek mellé itt van az-az ember is, aki David öccsének mondja magát. Mellesleg a hasonlóság tényleg megtalálható, ezért nem hiszem, hogy kanyizott volna. Tönkre akarja tenni életemet, pedig egy hónapja körülbelül még tökéletes volt minden. –zokogva borulok nyakába, mire lábam alá nyúlva ölébe húz. Kisgyerek módjára csüngök rajta, de mindig is nyugtatólag hatott közelsége.

-          Sergio így szeret téged. Nem tudom, miért nem harcolsz a vágyaidért, és miért küzdesz az álmaid ellen. Mindig is az a lány voltál, aki kiált magáért, és szeretteiért. Nem hátrált meg soha, még akkor sem, ha tudta, hogy az esélytelenek nyugalmával szállt be a ringbe. Képes volt meglepetéseket okozni az embereknek, és bármikor szükség volt rá, ő megjelent. Lari, én tudom, hogy az a lány még megtalálható benned, csak keresni kell. Keresd meg, különben megtanulsz főzni, és macskákkal fogod tölteni a mindennapjaidat életed végéig. –kimondhatatlanul jól estek szavai, mindig is ő volt az-az ember, aki képes volt visszahúzni a párkány széléről. Bármi problémám volt, rá számíthattam, és ez most is megmutatkozott. Végigsimítva arcán, átszellemült tekintettel veszem fel vele a szemkontaktust. Zavarodottan pillant végig a helyiségen, de már régóta nem figyel minket senki. - Lari, te részeg vagy. –mondatán jót kacagok.

-          Te pedig szexi. –meglepődöttségében nem nagyon tud megszólalni, helyette arcomra ad egy puszit. - Tudod Fabre, én szerelmes vagyok beléd… - halkan suttogom a szavakat, de ő még így is meghallja. Csodálkozva tekint le rám, de én csak nyakába borulok, és végre az érzéseimnek élek…

Chapter 14.

Sziasztok!:)
Megérkezett az új fejezet, természetesen reméljük, hogy tetszeni fog.
Észrevettük mostanában a passzivitást, ami ismételten a kritikákkal, klikkekkel kapcsolatos. Szeretnénk megkérni mindenkit, aki olvassa, hogy legalább egy kattintással támogasson minket, ugyanis kell a visszajelzés, hogy jól írjuk-e a részeket, vagy inkább hanyagoljuk a blogolást. Jó olvasást!

(Tessa)

(Demi Lovato - La La Land)

Kilépve az ajtón nem tudtam, hogy hány fotós fogad majd, vagy egyáltalán áll-e kint valaki, vagy érdekel-e valakit, hogy mi van azzal a Tessaval, akit a férje megcsalt és ráadásul mindezt nyilvánosan tette. Matías mögött próbáltam minél magabiztosabban lépdelni, bár ez külső szemlélőként nem tudom, hogy mennyire jött le. Érdeklődve tekintettem ki az élőpajzsom mögül, majd meglepődöttségemnek egy nagy sóhajjal adtam hangot, ugyanis elég kisszámú fotóstömeg várt csak odakint.

-          Nem kellett volna ennyit aggódnod, hogy akarsz így a kislányoddal nyugodtan találkozni? – tudtam, hogy igaza van és teljesen túlreagáltam a helyzetet, de nagyon nem voltam még erre felkészülve.

Beülve az anyósülésre először a nagyon furán éreztem magam, a mellkasomban volt egy olyan iszonyúan fura érzés majd, hogy mindezt feloldjam bekapcsoltam a rádiót. Hittem abban, hogy egy kis zenével elmúlik majd ez a fájdalomnak nem mondható érzés. Vagy 6 csatorna volt beállítva, de egyiken sem találtam megfelelő számot arra, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam és csak a zenére figyeljek. Igazából már nem is tudom mikor figyeltem utoljára csak a zenére, illetve mikor foglalkoztam már a munkámmal egy kicsit, ugyanis Cata születése óra egyfolytában, csak a lányommal és az ő életével voltam elfoglalva és csak néha jártam be a stúdióba, hogy egy-egy számot felvegyünk, amit valaki írt nekem, viszont én szeretek magam számokat írni, hogy át tudjam adni azokat az érzéseket a hallgatóknak, amiket én érzek.

-          Minden rendben van? – Matías érdeklődő fejjel fordult felém, és a tekintetét köztem és a jelzőlámpa között váltogatta.

-          Persze, csak egy kicsit elgondolkodtam, de minden rendben van. – mosolyogva fordítottam a fejem az út irányába, majd aztán csak a mellettem elhaladó autókat figyeltem. Néhány perc múlva a rádióban egy elég régi számom szólalt meg, még abból az időszakból, mikor még nem ismertem Ronit. Így visszagondolva hiányzik az a korszaka az életemnek, és azok az idők, amikor még filmszerepeket vagy sorozatszerepeket is ajánlottak, de mostanában még csak egy dalt sem szeretne velem senki sem készíteni. Már sokszor gondolkoztam rajta, hogy mi történhetett, de sokszor is hagytam fel a gondolkozással, mert mindig arra jutottam, hogy Roni miatt változott meg az életem és ő volt az, aki fenekestől felfordított mindent. Végül pedig ezt a gondolatot azért vetettem el, hisz ha nincs Roni, akkor nem születik meg a kislányunk, akit mindennél jobban szeretek, és akihez most éppen úton vagyok.

-          Megérkeztünk. Megvárlak itt, vagy nem tudom, meddig szeretnél lenni, de akkor elmegyek és beülök valahová egy kávéra. – értetlen fejjel fordultam a sofőröm felé, majd egy szemforgatás után válaszoltam a rejtett kérdésére.

-          Ne viccelj már, gyere be te is. Amúgy sem szeretnék most sokáig lenni, csak beköszönök, mert már nagyon hiányzik a kis drágám, aztán már megyünk is tovább és járjuk majd az üzleteket. Amint már mondtam, ma nagyon sok pénzt szeretnék költeni. – az utolsó mondatom mellé egy óriási vigyort helyeztem az arcomra, a lelki szemeim előtt pedig a bosszú lebegett.

Becsöngettem a nem túl kicsi házba, ahol Roni szüleit meglepetés szerűen érte, hogy itt vagyok, de nagyon örültek is nekem, azt viszont látszólag még nem tudták, amivel körülbelül tele van a sajtó az-az, hogy a kicsi fiúk mit művelt velem. Érdeklődtek is róla, hogy van, vagy, hogy mit csinál éppen, de minden kérdésüket egy másik kérdéssel próbáltam meg semlegesíteni, vagy annyit válaszoltam, hogy „Nem tudom.”. Amikor csak tudtam kerültem a témát és próbáltam Catamról beszélni. Körülbelül egy óráig voltunk ott, de Matíasnak sikerül már az első percben belopnia magát Cata szívébe, majd mikor arra került a sor, hogy indulunk, ugyanis egy hosszú vásárlótúra áll előttünk nem akartak elválni egymástól. Cata egyfolytában gügyögött valamit neki Matías pedig úgy csinált mintha értené, vagy lehet, hogy néhány dolgot értett is, hisz néhány alapszót már ki tudott mondani, és válaszolt a kicsi lánynak. Nagyon jó volt látni, hogy ennyire megértik egymást s jó volt végre nevetni is egy kicsit az ő párosukon. Nehéz volt a búcsú, de a bosszú most hatalmasabb volt, így megálltam azt, hogy ne vigyem haza Catat.

(Rihanna - Shut Up And Drive)

Beültünk Matías autójába, majd a rádió bekapcsolása után, teli torokból kezdtük el az ismerős dallamokat énekelni.

-          Nos, akkor hová lesz a fuvar? Melyik plázába vagy üzletbe szeretnél menni? – a kérdés után még én magam is meglepődtem azon, hogy mennyi hely jutott hirtelen az eszembe, de végül úgy döntöttem, hogy sok helyre fogunk még ma elmenni.

-          Először is szeretnék egy méregdrága autót a régi helyett, az előző kicsit szétesett, aztán szükségem lesz még néhány ruhára. – óriás vigyor ült a számon, amin még én magam is meglepődtem, ugyani délelőtt még a férjemről és a szeretőjéről hallottam a tévében, most pedig már vásárolgatni indulok. Tehát egy óriás nagy álca volt ez az egész, de pillanatnyilag nagy megnyugvást jelentett.

-          Szóval akkor az első állomás egy autósszalon, aztán a többi jön sorba. Oké értettem. Amúgy biztos, hogy ettől jobban fogod érezni magad, mármint ettől a sok vásárolástól? – nem tudom miért aggódott Matías, mindent megvettem volna, amit most fogok, csak nem egyszerre.

-          Igen, biztos. Bármit megkaptam volna akkor is, ha itthon van Roni és nem csinál semmi marhaságot, amivel okot is ad rá. Plusz minimum fél Madridot meg tudná venni annyi pénz csücsül a kártyáján, tehát ne parázz csak menjünk és verjünk el némi pénzt abban az autószalonban. – egy Audi szalonra mutatva nevetem el magam, majd két perc múlva már a parkolóban álltunk és a szebbnél szebb csodákat bámultuk. Egy Audi R8-sal szemeztem már az első perctől fogva, de csak miután végigjártuk az egész üzletet vettem rá magam, hogy odanyújtsam a bankkártyámat az eladónak.

-          Biztos, hogy kell neked ez az autó? – Matías ismét aggódott, bár nagyon nem értettem a miértjét a dolognak.

-          Ne kezd ezt megint kérlek. Ez Roninak meg se kottyan, körülbelül ennyi pénzt kap egy meccsért, ha berúg vagy egy-két gólt, és valljuk be már nem az első meccsén van túl. Szóval ne aggódj és élvezd, hogy egy Audiban száguldozunk majd tovább. – kivettem az eladó kezéből a kulcsokat és a papírokat, majd odadobva Matías ölébe elfoglaltam a vezető ülést.

-          Itt van egyáltalán a jogsid, és ugye tudsz vezetni? – frisses szerzett barátom legújabb aggódásán csak egy mosolyra futotta, de persze a válasz sem hagytam el.

-          Először is, igen, tudok vezetni. Másodszor pedig, nem, nincs itt a jogsim, de nem én fogok fizetni, ha elkap a rendőr, hanem Roni. Az ő nevére írattattam a járgányt, és amúgy is nyugi, ő fizet majd mindent. – egy kacsintás után beindítottam az újonnan szerzett járgányt, majd beletapostam a gázba és már hasítottunk is Madrid utcáin.

(Sergio)

(Rachel ft Jesse- Hello) 

Látni, ahogy az életed értelme ájultan összeesik, fájdalmas dolog. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy olyan lány, akit tiszta szívből tudok szeretni. Több barátnőm volt már, de egynél sem éreztem azt a késztetést, hogy ha szomorú, akkor megvigasztaljam, vagy megöleljem. Ami persze nem azt jelenti, hogy szívtelen vagyok, csupán nélkülük is tudtam boldogulni, ha úgy hozta az élet.

 A Barcelona játékosai közül ketten felnéznek a lelátóra, majd egy halvány bólintás után összeütik tenyerüket. Nem értem a reakciókat, de most nem is tudok ezzel foglalkozni.

Szerelmem fejét ölembe húzom, majd enyhe pofozgatással próbálom visszajuttatni hozzánk. Látni szeretném gyönyörű szemeit. Szeretném, ha úgy mosolyogna rám, amikor legelőször találkoztunk. Szeretném visszapörgetni az időt, csupán azért, hogy még egy kicsit igazán vele lehessek.

Szívem szakad a látványba, ráadásul mostanában nem is tudom azt sem mondani, hogy tiszta lelkiismerettel élem napjaimat. Hatalmas galibát okoztam becsületem miatt, de már önérzetből sem simítom el a dolgokat. Mindenkinek vannak meggondolatlan tettei, amik következménnyel járnak. Nem sok dolgot szúrtam el életemben, de azt hiszem kijelenthetem, amikor Marceloval beszéltem hülye voltam. Hatalmas idióta voltam, mert nem vallottam be gyengeségemet. Pedig megértették volna a történéseket. De fájt látnom, hogy az a lány, akinek az életemet a kezébe adtam volna, egy másik emberrel csókolózott.

Érzékeim kiélesednek, így még időben felfigyelek arra, hogy Busquets odasúg valamit Piquenek. Nem értem ezeket a katalán focistákat. Úgy gondolom, Larissa nem ártott nekik semmit, mégis őt sodorták ilyen helyzetbe. Sajnos a legtöbben önteltek, és még mindig azt hiszik, hogy övék a világ. Ilyenkor kedvem lenne ordítani és a fejemet a falba verni egyes emberek ostobasága miatt.

Az ápoló stábunk másodpercek alatt szalad felénk a hordággyal, de szerelmem még mindig nem nyitja ki szemeit. Rápillantva bokájára kiráz a hideg. A szivárvány összes színe megtalálható apró lábfején, még a dagadástól nem lehet kivenni az ott található csontot sem. Bosszankodva engedem át Robertonak a helyet, majd a pálya szélére sétálva szóra bírom Mourinhot.

-          Nem igaz mester, hogy szándékos volt, mégsem ért lapot. –még csak pár perce történt a balesetnek titulált közbelépés, mégis idegtépő óráknak tűnik a várakozás.

-          Még mindig szereted, igaz? –nem tudom, hogy ez a kérdés az adott témához miképp fűződik, de egy hatalmas bólintással felelek rá. – Ugye tudod, hogy tisztára kell mosnod a nevét…- mogorva tekintetében egy kis aggodalmat és együttérzést is felfedezek, mire a bűntudatom erősödni kezd.

-          Természetesen, tisztában vagyok a következményekkel is. –agyam zakatol, próbál valami köztes megoldást kitalálni. –Honnan tudta?

-          Ismerlek már titeket, mint a tenyeremet. Nem hazudsz könnyen, szerencséd, hogy nem beszéltél Larival. –szavaira már nem tudok figyelni. Csapattársak hada állja körbe törékeny testét, ezzel is takarva a kíváncsi tekintetek elől. Pillái megrezdülnek, majd azonnal rám tekint, mire Marcelo idegbeteg módjára rángat el a közeléből. Ott akarok lenni mellette, hiszen tudom mit jelent neki most ez a sérülés.

-          Lari… - mondatait nem hallom, egyedül a névre figyelek fel. Az angol lány tekintete fogva tart. Annyira hiányzik. Beszélnem kell vele, de nem akarom, hogy ennél jobban is összetörje a szívemet. Lehet túl kéne lépnem rajta? –Figyelsz egyáltalán rám, te barom?! –hangjából kicsit visszavesz, ugyanis többen felkapják fejüket. –Valami nem tetszik nekem ebben a meccsben. Nem szabad visszaengednünk a pályára, mert ha szóba jön, favágó módszert alkalmaz egy-két védőjük.

-          Most komolyan mondod, hogy pont a híres, önfejű, makacs Larissa Morrisont tartsam pályán kívül?! –még a feltételezés is röhejesen hangzik, de várom néger barátom bővebb kifejtését.

-          Muszáj! Mikor Pique rotált, pár játékos feltűnően felnézett a vendégpáholyba. Szervezkednek a hátunk mögött, de érdekes módon a bíró valahogy sosincs jó helyen. Meg fogom említeni neki még egyszer Tessat, hátha most megváltoztatja a döntését, és elmegy a kórházba. Ott úgy sem találja már meg.–átgondolva a dolgokat, igaza van teljes mértékben. Meghallva utolsó mondatát, szívem kihagy egy ütemet. Fantasztikus. Hamarabb fog kiderülni az én kavarásom, mint ahogy azt szeretném. Zaklatott tekintetemet a földre szegezem, majd bólintásom után magára hagyom Marcelot, és feleségem mellé térdelve, megpróbálom rávenni a lehetetlenre. Szép nézésemet szavaim követnék, de ahelyett, hogy meghallgatna, arrébb lök, és intve Fabregasnak, kiugrál a pálya szélére. „Hogy ezen én miért nem lepődök meg úgy igazán?!” Az ápolók fej rázva sétálnak le a pályáról, közben a bíró is lefújja a meccset, úgy tűnik mindenki elérte a célját. Barátaim eltűnnek a hosszú folyosón, így észbe kapva azonnal az orvosi felé rohanok. Lari sápadt arccal ül a helyiségben elhelyezett ágyon, majd felém kapva tekintetét, szomorúságot látok megcsillanni szemeiben. El kell mondanom neki, hogy mit tettem ellene. Meg kell tudnia, hogy a testvérével mi történt, még akkor is, ha örök életre meggyűlöl…

(Larissa)

Megcsókolva férjemet, egyetlen mondat zakatol az agyamban. „Mindennek vége.” Rájönni arra, hogy milyen alattomos dolog is a félelem, borzasztó. Soha nem voltam az a törékeny lány, mindig harcolnom kellett erkölcsiességemért, és jövőmért. Sajnos hiába voltam megáldva egy edző apával, nem pottyant minden az ölembe. Többször futottam órákat, és hiába voltak rosszullétek a tréningek után, nem állhattam meg egy percre sem, hiszen ilyenkor megkaptam, hogy „Semmi baj, te lány vagy, pedig már majdnem elfelejtettem ezt az aprónak nem mondható tényezőt. Ha nem bírod az ütemet, add fel.” Apám szavaira tisztán emlékszem. Szerettem őt, és úgy érzem ezzel ő sem volt másképp, de ha az edzésemről volt szó, kegyetlenné vált. Többször rúgott belém egy-két mondatával, és amikor látta, hogy már minden izmom ég, akkor sem hagyta abba kínzásomat. Ezekkel a tettekkel, kijelentésekkel hatalmas löketet adott nekem. Ezért vagyok most a Real Madridnál, és ezért küzd már lassan egy éve értem Ferguson is. Ha a fiúknak kiszabtak öt kört, nekem tízet kellett futnom. De legalább így elmondhatom, hogy önerővel kerültem be a jó csapatokba, és nem csak apám közreműködésével. Annyira hiányzik. Hiába kaptam tőle tömérdek fájdalmat, most mégis visszasírom Arsenalos éveimet. Lehet, ha ott lettem volna, mindez nem történik meg. Nem bántom meg azt az embert, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, sőt nem is kerültem volna vele ilyen közeli kapcsolatba. De átgondolva a helyzetemet, mégsem bántam meg egy percet sem új életemből.

Csókomba az összes érzésemet belesűrítem. Be kell vallanom magamnak, már nagyon hiányzott Sergio. Az érintései, kedvessége, szenvedélye… mindene. Csókunk lassú, férjem puhatolózva ad apró puszikat ajkaimra. Megérzéseim szerint nem tudja, mikor jön egy hangulatváltozás, amivel melegebb éghajlatra küldöm.

A meccs már javában zajlik, ebben a percben viszont önző módon nem tudok foglalkozni a csapattal. Bokám lüktetése megszakítja idillikus állapotunkat, ugyanis hangos sikítással szorítok rá említett testrészemre. A lábamon lévő vágásból hosszú, vastag csíkban folyik vérem, úgy tűnik ennyit bírt a szakszerű ragasztás. Morogva kapom le felsőmet, majd nemrég beszerzett szürke pólómat felvéve, mosolyogva bontom ki hajamat. Ramos még mindig előttem térdel, mire végigsimítva az arcán, egyetlen szóval jellemzem az elmúlt perceket.

-          Szeretlek. –lelkemről mázsás súly szakad le, idejét sem tudom már, hogy mikor mondtam utoljára őrült spanyolomnak el az érzéseimet. Hatalmas sóhajtása megrémít, bűntudattal teli tekintetét köztem és a padló között jártatja.
(Linkin Park - In Between [magyar] )

-          El kell mondanom valamit. –nem tudok elég oxigént szervezetembe juttatni, ezért légzésem kapkodó lesz. „Nem akarom hallani, hogy megváltozott az irántam érzett szerelme. Nem készültem fel rá. Nem veszíthetem el ilyen hamar.” Nemleges fejrázásom következtében arcomat kezei közé fogja, majd mélyen szemembe néz. –Én is szeretlek. –szívem hatalmas dobbanással jelzi, hogy megelégedett a válasszal. Közelebb hajolva hozzá, nyakába borulok.

-          Miért érzem azt, hogy most jön a de…?! –szavaimat halkan suttogom, de úgy tűnik most is igazam van.

-          Mert már ismersz. Először is bocsánatot szeretnék kérni azért, amit mondani fogok neked. Marcelo említette neked, de szerintem a sokktól igazán nem tudtad felfogni a mondatait. Tessanak balesete volt, és nekem kellett volna téged értesíteni, ugyanis ki volt kapcsolva a telefonod. Elmentem a stadionba, de te éppen azzal a brazil idiótával csókolóztál. Így beadtam mindenkinek… - minden erőmet összeszedve lendítem a kezem, hogy egy pofonnal jutalmazzam tettét. Leszegett fejjel tűri, ahogy arrébb lököm, majd még egy ütést sújtva arcára, összecsuklik lábam, de még időben megkapaszkodom az ajtófélfában. „Ezért haragszik rám Marcelo! Ezért néznek rám a játékosok úgy, mint a véres ingre. Minden Sergio miatt történt. Minden!” Gondolataimba mélyedve fogalmazom a jobbnál jobb szöveget, de úgy érzem, most semmi sem felel meg számomra. Nem érdemli meg, hogy kedves legyek vele, ugyanakkor azt sem, hogy minden rossz döntésemet az ő nyakába varrjam.

-          Köszönöm szépen. Ennyit ér neked a család? A szerelem? Tudod jól, hogy mindig is a családom volt az első az életemben, és természetesen a barátaim. Erre te képes voltál ezt megtenni velem?! Gyáva vagy. Mi történt veled Sergio? Miért lettél ilyen?! –zokogásom feltörni készül, de mély levegőt véve megpróbálom elodázni kiborulásomat.

-          Hogy én miért lettem ilyen? Lari, tükörbe néztél te egyáltalán mostanában? Megváltoztál. Nem tudom az okokat, de soha nem lettél volna arra képes, hogy megcsalj… –szóval innen fúj a szél…

-          Megcsaltalak? Nem emlékszem, hogy bárkivel is lefeküdtem volna. Arra a csókra gondolsz, amit a stadionban láttál? Beleképzeltél egy-két dolgot. Neymar olyan, mintha az öcsém lenne! Amúgy sem vakságot fogadtam. Mit vársz még tőlem? Sok olyan dolog történt velem, amiről fogalmad sincs. Tudod te mit jelent most ez a sérülés? Az egyetlen mentsváram, ahova menekülhettem, az a pálya volt. És most? Mindenki fúj rám, mert egy idióta voltál. –hangom elcsuklik, de megemberelve magam, ismét lendítem a kezem és megpróbálom megütni, de már ő sem tűri ordításomat és tettlegességemet.

-          Valóban nem tudok rólad sok mindent, hiszen annyit mesélsz magadról mostanában. Igaz?! – szarkasztikus hangját meghallva, érdeklődve veszem fel vele a szemkontaktust. Megfogva csuklómat, neki lök a falnak, majd szemei feltérképezik testemet. Végigsimít combomon, ezáltal a nadrágot is feljebb tolja lábaimon, mire akarva akaratlanul kiráz a hideg. Kezei követik testem vonalát, hogy nyakamnál megpihenve, erőszakosan tarthassa a megfelelő irányba arcomat. Szememben megtalálható gyűlölet és szerelem keveréke, nem tudja érzéseimet hova tenni. Várom, hogy megcsókoljon, ehelyett inkább hátralép, majd figyeli reakciómat. „Azt akarja, hogy én lépjek.”

(Linkin Park - From The Inside [magyar] )

Felkapva telefonomat a padról, felemelt fejjel botorkálok ki az öltözőből. Erőből becsapom magam után az ajtót, majd zokogva indulok el afelé a hely felé, ahol talán megtalálhatom húgomat. Bokámból kiinduló nyilalló fájdalom nem nyugtat meg, muszáj, leszek kivizsgáltatni magamat. Ez már nem játék. Igazából most jött el az a pillanat, amikor új életet kell kezdenem. Sport nélkül kell élnem mindennapjaimat, és muszáj türtőztetnem érzelmeimet is, hiszen kirohanásaimból nem sül ki semmi jó. Előre hallom az orvosok szavait, miszerint karrieremnek lőttek. Már látom a fotósokat, és az újságírókat, akik életem hatalmas törését cikkezik. El kell innen mennem.

Telefonomat kezembe véve, egy SMS-t kezdek pötyögni apró készülékemen.
„Sajnálom azt a fájdalmat, amit az utóbbi időben okoztam neked. Te voltál az egyetlen férfi az életemben, akit jobban szerettem még a focinál is. Tovább kell lépned, mert nem érdemellek meg téged. Nem szenvedhetsz többé miattam. Kérlek, kérj a többiektől is bocsánatot a nevemben, a hazugságod pedig maradjon kettőnk közt. Úgy érzem könnyebb az elválás, ha tudom, hogy gyűlölettel telve gondolnak nevemre. L.”

Gondolataimba mélyedve megpróbálom megkeresni azoknak az orvosoknak a nevét, akik szánalom és sajnálat nélkül közlik velem a kemény, valós diagnózist…

Chapter 13.

Sziasztok!:)
Rövid időn belül meg is hoztuk az új fejezetet. Reméljük tetszeni fog, és néhány kritikával megajándékoztok minket.:) Jó olvasást!

(Tessa)

(Asking Alexandria - Someone, Somewhere)

Hihetetlenül fájt végignézni azokat a képsorokat, amik Ronit és Irinát ábrázolták egy hotel előtt. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mindez pont velem történik meg, ugyanis nem elég, hogy elhagy még meg is csal. Hogy tudott azzal a tudattal annak a ribancnak a szemébe nézni, hogy én a felesége itthon várom, arról nem is beszélve, hogy a Cata is itt van még neki. A számomra fájó képsorok után csak lefagyva ültem az ágy szélén és még mindig nem hittem el, hogy Roni ezt csinálta velem. A kezdeti sokkot felváltotta egy mélyről jövő zokogás, majd hátra dőlve folytattam a megkezdett sírást. Pár perccel miután vége lett a műsornak hallottam, hogy valaki közeledik az ajtó felé és már tökéletesen el is terveztem, hogyha Roni lépne be azon az ajtón, akkor mit tennék vele. Igen kezdeném egy-két jó nagy pofonnal, de csak úgy üdvözlés szinten, majd a következőket azért kapná, mert elhagyott, majd a végszót az exével történt dolgok miatt kapná. De az ajtón nem a férjem lépett be, hanem Matías.

-          Tessa, te... miért nem szóltál, hogy felkeltél? – kérdése közben közelebb jött, majd a távirányítót megfogva kikapcsolta a készüléket.

-          És te, miért nem szóltál, hogy a férjem megcsal? Szerintem nagyon is kvittek vagyunk annyi bökkenővel, hogy az én problémám kicsit súlyosabb. Ha elmondtad volna... – kérdésemet kiabálva osztom meg vele, majd felállva az ágyról letöröltem az arcomon éppen végigfutó könnycseppeket, viszont mikor folytattam volna az elkezdett mondatomat félbeszakított.

-                     Ha elmondtam volna, vagy meglátod az újságban, mégis mivel lett volna jobb? Próbáltam húzni a dolgot, ugyanis nem tudtam, hogy hogy mondjam el, hogy-hogy kerüljem el ezt a kirohanást. – igaz, hogy egy napja ismerem Matíast, de nem hittem volna, hogy bármi is képes azt a kedves énjét megváltoztatni.

-                     Rosszabb, ha húzod a dolgokat. Több időm lett volna feldolgozni, hogy mit fogok látni a tévébe. Egyszerűen fájt azt látni, hogy egymásba kapaszkodva sétálnak afelé, a rohadt hotel felé, ahelyett, hogy itthon lenne mellettem, bár nem tudom, hogy ezek után még, hogy tudom szeretni őt, hisz elhagyott megcsalt és ki tudja miket művel, vagy éppen művelt még a hátam mögött. – néhány levegővétel után célirányosan indultam el az éjjeliszekrényen lévő telefonomért, majd kikeresve Roni számát benyomom a hívó gombot. Nem tudtam, hogy felveszi-e majd, vagy kinyomja, vagy csak egyszerűen hagyja üzenetrögzítőig menni a kicsörgést. Nála ezt sosem lehetett tudni. Már vagy tízszer kicsörgött, ami azt jelentette, hogy nemsokára bekapcsol az üzenetrögzítő, én pedig teljesen fel voltam rá készülve, hogy kieresszem azt, ami jelen pillanatban a szívemet nyomja, majd a sípszó után nekikezdek mondandómnak. – Na, ide figyelj te szemétláda, most nagyon nem fogom megválogatni a szavaimat azok után, hogy ezt az egészet meg merted tenni velem. Azt, hogy elmentél még meg is tudtam volna bocsájtani, hisz betudtam volna annak, hogy a nagy Cristiano Ronaldo nem tudja feldolgozni a meg nem született gyereke halálát. Ez tudom, hogy nagyon csúnya volt, de tudod, hogy igazam van. Aztán szükségem lett volna rád, ugyanis ha nem mondták volna, akkor közlöm veled, hogy autóbalesetem volt, és igen én voltam a hibás, de könyörgöm nekem is elég nagy büntetés, hogy miattam, vagyis a karambol miatt vesztettük el a babát, de neked sikerült még egy lapáttal is rátenni, hogy még jobban fájjon nekem. Gratulálok. Természetesen van még mit mondanom, mivel nem elég, hogy Amerikába mentél, még összeszűröd a levet az exeddel. Komolyan mondom, hogy az idióták koronázatlan királya vagy, mert ha már megcsaltál lehetett volna annyi eszed, hogy mindezt mindenki háta mögött csináld. Tehát ezek után ne várd azt, hogy majd megbocsájtsak neked, és arról is letehetsz, hogy Catat látod még valaha az életben. Remélem elég világos voltam, ugyanis ebből a Ronaldo féle fájdalomból, nem kérek többet. – kinyomva a telefont egyszerűen mintha megkönnyebbültem volna, hogy mindezt rákiabálhattam, és nem engem emésztett. Matías meglepődött arca miatt egy mosolyt kanyarintottam a számra, majd letörölve arcomról az ismét leguruló könnycseppeket, a fürdő felé vettem az irányt.

('Radio Protector')

Beszállva a zuhanykabinba a forró víz párájával töltöm meg a helységet. Már nem is tudom mióta nem tudtam beállni a zuhany alá és csak engedni magamra a vizet és csak lazítani. El kell, hogy felejtsem mindazt, ami velem történik és tovább kell lépnem, mert ha nem teszem meg tuti, hogy be fogok dilizni. Első lépésben meglátogatom a kislányom, majd beiktatok egy bevásárlást. Muszáj csinálnom valamit, hogy ne dilizzek be, így a legjobb az, ha lekötöm a figyelmem és elfojtom mindazt, amit érzek. Körülbelül egy óráig folyattam magamra a vizet mire kitaláltam, hogy mit is kezdjem magammal, majd elkezdve a tervet befejeztem a már sokáig elhúzódó zuhanyzást. Felvéve a köntösömet egy gőzfelhő kíséretében léptem ki a fürdőből, majd meglátva a még mindig a szobában tartózkodó Matíast és közöltem vele a terveimet.

-          Kezdetnek elmegyek, meglátogatom a lányom, majd egy nagyszabású „vásároljuk le az összes pénzt a férjecském kártyájáról” címszavú vásárlásra gondoltam, és meg akartam kérdezni, hogy lenne- e kedved elkísérni? Persze nem kötelező, de egyedül valószínűleg nem bírnék még el a tömérdek újságíróval és lesifotóssal. Valószínű most mind rám vadászik, hogy tudtam-e a férjem félrelépéséről. Hát nagyon nem tudtam és nagyon nincs szükségem ezekre. Tehát számíthatok rád, hogy elkísérsz? – utolsó mondataimat már a gardróbból kiabáltam kifelé, majd kihozva egy farmert és egy pólót, vártam a válaszát.

-          Persze, hogy elkísérlek, az a dolgom, hogy úgymond vigyázzak rád. Mikor szeretnél indulni? – felállva már az ajtó felé készülődött, mikor eszébe jutott, hogy semmilyen információt, nem adtam meg neki, arról, hogy mikor is szeretnék indulni.

-          Körülbelül tíz perc és rendbe szedem magam és már indulhatunk is, ha neked is megfelel. – mosolyogva fordultam felé, de már nem bírtam sokáig ezt az úgymond állarcot viselni, ugyanis belül nagyon fájt ez az egész helyzet.

-          Te vagy az, aki még mindig csak egy köntösbe van, ha nem tűnt fel én már teljesen kész vagyok. – válaszát már az ajtón kívülről adta, majd magamra hagyott, hogy én is fel tudjak öltözni.

Körülbelül öt perccel léphettem túl a megígért elkészülési időmet, majd elindultam lefelé. Matías már a nappaliban bámulta a kikapcsolt tévét, amin csak nevetni tudtam, majd egy nagy levegővétel után elindultunk a kislányomhoz. Féltem kilépni az ajtón, mert ki tudja, hogy hány fotós vár arra, hogy lencsevégre kapja a hoppon maradt Tessat. Mindezek fényében egy napszemüveggel takartam el az arcom, majd Matíast előre engedve biztosítottam magamnak egy kis védelmet. Nem akartam tudni, hogy mi vár rám odakint, de amint a mondás tartja: egyszer mindent el kell kezdeni...

(Larissa)

(Beyonce - If I Were A Boy [magyar])

Csapattársaim mellettem állnak, többen idegesen mászkálnak ide-oda. A közönség most szokatlanul csendben van, még Mourinho a pálya széléről figyeli a történéseket. Körülbelül négy percig lehettem eszméletlen. Úgy tűnik most jött el az a pillanat, hogy az élet megtorolja rossz döntéseimet. De tényleg ilyen mértékben kell tönkretenni? Tényleg ezt érdemelném?

Annyi kérdés van bennem, annyi mindent el akarok mondani a világnak, de a szavakat valahogy nem tudom megformálni. Marcelo idegesen hívja félre Ramost, szemében viszont egy kis sajnálatot sem vélek felfedezni. De miket beszélek én? Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon! Lábamat sínbe rakják, jobban megnézve tényleg nem nyújt derítő látványt az engem figyelő embereknek. Hatalmas mérete megrémít, színe és a rajta található véraláfutás ijesztő kontrasztot ad sápadtságomnak. Arrébb lökve a körülöttem munkálkodó embereket, intek Cescynek, majd megkapaszkodva benne, jobb lábon leugrálok a pályáról. Az egész stadion állva tapsol, viszont szívemnek talán az esik a legjobban, hogy csapattársaim is ezt a tevékenységet végzik. Hatalmas elismerés számomra, még ha ilyen módon is kellett kivívnom.

Ilyenkor annyira szeretnék férfi lenni. Nekik minden könnyű. Egyszerű bekerülni egy csapatba, ha kellő tudással rendelkeznek, ráadásul nekik nem kell semmivel sem törődniük. Valahogy így vannak összerakva. Szédíthetik a lányokat, és egy rossz szó sem éri őket. Szórakozhatnak kedvükre, nem szólja meg őket senki. Azt hiszem, ha férfinek születtem volna, sokkal egyszerűbb életet élnék.

Lelépve a pályáról meghallom a sípszót, mire Fabre karjaiba kapva egészen az orvosi szobáig araszol velem.

-          Sajnálom, hogy ez történt veled. Sajnálom az elvesztegetett időt, és sajnálom, hogy nem volt bennem annyi erő, hogy legalább egyszer is felhívjalak. Pedig mindig követtelek, figyeltem az újságokat. Tényleg sajnálom. –egy férfit sírni látni nem szégyen. Viszont ez szívembe markol, így vállához rejtve arcomat, zokogni kezdek. Legvadabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy talán egyszer így fog véget érni a karrierem. És én még attól rettegtem, hogy ha szülök egy babát, akkor a terhesség végzetes lesz számomra.

-          Félek. –egy szó, mégis lelkiállapotomat ez tükrözi a legjobban. Karjait szorosabban fonja át rajtam. Igazából szerintem soha nem hallotta még ezt a szót tőlem. Nem szerepelt a szótáramban eddig a pillanatig.

-          Nem lesz semmi baj. –hangja kicsit elcsuklik, ezzel is bebizonyítja azt, hogy nyugtatni akar, de valójában ő sem gondolja ezt így. Lerakva az ágyra megáll a fal mellett, majd férjemet és Mourinhot beengedve az ajtón, lehajtott fejjel csúszik le a földre.

-          Ez a sérülés régebb óta megvan. Miért nem ment orvoshoz? –a szobában tartózkodó emberek szúrós szemmel méregetnek.

-          Nem volt kedvem. Egyébként nem fáj most sem. –mosolyogva jelentem ki szerintem életem legnagyobb hazugságát. De nem hagyhatom a csapatot kiegyenlített mérkőzésen elbukni. Nem veszíthetünk. Ma nem. –Vissza akarok menni a pályára. Mindjárt letelik a félidő!

-          Arról ne is álmodj Larissa. Te már csak a kórházba mehetsz innen! –Pufi kócos és izzadt feje jelenik meg az ajtóban, majd amikor meghallja az utolsó mondatot, eltorzult arccal lép be közénk.

-          Éppen ideje lenne oda menned. De mint tudjuk, téged nem érdekel, hogy a húgod elvetélt, és kis híján ottmaradt egy autóbalesetben. –szavai hatására levegőm benn akad, majd a sajnálkozó Ramos felé pillantok.

-          Miről beszélsz? –zavaros tekintetemnek hála, Marcelo kissé elszégyelli magát. Meghallva a figyelmeztetést, miszerint pár perc múlva kezdődik a második félidő, leszedem lábamról a rögzítést, majd elindulok a folyosó felé.

-          Remélem, tudja, hogy ha most ilyen lábbal kimegy, és összerúgatja magát, búcsút mondhat karrierjének. –az érzések felemésztik bensőmet, de nem fogok senkit cserbenhagyni. Moura pillantva ádáz tekintettel nézek szemeibe, majd tekintetemet az orvosra irányítva, határozott bólintással felelek kérdésére.

-          Természetesen. De legalább így elmondhatom, hogy mindent megtettem a csapatomért. –bal lábamra helyezve a testsúlyomat, hangos szisszenéssel jutalmazom cselekedetemet. Cescy utánam kap, mire inkább lecsúszok a fal tövében.

-          Nem fogom kockáztatni a testi épségedet. Felküldöm Higuaint, te pedig elmész a kórházba. –látja szemeimben, hogy ellenkezni akarok, így egy apró mozdulattal azonnal csendre int. –Most! –amit most készülök tenni, valószínűleg sok embernél kiüti a biztosítékot.

(Miley Cyrus - Don't wanna be torn [magyar])

Felemelt fejjel ugrálok el a pályáig, majd hatalmas levegőt véve felbicegek a kezdő pozíciómra. Egyedül én vagyok a területemen, a többiek rosszalló fejcsóválással követnek. A közönség hangja összefüggő masszaként élteti nevemet, de amit tenni fogok, azt nem mártírkodás miatt teszem, hanem azért, mert segíteni akarok a csapatomnak. A fájdalom lassan felemészti testemet, bár egy szavam sincs senkihez. Busquets elsétál mellettem, majd erőből bal bokámba rúg. Szitkozódva kapok utána, de esésemet semmi nem állítja meg. Kezd abból elegem lenni, hogy mindig én kerülök a földre. A pályán található társaim felhördülnek, de Ramosnál szakad el az a bizonyos cérna. Barátom után nyúlva hatalmas ütéssel jutalmazza tettét, még a bíró éppen a piros lapot kapja elő zsebéből. A segédek felemelik a csere táblát, majd immáron hivatalosan is bejelentik, hogy az újonnan érkező Higu veszi át a helyemet. Csalódottan ugrálok le fél lábbal a pályáról, és egy kicsit sem nyugtat, hogy az én hülyeségem miatt, emberhátrányba kerültünk egy teljes félidőre. Férjem engedelmesen követ, végezetül pedig felkap az ölébe, és hősiesen levisz az öltözőbe. Mou még egy pillanatra megállít, majd közli vele, hogy el kell juttatnia egy kivizsgálásra, mert egyáltalán nem bíztató bokám látványa.

-          Nem érdekel, mit fogsz a fejemhez vágni. –kicsit elgondolkozik előbbi kijelentésén, aztán gyorsan korrigálja mondatait. –Szóban természetesen. El foglak vinni egy orvoshoz, ha tetszik, ha nem! –felszólítását mezlevétele követi, viszont észrevéve passzivitásomat, leguggol elém. –Tudom, hogy nem akarsz látni, de meg kell tennem. Makacsságod miatt nem fogsz sehova sem menni, és még ha most meg is utálsz, akkor is megnézetjük a lábadat.

-          Sergio… én… - szavaimat egy ismeretlen, mégis ismerős hang szakítja félbe.

-          Laris, nagyon csúnya belépőt kaptál. –arcán a kárörvendő vigyor, még ha alig láthatóan is, de megtalálható. Férjem izmai megfeszülnek, majd gyűlölködve méregeti a férfit.

-          Ki vagy te? –kérdésem halk hangon teszem fel, de tudom rá a választ. Ő a zaklatóm.

-          Elnézést, elég udvariatlan voltam. A nevem Daniel. –mosolyogva mutatkozik be, majd újra szólásra nyitja száját. –Azt hiszem a bátyámat, Davidet közelebbről is megismerhetted már, természetesen mielőtt megöletted. –a név hallatán levegőm benn akad, szívem pedig eszeveszett tempót kezd el diktálni.

-          Mit akarsz tőle?! –Sergio figyelmeztető hanggal és ökölbeszorított kézzel indul el új ismerősöm felé, de ő csak feltartott kézzel kezd el hátrálni.

-          Ugyan én semmit. Azt a kérdést tedd fel, hogy ő mit akar tőlem. –Ramos érdeklődő tekintettel fordul felém. Kiáltani akarok, segítséget szeretnék kérni, de érdekes módon semmi szükségem nincs rá, ugyanis Daniel, mintha elvégezte volna feladatát, kisétál az öltöző ajtaján.

-          Mi történik veled? –Ramos megfogva térdeimet, felveszi velem a szemkontaktust.

-          Nem szeretnék erről beszélni! –fejemet elfordítom, de ha valamit meg akar tudni tőlem, tudja rá a megoldást, hogyan szedje ki belőlem a szavakat. Államat megfogva magabiztosan fordítja jó irányba arcomat. Hatalmas barna szemeit ajkaim és szemeim között jártatja, majd engedve a csábításnak megszüntetem a köztünk keletkezett távolságot.

Chapter 12.

Sziasztok!

Nagyon sajnáljuk, hogy majdnem egy hét késéssel hoztuk az új fejezetet, de tekintve arra, hogy rengeteg dolgozat áll a hátunk mögött, úgy gondoltuk ideje felrakni.:) Reméljük tetszeni fog, és egy-két kritikának most is örülnénk!:) Jó olvasást!

(Tessa)

(Tom Morello: The Nightwatchman - Alone Without You)

Kisoromban mindig arról álmodtam, hogy majd egyszer lesz egy töklétes családom, viszont az elképzeléseimben nem pontosan egy ilyen férj jelent meg, aki egy nagyobb családi megpróbáltatás miatt gyáván elmenekül és itt hagy majdnem teljesen egyedül. A tökéletes férfi azonban álmomban még mindig létezett és én még mindig vártam, hogy valósággá váljon.  Vártam még akkor is, ha tudtam, hogy ez csak egy elképzelés, egy álom. Most is abban reménykedtem, hogyha kinyitom a szemem tovább élhetek egy elképzelt tündérmesében, és nem kell a kórházi fehér plafont bámulnom egész nap. Ezek után félve nyitottam ki az egyik szemem, hogy meglessem, hogy hol is vagyok, majd meglátva a biztonságot nyújtó saját hálószobát egy kicsit megkönnyebbültem, bár azt sehogy sem tudtam megfejteni, hogy hogyan is jutottam fel, mikor az utolsó emlékem, hogy a nappali közepén összezuhanok és eszméletemet vesztem, viszont akkor hallottam Marcelot meg egy ismeretlent, akinek nem tudtam beazonosítani a hangját. Tehát az első tippem, hogy a brazil varázsolt be az ágyba. „De ki volt az az ismeretlen?”  Nem hittem, hogy kérdésemre ilyen gyorsan választ fogok kapni, de az ajtóm nyitódott és egy ismeretlen lépett be rajta, egy magas, szőke hajú, kék szemű srác.

-          Hola! Reméltem, hogy már felkeltél. Kicsit sokáig aludtál és már kezdtem megijedni. – az ismeretlen egyre közelebb jött az ágyam felé én pedig egyre hátráltam, hiszen még azt sem tudtam ki ő.

-          Ne haragudj, de honnan ismerlek, és hogy kerülsz te ide, és hol van Marcelo? – kérdéseim áradatán csak jót nevetett, majd a közeli asztaltól egy széket hozva leült az ágyam mellé.

-          Igazából mi még nem ismerjük egymást. Matías Velásquez vagyok, és a férjed...

-          Nem, nem valamit félreérthettél, Marcelo csak egy jó barátom. – kicsit furcsálltam, hogy azt hitte, hogy a brazil és én együtt vagyunk, ugyanis egy időszakban minden újságcímlapján ott virítottunk Ronival együtt.

-          Én nem Marcelora gondoltam, hanem Cristiano Ronaldora. – a férjem nevét lassan ejtette ki, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jó helyen kapizsgál-e, majd folytatta. -  Ő mondta, az-az kérte meg Marcelot valamikor, hogy bármilyen kérésed van, azt próbálja meg teljesíteni, amennyire csak lehetséges. Tehát te haza akartál jönni, és jöttem én, hogy felügyeljelek. Amúgy a barátod edzésen van, és azért nincs most itt. – miután befejezte várta a reakciómat, viszont én még mindig csak az elején elmondottakat pörgettem át az agyamban újra és újra.

-          Tehát akkor röviden összegezve kaptam egy bébiszittert, nagyon aranyos. – kijelentésem után Matías hangos nevetésben tört ki, majd kijavította szerinte helytelen mondatomat.

-          Én inkább 24 órás felügyeletnek hívnám, a bébiszitter már szerintem nem illik ide. Te, viszont még be sem mutatkoztál. – mondatain jót nevettem, ami valljuk be már egy ideje nem sikerült.

-          Mit szeretnél tudni? Tessa Swallow vagyok, van egy férjem, aki fogalmam sincs, hogy hol van, és van egy kislányom, akit a baleset miatt rábíztam a nagyszülőkre, így már pár napja nem is láttam őt, mint ahogy a családom másik tagját sem. Amúgy te valahonnan ismerted Ronit, mármint nem tudod, hogy hol van most, vagy hogy mit csinál? – nem akartam tolakodó lenni, de a kérdések valahogy akarva akaratlanul is kicsúsztak a számon, és nagy figyelemmel kísértem végig Matías minden arcmozdulatát, hogy nehogy eltitkoljon előlem valamit, hisz tudnom kell, hogy hol van a gyerekem apja.

-          Ami azt illeti nem ismertem őt személyesen, én csak egy egyszerű ápoló orvos féle vagyok, akit kiküldtek melléd, tehát nem tudok semmit róla, sajnálom. – kis szünetet tartva figyelt, hogy mennyire érint rosszul, hogy ő sem tud semmit, majd figyelemelterelés céljából másra terelte a témát. – Ami azt illeti, enned kéne valamit. Szóval remélem, hogy szereted a diétás kajákat, jelenesetben a sós tört krumplit? – Nem volt kedvem semmi sem csinálni, és még csak nem is voltam éhes, így passzoltam a visszautasíthatatlan ajánlatot.

-          Ami azt illeti, most nem kívánok semmit. –tekintetemmel az arcát kerestem, majd láttam, hogy beszédre áll a szája, így inkább én szólaltam meg előbb. – De eszek pár falatot. – egy apró mosolyt erőltettem a számra majd elkezdtem kimászni az ágyból, és mivel hadilábon álltam az energiával Matíasba kapaszkodva mentem le a lépcsőn egészen a konyháig. Az étkezőasztalhoz leülve az asztal másik sarkán megláttam az újságokat és egyből elkezdem azon agyalni, hogy milyen cikkek is jelentek meg benne, amíg én a kórházban voltam. – Idehoznád az újságokat, hogy megnézzem miről maradtam le pár nap alatt? – a sajtókupacra bökve fordultam hozzá, amire szóbeli válasz nem érkezett, csak letett elém egy tányér diétás kaját.

-          Nincs benne semmi. Meghaltak, összetörték, megnyerték, elvesztették, semmi használható nincs benne, ami érdekelhetne. – ezzel odament és az összes újságot a kukába sodorta.

-          Honnan tudod, hogy engem mi érdekel? Lehet, hogy meg akartam nézni a „megnyerték, elvesztették” részt. Na, mindegy vicceltem csak a bulvárhíreket akartam megnézni benne, hátha ráakadok egy Ronis cikkre. – nagylevegő után ettem pár falatot, de már körülbelül az első falttal úgy éreztem, hogy teljesen jól laktam. Miután végeztem visszamentem, az-az visszamentünk szobába, és következett az óvodából jól ismert délutáni alvás. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy óvodába. Vigyáznak rám, etetnek és kísérgetnek mindenhová.

(Are You Happy Now-Megan and Liz)

Miután letettem a fejem úgy nyomott el az álom, hogy még én magam is meglepődtem rajta, és ahhoz képest, hogy nem akartam aludni vagy 3-4 órát ismét lenyomtam, bár azt nem tudom, miért voltam még mindig olyan álmos, hogy ismét ágyba kényszerültem. Viszont visszagondolva Matías adott valami érdekes ízű italt, tehát biztos, hogy ő kevert bele valamit az italomba. Ma már sokadszor felkelve jobban éreztem már magam, és eléggé élettel telinek éreztem magam. A helyettes óvó bácsi nem volt a szobában így rávettem magam a távirányítóra, hogy ha nem is az újságokból, a tévéből megtudjam a bulvárhíreket. Kezembe véve a távkapcsolót a leghíresebb spanyol adóra kapcsoltam, amin éppen valami flancos celebes adásment és néhány képkocka után megláttam a férjem arcát a képernyőn. Úgy pattantam ki az ágyból, mint az ágyúgolyó, majd először csak Ronit néztem, amit egy hotel előtt sétál, végül pedig elolvastam a szívembe tőrt döfő főcímet: „EX-BARÁTNŐJÉVEL CSALJA MEG FELESÉGÉT CRISTIANO RONALDO!”

(Larissa)

(Ron Pope - A drop in the Ocean)

Sok dolgot ronthattam el az utóbbi időben, de semmi olyan nem ugrik be, ami miatt ennyire meggyűlölhetett legjobb barátom. Igazából egyetlen dolog tűnt fel, mégpedig az, hogy Ronaldot nem látom sehol sem. Az is lehet, hogy Tessaval tölti szabad perceit, csak azt nem értem, hogy Mourinho miért hagyja ki éppen a Barcelona elleni keretből.

Kétségek sokasága csillan meg a szememben, mire meglátva a gyepmestereket, hatalmas sóhajtással állok fel a szurkolóknak fenntartott ülésekről, majd órámra pillantva tudatosul bennem, hogy egy óra, és meccs. Fogalmam sincs, miképp telt el ilyen hamar az idő. Talán a sok agyalás nem tesz jót ilyenkor az érzékeimnek.

Váll rántva indulok el öltözőnk felé, ahol már nagyba megkezdődött a készülődés. A feszültség tapintható a helységben, de akaraterőmet és kedvemet nem tudja semmi és senki letörni jelen pillanatban. Többen szúrós tekintettel néznek rám, viszont férjem bűntudattal teli tekintetét leszegi a padlóra. „Oké, listámra még egy gyanús dolgot fel kell írnom.”  Meg kell tudnom, hogy miért veszítettem el pillanatok alatt barátaimat.

Telefonom ütemes zenélésbe kezd, az ismerős dallamra többen felkapják fejüket, majd mikor meglátják zavarodott tekintetemet, azonnal a padlót kezdik el fixírozni. Remegő kézzel fogadom a hívást. Az ismerős hangot meghallva szívem kihagy egy ütemet, hogy utána kétszeres sebességre váltson.

-          Laris, látod? Én megmondtam. Mindenkit elmarsz magad mellől, én pedig akkor fogok megjelenni. Jó meccset. Nyugalom, nézni fogom, ahogy elbuksz. –gúnyos kacajára felfigyelve kiráz a hideg, majd hirtelen úgy érzem, hogy a hatalmas öltöző zsúfolásig megtelt. Mély levegőt véve, kilépek a folyosóra. Neki dőlve a falnak, remegő végtagokkal csúszok le a földre. Behunyva szememet, megpróbálom elűzni csekély félelmemet. „Nem akarom, hogy miattam veszítsünk. Ki kell tartanom, még ha legbelül azt is érzem, hogy összeroppanok.” Titkon nagyon is vágyom arra, hogy most valaki kijöjjön, átöleljen, és azt suttogja, hogy nem lesz semmi baj. De a segítség nem akar érkezni. Régen ilyenkor többen is körbeálltak, Ronaldo és Marcelo megpróbált felvidítani, Sergio pedig lágy csókot lehelt ajkaimra, aminek hála elég hamar meg tudtam nyugodni. És most mi van? Itt ülök egyedül a folyosón, holott már régen át kellett volna öltöznöm. Gondolatmenetemet egy kedves hang szakítja félbe, mire félve nézek fel.

-          Szia Lari. –hatalmas boci szemeit ezer közül felismerném, hiszen egyedül Cescynek van ilyen barna tekintete. –Nem akarlak zavarni, csak sok szerencsét szeretnék kívánni. –megszólalni sem tudok, hiszen ha eddig kijelenthettem azt, hogy remegésem alább hagyott, akkor azt most vissza kell szívnom. Amilyen hamar megjelent, olyan hamar el is tűnt. Fájdalmat láttam megcsillanni gyermeki szemeiben.

Belépve az öltözőbe, gyors vetkőzésbe kezdek. Mezemet magamra kapva visszanyerem azt az önbizalommal teli lányt, aki nem egészen két éve belépett a Santiago Bernabeu kapuin. Mosolyogva öltöm magamra sípcsontvédőmet, ugyanis ahogy ismerem Alvest, el kell majd a védelem ilyen téren. Sportszáram önkényesen simul vékony vádlimra, cipőmbe viszont alig megy bele a bal lábam. Emlékezetes csukát szerettem volna, ezért is csináltattam egy fehér-kék színben pompázó Nike stoplist, amire rányomtatták nevemet, és mezszámomat. Kikötésnek indult a 4-es, de tekintve arra, hogy az egyik alapember száma volt, be kell érnem a 44-essel.

Többen megfeszülve figyelik az edző utasításait, én viszont öltözékemmel vagyok még mindig elfoglalva. Vállamról levéve az ortézist, karjaimat könnyed mozdulattal bujtatom bele felsőmbe. Szerencsémre hosszú sportszárat kaptam, így senki nem vette észre a hatalmas varratot térdemen.

Elindulva csapattársaim után, szívem eszeveszett tempót diktál. Lelkem megnyugodni látszik, majd amikor kilépünk az őrjöngő közönséghez, hatalmas mosoly telepedik arcomra. A vérbeli madridisták tapsviharral köszöntenek minket, a már megszokott ’Hala Madrid!’ buzdító jelmondatát kántálva. Látom a fiúkon az elégedettséget, de a túlzott önbizalom kicsit megrémít. Félek, hogy ha valami nem úgy jön össze, akkor átmennek önzőségbe, és borul az egész meccs.

Elkezdve a bemelegítést, bokám ellenkezik, de tekintve arra, hogy benne vagyok a kezdő tizenegybe, muszáj hajtanom. Nem lazsálhatok. Térfelünkön versenyfutással indítunk, majd pár labdagyakorlat és kapura lövés után megkezdhetjük a klubdalok hallgatását. Büszkeség tölti el szívemet, mindig is itt szerettem volna játszani. A Barcelona játékosai elégedett mosollyal szaladnak felénk, majd mindenki kezébe egy apró pacsit adva, ugrálva indulnak el a kezdőpozíciók felé. Én zárom a sort, és ami a legjobban meglep az-az, hogy két személy mosolyogva ölel át. Cescy karjai szorosan fonódnak derekam köré, mire a stadion hangos tapsolásba kezd. Messi már nem mondható ilyen szerencsésnek, ugyanis amikor karjaival átfog, eget rengető füttykoncert zavarja meg az idillikus állapotot. „Csak ügyesen!” Azt hiszem, itt látszik a legjobban az, hogy az emberek nem ismerik a sztárfocistákat. Minden újság arról szól, hogy Leo Messi bunkó, közönséges és primitív, most mégis egy kedves baráti gesztussal indította el a meccshangulatot.

(Skepta - Dare To Dream)

Casillas elvégezve csapatkapitányi feladatait, beáll a kapuba, majd felpillantva a lelátóra rámosolyog kedvesére. Ramos megpróbálja velem felvenni a szemkontaktust, de én már csak a katalán csapatot szuggerálom. A szokásos érmefeldobás eldöntötte, hogy a gránátvörös-kékek kezdenek. Pique hátrapasszolja Valdesnek, aki kapushiba segítségével hozzánk juttatja a labdát. Di María hatalmas gólpasszt adva Benzemanak, a 22. másodpercben előnyre teszünk szert. A közönség éltet, pedig még nem is mutattunk fel sok dolgot, hiszen ez még semmit nem jelent. Még bőven van kilencven perc a mérkőzésből.

A katalán csapat önbecsülését sértette az előbb látott jelenet, így hatalmas kontrát indítva felénk, védekezésre kényszerítenek. Iniesta passza elakad Ramos lábában, így a meccs első szögletét máris megcsodálhatják a nézők. Hála Casillas gyors reflexeinek, egy öklözés után védőnkhöz juttatja a bőrt, aki továbbítja nekem. Sprintelve indulok el a Barcelona kapuja felé, a rám állított emberek nehezen tudnak beérni. Puyol és Busquets viszont megfeszülve nézi mozdulataimat. Utóbbi mellé érve, hosszan tolom meg a labdát, mire elkapva mezemet, erősen hátraránt, végezetül pedig művészi tehetséggel esik el mellettem, amit a bíró sikeresen be is fúj. Szabadrúgás kifelé.

-          Gratulálok, Oscar díj a tiéd! –elhúzva számat, visszasétálok a középpályáig, de a bíró utánam szaladva, felmutatja az első lapomat. A közönség őrjöng, a játékosok viszont csak nevetnek a csodálatos bírói döntéseken.

Izzasztó mérkőzés alakul ki, a csapatunk kontrákra épít, még a katalánok csak tologatják a labdát. Igazából nagyon hiányzik most a csapatból Ronaldo, hiszen az ő felfutásai és pontos beadásai most kellenének a győzelemhez. Morogva veszem tudomásul bokám lüktetését, majd a harmincadik percben egy újabb támadást indítunk az ellenfél felé. Dani Alves, ahogy sejtettem, most is hozza harcias formáját, ugyanis oldalról megindulva becsúszik, és eltalálja bokámat. Szitkozódva fekszem a földön, a fájdalomtól könnyem is kicsordul, de nem törődök a lenéző tekintetekkel. Benzema felém rohanva aggódó tekintettel méri végig természetellenes irányba néző bokámat, mire szem forgatva helyezem vissza kiugrott testrészemet megfelelő helyére. A kilences mezben tündöklő csatár segít felállni, végül a felénk induló bírónak intek, hogy nem kell csere. Térdemen lévő sportszár vörös színben pompázik, ez is mutatja, hogy valószínűleg a varrat sikeresen felszakadt. Morogva bicegek ki a pálya szélére, majd jelezve az elsősegélyt nyújtó csapatnak, figyelem a szurkolók arcát. Többen aggódó tekintettel méregetnek, viszont akadnak olyanok is, akik a meccs történéseit figyelik. Gyors ragasztást követően lecserélem az elázott ruhadarabot. Munkálkodásom közben a meccs nem állt meg, így is történhetett az, hogy egy rosszul kifejelt labda a katalán csapathoz kerül. A helyzetet sikeresen értékesítik, majd Messi gólörömét megfigyelve észreveszem, hogy provokálja drukkereinket.

Elindulva a pályára Marcelo szúrós szemmel néz rám. Bokám lüktetésétől már a falra mászok, viszont a fájdalom, amit érzek, sikításra késztet. Összeszorítva számat, csupán egy apró nyögést engedek meg magamnak. Szerencsére senki sem hallotta. Sergio tekintete elidőzik rajtam, majd amikor a katalánok befejezik az egyenlítő gól örömét, újra megkezdődik a meccs.

Hosszabbításnak mindössze három percet adnak, de azt hiszem ez lesz a leghosszabb menetünk. Mosolyom mostanra már eltűnt az arcomról, ugyanis még pár csapattársam besárgult reklamálás miatt. Arcom fájdalmas grimaszba torkollik, amit senki nem tud hova tenni. A Barcelona labdája középpályán sikeresen elakad, Lass megfogja Xavi indítását, így teljes erőből rohanunk fel egy emberként az ellenfél térfelére. 

(Linkin Park - No Roads Left [magyar felirattal] !!)
Várom a labdát, fejemet hátrafordítom, és úgy futok tovább. Hatalmas ütközés segítségével legalább három métert repülök, majd párat fordulva a puha füvön, elterülök a tizenegyes kijelölt pontjánál. A bíró szájához emeli sípját, lelkemre viszont mázsás súly telepedik. Csapattársaim büntetőt követelnek, ehelyett még majdnem hogy én kapom meg a lapomat. Felpattanva a földről, bal lábamra helyezem a testsúlyomat, de a hirtelen jött fájdalomtól összeesek. Többen utánam kapnak, de én csak a sikítással vagyok elfoglalva. Sergio felém rohan, majd leguggolva mellém, magához húz.

-          Mid fáj? Kell csere? –ádáz tekintetembe nézve, ismeretlen érzések suhannak át arcán.

-          Nem. Kibírom. Engedj, gólt kell rúgnunk nekik. –próbálok karjai közül kiszabadulni, de még szorosabban tart.

-          Lari, most az egyszer ne legyél őrült! –Cescy lekapja cipőmet és sportszáramat, majd meglátva bokám állapotát, hátrahőköl. –Triplájára dagadt, és a szivárvány színeiben pompázik. Nem engedem, hogy folytasd a meccset! –kihasználva férjem figyelmetlenségét, ellököm magamtól, majd felkapva felszerelésemet, álló helyzetbe tornázom magam. A közönség nevemet kántálja, a legtöbben pedig ijedten figyelik arcom torzulását.

-          Nem kell csere, jól vagyok! –mindössze egy szabadrúgást kapunk, ugyanis állítólag csak bevetődtem a tizenhatoson belül, de Pique szabálytalansága a vonal előtt történt. Természetesen lapot csak Ramos és Benzema kap, a katalán játékosok reklamálása egyáltalán nem zavarja a bírót. Hatalmas levegőt véve, egy kisebb lépéssel tesztelem teherbíróságomat. Bokámból áradó fájdalom végignyilall lábamon, majd szemeim előtt apró fekete pontok jelzik, hogy valami nem lesz jó. Még érzem, ahogy elkapnak, majd sajnálkozó tekintettel nézek Mou csalódott szemeibe. Fejem lüktet, agyamra pedig jótékony köd telepedik, végül ájultan esek össze katalán barátom kezeiben…