Chapter 22.

Sziasztok, megérkezett az új fejezet.:) Köszönöm szépen a szavazatokat! Jó olvasást.:)

(Larissa)

(Roxette- Listen to your Heart [magyar])

Rengeteget agyaltam már azon, hogy vissza kéne térnem régi csapatomhoz. El kéne engednem a madridiakat, túl sokat beszéltem velük. Túl közel kerültek hozzám. Valami köztes megoldás kéne arra, hogy ne kelljen elmenekülnöm. Az Arsenal sokat segített nekem, hálával tartozom nekik.

Apa halála előtti napon egyetlen mondatot súgott fülembe. „Sajnálom, de azt nem, hogy ilyen lányt neveltem belőled.” Ha most itt lenne, megköszönném neki azt, amit tőle kaptam. Mert lehet, hogy izzadtam, égett mindenem, de legalább elmondhatom, hogy megharcoltam azért, hogy oda jussak, ahol most vagyok. Lehettem volna egy elkényeztetett futballista csemete, aki lehúzza anyuci és apuci pénztárcáját, de e helyett olyanná váltam, aki a szülő pénzét csak akkor költötte, amikor sportfelszerelést kellett cserélnie, és csak addig, ameddig nem volt saját jövedelme. Önellátó, magabiztos lánnyá váltam, és egy percet sem bánok a kimerítő tréningekből.

Volt választásom. Mehettem volna sima gimnáziumba is, de én inkább a sportakadémia mellett maradtam. Hamar elhíresztelték múltamat, és családi hátteremet. A diákok kétféleképpen álltak hozzám. Voltak, akik minden áron be akartak kerülni társaságomba, de voltak olyanok is, akik inkább a tanári viselkedést, az-az az ellenszenvet részesítették előnyben.

Mindenki kifogott magának, azzal a címszóval, hogy „ha édesapád edző, akkor neked is juthatott volna egy kis tehetség.” Csupán azt a részét nem értettem soha, hogy milyen jogon mondtak ilyet nekem. Futásoknál mindig én értem először célba, holott többet kellett futnom, már csak önérzetből is. A meccseinket folyamatosan nyertük góljaimmal, ráadásul nem csak napi három, hanem napi öt edzésem volt. Mindig is szerettem részt venni az ágyúsok tréningjén, és nem azért, mert Andrew tartotta. Szerettem oda járni, a hangulat káprázatos volt. Mindig is könnyebben barátkoztam fiúkkal, mint lányokkal, és ezt az is bizonyítja, hogy körülbelül öt perc alatt mindenki befogadott. Fabregassal pedig már az első másodpercekben megtaláltam a közös hangot.

Dörömbölésre figyelek fel. Úgy tűnik kicsit elgondolkozhattam.

-          Jól vagy? Lari, ha nem válaszolsz, betörjük! –kacagva képzelem el a jelenetet, miszerint Cescy nekiszalad az ajtónak, és visszapattan róla válltöréssel. Jó utóbbi dolog annyira nem vicces, de elsőre annak tűnt.

-          Élek, emberek. Bocsi! Kicsit gondolkoztam, és eltelt az idő. –kinyújtom elgémberedett végtagjaimat, csigolyáim pedig hangos ropogással ugranak helyükre. –Hány óra?

-          Nem hány, már jól van, ne aggódj!

-          Úristen, ez nekem most nagyon fa volt. Esküszöm Valdes, a parketten kicsinállak. –duzzogva tekerek magam köré egy törölközőt, majd hajamat leengedve, átfésülöm a gubancos tincseket. Sminknek most nem terveztem semmi különlegeset. Feketével emelem ki szemeimet, majd a sötét szín alatt mindössze a ruhával passzoló színnel húzok még egy vonalat. Pilláimat spirállal varázsolom szalonképessé, számra pedig halvány rúzst kenek.

-          Csak nehogy pórul járj! –nevetve simul rá az ajtóra, szinte látom magam előtt a jelenetet. Mindenkit arrébb lökve, fülét a mahagónira tapasztja.

-          Nincs kedvetek magamra hagyni?! –soha nem szerettem készülődés közben beszélgetni, persze ez alól pár ember kivétel, hiszen vannak olyanok, akiket megtűrök magam mellett.

-          Miért vagy ilyen morci? És ha én társalogni szeretnék?! –szem forgatva lépek ki az ajtón, majd besétálva a szobába, magamra kapom ruhámat. A magas sarkú felvétele előtt, most is elbizonytalanodom. Szeretem, de fájdalmat okoz.

-          Történt valami? –Fabre az ajtóból pillant rám, mire csak nemlegesen rázom a fejem. –Ismerlek már.

-          Semmi, csak ki akarok kapcsolódni. –mosolyomat erőszakosan tartom arcomon. Látszik, hogy nem hiszi el, de nem kérdez semmit, és ezért tisztelem.

-          Ha a hölgy végre elkészült, akár indulhatnánk is. –a kis pösze elindul az ajtónk felé, de megelőzve őt, kilépek a nappali részre.

-          Pörgős szoknyának látszik. –Valdes elsétál mellettem, majd minden oldalról megszemléli ruhám alját.

-          Igen. És tudod ez mit jelent? –értetlen tekintettel néz rám, mire ördögi mosolyt felvéve, egyetlen mondat hagyja el a számat. –Neked véged.

(Don Omar - Hasta que salga el Sol)

Belépve a klubba, minden szem ránk szegeződik. Érdekes látványt nyújthatok a katalán focisták mellett, de nem különösebben veszem fel az emberek lekezelő, ámde érdeklődő pillantásait. Mosolyogva vonulok be Fabre derekát ölelve, utam viszont rögtön a pulthoz vezet. Hátulról elkapják kezemet, majd megpörgetve egy izmos mellkasnak ütközöm. Meglátva a katalán kapus fején megcsillanó fényeket, kihívó tekintettel rázom meg csípőmet. Elégedett fejjel vezet a parkett közepére, majd átadva magunkat a latin ütemeknek, legjobb tudásunk szerint ropjuk az emberek által kialakított körben. Pörgetve rajtam egyet, hátam mellkasának feszül. Kezeimet tenyerébe helyezve előredönt, majd testkörzés után megfordulva, jobb térdemmel combján megtámaszkodom, bal lábamat pedig magasra emelem. Szoknyám selyemként csúszik fel, ezáltal megmutatva mindenkinek barna színben pompázó hosszú combjaimat. A déjá vu érzés pillanatok alatt ragad magával, mire zavart tekintettel Fabre pillantása után kutatok. „Tegnap ez megtörtént.” A szám véget ér, mire Villa sétál be közénk egy pohár itallal.

-          Tudtam, hogy jó táncos vagy! –kacsintása után átnyújt egy kék löttyel teli poharat. Gyors mozdulattal lehúzom tartalmát, majd köhögésemet visszatartva, levegőt sem juttatok egy pillanatig szervezetembe.

-          Ígérem, visszahívlak egy ilyenre, ez gyilkos volt! –rekedtes hangom ijesztően hat, de tekintve a hangos zenére, nem annyira feltűnő.

-          Inkább meghívsz, ugyanis ezt nem én vettem, hanem a pultnál ülő srác küldte. Azt mondta, értékelni fogod a próbálkozását. –meglátva Danielt, a feles pohár kicsúszik kezemből, és darabokra törik a táncoló párok lába alatt. Morogva indulok el újdonsült barátom felé, de addigra már sehol sem találom. Egy férfias kéz simul hasamra, majd megérezve kedvenc spanyolom illatát, mosolyogva bújok hozzá.

-          Egy tánccal engem is megtisztelsz? –akadozva ejti ki a szavakat száján, keze pedig combjaim felé siklanak. Végigsimítva lábamon, feljebb tornázza szoknyámat. Kismacskaként simulok kezeibe, mire nyakamra adva egy apró puszit, megfordít. Alkohol ittas szemeiben enyéimet vélem felfedezni. Ajkaimat pásztázva, tekintete jellegzetesen csillog.

Ütemesen rázva csípőmet, testünk olyannyira összesimul, hogy meg merem kockáztatni, még a levegő sem férne be közénk. Érezve izmait, végigsimítok hátán, majd körmeimet bevetve, erőteljesen végigkarmolok az említett területen. Kezeivel még jobban magához húz, majd cselekedetem hatására félig feltűri szoknyámat, és fenekembe markol. Ez a tánc, más, mint az előző, hiszen Valdessel csak hülyéskedtünk. Bohókás mozgásunk mára már a múlté, testünk felett átvette az uralmat a szenvedély. Egymás agyát húzva simulunk még jobban a másikhoz. Érzem a férfiak és nők féltékeny tekintetét, mely a mi párosunkat figyeli epekedve. Szájához hajolva beleharapok alsó ajkába, mire egy alig hallható nyögéssel felel. Egymás ajkait falva, már a háttérben szóló ütemekre sem tudunk összpontosítani, de egy kéz megakadályoz a cselekvésben.

-          Ez már durva ide a parkett közepére, nem akarom, hogy benne legyetek a holnapi újságokban. –lihegve borulok Cescy mellkasára, majd felfigyelve az apai szigorra, szédelegve ugyan, de mosolyogva ölelem át.

-          Esküszöm gyerekek, pornófilmbe való vonaglást nyomtatok le. –Valdes hangját meghallva megrázom a fejem, majd arcon veregetve, botladozva indulok el asztalunk felé. A társaságunkba tartozó emberek már rég a táncparkett közepén állnak, bébiszittereink pedig másodpercek alatt követik csapattársaik példáját.

(Eddy Wata - Señorita)

Megfogva táskámat, karon ragadom Cescyt, majd a hátsó ajtón távozva, boldog sikoly hagyja el számat. Extázisba kerülve barátomat a falnak lököm, majd szenvedélyes csókot váltva vele, elindulok az utca fénye felé. Nem tudja mit tervezek, mivel ezzel még én sem vagyok tisztában, de lábam egy híres neves klub felé visz. Kacagva üdvözlöm régi ismerősömet, aki szívélyes fogadtatásképpen elhúzza előlünk a szalagot, ezzel is megalapozva esténket.

Belépve a szórakozóhelyre, tömve van alkoholmámorban úszó fiatalokkal. „Tökéletes.” A pultos srácnak intve, két tömény ital mellé pezsgőt rendelek. Elfoglalva szokásos bokszomat, telefonomat kezembe véve szuggerálni kezdem a kijelzőt. Váll rántva oldom fel billentyűzáramat, majd az üzenetekbe belépve, hatalmas mosollyal görgetem végig listámat. Cescy mellettem szorongva figyel egy, a pultnál álló lányt, de agyam jelen pillanatban képtelen két helyre koncentrálni.  Sergio nevéhez érve, szívem hatalmasat dobban, de készülékemet lerakva a bőr ülőhelyre, inkább a pezsgőnk felé veszem az irányt. Szerencsémre már kibontották, így csak az öntésre kell összpontosítanom. Átadva a poharat barátomnak, meghúzom az üveg tartalmát. A szénsav jólesően marja torkomat. Agyam egyre mélyebbre süllyed a tudatlanságban, viszont élvezem ezt az életet. Látóterembe már csak spanyolom, az alkohol és az éppen felvillanó telefonom tartozik bele. Megnyitva a beérkező üzenetet, próbálom olvasás után memorizálni egy kicsit a szavakat. Bosszankodva kábultságomon, válasz SMS-t írok. „La Grenteve vahyok, bezsélni akarst, ide gxere.” Agyamra még számomra is ismeretlen köd telepedett. Többször voltam már részeg, hiszen a sztár élet velejárója az alkohol, de ilyet még nem éreztem. Szokatlan zsibbadtság, ámde pörgés jellemzi most állapotomat. Átpattanva Cescy ölébe, nyakához hajolva kezdem el énekelni az éppen játszott dalokat. Megfogva csípőmet, kicsit felemel, majd álmodozó tekintettel mér végig újra és újra. Nyakához hajolva lehelet finoman megharapom. Figyelve a megjelenő libabőröket, nevetve simítanék végig arcán, de valaki megfogva kezemet, elrángat az immáron már szomorú ábrázatú barátomtól. Kilökve a hátsó ajtón, a falhoz szorít. Gyönyörű szemeiben mérhetetlen haragot vélek felfedezni. Kezeimet hátára simítom, ezzel is közelebb húzva magamhoz támadómat…

(Tessa)

(Aura Dione - Friends)

Rengeteg dolgot tudtam meg Matíasról és nem is gondoltam volna az róla, hogy ennyire nehéz utat járt be ahhoz, hogy ott tartson, ahol. Sok mindenről szó esett köztünk, először a szüleiről mesélt, akik nagyon jómódúak és tehetősek, így megkövetelték Matíastól is, hogy ehhez méltóan viselkedjen, külön órákat vegyen és műveltebb legyen a koránál. A szülei nagyon odafigyeltek az osztálybeli különbségekre, ami eleinte nagyban gátolta abban, hogy az orvosi pályára léphessen. Kiderült továbbá az is, hogy nem csak az emberek gyógyításban profi, de a zene terén sem számít botfülüknek, ugyanis tökéletesen játszik zongorán és a gitárral sem bánik rosszul. A mesélés hevében egyre beljebb mentünk a családi témákban, és azt is megtudtam, hogy van egy testvére, aki szinték a doktori pályát választotta annyi különbséggel, hogy ő nem a Pireneusi-félszigeten, de még csak nem is az európai földrészen dolgozik, hanem Latin-Amerikában gyógyítja a betegeket. Mikor Matías a nővéréről kezdett el mesélni próbálta titkolni érzéseit, viszont minél jobban próbálta, annál jobban kibukott belőle az a mérhetetlen fájdalom, amit a testvére hiánya váltott ki belőle. Először nem értettem a miértjét a dolognak, viszont később rátért arra a részre, ami ezt a témát jobban feszegette. Annaval, a testvérével már több, mint 5 éve nem találkozott, ami azért is fájt neki annyira, mert régen mindig minden problémáját vele osztotta meg. Nagyon jó kapcsolatot ápoltak és mikor bejelentette, hogy Amerikába tart kicsit még meg is haragudott rá, hogy nem beszélte meg vele előre, hogy mire is készül. Ez a téma nagyon megérintette Matíast, így kénytelen voltam ráparancsolni, hogy húzódjon félre, és engedjen oda engem a volánhoz. Először persze nem hallgatott rám, mert miért is hallgatott volna. Makacskodott, viszont a végén mégis én vezettem tovább a már sokat említett stúdió felé. Először fogalmam sem volt, hogy hogyan is törjem meg azt a fagyos hangulatot, ami éppen uralkodott, majd végül szóba hoztam, azt az ötletet, hogy ha visszatérünk Madridba ismét meglátogathatnánk az én kis Catamat.

-          Ne tagad a nyilvánvalót. Láttam, hogy múltkor is milyen jól elvoltatok és mennyire élvezted a társaságát. Jól kijöttetek és ez szemmel látható volt. – a borongós tekintetet felváltotta egy mosolygós Matías arc, amitől rögtön jobb lett a hangulat az egész autóban is.

-          Én nem tagadok semmit, tényleg imádtam a kislányodat, mert ő valami tündér, és egyébként is oda vagyok a gyerekekért.  Amikor tizenöt évesen elkezdett érdekelni az orvosi pálya és eldöntöttem, hogy ezzel komolyabban is szeretnék foglalkozni, gyerekorvos szerettem volna lenni. Aztán időközben megváltoztak a dolgok, de még mindig foglalkoztat, a gondolat, hogy egyszer talán még foglalkozhatok gyerekekkel. Az viszont biztos, hogy ha lesz családom nem csak egy gyereket szeretnék. – határozottan beszélt terveiről és elképzeléseiről, és ezek a tervek nagyon megleptek, ugyanis nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire gyerek centrikus lenne. Viszont attól függetlenül eldöntöttem, hogy mindenben segíteni fogom, ha arra lesz szüksége, hisz ő is nagyon sok mindenben segített nekem.

Beszélgetésünk elmélyültté vált és már csak akkor vettük észre, hogy órák óta keringtünk a városban mikor az autó lassulni kezdett a sevillai utcán majd végül teljesen leállt. Először még én sem tudtam, hogy mi történhetett, majd ránézve a műszerfalra az üzemanyag mutatója a nullán állt, így hangos nevetésben törtem ki, amit Matías nem érthetett, így két nevetés közben próbáltam neki elmondani, hogy mi is történt valójában.

-          Elmondanád végre, hogy miért álltál meg, és miért nem hajtasz tovább? Már így is késésben vagyunk. – még mindig a nevetéssel küszködtem, majd végül erőt vettem magamon és felvilágosítottam őt, hogy mi is történt.

-          Nem direkt csináltam, kifogyott a benzin és üzemanyag nélkül aligha tudnánk tovább menni az autóval, ha csak nem tolod el a stúdióig. – Matías nem értékelte annyira a tervem, miszerint ő tolja az autót én pedig ülök benne és kormányzok, így kiszálltam és felkészültem rá, hogy gyalog folytatjuk az utat.

-          Nagyon vicces. Most hogy fogunk vissza menni Madridba, ha még csak egy benzinkút sincs a közelben? – dokim egyszerűen túl feszült volt még mindig a nővére miatt és nem tudta egy kicsit sem elengedni magát ebben az elég vicces szituációban. – Még szerencse, hogy a stúdió körülbelül kétutcányira van innen. – ránézve az órájára szemei kigúvadtak, majd a meglepődöttség minden apró jele látható volt az arcán. – Egyébként olyan három-négy órás késésben vagyunk már, persze csak így mellesleg megjegyezve. – nevetésem egy pillanat alatt fagyott az arcomra, mert nálam egyértelmű, hogy késni szoktam, ami persze nem valami jó tulajdonság, viszont több órás késést még sohasem halmoztam fel, így máris megdöntöttem az egyéni rekordomat.

-          Nyugi. Ne légy már ilyen. Komolyan nincs semmi humorérzéked, hogy egy kicsit sem tudtál nevetni ezen a helyzeten? – kérdésemre nem vártam valami hosszú választ, viszont attól, amit kaptam azért mégis kicsit többet vártam. A válasz ugyanis egy kérdőn néző tekintet volt, majd mély hallgatás.

Nem nagyon beszéltünk az oda út alatt, mivel Matías pár lépéssel előttem járt jelezve, hogy megsértődött rám, azt viszont nem adta a tudtomra, hogy mégis miért, így csak találgatni tudtam, hogy miért orrolt meg rám. Időközben egy kivilágított kirakat felé közeledtünk. Ajtaján már lógott a „Zárva” tábla, de a villanyok még jelezték, hogy valaki még tartózkodik odabent. A kirakatból belesve bámultam meg a falra függesztett gitárokat, amelyek különböző színekben és stílusokban pompáztak. A helység közepén állt még pár dobfelszerelés és néhány egyéb hangszer, de a figyelmemet inkább a falon lévő tárgyak vonzották magukhoz. Matías néhányszor megkocogtatta az üvegajtót majd percek múlva egy középkorú férfi lépett elő egy eldugott hátsó ajtó mögül. Lazán felénk sétálva nyitotta ki nekünk az ajtót, majd beinvitálva minket újra kulcsra zárta azt. Elhaladva a falon található hangszerek mellett egyszerűen nem tudtam megállni, hogy nem érintsek meg egy két kiemelkedő darabot, többek között azt az arany bevonatú elektromos gitárt, amit már kint állva a kirakatból kinéztem magamnak. Persze oda érve az említett darabhoz jóval több időt töltöttem el ott, hogy jobban is szemügyre tudjam venni minden részletét.

-          Jobb lenne, ha felzárkóznál, mert el fogsz veszni a pince labirintusában. A gitár még mikor visszajövünk is itt fog állni, ahogy már három éve is itt állt. – Matías az eldugott ajtó mögül szólt utánam, ahonnan az a laza srác is előjött így összeraktam, hogy ő lehet az a barát, aki segíteni fog nekünk.

Mikor elindultam dokim után azt hittem csak viccel azzal kapcsolatban, hogy a pince egy kész labirintus, de tévedtem mikor nem hittem neki, ugyanis egyik kanyar követte a másikat én pedig csak úgy loholtam, hogy szem elől ne veszítsem Matíast, aki valószínűleg sokszor járhatott itt, hiszen ez a kis útvesztőben való kóborolás nem nagyon hatotta meg, és magabiztosan mutatta az utat. Ebből a pincéből simán kinéztem volna, hogy egy hangszerbolt és egy stúdió mellett egy panziót is működtet, mivel a folyosók tele voltak ajtóval. Bár nem tudhatom, hogy a kanyargós átjáró másik végén mi is található. Már több perce mentünk mikor elérkeztünk egy olyan folyosóhoz, amiből nem nyílt másik csak egyszerűen egy ajtó volt ott megtalálható.

-          Ez a te folyosód. Itt kell bemenned a hangfelvevőbe. Én beülök a srácokhoz és onnan foglak nézni, és persze hallgatni. Sok szerencsét és ügyes légy! – akarva akaratlanul is Matías ölelésében találtam magam, ami nagyon jól esett, mert egyszerűen sugárzott abból a srácból a támogatás, és a boldogság. Soha nem láttam még egy ilyen embert, aki ennyire törődött volna velem. Na jó ott volt Lari és Ronaldo is, viszont ők most nincsenek itt és az egyedüli, akire támaszkodhatok az Matías. Viszonozva ölelését egy mosollyal tudatom vele, hogy készen állok erre az új kihívásra, ő pedig még egyszer sok szerencsét kívánva eltűnt a folyosóról.

Hihetetlen volt, hogy évek múltán újra egy stúdió előtt állok, amely gondolatra a szívem egy gyorsabb ütemet kezdett el diktálni. Izgatott voltam, hogy először is mennyire fog rám a stúdiós srác haragudni, hogy ennyit késtem. Aztán azért, hogy minden rendben fog-e menni. Sok gondolat kavargott a fejemben, mire csak megszorítottam a táskámban lévő dalszövegeimet, és beléptem az ajtón. Egy óriási üvegfal mögött találtam magam. A másik oldalon két ismeretlen srác és Matí ült. Óvatosan lépkedve a mikrofon és a fejhallgató felé fejemben már a bocsánatkérést terveztem, amiért ennyire megvárakoztattuk őket, és mikor láttam, hogy a mikrofon be van kapcsolva és hallanak egyből el is kezdem a szabadkozást. Persze ők csak nevettek és mondták, hogy semmi baj, ugyanis Matías már tisztázott mindent és elmondta, hogy még mielőtt Sevillába értünk volna kifogyott az üzemanyag és gyalog tettük meg az utat. Ránézve dokimra csak nevetni tudtam, hogy ennyire elferdítette a valóságot, végül viszont belegondoltam, hogy annyira mégsem volt ez nagy hazugság, hiszen tényleg kifogyott a tank, így csak a pontos helyben füllentett.

-          Na, akkor kezdjük az elejéről a dolgokat. Louis vagyok, Doki haverja és én fogok neked segíteni, hogy összehozz egy ütős lemezt, már ha te is benne vagy. – mondata végét egy kacsintással zárta és várta, hogy reagáljak valamit, nekem viszont az egyetlen gondolatom, az volt, hogy Matíasnak milyen találó a Doki becenév.

-          Ö persze oké, én benne vagyok, kezdhetjük. Egyébként pedig Tessa vagyok. – kicsit zavart mondatom után rögtön bele is vágtunk a munkába. Először pár bemelegítő dalt énekeltem el, amivel felkészítettem a hangszálaimat, a megerőltetőbb hangokra. Végül pedig kiválasztottuk, hogy melyik legyen az első szám, amit feléneklek.

(Demi Lovato - La la land [magyar])

Táskám mélyéről egy régi, még körülbelül tizenhat éves koromban született szám dalszövegét bányásztam elő, majd némi hangi beállítás után bemutattam a srácoknak, hogy milyen dalszövegíró voltam olyan két évvel ezelőtt. A szám eléggé egyszerű és még abban a korszakomban íródott, mikor még nem ismertem meg Ronaldot, és nem gondolkodtam még csak abban sem, hogy barátom legyen. Fiatal voltam még mikor ezt a dalt írtam és azért is lett ennyire egyszerű, de mégis nagyszerű is. Mikor elkezdtem énekelni és megadtam a dallamot Louis beszólt, hogy várjak pár percet és összehoz nekem egy alapot a szám alá. Fogalmam sem volt, hogy ez a srác hol tanult ennyit erről a szakmáról, de tényleg csak perceket kellett várnom és egy komplett dallamvilágot szólaltatott meg a hangszórókban. Teljesen felszabadultam annak hallatán, hogy máris van egy ennyire kész dalom, ami alá már csak a szöveget kell beilleszteni, így meggyorsítottam egy kicsit a munkálatokat, és siettetem Louist, hogy kezdjük el a felvételt, mert most nagyon jó passzban vagyok. 

Chapter 21.

Sziasztok!
Köszönjük szépen lányok a biztató szavakat, sokat segítettek abban, hogy leüljünk és megbeszéljük a problémákat. Arra jutottunk, hogy változtatunk a hozzáállásunkon, hiszen az, hogy most csak úgy lecsapjuk a történetet, és nem írjuk tovább, veletek szemben sem fair. Tehát még egyszer köszönjük, és az új fejezet a szokásos időben megérkezett. Jó olvasást!

 (Fabregas)

(Eric Saade Say It [magyar])

Mindig is tudtam, hogy Lari nem hétköznapi lány. Magabiztos fellépése miatt, másodpercek alatt magára vonta az összes férfi tekintetét. Sosem voltam az a tipikus srác, aki egy-két nézéssel azonnal fel tudott szedni egy lányt, így ez a legelső edzésen sem sikerült. Csipkelődtünk, és néha különös csillogást véltem felfedezni fekete szemeiben, de rendszerint beleképzeltem a dolgokat, ugyanis most már férje van. Igaz, meglepett a tegnap elejtett kijelentése, és úgy gondolom, ha ezt hamarabb tudom meg, léptem volna felé, hiszen különleges számomra. Mindig is ilyen lányról álmodtam, aki szenvedélyes, szeretetreméltó, és őszinte. Számomra ez a hármas végzetes. Ráadásul a felmérések alapján, részeg ember mindig igazat mond.

„Az gáz, ha minden nézésénél régi emlékek férkőznek gondolataim közé?!” Sajnos tekintve arra, hogy kérdésemet mindössze gondolatban teszem fel, nem kapok semmilyen kielégítő választ. Pedig jó lenne tudnom, ideje lenne letisztáznom magamban érzéseimet.

Régen mi voltunk a legjobb barátok. Mindenki a mi lépésünket nézte, és a csapattársak a gyerekes civakodásunkon nevettek. Tudtam, hogy fontos nekem, de az esetleges szerelmet nem mertem kimutatni. Ha letámadtam volna, nem kerültünk volna ilyen közelségbe. Viszont így minden kicsúszott a kezeim közül, és elvesztettem a számomra legfontosabb személyt. Haragudtam rá, és úgy éreztem soha többet nem tudok vele úgy bánni, ahogy régen tettem. Mérges voltam, hiszen csak apja szenvedése miatt jött vissza Londonba, és nem miattam. Többször agyaltam már azon, hogy miért pont Katalóniába tértem vissza. Miért nem maradtam, és reménykedtem, hogy besétál a stadionba mosolygós arccal a már megszokott fehér-piros mezben? Talán mert biztosan tudtam, hogy ez már nem történhet meg többé. Az újságok segítségével mindig értesültem életéről, még akkor is, ha a pletykáknak a fele alaptalan dolgokra épült. Egyes képeken láttam szemeiben azt a mérhetetlen szeretetet és hűséget, amit még tinédzser korában véltem felfedezni rajta. Hiányzott, de nem tehettem ellene semmit, hiszen új életet alakított ki az ő nézetei szerint, most mégis a régi időkre gondolok. Mérhetetlen hülye voltam, hogy nem fogtam meg magamnak, pedig édesapja szerint nagyszerű párost alkottunk volna.

Gondolataim teljesen elkalandoznak, majd mire észhez térek, összekapcsolódik Larival a tekintetem. Látva a számomra legfontosabb személyt összeroskadva egy fal tövében, szívszorító látvány. Leguggolva elé átölelem, majd lehuppanva, azon nyomban ölembe húzom. Zokogása erősödik, teste megremeg karjaim között. Simogatva haját, nyugtató szavakat próbálok fülébe suttogni, de tekintve arra, hogy az én lelkemben is harag dúl jelen pillanatban, nem tudom mennyire hatásos ez az egész. Lábait egészen hasához húzza, miközben hátamat a falnak döntöm. Megregulázva gondolataimat, mély lélegzettel próbálom lecsillapítani testem. Érdekes módon többször aludtam már vele régebben, rengetegszer buliztunk együtt, vagy ünnepeltük a nyertes mérkőzéseket, mégsem néztem rá úgy, mint egy nőre. Bár kit akarok én megtéveszteni? Hiszen mindig is vonzó volt számomra, az a tipikus húz magához, mint egy mágnes effektus jött létre köztünk. Itt már csupán az a kérdés, hogy ő mit érez, gondol ezzel kapcsolatban.

Haját simogatva megpróbálok most az egyszer arra fókuszálni, hogy nincs minden rendben vele. Sajnos láttam az édesapján megjelenő tüneteket, így semmi nyugodtság nincs most bennem. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy mit műveltünk előző este, tehát reménykedem abban, hogy a kimerültség teszi ezt most vele.

Fészkelődve karjaimban, szorosabbra fogom ölelésemet, majd egy apró puszit adva fejére, tovább babrálok hosszú fürtjeivel. Sok dolgot elnyomtam magamban, de az ölemben összekuporodott lány már teljesen kiismert. Ha hazudni próbálnék, előre figyelmeztet, hogy ne tegyem. Most mégis úgy érzem, hogy lelkileg a romokban hever. Nem tudja, kire számíthat, és az élet elég rendesen megtépázta. Viszont mentalitása egyáltalán nem változott az évek során, és ez szerintem mindenkinek szembetűnő volt. Amit a klasszikus meccsen művelt, káprázatos volt, és ezt nem győzöm hangoztatni. Amikor az Arsenal meccsére visszatért hozzánk, hasonló dolgokat vitt véghez. Ha visszagondolok régi életünkre, már akkoriban nem stimmelt minden a lábával, mégsem figyelmeztettem, inkább megsértődtem azért, hogy elhagyott.

Be kell ismernem magamnak, azért is fogadtam el a katalán csapat ajánlatát, mert tudtam, így legalább láthatom. Nem kell lépnem, hiszen a meccs úgyis összehozott volna minket. Sokat köszönhetek annak a csapatnak, karrierem szárnyalását talán ők indították el, de hogy tudásom kiteljesedjen, szükségem volt Larira is. Támogatott, és együtt edzettünk a késői órákban. Többször járt tilosban, a kollégiumi nevelőket is átverte amiatt, hogy velem legyen. Még mindig tartom azt a kijelentésemet, hogy ha akkor nem engedem el, talán még most is mellettem lenne…

(Larissa)

(Bruno Mars - Never say you can't [magyar])

Látni az édesapádat teljesen leépülni, egyáltalán nem felemelő érzés. Hiszen szeretni könnyű, de továbblépni nehéz. Valóban borzasztó volt, amit néha képes volt velem tenni, de mindig tudtam, hogy magabiztos lányt akar nevelni belőlem. Sergio végig velem volt, és Cescyben is tartotta a lelket, ha arra került sor. Erősnek hittem magam, úgy éreztem képes leszek átvészelni életem e szakaszát, hiszen haragudtam rá. Haragudtam rá, mert a nagy napon közölte velem, hogy áttétes, és azért is mérges voltam, mert nem tudott válaszolni a meghívásomra. Viszont tudtam, mellette a helyem. Bármi is történik, bíztatnom, szeretnem kell. A rák, alattomos betegség. Az elején még semmi fájdalmat nem érez az ember, de amikor eljön a végsőstádium, mosolyogva szaladna minden szenvedő alany a halálba. Ez volt apával is. Többször könyörgött, hogy állítsam meg az orvosokat. Ordított, hogy öljem meg, majd végül zokogva kért bocsánatot az ellenem elkövetett fellépések miatt. Szavai a mai napig tisztán csengnek gondolataim között. „Ne add fel, képes vagy végigvinni álmaidat.” Emlékszem, amikor a szívritmusát jelző gép elkezdett sípolni, könnyeimet nyeldesve ugyan, de továbbra is erősen álltam ágya mellett, és kapaszkodtam kezeibe. Cescy a hangra ébredt fel, rendszerint ott töltötte a napjait a házunkban. Apjaként szerette, tőle megkapta azt a törődést, amit szüleitől a távolság miatt nem kaphatott. Ráadásul kedvelték egymást, hiszen a futballon kívül én voltam az egyelten közös pont az életükben. Többször próbálták lelkemre kötni, hogy figyeljek magamra, és az egészségem legyen az első karrierem során, most viszont mégis oda jutottam, hogy tropára ment a bokám. Szükségem van egy erős férfire, aki jól fejbe kólint, és elrángat egy orvoshoz. Szükségem van apára.

Hangos zokogásom, és Fabre karjai térítenek észhez. Szorosan átölel, majd leülve a földre, ölébe húz, mint egy kisgyereket.

-          Hiányzik. –sírva ejtem ki az egyetlen szót, amit soha nem mertem közölni senkivel. Nem jó Fabregas közelében lenni, ugyanis olyan dolgokat mondok, amit még magamnak is félek beismerni.

-          Nekem is kislány. Nekem is…

Rendezve gondolataimat, feltápászkodok a földről. Orrvérzésem szépen lassan elállt, így éppen ideje, hogy útnak induljunk. Délután öt óra felé jár az idő, és még el kell készülnöm. Az a szerencse, hogy a ruhám már megvan. Érzéseimet ismét maszk alá rejtem, majd a közelben lévő hotel felé indulok. Tekintve a másnapra, nem mentünk túl messzire focista barátaimmal.

Belépve a hallba, több szem ránk szegeződik, de Fabre nem törődik velük. Karon ragadva húz a lift felé, majd a második emeltre megérkezve, kopogunk a szobaajtón. Ahogy azt lehetett sejteni, szinte minden katalán a mi szobánkban ül, és játszik. Szem forgatva lépek be, majd a háló felé véve az utat, lerúgom a kölcsön kapott cipőt, és bedőlök a puha ágyba. Cescy mellém feküdve magához húz, majd hasamra téve tenyerét, fejét vállamhoz hajtja.

-                 Kérlek, nem tudhat erről senki. –kétségbeesett hangomtól még én is megijedek. Mi történik velem?

-                 Nem mondom el senkinek. –lelkemről mázsás súly esik le, de folytatva mondatát, harag halmozódik fel bennem. –Feltéve, ha kivizsgáltatod magad. – a pánik utat tör rajtam. Vergődve próbálok kiszakadni karjai közül, de egyre erősebben tart. Kintről nevetés hangja üti meg fülemet. Nem kezdhetek el ordítani, nem vághatom tönkre a jó hangulatot. –Nem veszíthetlek többet el. –utolsó mondatát fülembe suttogja, majd az apró puszik miatt, izmaim megfeszülnek. Agyam egyetlen szót kiált, mégpedig azt, hogy helytelen. Hiszen nekem van egy férjem, aki otthon vár. Feltéve, ha még vár…

-                 Megyek fürdeni! –kiszakadva öleléséből, gyors iramban indulok el a mosdó felé. Kellemetlenül éreztem magam karjai között, pedig mikor még Angliában voltam, mindig egymáshoz bújva aludtunk el.

-                 Mi történt? A jó öreg Fabregas megmutatta a csúnyáját? –elképedt tekintettel nézek a kapus felé. Nem gondoltam volna, hogy ennyire közvetlen lesz velem. Talán már túlságosan is az. Többen felröhögnek mellette, vannak, akik pacsira nyújtják kezüket. –Most komolyan kislány, valami baj van? –váll rántva lépek be a helyiségbe, majd magamra zárva az ajtót, reszelős sóhajtással juttatom ki szervezetemből az oxigént. Engedve egy kád vizet, morogva rángatom le magamról a kölcsönkapott ruhákat. Belépve a hűsítő folyadékba, az ott található férfi tusfürdővel kellő habmennyiséget varázsolok a hatalmas sarokkádba. A víz hatására, gondolataim kissé elkalandoznak, majd döntéseimen agyalva, üveges tekintettel nézek előre.

(Tessa)

(Demi Lovato - All Night Long)

Agyam felett teljesen átvette az uralmat az alkohol ez által a gondolataimat és a cselekedeteimet már nem én irányítottam. Matíasba kapaszkodva próbáltam meg járásomat egy egyenes vonalban tartani, ami egy kicsit sem sikerült, mindezt pedig a bal cipőm elhagyott sarka sem segítette, amit valószínű, hogy még a pubban veszítettem el. Dokim rongybabaként cipelt az oldalán, és minden pillanatban szólítgatott és próbált ébren tartani, hisz egy ébren lévő részeget könnyebb cipelni, mint egy alvót, mert a részeg legalább tud valamennyire járni, én viszont még ilyen állapotomban sem voltam hajlandó a lábaimat használni.

-          Tessa legalább egy kicsit segíthetnél nekem, mert így iszonyú hosszú utunk lesz hazáig. Taxiba meg nem merlek beültetni, mert nagyon rosszul nézel ki és a végén még kiteszed a taccsot itt nekem. - őszinte véleményén én csak nevetni tudtam és semmit sem szólva bukdácsoltam tovább. – Esküszöm, ezentúl csak vizet fogsz inni. – újabb mondatán nekem egy újabb nevetés szakadt fel a torkomból, ugyanis ennyit még fel tudtam fogni, hogy mégis mennyire szeretne korlátozni.

Mindeközben lassan megláttuk a házat, vagyis Matías látta meg a házat, ugyanis én már annyira elvesztettem az önkontrollom, hogy többször próbáltam meg például egy padra vagy éppen a padkára leülni és ott aludni. Nem hittem, hogy ennyire ki tudom ütni magam, bár azt is számításba vehettem volna, hogy elég régen volt már mikor buliztam és az is mikor ennyi alkoholt fogyasztottam egyszerre. Sikeresen bejutva a házba Matías oldalán úgy gondoltam innentől már tudok boldogulni egyedül is, ezért elengedve dokimat egyedül próbáltam meg megtalálni a szobámat. Minden bútorba beleütköztem a lépcsőig, így nem fogok azon csodálkozni, ha másnap óriási kék zöld foltok fogják díszíteni a lábam. A korlátba megkapaszkodva ismét önállóan próbáltam meg cselekedni, aminek az lett a vége, hogy Matías már nem bírta nézni, hogy hogy szenvedek így ölbe véve segített feljutni a szobámig.

-          Matías szerinted annyira csúnya vagyok? – értelmetlennek hangzók kérdésem hallatán dokim kicsit meglepődött, de higgadtan válaszolt, és mindeközben próbált az ágyba varázsolni.

-          Nem Tessa, ne beszélj már hülyeségeket. Nagyon is szép vagy és nem is értem, hogy hogy juthat ilyen badarság az eszedbe. – mondata közben már a cipőmet vette le a lábamról kisebb nagyobb sikerrel ugyanis a kis pántokhoz eléggé nagy volt a keze és a cipő cipzárja is feladta idő közben a szolgálatot.

-          De ha szép vagyok, akkor Roni miért hagyott el? Ez az egyetlen magyarázat, hogy nem akart velem mutatkozni és inkább elment. – lehetetlen elméletem közben előjöttek az alkohol okozta könnyek, így kis híján álomba sírtam magam, ugyanis innentől kezdve, mint akit fejbe vágtak úgy aludtam el és hagytam, ezt az értelmetlen állítást függőben.

Másnap reggel. Ez mindig egy olyan idő, hogy ha nagyon sokat ittál indokolatlanul, ami nálam most egy kicsit indokolt volt, akkor nagyon sokat fogsz szenvedni is. Agyam felébredt, viszont bár ne tette volna ezt, ugyanis óriási nyilallást éreztem a fejem minden részén. Teljesen úgy éreztem, mintha túlnyomás lenne a fejemben, amit nagyon gyorsan ki kell engedni, különben felrobban. A szobában egy lélek sem volt, de mikor megpróbáltam felülni az ágyban és egy kicsit megingott az egyensúlyom a fejfájásom miatt, teljesen úgy érzékeltem, mintha egy több száz tagból álló zenekar zajongana mellettem, akiket nem lehet leállítani. Nagyon kínzó volt a fejfájásom, ami keretében elindultam lefelé a konyhába, és már a lépcsőn azon agyaltam, hogy hol vannak a fájdalomcsillapítók, amikkel a másnaposságomat egy kicsit enyhíthetném.

-          Nem kellene ennyi gyógyszert bevenned, ha nem ittál volna tegnap annyit. Iszonyú nehéz volt téged hazacipelni remélem, hogy tudod. És azt is remélem, hogy egy ideig abba hagytad ezt a bulizást, mert ez a dolgom, de nincs kedvem téged minden este halál részegen hazacipelni, ezt remélem megérted. – mindamellett, hogy tökre hangosan beszélt, amitől úgy éreztem, hogy beszakad a dobhártyám tudtam, hogy igaza van így bűnbánó arccal fordultam féle és helyeseltem.

-          Tudom, hogy nem volt helyes, amit csináltam, de kellett már egy ilyen buli nekem, hogy egy kicsit újra annyi idősnek érezhessem magam, ahány vagyok. Az más tészta, hogy borzalmas, nem egyenesen förtelmes anyuka vagyok, hisz még csak nem is én nevelem Catat már majdnem egy hete, de ki kell élnem magam most, hogy ne ötven évesen kezdjek majd el bulizni. – egy fejfájás csillapító és egy másnaposság elleni kevert lötty megivása után a kanapé felé tartottam, hogy ne a konyha asztalnál állva kelljen ezt a dolgot megbeszélni.

-          Jó, ezzel semmi bajom, hogy buliztál, de te nem tudod, hogy hol van az a határ, amikor már nem kellene innod, vagy mondjuk tegnap lehet, hogy nem is akartad ezt a határt figyelembe venni nem tudom. Viszont nem tudom, hogy mennyire vagy beszámítható ma, de délután, vagyis már délután van szóval beszéltem az egyik haverommal, aki segítene neked felvenni a számodat. – először el sem akartam hinni mindazt, amit Matías mondott. Van úgymond saját stúdióm, mármint ahol az eddigi lemezeimet is felvettük, de annyira jól esett, hogy minden követ megmozgatott azért, hogy ezt a számot is minél hamarabb kiadhassuk, hogy a fejfájás egy szempillantás alatt múlt el, vagy legalábbis egy szempillantás alatt tudtam kizárni, azt a fajta fájdalmat, amit ez az öröm teljesen elnyomott, hogy ma felénekelhetem a számomat. Örömömet nem tudtam palástolni így arcomra óriási mosoly.

-          Köszönöm! – ezzel az egy szócskával ugrottam hitelen Matí nyakába és öleltem meg. Hihetetlenül jó esett, hogy így foglalkozott velem és elintézte nekem, hogy azt csinálhassak, amit szeretek. – És mikor indulhatunk? – felcsillanó szemem láttára dokim csak vigyorgott, én pedig úgy éreztem ebben a szituációban magam, mint egy ötéves, aki megkapja az új bicikliét.

-          Amint felöltözöl és hozod a gitárod és a dalszövegeid. Délután van tehát már vár ránk, csak azzal nem számoltam, hogy a tegnapi buli ilyen lesz, amilyen volt. – egyértelműen arra célzott, hogy engem valószínűleg érszegen kellett hazaráncigálni, amit így utólag tökre szégyellek is.

-          Sajnálom, amit tegnap tettem, de érts meg buliznom kellett. Most pedig, ha megbocsájtasz fel kell öltöznöm és hoznom kell a gitárom. – egy mosolyt villantva kezdtem el az emelet felé futni, már amennyire bírtam, majd félúton megállva visszafordultam és ismét Matías előtt találtam magam. – Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen jó ember barátságát, de köszönöm mindazt, amit értem teszel. – egy puszit nyomva az arcára ismét a szobám volt a cél és az, hogy minél hamarabb felöltözzek.

Öltözékemmel nem sokat bajlódtam. Magamra kaptam az első farmert és az első pólót, amit megláttam, majd mindehhez felvettem egy fehér tornacipőt, ami mindenhez megy. Megfogva gitárom és a régóta a szekrény aljában őrzött dalszövegeim sietős léptekkel haladtam lefelé a lépcsőn, hogy minél hamarabb indulhassuk. Matías még mindig lent, volt valószínűleg ő már régebb óta fent van így volt ideje felöltözni, bár szerintem most én is magamat megszégyenítő módon körülbelül három perc alatt készültem el, ugyanis sem a sminkemmel, sem a hajammal nem bajlódtam. Amint leértem a földszintre már az ajtóban is álltam és a kocsi kulcsom szorongattam a kezemben annak jeléül, hogy felőlem már indulhatunk is, viszont Matías, amint meglátta a kulcsokat a kezemben fejcsóválva lépett mellém, hogy elvegye tőlem azokat. Biztos, hogy a másnaposságom és az izgatottságom miatt nem akarta, hogy volán mögé üljek, amit nem csodálok így nem húztam fel ezen a tettén magam csak sürgettem, hogy idő van, és hogy siessen. Kiérve az autóhoz a biztonsági öv becsatolása után már a gitáromat ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele. Szerencsére semmi gond nem volt, így az odafele úton Matíast szórakoztattam mindenféle ismert előadók dalaival, vagy éppen néhány saját számmal. Semmi ellenvetésem nem volt a hosszú utazás miatt, mert szerettem úton lenni is és a társaság is tökéletes volt Matías személyében, de furcsálltam, hogy már több mint egy órája úton voltunk.

(Weezer - Memories)

-          Azt hittem Madridban van az a stúdió, ami a haverodé. – éppen a mondatom előtt hagytuk el Madridot, és sejtelmem sem volt arról, hogy hova is megyünk tulajdonképpen.

-          Nem, kicsit messzebb van annál. A szülővárosomban van, ahol megismerkedtem a sráccal még mikor gimisek voltunk. Nagyon jóba lettünk és máig tartjuk a kapcsolatot, így tudtam meg, hogy egy stúdióban dolgozik. – jó volt egy kicsit többet megtudni Matíról, aki eddig úgymond csak egy ismeretlen volt számomra.

-          És melyik az a város, amelyik felé éppen tartunk? – érdeklődve tekintettem Matías felé a gitárom bütykölése közben.

-          Sevilla. Ott születtem és oda jártam gimibe is, viszont az egyetemet már Madridban végeztem el, aztán már nem láttam értelmét hazajönni, mert a fővárosban már munkát is kaptam. De mentségemre legyen szólva a szüleimet vagy kéthetente meglátogatom. – nem hittem, hogy van olyan város, ahová szívesen megyek Madridon kívül, de meglepődöttségemre mégis akadt egy, ez a város pedig véletlenszerűen pontosan egybeesik Matí szülővárosával. Amint meghallottam, hogy az úti cél Sevilla rögtön a régi házamra gondoltam. Táskámat az ölembe kapva kutatni kezdtem a pénztárcám után, amiben még ma is őriztem annak a háznak a kulcsait. Roni nem szerette, ha ide jöttem, vagy éppen közösen látogattuk meg ezt a helyet, pedig pontosan ott ismerkedtünk meg legelőször.  – Mégis mit keresel? Tudok segíteni? – Matías érdeklődve tekintett rám miközben én még mindig a pénztárcámat forgattam fel.

-          Egy kulcsot keresek a házamhoz. Itt éltem régen miután eljöttem a londoni fociakadémiáról, vagyis az egyik súlyos sérülésem után itt lábadoztam, és ebben a városban kezdődött el az énekes karrierem is egy helyi tehetségkutatóval. – annyira egyszerű volt neki beszélnem magamról és beavatni abba, hogy mi volt velem régen, hogy én magam is meglepődtem azon, hogy ennyire nyitott vagyok felé. Mindeközben a pénztárcám egyik rejtett zsebében megtaláltam azt a kulcsot, ami a régi életem kulcsa volt. – Megtaláltam remélem, hogy a stúdiózás után lesz annyi időnk, hogy benézzünk oda is. – óriási mosollyal próbáltam meg lekenyerezni Matíast, ami valószínűleg sikerült is, mert csak ingatta a fejét és egy apró vigyor ült ki az arcára. – Egyébként mesélsz még magadról? Mármint rólam elég sok mindent leközöl a sajtó, ami többé-kevésbé igaz, viszont rólad semmit sem tudok. – a kérdésemet még be se fejeztem, de Matías máris hozzákezdett a mesélésbe, meglepődtem azon, hogy mennyire nyíltan mesél magáról, azon pedig még jobban meglepődtem, hogy milyen utat kellett ahhoz bejárnia, hogy ott tartson ahol. Sok közös vonásunk volt a meséltek alapján, amiből már rögtön éreztem, hogy a mi kapcsolatunkból valószínűleg egy szoros barátság fog kialakulni.

Chapter 20.

Sziasztok, megérkezett az új fejezet!:)

u.i: Oldalt elindult egy közvélemény-kutatás, amiben szavazhattok kedvencetekre.:) Dorcsy már kérte, így mozgósítottam magam.:D Ez az apró szavazás segít abban is, hogy megtudjuk hány embert érdekel, mennyien olvassátok a történetünket.!:)

Boldog Nyuszit Mindenkinek!:)

(Larissa)

(Taio Cruz - Break your heart [magyar])

Az a baj, hogy mostanában nem tudom palástolni érzéseimet. Jelen pillanatban minden látható az arcomon, ráadásul Cescy izmai is megfeszülnek. De igaza van. Mindenben igaza van, hiszen Sergio válogatott társa, így nem tűrhet mindent ő sem már. Nem volt szép, amit tettem, vagy nem tettem, de az a legrosszabb, hogy nem emlékszem semmire. Szarkazmussal teli kérdését ismét felteszi, azt hiszi, hogy nem hallottam elsőre.

-          Sergio előtt is ezt csinálod majd?! –valószínűleg azt hiheti, hogy nem fogtam fel agyilag rejtett felszólítását. Elhúzva számat, kicsit hevesen reagálok.

-          Kérdezem én. Van valami közöd az életemhez? Mielőtt még bárki megszólalna, ezt mindenkihez intézem! –mosolyogva tekintek le rá, de szívem belül vérzik. –Megsúgom, nincs! –morogva csúsznék le Cescy hátán, de drága barátom szorosabban fogja combomat. Megcsípve oldalát elérem, hogy lazítson testtartásán, majd leugorva hátáról, csalódottan lépek ki egyedül az ajtón. Egy férfias kéz simul vállamra, de elrántva magam, folytatom az utamat.

-          Figyelj, ne haragudj. Csak Fabregas nagyon jó barátom, és nem szeretném, ha bármi baja esne. Segítettem túljutni neki Carlan, én láttam a padlón. Én rángattam el az üveg mögül. Látom, hogy néz rád, és tudom, fontos vagy neki. –bűnbánó hangját meghallva rájövök, nagyon is igaza van. De még én sem tudom megmondani, hogy mit érzek Fabregas iránt. Arra még tisztán emlékszem, hogy szerelmet vallottam neki, de hogy utána mi történt, az már nem ugrik be.

-          Tudom jól. Kérlek, értsd meg az én oldalamat is. Romokban hever az életem, szükségem van rá. –könnyeimet nyeldesve próbálok magabiztos maradni. Rá kell jöjjek, én mindenkit csak bántok ilyen téren. Gyorsítva tempómon, Villa lemarad, így utat engedhetek nyomorom kimutatásának. Fabre lenne a legutolsó, akit valaha is meg akarnék bántani. Változtatnom kell az életmódomon, de nem tudom, hogyan tehetném meg igazán. Ismerős kéz kulcsolja át ujjainkat, mire arrébb lépve, bűntudatosan nézek barátom szemeibe. Látom a fájdalmat megcsillanni arcán. Átkarolva derekát, utat engedek érzéseimnek. Szinkronban lépünk, többen végigmérik párosunkat. „Lehet nem Madrid belvárosában kéne ölelkeznem vele.” Váll rántva ülök le a legelső kávézóhoz, Valdesről lekapva napszemüvegét, elrejtem magam a kíváncsi tekintetek elől.

-          Hé, nekem is szükségem van rá! –kisfiús, duzzogó fejét meglátva, kacagva veszem magam elé az itallapot.

-          El kéne menni este bulizni, nem gondoljátok? –Afellay kérdésén agyalva, kérek magamnak egy Machiatot.

-          Nekem egy életre elegem van ezekből az „igyuk le magunkat, és jobb lesz” összejövetelekből. –elhúzva számat, gyomrom kavarogni kezd. Szerettem az alkoholt, és bírta is a szervezetem. Fogalmam sincs mi ütött ki annyira.

-          Én mennék. –barátomra pillantva, szájtátva nézem magabiztos arcmimikáját. Gáz, ha azt mondom, hogy ebbe a srácba szerettem bele? Kacsintása után, valaki szemem előtt kezd el hadonászni. A kapus lekapja rólam pilóta szemüvegét, majd büszke fejjel ül tovább a napsütötte városban. Gyors pillázás után sikeresen felfogom, hogy mi zajlik körülöttem. Daniel két asztallal arrébb, mustráló tekintettel engem figyel, majd telefonjára mutatva, felém bök.

-          Rendben. Bár én akkor most lelépek, mert kéne valami tűrhető ruha is. Egyébként hova akartok menni? –kérdésemet a srácoknak intézem, mégsem tudom elszakítani tekintetemet David öccsétől. Őt látom benne, és ez most felkavar. Mind az emlékek, mind az érzések. Készülékem megcsörren, de látva az apró borítékot, szívem erős dobogása csillapodni látszik. „Szép volt az asztaltáncod, remélem, láthatom még.” Zavarodott tekintettel pillantok körbe az apró terasz részen, de Dan már nincs a közelünkben.

-          A Rosa Negra-ba, tehát csípd ki magad, mert megtáncoltatlak. –Valdes végigsimít kopasz fején, majd hasát fogva hajol előre. –Most szólok, jól nyomom. –szemüvegét felemelve rám kacsint, mire Fabre mellettem csak megforgatja a szemét.

-          Oké, de ha meghátrálsz, berángatlak a táncparkett közepére. –viszonzom kedves gesztusát, majd felállva az asztalról, körbe nézek apró társaságunkon. –Valakinek esetleg van kedve elkísérni? –jelzésképpen, mosolyogva nyújtom kezem Cescy felé. Belecsúsztatva kezét tenyerembe, intés után távozunk.

(Jennifer Lopez ft. Lil Wayne - I'm into you [magyar])

 Betérve az első üzletbe, az eladó hölgyeknek eláll a lélegzetük. Miért nincsenek a női butikokban inkább férfiak?! Elméletemen, - miszerint majd pont ők fognak ruhát ajánlani, akik csak benyúlnak a szekrénybe, és ami a kezükbe akad, azt veszik fel,- hatalmasat nevetek. Jó, vannak olyanok, akiknek a vérükben van a divat, de nem hiszem, hogy azok a nők iránt érdeklődnének.

-          Segítesz ruhát keresni? Tudod mennyire szeretek vásárolni. –rossz szájízzel indulok útnak, soha nem voltam az a tipikus ’órákat el shoppingolok’ lány. Természetesen azért a nőies ruhákat egyáltalán nem vetem meg.  Szebbnél-szebb darabok akadnak a kezeim közé, de valahogy egyik sem nyeri el a tetszésemet. Érdeklődve pillantok Cescy felé, majd kacagva figyelem meg, ahogy szakértői fejjel néz körbe a helységen. - Drágám, erre vannak a női ruhák. –rám emelve értetlen tekintetét, próbálom visszatartani legalább egy percre a nevetésemet.

-          Most ezt úgy mondod, mintha én nem tudnám. –morogva indul el felém, majd csillogó szemekkel akaszt le a fogasról egy meseszép kék árnyalatos ruhát. Elégedetten veszem fel vele a szemkontaktust, majd közelebb lépve hozzá, megcsodálom az általa választott darabot. Sötét és türkizkékben pompázik, mellrésznél kicsit kivágott, és pántnélküli. Apró virágok, és gyöngyök díszítik az egész ruhát. Mell rész alatt pedig csipkével emeli ki a viselő karcsúságát. Deréktól lefelé, egészen combközépig tüllel van borítva, az alsó szoknya rész világos, még a felső sötét színben virít. Mindig is imádtam az árnyalatos dolgokat, így kezembe kapva, rögtön a cipők felé veszem az irányt. –Hé, nem próbálod fel? –elkapva derekamat megpördít tengelyem körül. Tekintetünk összekapcsolódik, szemei ajkaimat pásztázzák. Hatalmas nyelés után, cserfes kifejezéssel rázom meg a fejem, és indulok el az előbb kiszabott utamra.

-          Hölgyem, ne haragudjon, de ehhez a ruhához tudok egy nagyon is passzoló lábbelit. –na, kellett itt nekem emlegetni a meleg stylistokat. Persze nincs semmiféle előítéletem, csak az előbbi gondolatmenetem kicsit megkavart.

-          Megköszönném, ha segítene. –aranyos mosolyomat felvéve, a férfi után indulok. Feltűnően végigméri boci szemű barátomat, mire fuldoklással próbálom elnyomni kacagásomat.

-          Önnek is tudok egy-két jó dolgot javasolni. –Fabre feltartott kézzel hátrál két lépést. Ha nem tudnám, hogy a spanyol középpályás nagyon is a nőket részesíti előnyben, még féltékeny is lennék.

-          Én azt hiszem, megvárlak az eladó lányok közelében. –zavart mosollyal kezd lépkedni, de nem meri szem elől veszíteni a segítőkész embert.

-          Egyébként sem az esetem. –morogva ejti ki száján a szavait, mire nálam végleg elszakad a cérna. Hangos nevetés rázza meg a boltot, könnyeim pedig kicsordulnak. Hasam fájdalmasan húzódik össze, de Fabre tekintetéért már megérte az egész. Lássuk be, vonzó férfivel léptem be azt ajtón. –Alejandro vagyok. –meglátva udvarias jelenetét, megpróbálom regulázni kitöréseimet.

-          Larissa Morrison. –kacagásom mostanra már csak fülig érő vigyorrá csökkent. Szerintem ez egy ilyen nap lesz, de egyáltalán nem bánom. Régen volt már jó kedvem.

-       -   Tudom. –segélykérően nézek barátomra, ugyanis egy függöny mögé kéne belépnem Alejandroval. Nem mintha erényeimet kéne tőle féltenem, de akkor is. Lehet sorozatgyilkos, és végez velem, hogy Fabret megkaparintsa. Nem tudom, mi van velem, de egyre lehetetlenebb dolgok jutnak az eszembe. Követve a férfit, megpillantok egy mesébe illő lábbelit.  A ruhához illő színben pompázik, sarka és a lábfején található virág Swarovski kövekkel van kirakva. Mosolyogva kapom kezembe, majd méretemnek megfelelő után kutatva, elindulok a pénztár felé. Fabre összeroskadva ül a kanapén, és hallgatja a lányok üres fecsegését.

-          Fizetni szeretnék. –zavartan kapják rám a tekintetüket, majd egyszerre felpattanva, a pult mögé lépnek. Odaadva a megfelelő összeget, karon ragadom a spanyol srácot, és kirángatom a boltból.
(Adam Lambert - Mad world [magyar])

-          Megmentettél a mesterséges haláltól. Istenem, öt perc alatt képesek voltak leszívni az agyamat. –nyafogva rángatja magát az úton, mint valami agyilag rokkant ember, de tekintve bájos pofijára, minden rossz gondolatomat elhessegetem. Elejtve a szatyrokat, remegő kézzel próbálom meg összeszedni a szétszóródott holmit. –Rosszul vagy? –kiszáradt szájjal ülök le a földre.

-          Biztos megártott a nap. –viccesre véve a figurát, igazából eléggé megrémített most ez a kis közjáték.

-          Gyere, menjünk vissza a hotelbe, este kilenckor indulunk a bárba. –karom alá nyúlva felemel, majd derekam segítségével megtámaszt. Akárcsak este, úgy indulunk most is hazafelé.

Agyam szüntelenül zakatol, nem érti a miérteket. Mi történhetett, hogy most csak úgy rám jött ez a szorító érzés? Ilyet még soha nem tapasztaltam. Orromból vékony csíkban indul el a vér, fejem lüktető érzéssel késztet nyögésre. Fabregas ijedt tekintettel mér végig, de én már ehhez hozzászoktam. Lesokkolt barátom zsebébe nyúlva, előveszek egy papír zsebkendőt, majd a közeli sikátorba berántva, nekidöntöm fejem a téglaépületnek. A fájdalom nem akar szűnni, ahogy a vérzés sem akar elállni, így lecsúszva a fal mentén, felhúzott térddel ülök a hűvösebb kövön. Egy a szerencse, most nem süt ide a nap. Cescy lefagyva áll, és nézi beesett arcomat. Agyában kattannak a dolgok, nem tudja érzéseit jelen pillanatban hova tenni. Minden kiül arcára. Bánatos szemeibe nézve, könnyeim kicsordulnak. Több órának tűnik az a pár perc, amire összekapcsolódik tekintetünk, de az a fájdalom, amit most látok, örökre megmarad emlékezetemben. Sajnos a rák örökletes, és édesapám abban halt meg. Lehet nekem is ez a sorsom…

(Tessa)

(Avery - Go screw yourself)

Hihetetlen érzés volt a srácokkal énekelni, ráadásul nagyon örültem annak is, hogy az első szám után megkértek, hogy énekeljek velük még, mert nagy rajongóim, amin persze meglepődtem, hisz ők maguk is fantasztikus zenészek és nem hittem volna, hogy ilyen érzést váltok ki bennük. A mini koncert után az emberek bőségesen adakoztak a csapatnak, amit jó volt látni, hisz nagyon jók voltak és megérdemelték a nekik kijáró jutalmat. Sokat beszélgettem velük, és amint kiderült a csapatuk nemrég alakult és ez volt az első fellépésük, amikor megmutatták az embereknek, hogy mit is tudnak, és mivel nagyon szimpatikusnak találtam őket persze egyből felajánlottam a segítségem, és megbeszéltük, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, hogy akkor és ott tudjak nekik segíteni, ahol tudok. Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy Matías még nem fedezte fel, hogy úgymond eltűntem és nem indult a keresésemre, de még csak nem is hívott, hogy merre vagyok pedig azért már egy jó három órája leléptem otthonról. Elővéve telefonomat döbbent ábrázattal álltam a készülék előtt, ugyanis húsz üzenet és az ehhez párosuló húsz nem fogadott hívás fogadott, és meg sem kellett nyitnom az üzeneteket, hogy tudjam, hogy kitől jöttek. Automatikusan tárcsáztam már Matías számmát, hisz tudtam, hogy úgyis ő keresett és a munkáját félti. Na jó nem biztos, hogy nem a munkája miatt aggódik, hanem miattam, viszont ha azt nézzük akkor én nagyon is a munkájának számítok, hisz az a dolga, hogy figyeljen rám a nap 24 órájában. Gondolataim áradatából egy dühös férfihang ránt vissza a valóságba, egy nem túl kellemes üdvözléssel.

-          Te mégis, hogy gondoltad ezt, hogy lelépsz egy szó nélkül és még a telefont sem veszed fel? És hová mentél egyáltalán? – dokim ideges hangján csak nevetni tudok, de pár másodperc után belegondoltam, hogy milyen érzések kavaroghatnak benne, így komolyabb hangnemre váltottam.

-          Te főztél és én pedig unatkoztam, így eljöttem a parkba sétálni. Gyönyörű az idő és nem akartam a házban punnyadni. Egyedül jöttem, de nyugodj meg teljesen jól  vagyok, és már sétálok is hazafelé. Képzeld a parkban volt egy tök jó banda és... – természetesen az egész sztorit elmeséltem Matíasnak töviről-hegyire úgy, hogy néha még azt is mondtam, hogy mikor vettem levegőt. Sokan mondják azt, hogy nagyon sokat tudok beszélni, de én ezzel csak akkor tudok igazán szembesülni, amikor valaki olyan személy mondja, akinek a véleményére adok is, és szerencsére Matías abba a kategóriába tartozik, aki nem szól csak hallgat és néha egy igent és nemet válaszol, vagy csak bólogat mindenre, mint egy bólogatós kutya az autók hátulján, tehát neki akármennyit beszélgethet ő mindig meghallgat.

-          Na jó már 20 perce beszélünk és még mindig nem értél haza, hol mászkálsz már? – az aggódás már kezdett az idegeimre menni ezért köszönés nélkül bontottam a beszélgetést, majd csendben sétáltam tovább a hosszú úton.

Nagyjából öt percre voltam akkor, amikor Matí hívott és már elképzeltem azt is, hogy hogyan forrongott, amiért csak úgy rácsaptam a telefont. Abba pedig már bele se mertem gondolni, hogy mit fog szólni ahhoz, ha elmondom neki, hogy milyen ötletem támadt estére. Nagyon régen éreztem már magam jól és a hazafelé látott bandába verődött fiatalokat látva rájöttem, hogy még én is elég fiatal vagyok, és nekem is kijár a szórakozás. belépve az ajtón nem meglepő módon dokim várt karba tett kézzel, nem szólt semmit csak elővette a szigorú nézésért és várta, hogy elkezdjek magyarázkodni, amire várhatott is, ugyanis nem terveztem, hogy kifogásokat keresek vagy ehhez hasonlók.

-          Nem szeretnél semmit mondani, de tényleg semmit? – ideges feje láttán nevettem majd a konyha felé véve az irányt megnéztem magamnak azt a híres ebédet. Nagyon megtetszett a menüsor így egy tányér elővétele után rögtön nekikezdtem az evésnek. Szerencsésnek mondhattam magam, mert olyan alkatom van, hogy bármennyit is ehetek sohasem rakódik le egy deka felesleg sem, így nem is aggódtam a kilók miatt és nyugodtam ettem. Matías velem szemben ült és még mindig csak nézett és próbált a szemével szuggerálni.

-          Na jó, mit vársz tőlem mit mondjak? Elmentem, nagyon jól érzetem magam, új embereket ismertem meg, találkoztam a rajongóimmal, és végezetül pedig arra kell hazajönnöm, hogy tizenkilenc évesen nem lehetek egyedül 3 órát?! Tudom, hogy most volt egy balesetem, és elvesztettem a kisbabámat, és mindezek tetejében még a férjem is elhagyott, de meg kell tanulnom felnőni és továbblépni, mert ez így nem megy és örülnék, ha nem hátráltatnál, hanem segítenél ebben, mert ez a dolgod és ezért vagy itt, hogy támogass. Tehát most szedd magad és öltözz fel, mert elmegyünk itthonról. – jól esett kicsit kiadni magamból, ami nyomta a szívemet és csak reméltem, hogy az este elmenős ötletem jó irányba fog elmenni.

-          Hova öltözzek, és miért? Mit forgatsz a fejedben? – nemlegesen ráztam a fejem annak jeléül, hogy nem mondok neki semmit, és nagy hallgatás közepette mentem fel a lépcsőn egyenesen a szobám felé.

Ugyan elküldtem Matíast öltözni, de nagyon jól esett egy forró fürdő gondolata, így ezt nem hagyhattam ki. Megtöltöttem forró vízzel a kádat majd belehuppanva csak áztattam magam a habok között, viszont sajnos nem érezhettem túl sokáig jól magam a vízben, mert egy olyan tizenöt percen belül a dokim már dörömbölt is az ajtón, és ma már egyszer felhúztam így nem akartam még egyszer az őrületbe kergetni. Egy törölközőt magamra tekerve lépdeltem a gardróbom felé, hogy egy igazán dögös összeállítás után kutassak, azt viszont észre sem vettem, hogy a szobában nem vagyok egyedül.

-          Nem azért, de szeretnék én is nyugisan felöltözni, és rád is rád férne egy átöltözés, mert nem éppen alkalomhoz illően válogattad össze a ruháidat. Vegyél fel egy farmert, egy fehér inget és esetleg egy fekete mellényt és nagyon király leszel. Én is megpróbálok sietni bár nekem még a hajam és a sminkem is hátra van, meg persze a felöltözés. Szóval egy olyan húsz perc múlva találkozunk a földszinten. – nem szívesen szóltam le Matías melegítős összeállítását, de nem éppen egy szórakozóhelyhez illően volt felöltözve. Igen, jól mondtam szórakozóhely. Úgy gondolom, hogy ideje egy kicsit kimozdulnom és nem csak itthon ülnöm és dalszövegeket írogatnom.

Amint beléptem a gardróbomba megpillantottam egy fehér színű fekete masnival átkötött ruhát és egyből tudtam, hogy azt kell felvennem, és így már csak a hozzá illő kiegészítőket kellett összeválogatnom, ami egy fekete magas sarkúból, egy ezüst nyakláncból és gyűrűből, plusz a hozzá megfelelően illő fekete bőrdzsekiből állt. Miután felvettem az ruhákat, már csak a hajammal és a sminkemmel kellett törődnöm, amit nem vertem nagydobra. Hajamat csak egyszerűen kiengedtem és hagytam, hogy a természetes hullámosság díszítse, a sminkem pedig csak egy kis szempillaspirálból és szájfényből állt. Telefonomat és az irataimat egy fekete táskába rejtettem, majd az órára nézve büszke voltam magamra, hogy még csak tíz perc késést nyugtázhattam el magamnak. A földszintre érve Matías már ott állt teljesen abban a szerkóban, amint leírtam neki szóban. Persze egy percig biztos elidőzött rajtam a szeme, de nem sokat törődtem ezzel, hisz jól esett legalább egy ilyen baráti megbámulás.

-          Na, csorgatod még a nyálad, vagy elindulunk még ma? – kinyitottam az ajtót és már sétáltam is kifelé, mikor félúton kapcsolt és ő is jött utánam.

-          Itt vagyok, de hová is megyünk tulajdonképpen? Mert nem mondtál semmit csak azt, hogy öltözzek felé és kész. Szóval valahová meghívtak? Vagy nem ízlett a kajám és egy étterembe akarsz menni enni? – körülbelül mindent felsorolt, amit csak lehetett csak azt nem találta el, amire én gondoltam.

-          Igazából valami szórakozóhelyre megyünk. Nem tudom még hova csak bulizni akarok egy kicsit és jól érezni magam. Mikor a parkból mentem haza akkor láttam egy csomó fiatalt, akik együtt mentek és dumáltak és ittak és na ehhez hasonlók, és rájöttem, hogy akárhogy is egy anya vagyok és feleség tizenkilenc éves vagyok és nem éltem  még eleget. – komolyan kimondva minden szót egy kisebb pub előtt álltam meg, majd szó nélkül mentem be. Persze Matías úgy követett mintha az árnyékom lenne.

-          Szóval akkor ez volt az a nagy terv. Eljössz bulizni és ennyi. Azért szólhattál volna, na mindegy. Mit iszol? Kóla? – szemöldökömet felhúzva fordultam felé, majd nevetés után kikértem két vodkát. – Ez most komoly? – megismételve az én arckifejezésemet fordult felém a dokim majd gondoltam válaszolok az előbbi kérdésére.

-          Igen komoly. Lazulni akarok úgyhogy készülj fel. – igazából sohasem voltam z a nagy ivós fajta, mármint ittam én is a bulikba, de tudtam, hogy hol van az a határ, ahol már nem szabad többet innom. Régen az akadémián, amikor kilógtunk a bulikba általában mindig én voltam az a személy, aki megőrizve józanságát időben hívta a taxikat az embereknek és támogattam azokat, akik már nem teljesen tudták az alkohol miatt, hogy mit is csinálnak. Persze Lari nem ilyen volt neki csak a taxi részt kellett intéznem, mert a részeg üzeneteket szerette volna elkerülni, így mindig van nekem adta ide a telefonját, vagy egyáltalán nem is vitt magával a bulikba.

(Sean Paul- She Doesn't Mind)

A gondolatok közben észre sem vettem, hogy már minimum az ötödik vodkát gyűröm le és lassanként kezdtem érezni, hogy az alkohol irányítása alá kerül az agyam. Nem voltam hozzászokva a piához így elég gyorsan és elég kis adag is képes volt a padlóra küldeni, ez az öt vodka pedig meg is tette a hatását. A táncparkett közepére cipelve Matíast a zene pedig magától mozdította meg a csípőmet. Nem tudtam már irányítani a gondolataimat és már a tetteimet sem. Matías keze csípőm köré fonódott én pedig már nem tudtam neki ellenállni. Hozzásimulva ringattam a csípőmet a zene ütemére és nem foglalkoztam azzal, hogy mindenki minket néz. A szám végén már ismét a pultot támasztottunk és a következő kört kértük ki. Matít annyira nem csapta meg az ital, mint engem és már ettől a kis mennyiségtől is a padlón voltam ő pedig úgy viselkedett, mint én körülbelül három vodka után. Vagy éjfélig folytattuk az ivás és a tánc végeszakadatlan kettősét, majd dokim látva, hogy nem bírom már tovább inkább a hazaút mellett döntött.

Chapter 19.

Sziasztok. Megérkezett az új fejezet, jó olvasást.:)

(Larissa)

(Kesha - Tik tok [magyar])

Érdekes, hogy minden újság felnagyítja a játékosok stílusát. Messit kifejezetten visszahúzódónak írják le, mégis számomra ez a tulajdonsága nem éppen kézenfekvő. Nyíltságával már beszélgetésünk elején meglepett, de erre a kérdésre igazából nem számítottam. Ajkamat vékony vonallá préselem, szívem tempója óvva int a válaszadástól. Nem akarok pont ma reggel ezen agyalni, nem akarok a jövőmre gondolni, hiszen nem tudhatom, mit hoz számomra az élet.

-          Nem szeretnél eligazolni? – többször vetettem már fel magamban ezt a dolgot, de soha nem sikerült dűlőre jutnom. Ez a csapat az életem, de úgy érzem, ideje továbblépnem.

-          Bele a közepébe. Egyébként köztünk maradjon, de rengeteget agyaltam ezen. Tekintve bokám állapotára, nem hiszem, hogy most bárkinek is kellenék. –Fabre karjai megfeszülnek, izmai még a szürke póló alatt is tisztán láthatóak.

-          Csak érdeklődök. Igazából fantasztikus játékosnak tartalak, és tényleg nagyon emberi volt az, amit a klasszikuson tettél. Más már régen sírt és fetrengett volna, te mégis felálltál, és kiugráltál. Sok embernek lehetnél a példaképe. –apró mosoly játszik ajkaimon, de hallva mondatait, mégis fájdalmat érzek szívem környékén. Mi van akkor, ha mégse tudok már többet életemnek élni?

-          Elismerés számomra, hogy egy akkora játékos dicsér ilyen szavakkal, mint te! –a két jó madár pont visszaérkezik mondatomra, mire kacagva lépnek be.

-          Ej Larissa, ez enyhén volt csak lenéző. –megcsóválva fejem beletörődve veszem el a nekem szánt ruhadarabokat. Jobban megnézve a cuccokat, hangos kacagásban török ki. Úgy látszik, ez egy ilyen nap lesz.

-          Ez mégis micsoda? –felemelve a ’Jack Daniels’ pólót, várom épkézláb magyarázatukat, amit két nevetőgörcs között próbálnak összehozni.

-          Ez, kérem szépen egy célzás. Ne engem okolj, Victor ötlete volt! –Villa felemelt kezekkel próbálja menteni a menthetőt, mire csak felpattanok, és a háló felé lépkedek.

-          Cesc ne segítsen? Hidd el, tud öltöztetni. –sejtettem, hogy perverzek az emberek. Na de ennyire?!

-          Saját tapasztalat, vagy a féltékenység beszél belőled? –Villa megpaskolja a kapus vállát, majd bőszen bólogatni kezd.

-          Hidd el kislány, ő aztán tudja mire képes spanyol barátunk. –levetődve a kanapéra éppen elkerüli barátja csapását, majd elterülve pislog ki a fejéből.

Belépve a helyiségbe, Cescy ismerős illata csapja meg az orromat. Mosolyom az imént történt jelenet miatt levakarhatatlan, nem gondoltam volna igazából, hogy ilyen rendesek lesznek velem a srácok. Mégis a Real Madrid csapatát erősítem. Legalábbis még mindenki ebben a hitben él. Emlékszem, első nap mikor beléptem a Bernabeuba, körülbelül már a megszokott módon üdvözölt mindenki. Senki nem nézte volna ki belőlem azt, hogy igenis otthonosan mozgok a hatalmas füves területen, de elég rendesen koppant az álluk. Már első találkozásunknál meg volt az a bizonyos szikra köztem, és Sergio között, de úgy tűnik az élet nem egymásnak szánt minket. Azért érdekesen hatott az a bizonyos első éjszaka. Rengeteget ittam, mégis nagyjából mindenre emlékeztem, ellentétben a Cescyvel való perceimben. Spanyol barátom pillantása teljesen megváltozott azóta, mióta egymás mellett ébredtünk félreérthetetlen pozicíóban. Tekintete többször elidőzik rajtam, karjai pedig birtoklóan ölelnek át. Arról nem is beszélve, hogy érintéseimre reagál teste is. Megrémiszt a tudat, miszerint el fogom veszíteni legjobb barátomat, viszont egyáltalán nem bántam meg az esetleges időtöltést. Nem szép dolog, hogy pont két válogatottbeli csapattársat szúrtam ki magamnak, de szívemet nem tudom befolyásolni. Abban viszont biztos vagyok, józanul nem tudnék ilyesmit megtenni, mert tekintetem előtt folyton Ramos arcát látom. A bűntudat ismerősen üdvözöl, az utóbbi időben párszor érezhettem már ezt a fajta törődést. Nem értem a miérteket, de valószínűleg ezt is át kell élnem ahhoz, hogy végleg felnőhessek. Az-az ember, aki mások nézeteit tartja szemei előtt, soha nem lehet boldog. Muszáj tennem ez ellen, hiszen lelki szemetessé váltam az emberek körében. Bárkinek bármi baja, problémája volt hozzám fordult, tekintve arra, hogy én mindent meg tudok oldani. De ez nem igaz! Nekem is van életem, van családom, vannak barátaim, és ami a legfontosabb ebben a pillanatban, rengeteg problémával küszködöm. Segítségre van szükségem, de nem találtam meg azt a támaszt, akiben annyira bízhatnék, hogy a lelkemet is a kezébe adnám. Eddig a pillanatig, ugyanis Cescy közelít ahhoz az állapothoz, hogy bizalmas körömbe fogadjam. Régóta megvan köztünk ez a kapcsolat, de talán most teljesedett ki igazán. Viszont arra a kérdésre, hogy mit érzek iránta, még mindig nem tudom a pontos választ. Talán szerelemnek nevezném, de ez több annál. Szeretek vele lenni, szívem békére lel, ha a karjai között tart. Az állandó mosoly pedig már csak mellékes a mi barátságunkban. A leglehetetlenebb helyzetben is képes egy apró vigyort csalni arcomra, amihez az utóbbi időben nem nagyon voltam hozzászokva. De örülök, ha velem van, mert ha egy percre is, de elfelejthetem a gondjaimat, és rendes emberként élhetem mindennapjaimat, egy-két kamerát leszámítva. Biztos vagyok abban, hogy ő lesz az a személy, aki a legrosszabb pillanataimban sem fog elhagyni. Viszont én is így fogok hozzá állni? Vagy megfutamodok úgy, ahogy eddig is tettem? Fogalmam sincs. Nem voltam az a tipikus menekülős ember, de sok minden közbejött, és megváltoztatta erős személyiségemet. Makacsságomat a legtöbb ember már a szememre hányta, de úgy éreztem, erősen kell küzdenem ahhoz, hogy megállhassam a helyemet. Sokan azzal példálóznak, hogy az igazi focisták az utcákról származnak, és azért sikerült befutó, tehetséges karriert kiépíteniük, mert a pálya számukra egy mentsvár volt kegyetlen és szegény életükben. Rengetegen vágták a fejemhez azt, hogy úri gyerek vagyok, aki nincs tisztában a futball szépségeivel. Mindenki azt hiszi, hogy mindent kézhez kaptam, és semmiért nem kellett küzdenem. De valójában ez nem igaz, hiszen mindenért háromszor annyit dolgoztam, mint a velem egykorú fiúk. Meg kellett állnom a helyem, és édesapámra sem akartam szégyent hozni. Az nem az én reszortom.

(Glee - True Colors)

Viszont ott van a másik véglet, Cristiano. Régen rengeteget beszélgettem vele, és talán akkor tudtam igazán átértékelni magamban az ő személyiségét. Minden csak látszat, és ezt sok mindenkivel szemben tudom tartani. Hiszen a portugálnak sem pottyant minden az ölébe, voltak olyan napok, amikor minden szabad percét egy labda társaságában töltötte. Igaz barátai nem nagyon akadtak, de tekintve arra, hogy nyurga gyerek volt, még a próbálkozásait is sokan lenézték. És mégis hova jutott?! Ő a világ egyik legjobb játékosa, ugyanis mert nagyot álmodni. Segíteni akart szüleinek, és meg akarta könnyíteni testvérei életét. Igazi tehetségnek számított már kiskorában is, így hála annak, hogy minden követ megmozgattak, bekerült egy igazán jó klubba. Fájdalmas élete megnehezítette gyerekkorát, hamar fel kellett nőnie. Ezzel szemben külsősként az emberek csak azt látják, hogy néha egy-két megmozdulásából süt az önzőség. De a csinos pofi mögött nagyon is érző lélek lakozik. Tudom jól, mert ismerem. Tisztán emlékszem tekintetére, amikor édesapja halálát mesélte. Azt a fájdalmat senki szemében nem véltem még felfedezni. Egy válogatott edzőmérkőzésen érte a hír, ráadásul az egyik bizalmasának kellett közölnie vele. Mérges volt, mégis a csapatával maradt. A futball ilyenkor sok mindenre gyógyír. Segít megnyugodni, és segít továbblépni. Megkönnyíti az életet. Ezért is sértő számomra az, amikor lekiabálnak azért, mert pályára akarok lépni ilyen bokával. Szükségem van a támaszra, amit csak a labda, és a pálya nyújthat nekem. Azt hiszem, stílusunk nagyon is hasonlít, több közös van bennünk, mint ahogy azt az elején hittük volna. Megértem, hiszen fél megmutatni valódi arcát. Többen leköpnék az utcán, ezért is retteg attól, hogy megégetheti magát, ha mindenki megismerné azt a Ronaldot, akit annak idején nekem bemutatott. Kapcsolatunk talán akkor érte el az igazbarátság szintjét, és ezt egyáltalán nem bánom. Nem tudtam őt megérteni, de segített nekem.  Tessa mellett pedig megtalálta azt a boldogságot, amire mindig is vágyott. Emlékszem tisztán a szavaira, miszerint ő nem egy modellt, vagy egy pénzéhes lányt szeretne megismerni, hanem egy olyan személyt, aki nem a hírnevét akarja megszerezni. Ronaldoval szembeni tudatlanságom viszont egyre jobban aggaszt. Egy ideje már nem láttam, sőt hallani sem hallottam róla. Bár biztos minden idejét a babával tölti. Milyen érdekes, hogy álmai közé a családját is be tudta sorolni, ellentétben velem. „Fel kell hívnom, ha lesz pár szabad percem.”

Gondolataim kissé elkalandoztak, így az öltözéssel még sehogy sem állok. A hetes játékos nadrágja majdnem jó rám, kicsit lötyög, de az sose baj. Felkapva fekete cipőjét, fej rázva találom meg a ruhámat széttépett állapotban.  „Tuti nem sakkoztunk.” Képzeletben sikeresen vállon veregetem magam. Nevetve lépek ki a rám várakozó emberekhez. A kapus elégedett és büszke tekintettel méri végig szerelésemet.

-          A nadrágot és a cipőt visszajuttatom, de a pólót megtartom. Legalább ennek segítségével emlékezzek egy kicsit a tegnapra. –vigyorom szélesedik, majd Fabregasra pillantva, felveszem vele a szemkontaktust.

-          Szolgáltatásokat vállalsz? –Valdes csábító tekintettel mér végig, de ő sem tudja magában tartani feltörni készülő nevetését.

-          Dúl benned a tesztoszteron, előre sajnálom a feleségedet. Úgy érzem a nyúl effektus életbe fog lépni. –ártatlan arccal nézek rá, Fabretól eltanult boci szemeket alkalmazva, hátrálni kezdek. A kapus ragadozókat megszégyenítő módon méri fel a terepet, majd elrugaszkodva felém veti magát. Sikítva próbálok menekülési útvonalat találni, ami kimerül Fabre karjaiban. Beállva háta mögé, kacagva söpröm el szememből hajamat, majd átvágva a nappalin, egyenesen az ajtó felé ugranék. Nem számolok azzal, hogy kinyílik, és egy számomra még idegen gyerek kezében kötök ki.

-          Látod Afellay, nem csak a világ hever a lábaid előtt, hanem most már a nők is. Esküszöm, kezdek féltékeny lenni. –úgy látszik ebben a csapatban Valdes tölti be a mókamester szerepét.

-          Nyugalom, nem veszem el tőled az élettársadat. –kimászva a holland kezéből, nevetve húzom feljebb kölcsönkapott nadrágomat. –Egyébként kedves és hőn szeretett Victorunk, nincs egy hajgumid, esetleg egy hajpántod? –angyali tekintettel pillantok újdonsült barátomra. Karjaimat hátam mögött összekulcsolom, majd kislányokat megszégyenítve állok a kopasz férfi előtt. Cesc a háttérben felkacag, még Messi elégedetten tekint végig vitázó párosunkon.

-          Úgy látszik, senki nem tud neked semmilyen gumit adni. –perverz tekintetét elnézve, megforgatom a szemem, majd az újabb támadás elől ismét Fabre karjai közé rohanok. Felugorva hátára, azonnal megfogja combjaimat. Előre mutatva felkiáltok, mire mosolyogva indulunk el a kávézó felé. - Két szerelmes páááár, mindig együtt jááár, egymás hátán esznek… - morgó fejjel fordulok a híres neves kapus felé, mire Villa csak fejbe kólintva barátját, egy mondatot intéz felém, ami következtében szívem hatalmasat dobban…

(Ronaldo)

(Boys Like Girls - Hero/Heroine)

Az üzenetrögzítő lehallgatása után teljes megdöbbentségben álltam a hotelszoba közepén. Hidegzuhanyként értek feleségem szavai, hisz sohasem hallottam még őt így beszélni, sőt mondhatnám azt is, hogy ez a fajta beszéd teljesen távol állt tőle, legalábbis eddig azt hittem, hogy így van. Zsebembe csúsztatva a telefonom még mindig az előbb hallott mondatokat ismételgettem a fejemben, majd néhány szót hangosan kimondva próbáltam tudatosítani magamban a jelentőségét, majd néhány perc múlva teljesen felfogtam, hogy komolyan gondolta azt, amit mondott. Az üzenet néhány része kicsit jobban felkavart, mint az gondoltam volna, ugyanis a „nem bocsájtok meg soha” és az „arról is letehetsz, hogy Catat látod még az életben” részek nem túl megnyugtatóak egy apa számára, mondhatni ezek a gondolatok eléggé a padlóra küldtek.

-          Mi az, hogy megcsaltam és, hogy nem láthatom többé a lányomat? Mindig ő mondta, hogy beszéljük meg a problémákat és a dolgokat mielőtt elítélnénk a másikat, erre meg most mit csinált, nem is beszéltünk, meg sem hallgatott, és máris elítélt azért, mert látott egy félreérthető képet. Remek. – örültem, hogy már csak egyedül voltam a szobában, mert a hangosan kimondott mondatok után biztos, hogy hülyének néztek volna.

Gondolataim erősen afelé vezéreltek, hogy felemelem a telefont és elmondom neki, hogy badarság, amit az újságok és az egész média állít, de tudom, hogy még csak a gondolat is teljesen felesleges lenne, hisz ha fel is venné a telefont nem hallgatna meg csak ordítozna, így ezt rögtön el is vetettem magamban. Kissé zavart állapotomban voltam, de a hasam motyorgása a reggeli időt jelzett, így csapkodva kezdtem el a hotel étterme felé venni az irányt. Kiérve a folyosóra még mindig nem lézengtek annyian a folyosókon, mint amire számítottam, mert hát ez volt az egyik leghíresebb szálló itt Californiában. A lift elé érve a szerencsének tudom be, hogy éppen az én emeletemen tartózkodik a szerkezet, így belépve csak remélem, hogy senki nem szándékozik az alsóbb emeleteken beszállni, viszont azt tudni kell, hogy amit az ember szeretne, hogy ne történjen meg akkor úgyis az fog, így nem is csodálkoztam mikor néhány másodperc múlva három csaj szállt be mellém. Persze, amint meglátták, hogy ki vagyok összesúgtak a hátam mögött, ami lepergett rólam, hisz a pályafutásom alatt megtanultam már ezt, és az ehhez hasonló szituációkat kezelni. Attól függetlenül, hogy kibeszéltek nem voltam bunkó, így a földszintre érve hiába én álltam közelebb az ajtóhoz illedelmesen kiengedtem őket, nehogy még ezért is szó érje a ház elejét. El sem tudtam képzelni, hogy mi fog rám várni az étteremben, ha már így mellettem állva is simán összesúgtak a hátam mögött az emberek, viszont bármennyire is felkészültem, hogy bemegyek és minden szem rám fog tapadni, nem így történt. Persze észrevették, hogy ott vagyok, de a figyelem központjában, egy másik híres személyiség állt.

(Tessa)

Engem is meglepett az a lépésem, hogy beinvitáltam Sergiot, de szükségem volt most egy olyan hallgatóságra, aki őszintén megmondja a véleményét. Ebben az esetben pedig a focista segíthet a dalommal kapcsolatban. A nappaliban leültetve az egyszemélyes közönséget szó nélkül kezdem el játszani a számomra már teljesen rutinossá vált szám dallamait. Ramos arca először semmilyen érzelmet nem közvetített felém, maximum egy kis ijedséget az előbbi gyors behívásom után, viszont mikor már a vége felé jártam szája mosolyra húzódott, ami engem is mosolygásra késztettet és ez által nagyobb önbizalommal zártam le a cselekvéssorozatomat. Jól esett, hogy már nem csak az elfogult Matías véleményére adhatok, hanem egy focistáéra is. Végezve a dallal tapsolás hangja tölti meg a helységet, ami automatikusan jobb kedvre derít.

-          Ez egyszerűen csúcs szuper volt. – szóbeli dicsértettével csak még jobban növelte a már eddig is óriásra duzzadt önbizalmamat, ami persze nem baj, hisz nagy szükségem van most erre a plusz erőre.

-          Köszönöm. Végül is ezért hívtalak be, mert meg akartam mutatni egy olyan valakinek is a szerzeményem, aki nem csak merő elfogultságból dicsér meg, hanem azért mert tényleg jó, amit hallott. – észre sem vettem, hogy idő közben a közönség száma kettőre növekedett, és a konyhából hallgatta, hogyan játszom el már vagy századszor is a mai napon a dalt.

-          Hallottam ám, és nem azért mondtam, hanem mert tényleg jó! – látni nem láttam Matíast, de a konyhából bekiabálva adta tudtomra, hogy miképpen is gondol, majd már csak a lépteit hallottam, amint a lépcsőn tart az emelet felé.

-          Amúgy meg sem kérdeztem, hogy hozhatok-e neked egy kávét, vagy valamit inni esetleg? – előjött belőlem a háziasszony, aki mindig mindenkit itatna és etetne, de nem tehetek róla, hiszen, amióta Cata megszületett vannak olyan ösztönök, amit egyszerűen nem tudok irányítani, és ez is egy ilyen anyasággal járó dolog volt.

-          Köszönöm szépen, de nem kérek semmit, igazából összefutunk pár haverommal és sietek, de valamikor beülhetnénk valahová kávézni, és beszélgethetnénk. Szerintem mindkettőnkre ráférne most egy lelki fröccs, szóval gondold át. – először teljesen lesokkoltam, ami szerintem nem meglepő, majd kezdett megtetszeni az ötlet, mert jó lenne már Matías vigyázó és védő szemei elől kiszabadulni egy kicsit, és valami olyat is csinálni, ami nem a házban történik.

-          Jól hangzik, majd még átgondolom. – mert persze akárhogy is, a testvérem férjéről van szó, és ki tudja, hogy ha meglátnának mindek a fotósok, milyen sztorit, hoznának le. Mosolyogva fejeztem be a gondolkozást, majd kikísértem az ideiglenes közönségemet.

-          Akkor majd felhívlak, mondjuk holnap, ha nincs semmi dolgod és megbeszéljük, hogy mi is legyen. – egy legyintés után már csak a hátát láttam, amint az Audija felé halad.

Remek ötletnek találtam, hogy egy kicsit kimozduljak, és ne csak a négy fal közé legyek bezárva, hisz nekem is kijár, hogy jól érezzem néha magam. A konyhába érve láttam, hogy Matí nemrég kezdett hozzá az ebédkészítéshez, ami azt jelentette, hogy egy darabig még lefoglalja majd a konyha, ezért úgy döntöttem, hogy elsétálok a közeli parkba és élvezem egy kicsit a madridi napfényt.

A gardróbomba beérve egy rövidnadrágot, és egy hosszú ujjú pulcsit vettem ki a polcokról.  A szetthez egy piros cipőt választottam, ami teljesen ment az összeválogatott ruhák színéhez, majd ezeket egyéb kiegészítőkkel spékeltem meg, mint például egy piros sapival, mert hiába sütött az ablakból kinézve néha-néha eléggé elhajlította a fák ágait a szél, viszont akármennyire is fújt a szép, a napszemüvegem egy elengedhetetlen kelléke volt az életemnek. Próbáltam úgymond kicsit inkognitóban maradni, bár a rajongóknak ez nem jelent semmit, főleg mióta Roni a férjem és kiderült, hogy Lari a testvérem. Larira gondolva azon kezdtem el agyalni, hogy vajon hol lehet, és hogy nézhet ki a pár hete látott bokája. A gondolatok közben már a gardróbomból tartottam kifelé, majd a földszint felé vettem az irányt. Megpróbálkoztam azzal, hogy elkerülöm dokimat és reméltem is, hogy sikerül is ezt a folyamatot véghezvinnem, így ennek érdekében az ötévesek szintjén kezdtem el az egyik bútor mögül a másik mögé lopózni. Út közben becsúsztattam az asztalon heverő telefonom a zsebembe majd, egy óriási lépéssel sikerült egészen az ajtóig jutnom, majd halkan, de mégis határozottan megpróbáltam bezárni magam mögött az ajtót. Kilépve a házból rögtön elkezdte melegíteni bőröm a meleg madridi nap, így D-vitaminnal tele indultam el a park felé. Az oda vezető úton teljesen kizártam az agyamból mindent és nem gondoltam senkire és nem foglalkoztam semmivel. Persze a park felé közelítve, ha találkoztam babakocsis anyukákkal az eléggé megérintette a szívemet és rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért is nem hozom haza a lányom a nagyszülőktől, majd amikor eszembe jut, hogy most jobb ott neki akkor, egy kicsit megnyugszik a szívem, de tudom, hogy a gyereknek az anyja mellett kellene lennie. A gondolatok hevében gyorsabban kezdtem el venni a lépteimet és észre sem vettem, de már egy tíz, tizenöt perce a parkban köröztem. Hogy kicsit megnyugodjak leültem egy közeli padra, de nem tudtam sokáig egy helyben ülni, ugyanis néhány méterre tőlem óriási embercsoportot véltem felfedezni, így én is kíváncsi lettem, miért gyűltek oda annyian. Közelítve már nem csak a látvány volt felemelő, hanem a hangzás is ugyanis pár zenélő srácot álltak körbe az emberek. Nagyon elkaptam a ritmust, majd egy ismerősszám elkezdése után közelebb léptem az előadók felé.

(Alex Goot / Wellington cover - What Makes You Beautiful)

-          Nem zavarna, ha én is beállnék? – először totál le voltak sokkolva a srácok, majd fél perc után teljesen meggyőzően mondtak igent a kérdésemre.

Rég éreztem már magam ilyen felszabadultnak, mint akkor, amikor elkezdtem velük énekelni. Felszabadultam és teljesen azt éreztem, hogy visszatért az a régi énem, aki akkor voltam mikor megismerkedtem Ronival. Erre a néhány percre elszakadtam a világtól és csak azt csináltam, amit szeretek. Énekeltem. Énekeltem az embereknek, ami hihetetlen érzés, mert látod, hogy ezzel örömet okozol nekik. Ez alatt az egy szám alatt, annyi érzés megváltozott bennem, hogy úgy éreztem magam, mintha egy teljesen új ember lennék.