Kitérő, kitekintő 100.000

Sziasztok!

Hálásan köszönjük Nektek, hogy a blog szépen lassan újra életre kel. Tekintve a 100.000-res megtekintést, hoztunk Nektek a lányok életéből egy-egy apró szösszenetet, ami kicsit hosszabb fejezet, mint a megszokottak. 
Felhívnánk figyelmeteket az oldalt zajló szavazásra, valamint kérnénk Titeket, valahogy jelezzétek elégedettségeteket, vagy éppen elégedetlenségeteket, hogy tudjuk jó, vagy tudjunk javítani az elkövetkezendő fejezetekben.
Jó olvasást Nektek, a 60.fejezet pedig szerdán érkezik.
Puszi Lari, Tessa.:)

(Tessa múltbéli jelenet)

Sokakban biztos felmerült már az a kérdés, hogy ha mindig is énekes és színésznő akartam lenni, mit is kereshettem egy futball akadémia falai közt és miért nem egy művészeti iskolába jártam?! Hát az élet, mint tudjuk sajnos soha nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy valami jó történjen veled előtte nagyon sok negatív hatásnak kell érnie. Negatív hatásokból pedig sajnos nekem még több is kijutott, mint szerettem volna. A Tessa nevet már akkor megkaptam mielőtt a nevelő intézetbe kerültem volna, de a Swallow név egyszerűen csak kiválasztott magának. Az intézmény dolgozói a nyári időszakban mindig kivittek babakocsiba sétálni az udvarra és egy madár mindig a kocsira szállt és addig nem tágított, míg be nem mentünk. Valószínűleg ő is ugyanúgy szerette Rose, a dajka énekét, mint én, ezért is csatlakozott minduntalan hozzánk a délutáni sétánkban. Így kaptam meg természetesen a fecske után a Swallow nevet ezen pedig később sem változtattak, miután örökbe fogadtak. De ezzel nincs is semmi probléma, nagyon jól megéltem mindig is a kis saját nevemmel és életemmel. Az akadémián eltöltött évek alatt nyert úgy igazán valamit az életem, amikor megismerkedtem Larival, ő erőt adott nekem és az új célomnak, ami akkor a foci volt, tehát neki sikerült elérnie, hogy nyissak afelé is. Miután neki valóra vált az álma már csak azon voltam, hogy nekem kell ugyanezt elérnem, így még többet hajtottam, majd jött az a bizonyos meccs, amikor megtudhattam, hogy majd Guardiola is a vonal mellől figyel. Hihetetlenül maximalista vagyok és mindent annyira, de annyira tökéletesen akartam összetenni a játékomban, hogy egy saját teljesen tökéletes buborékba pakoltam be magam aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a közeg eltűnt, a buborékom pedig hangos sikítás kíséretében durrant kegyetlenül szét.

A fájdalom miatt lüktetett a fülem, a szívem az adrenalintól vert hevesen, a lábam pedig érkező társam csúszásától vált egy óriási vérző fájdalomtengerré. Nem mertem ránézni a lábamra, gyenge voltam és egyben az álmaim önző őrzője. Úgy voltam vele, ha nem látom, akkor talán nincs is ott. De a fájdalom egyre csak jött és utat tört magának. Fél szemmel mertem csak a pálya széle felé tekinteni ahonnan két dolgot láttam teljesen biztosan. Egy: Josep Guardiola távolodó hátát látom, kettő: a orvosi stábtag autóval jön elém, hogy lesegítsen a pályáról. Ha ekkora a baj örülhetek, ha valaha fogok tudni még járni…

Már majdnem két hónap telt el a balesetem óta, a lábam helyrepakolását pedig szerencsére olyan orvosok vezették, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy semmiben nem szenvedek hiányt és évek múlva már csak az emlékeimben fog ez a szörnyű baleset élni. Esténként mikor lefeküdtem és lehunytam a szemem egy dallam kezdett el motoszkálni a fejemben, ami nem hagyott nyugodni. Aztán már nem csak este szólt a gondolataimban hanem napközben az utcán, a közértben és már a gyógytornán is. Tudjátok, mint amikor meghallgattok egy számot aztán egész nap azt dúdoljátok újra és újra és újra, mintha végtelenítve lenne egy adott szám a fejetekben, de egyszerűen nem tudjátok megunni. Én pontosan ezt éreztem, amikor pedig a bokámra tett rögzítők lassan kezdtek egyre kisebbek lenni és az alkalmak mikor viselnem kellett őket pedig egyre ritkábbak ismét eszembe jutott egy dallam, AZ a bizonyos megunhatatlan, ismétlődő dallam.

Az orvosaim sajnos már a sérülésem első percében felvilágosítottak, hogy soha többé nem szabad majd pályára állnom, hiszen azzal az egész életemet, de a lábam egészségét mindenképpen kockára tehetem, de azért én próbáltam valamilyen kapcsolatot tartani a játék és magam között. Ezzel pedig átvitt értelemben Lari és magam között is, ott éreztem egyedül, hogy ő is velem van, így sokszor ültem ki a pálya szélére. Annak a pályának a szélére, ami megváltoztathatta volna az életem, ehelyett… Végül is megváltoztatta, csak akkor még nem tudtam, hogy mi lesz az az új irány, elvégre ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.

(Demi Lovato - Warrior)

Ott ülve a pálya szélén a dallammal a fülemben vettem elő a telefonom, majd egyszerű sorokat kezdtem el a jegyzeteim közé írni.

All the pain and the truth                             Minden fájdalmat és az igazságot

I wear like a battle wound                           Úgy viselem, mint egy harci sebet

So ashamed, so confused                 Annyira szégyenkezem, annyira össze vagyok zavarodva

I was broken and bruised                           Össze voltam törve és meg voltam sebezve

Now I'm a warrior                                     Most már egy harcos vagyok

Now I've got thicker skin                          Most már vastagabb a bőröm

I'm a warrior                                             Egy harcos vagyok

I'm stronger than I've ever been               Erősebb vagyok, mint eddig bármikor

And my armor, is made of steel,               És a pajzsom, acélból van,

You can't get in                                       Nem tudsz át jutni rajta

I'm a warrior                                           Egy harcos vagyok

And you can never hurt me again          És most már nem bánthatsz többé

Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű fejembe beköltözött dallamból valami új, egy dal lesz. Régebben is irkáltam kis rímelő sorokat a füzeteim oldalára, de nem hittem volna, hogy ez lesz az új célom, az új jövőm. Hazaérve egyből elővettem a gitárom és zongorám majd egy számítógépes rendszerrel felvettem a dalt, persze nem lett profi felvétel, de arra, amire elterveztem tökéletes volt. Az interneten gyorsan rákerestem pár nyílt estre, ahol feltörekvő tehetségek előadhatják a dalaikat, aztán a jobb és tehetségesebb énekeseket felkarolják a nagyobb producerek és elindítják őket a zenei pályán. Szerencsére ilyen estek nem csak a filmekben vannak, így nem csak egyet, de több százat is sikerült találnom. El se hittem, de a vérem úgy vitt előre, hogy nem is értettem, hogy eddig miért nem ezt csináltam. Felvéve egy egyszerű szettet megfogtam a kottáimat és elindultam az új kezdet felé…

A hely tele volt feltörekvőkkel én pedig kicsit sem lámpalázasan tapsoltam a nekem tetsző produkcióknak. Nem tekintettem senkit ellenfélnek, hiszen mindenkinek megvan a saját pillanata, így csak várnom kellett és tennem a dolgom, hogy az enyém is olyan hamar eljöjjön, amilyen gyorsan csak szerettem volna.

Abban a pillanatban valami hatalmába kerített, ahogy felléptem a színpadra. Egy hangot nem énekeltem, de már tudtam jól, hogy hazaértem. Ez az a hely, ahová tartozok, ezt szeretném csinálni életem minden hátra levő részében. Az embereknek adni, jobbá tenni az életüket a zenémmel, hiszen lelkek ezrei lehetnem még ugyanabban a cipőben, amiben én járok, és lehet csak én tudok nekik segíteni, hogy ezen túllépjenek. A közönségre vetett erős fényeket lehúzták én pedig abban a percben tudtam, hogy el kell kezdenem a produkciómat. A zongora elé leülve semmilyen más kíséretet nem alkalmaztam a dalomhoz, fölöslegesnek éreztem csak egyszerűen elkezdtem énekelni, és éreztem, hogy az elmúlt időszak eseményei, a sok fájdalom, amit az évek alatt éltem meg minden felszínre tört és egy igazi velős érzelmes produkció keretében mutathattam meg a világnak, hogy ez vagyok én, Tessa Swallow, aki arra született, hogy a színpadon álljon és az érzéseit dalokba öntse...

(Larissa múltbéli jelenet)

(Rihanna-Unfaithful)

Tessa szavai, melyek édesanyámról szólnak, elbizonytalanítják eddigi életemet. Igazából eddig a percig, soha nem gondoltam arra, ki lehetett Ő valójában. Lelki világom attól nyugodott meg, ha legbelül egy apró dobozba elzárva, nem törődtem kilétével. De valójában ezeket az információkat meghallva, nagyon is ismertem édesanyámat. Nem csak egy név volt, a sok közül, hiszen a barnahajú szépség, akivel nem ápoltam felhőtlen viszonyt kapcsolatunk elején, valójában a kishúgom. Tehát édesapámnak a szavai egytől egyig mind hazugság volt, hisz ő tudott a lány születéséről. Sajnálom, hogy mindössze három év van köztünk, így nem emlékezhettem egyikkőjükre sem, még csak egy szempár sem köszönt vissza álmaimban. Édesapám meséi az életemről egytől egyig mind hazugságon alapult, hisz elmondása szerint, anya születésem napján halt meg. Egy része igaz, csak nem rólam kellene, hogy szóljon ez a történet. Mérgesen vágtatok nagyszüleim felé, talán ők majd elmondják nekem az igazságot. Kiszállva autómból, mosolyogva szelem át a köztünk keletkezett távolságot, de tudom jól, arcomra van írva, csalódtam a világban.

-        Gyönyörűm, hát hogy vagy? –mamika végigsimít arcomon, ráncain már meglátszanak az évek. Ősz hajának egy fekete hajráf ad megfelelő kontrasztot, hatalmas szemüvegén keresztül is látom a boldogságot a szemében, mikor megölel.

-        Mama, segítenetek kell nekem. –rémület fut végig nyugodt vonásain. –Meg kell tudnom mindent anyáról, és a testvéremről.

-        Hát tudsz róluk? –bólintásom után az ajtó felé terel. Szerintem huszonegy éve várják, hogy elmondhassanak mindent. Imádtam ezt a házat. A zsákutca végén egy hatalmas kertes ház terül el, több hektár füves területtel. Nem szerették focista karrieremet, de mégis úgy alakították otthonukat, hogy bármikor, ha kedvem támadt, ki tudjak hozzájuk menni akár egy hétvégi nyaralás keretében is. Természetesen édesapám nem nagyon engedte, hogy hármasban töltsük a napokat, de most már minden világossá vált. Hatalmas titkai voltak, amiket ha rajta múlik, a sírba is elvisz magával. Mamika egy hatalmas dobozt helyez elém, mohón kapok utána, de nyugodtságra int. –Nem kicsikém. Először eszünk, mesélsz mi történt veled mostanság.

-        Mama, ugye ezt nem gondolod komolyan? –papa most látja jónak az alkalmat az érkezéshez. Ruhája tiszta fű, arcát megkapta a kinti enyhe napfény. Levéve szemüvegét, megtörli arcát, majd hatalmas cuppanós puszival jutalmazva, helyet foglal mellettem.

-        Kicsikém, mindent a maga idejében. –pufogva nyelem le a kimondhatatlan mondataimat. Csak jót akar nekem, de mégis tűkön ülök az igazságra várva.

-        Kérlek, most fordult fel gyökeresen az életem. Szeretném megtudni végre, miben hazudtatok még nekem.

-        Mi történt? –aggódva ül le másik oldalamra, hajamon végigsimítva elém tol egy pohár hűsítő limonádét.

-        Az akadémián kaptam egy új szobatársat, akiről, mint utólag kiderült, a kishúgom. Megtudhattam, hogy édesanyám spanyol, és igazából nem a születésem közben halt meg. –fáradt sóhajom túlontúl őszintére sikeredett. Ma még enni sem sikerült, és gyomrom egy hangos korgással adja ezt mama tudomására. Felpattanva az étkezőbe rohan, gyors terítés után már tálalja is a friss ételt.

-        Ha jól sejtem, most hallani akarod a történeteteket. –bólintva kezdem a leves jóízű falatozását. –A lányunk valóban spanyol származású, de érdekes kislányom, hogy rajtunk ezt nem láttad. –elgondolkozva szavajárásán, megfigyelem az alig hallható akcentust, mely valóban arra utal, nem londoniak. –Történetesen édesapáddal egy futballmeccsen ismerkedtek meg. Olívia híres modell volt akkoriban, az egyik csapat reklámarca. Konkrétan Alexander Ferguson oldalán jelent meg mindig. A férfi lányaként kezelte. Egy híres Arsenal-Manchester United rangadón felfigyeltek egymásra, akkoriban édesapád és Matt elválaszthatatlanok voltak. Mattnek is tetszett édesanyád, de az ő figyelmét lekötötte Andrew. Szép párt alkottak, szinte mindenhova együtt mentek, ahova az idejük megengedte. Aztán jött az esküvő, és a hír, miszerint terhes lett a legtündéribb angyalkával, veled. –mosolyogva simít végig arcomon az emlék hatására. Látom tekintetét nem könnyű erről beszélni, mégis lelkükről mázsás súly szakad le, hiszen így nem kell tovább hazudniuk és apa sem kérhet arra, kerüljem őket. –Boldogok voltak, mindent megtettek azért, hogy neked boldog gyerekkorod legyen. Mindig is szerettél volna egy kistestvért, sosem voltál magadnak való. Ha játszóházba vittek, mindenkivel elvoltál. Láttad az ikerbabákat, és két évesen az első szavad majdnem ez volt. Olívia elment egy fotózásra, szinte azonnal visszanyerte alakját születésed után, de ott elájult és rögtön kórházba szállították. Kiderült, ismét babát várnak. –mosolyogva tolom arrébb a tányért, papa a háttérből könnyes szemmel figyel. –Apád meccsről meccsre járt, mégis minden orvosi vizsgálaton részt vett. Ám a kislány születése napján az orvosok fejvesztve rohantak a műtő felé. –elcsuklik a hangja, szemébe szomorúság csillan. Megszorítva kezét bíztatom a folytatásra. –Édesapádat egy mérkőzésen értesítették. Nem akart elmenni, de a kicsi erőltette, hogy minden rendben lesz. Hazarohant érted, éppen mi vigyáztunk rád aznap. –néma zokogás szakítja félbe mondandóját. Szívem szakad meg a látványtól, már éppen ellenezném a folytatást, de újra beszélni kezd. –Nem mondott semmit, csak ölbe kapott és rohant az autóig. Te sírni kezdtél. Mintha csepp lányként tudtad volna mi vár rád. Mi is kocsiba ültünk és követtünk titeket. Tudnunk kellett mi történt. Fodros kisruhába, mosolyogva totyogtál a klórszagtól bűzlő folyosón, mégis a tündéri mosoly ott játszott az arcodon. Az orvosok közölték, édesanyád feladta az életét a kisbabáért. Régebben már volt erről szó, ha úgy alakulna, inkább a babát mentsék, hisz tudja Andrew képes tisztességes gyereket nevelni belőletek. Ám ez nem így történt. Apád összeomlott az orvos szavai után. A földön ülve tenyerébe temette az arcát, te pedig odakuporodtál az ölébe. Három évesen, érted ezt? Annyira tiszta lelked van kicsikém, már kisgyerekként tudtad, hogyan tegyél jót. –kedves szavai kitérőnek számítanak, mégis a szomorú történet közepette kellemesen melengeti szívemet. –Édesapád a kislány születése napjára gyásznapot hirdetett, hisz a baba megölte a kedvesét. Nem is akarta megnézni, úgy nógattuk az öregemberrel, hogy legalább pillantson rá, hátha meggondolja magát. Faarccal jelentette ki az orvosnak, nem hajlandó őt hazavinni. Zokogtam papa karjában, el akartam vinni azt a másik tündért, akiben lányom újjászületett, de apád nem engedte. A mai napig nem tudtam ezt neki megbocsájtani, arról nem is beszélve, hogy az egyetlen kézzel fogható unokámnak is hazudnom kellett.

-        De mama, miért nem mondtátok ezt el nekem?

-        Apád megtiltotta. Kímélni akart ezektől az információktól. Nem rossz ember, csupán azt a személyt vesztette el, aki az életét jelentette neki. –szavain alaposan átrágva magam, igazából senkit nem tudok hibáztatni. Minden oldalt meg lehet érteni, szerintem én se tudnám, hogyan döntenék egy ilyen helyzetben. Sergio hevességét ismerve lehet ő is hasonlóan cselekedne, mint édesapám tette. –Tudod, nagyon hasonlítasz Olíviára. Nem tudom, a másik kis unokám éppen merre járhat, de te kifejezetten édesanyádat örökölted minden téren. Hidegséged, makacsságod viszont tipikus Morrison vér. Olyan szinten össze lettél keverve, nem tudnám kijelenteni melyikük felé húz jobban a személyiséged. A lányunknak volt ilyen tiszta szíve, mint neked. Papuskával mi is tettünk rosszat már életünk során, de Olív nem. Ő más volt, mint a többiek. Különleges volt, akárcsak te. –könnyeimet nyeldesve bújok karjai közé, hihetetlen mennyi szeretet van bennük a mai napig felém. Látom rajtuk kissé elítélik Andrew tettét, de mégsem tudják teljes szívükből hibáztatni mindezért.

-        Egyszer elhozom hozzátok Tessát. Biztosan szeretnétek, bár csendesebb kislány, mint én vagyok. –kacagva dobom hátra hajamat, hasamat alaposan elkenve nyúlok ki a közelben található kanapéra.

-        Megtennéd? Tényleg? –mamika szemébe szokatlan csillogás költözik. Talán a boldogság okozta adrenalin, talán az, hogy végre megismerheti tizenkilenc éve elvesztett unokáját. Semmi fájdalom és féltékenység nem suhan végig rajtam, pedig nagyszüleimet egyenesen imádtam, és ha tehettem kisajátítottam. De a barna hajú lánynak nem volt könnyű gyerekkora. Vele mindezt nem tehetem meg, nem rejthetem el a nagyvilág elől, ahogy édesapám tette közel húsz éve.

-        Természetesen, majd megbeszélünk egy időpontot, mikor mindketten csak pihentek, és elhozom. –mosolyogva ölelgetem meg őket, sajnos az én időm jelen esetben véges, így fájó búcsút véve elindulok a stadion felé, ahol kilencven százalék, hogy édesapám éppen edzést tart. Szívem hevesen ver, nem tudom hova tenni ezt az információ áradatot. Hibáztatni akarok valakit azért, mert ez történt az életemmel, mert édesapám nem hagyta, hogy legalább egy emlékkép erejéig emlékezzek édesanyámra. De nem tehetem. Meg kell értenem az ő oldalát is. Azt az oldalt, ami egy kemény és makacs férfi összetört lelkét jelentette. Talán végre újra egy család lehetünk. Ennek reményében szelem a mérföldeket…

Chapter 59.

Sziasztok! És íme, megérkezett az 59.fejezet. Köszönjük az eddigi szavazati számokat, van még egy pár nap, hogy letehessétek voksotokat a folytatást illetően.
Nem is ragoznám tovább, jó olvasást kívánunk.
Puszi Lari, Tessa.:)

(Ronaldo)

Néha el kell veszned ahhoz, hogy megtaláld önmagad tartja a mondás, de én már  azt sem tudom magamról, hogy mikor vesztem el és miért. Egy pillanat alatt vesztettem el a családom, és csak magamat okolhatom, hiszen ha nem lettem volna egy utolsó gyáva féreg, aki ráadásul még önző is a legnagyobb mértékben, akkor feleségem mellet maradtam volna. Nekem is fájt ez az elvesztés, de neki a lelki fájdalmakon kívül a fizikaiakkal is szembesült. Én bolond pedig ebbe csak most, hosszú idő után tudok belegondolni, ami ha szerintem hosszú idő, akkor Tessa szerint egy egész évszázad is, MINIMUM! Régen mindig olyan felnőtt fejjel gondolkoztam, de most, mint egy gyerek, pedig azzal, hogy másodszor is apa lettem volna meg kellett volna komolyodnom, nem pedig a gyerekem szintjét elérnem. Viszont tegnap, amikor az én pici Catam szólt nekem, de már nem is akkor hanem, amikor megláttam a családom tudtam, hogy miattuk harcolnom kell. Meg kell hódítanom újra a feleségem. Ha egyszer már sikerült úgy, hogy az első találkozásunk alkalmával konkrétan legszívesebben a fejembe vágta volna az ajtót, akkor másodjára is tudom, hogy sikerülni fog. Most pedig már jobban is ismerem, tudom mit szeret, tudom mi teszi boldoggá így csak ezeket a dolgokat kell majd erőltetnem. 

(Harry Styles - Sign of the Times)

Körülbelül fél óráig engedhettem magamra az öltöző fürdőjében a hideg vizet, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Mou nagyon meghajtott minket, a mai edzés alkalmával, de nem bántam, szükségem volt erre a kemény fegyelemre. Persze a bűneim miatt is megkaptam a rám váró büntetést edzés terén, ami majdnem egész napos tréningtervben mertült ki, de igaza van a klasszis edzőnek, hibáztam és lemaradtam a többiek fizikumától. Gyors léptekkel szálltam ki a zuhany alól, majd egy perc múlva már a parkolóban lévő autóm felé tartottam. A helység majdnem teljes üressége miatt nem volt nehéz megtalálni az Audim, amit nem kíméltem és máris majdnem 100 km/h-s sebességgel haladtam az egykoron boldog családi házunk felé. Útközben persze volt időm megállni egy virágboltnál, hiszen visszahódításról beszéltünk, az pedig ezekkel az alapokkal kezdődik. Harminc szál vörös rózsával a kezemben sétáltam az ajtó felé esküszöm remegő térdekkel. Mindennél jobban szerettem a családom, csak túl hülye, nagyképű, önző és még sorolhatnám, hogy milyen is voltam.

-          Gyerünk szívem, nyiss ajtót. – öt perce álltam ott, amikor az agyam kapcsolt, hogy lehet nincs is itthon, így már tárcsáztam is. Fenn tartottam a lehetőséget, hogy ha meglátja a nevem a kijelzőn kinyomja a telefont, de legutóbbi találkozásunk alkalmával ő is beleegyezett abba, hogy ezt meg kell beszélni.

-          Igen? – sírós hangjától egyből kiráz a hideg. „Ki ártott neki? Vagy pont miattam sír? Nem, nem lehetek ennyire önző. Ronaldo hagyd ezt abba, mert szánalmas vagy!” Válaszát már az autóban várom meg, biztos vagyok benne, hogy nem az otthonunkban van, hiszen akkor ha sír is, de ajtót nyitott volna. – Ronaldo én annyira sajnálom. Mindent sajnálok. Ha az elején nem vagyok figyelmetlen, boldog család lennénk. Nem ismertem volna meg Matíast és most nem keserítené meg az életünket. – az a szőke ficsúr, tudtam, de miért keseríti meg ezúttal az életünket?

-          Tessa kérlek ne sírj és mond el, hogy mi történt. Így nem tudok segíteni. – szipogott kettőt, amiből éreztem, hogy megpróbál erőt venni magán, de hallottam, hogy valaki hátulról is támogatja. De ki?

-          Ronaldo ne kezdj el tombolni jó? De a kislányunkat…elrabolták…

(Tessa)

(Marcus & Martinus - Heartbeat)

Nem értem, hogy lehettem olyan idióta, hogy elmondok telefonba egy ilyen kaliberű dolgot, ráadásul Ronaldonak, aki rögtön robban. Mellesleg úgy, hogy éppen úton vagyunk a rendőrséggel karöltve, hogy visszakapjam a lányom. De ahogy meghallottam a hangját egyszerűen éreztem, hogy a lényem minden része vágyik arra, hogy a portugál a közelemben legyen, hogy újra az enyém legyen, együtt nevessünk, együtt sírjunk, együtt éljük le az életünket, ahogy azt a templomban is megfogadtuk. Jóban rosszban, egészségben betegségben, míg a halál el nem választ.

-          Most elmondod végre, hogy hol vagy, vagy hívjak fel egy magánnyomozót, hogy kiderítse? Tessa itt vagy még? Nem beszélek érthetően? – hangos kiabálásának következtében a telefont az ölembe ejtettem, ugyanis így még ott is hallottam teljesen érthetően, hogy mit mond másrészt pedig nem is hagyott szóhoz jutni, így pedig elég nehéz lett volna neki megmagyarázni, hogy mi is történik igazából ezekben a percekben.

-          Ha néha levegőt is vennél és hagynád, hogy más is beszéljen akkor el tudnám mondani, hogy éppen a rendőrökkel Madrid egyik lakásába tartunk, elárulom a címet, hogy ha megígéred, hogy semmi hülyeséget nem fogsz tenni. – fél perces csend után kapcsoltam, hogy ilyenkor inkább csak bólogat, ami a telefonos vonalon keresztül valljuk be, nem igazán látszik. – Ha csak ingatod a fejed, akár igenlően akár nem jelzem, hogy ez egy telefonos kapcsolat, amelyikben csak a hangját halljuk a másiknak.

-          Tessa most elmondod végre, hogy hova menjek vagy tényleg kerestesselek meg? – akármilyen furcsa is ezt beismerni hiányzott, még az is, ahogy kiabál rám, mert éppen valamit nem úgy teszek, ahogy neki tetszik. Alig várom, hogy találkozzak vele, de ismerem már, mint a tenyerem és tudom, hogy ha hamarabb érne oda, mint mi, akkor a végén őt vinné el a rendőrség Matías helyett.

-          Üzenetben elküldöm a címet, de kérlek tényleg ne csinálj hülyeséget, és hagyd az egészet a rendőrségre. Tudják, hogy mit csinálnak. – válaszát meg sem vártam, nem volt szükségem arra, hogy magyarázkodjon. A címet nagyon lassan pötyögtem be a készülékbe, mert hát minél később kapja meg az információt, annál később indul el, és annál később fog jelenetet rendezni, mint egy rossz spanyol szappanoperába.

Ahogy odaértünk a ház elé elküldtem az üzenetet a férjem számára, engem pedig nem engedtek kiszállni az autóból, sem a rendőrök sem Louis, inkább nem kockáztatták meg azt, hogy meglát az az őrült és valami hülyeséget csináljon. Így csak az ablaküvegen keresztül néztem végig, ahogy a rendőrök berontottak a házba. A fejemben nagyon sok forgatókönyv lejátszódott, hogy mi is történhet bent, ugyanis percekig semmi mozgást nem érzékeltem, így aggódóan néztem körbe, hátha valaki segítségemre lesz, de egyedüli mozgás férjem megérkezése volt. Amint megláttam leparkolni kiugrottam az autóból, mégsem engedhettem, hogy ő is bemenjen a házba, mikor a rendőrök kifejezetten megtiltották.

-          Hol van? Hol van az a mocsok? – idegessége teljesen megrémített, reméltem, hogy mire ő ideér kislányunkat már a karomban tarthatom majd és akkor kevésbé lesz zaklatott, de úgy látszik nem így történt.

-          Még bent vannak a rendőrök Ronaldo, muszáj megvárnunk míg kijönnek, nem kezdhetünk magán akcióba, mert ki tudja mi lenne, ha az az őrült meglátna minket, főleg így együtt. Külön engem sem engedtek be, de nemsokára kijönnek. Remélem, nemsokára kijönnek. – utolsó mondatom már csak az orrom alatt dünnyögtem el, már körülbelül tíz perce bent voltak, ami nekem minimum tíz évnek tűnt. Az egész napos idegeskedés teljesen lefárasztott és még ez a plusz feszültség, hogy nem tudom, hogy mi történik odabent kivesz minden erőmből. Kezemet tördelve állok az ajtóval szembe, amire reménytelenül tekintek, amikor kétkezet érzek meg a derekamon, amin szorosan magukhoz ölelnek. A hirtelen jött érzés könnyeket csalt a szemembe, tudtam, hogy nagyon hiányzik, de nem is sejtettem, hogy ennyire.

-          Szeretlek Tessa. Tudom, hogy idiótán viselkedtem, de tudnod kell, hogy egy percre sem szűntek meg az érzéseim irántad, míg távol voltam, csak még erősebbek lettek, és soha nem adnám fel a családom semmiért. – annyira potyogtak a könnyeim, hogy nem tudtam szabályozni a légzésem csak felé fordultam majd egy csókot adtam neki, amire már hónapok óta nem volt lehetőségem.

-          Én is szeretlek , és… - gondolatmenetemet nem tudtam befejezni, ugyanis Ronaldo félbeszakított, majd elindult engem is húzva az ajtó felé.

-          Cata! Catám! Kicsi lányom! Annyira hiányoztál! – egy pillanat alatt kapta ki lányunkat a rendőr kezéből Roni, én pedig a sírástól még levegőt is alig tudtam venni, nem hogy meg tudtam volna szólalni.

-          Celetlek Papi! – szívem óriásit dobbant erre az egy mondatra is, és most már teljesen biztos voltam benne, hogy ma nem igen fogom abbahagyni a sírást, ha ilyen dolgok történnek körülöttem.

-          Én is szeretlek kicsim. Téged is és anyát is. – egy puszit nyomott a fejem búbjára majd fél kézzel magához ölelt. Tényleg úgy álltunk ott, mint egy tökéletes család, pedig sajnos közelről sem voltunk olyanok. De ebben a percben minden olyan volt, mintha soha nem lettünk volna külön, mintha azok a hónapok, amiket külön töltöttünk meg sem történtek volna, és azt kívántam ez bár így lenne. Ahogy ott álltunk a szemem sarkából észre vettem, hogy a rendőrök bilincsben vezetik ki Matíast, majd még valakit, akit nem láttam teljesen jól a fény miatt, de amikor lejjebb jött a lépcsőn és felismertem az alakot, rögtön elkapott az idegesség. Kiszakadva Ronaldo öleléséből egyből felé tartottam, és egy óriási pofonnal jutalmaztam meg életem folyamatos tönkre tevőjét.

-          Te mégis hogy képzelted mindezt? Nem elég, hogy egész életemben keresztbe tettél nekem még most is folytatod? Normális vagy te, hogy egy emberi élettel játszol? Meg persze, hogy összeállsz ezzel a, a… - igazából nem akartam nagyon durva kifejezést használni, de nem akartam visszafogni sem magam, hiszen reméltem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor látnom kell ezt az elviselhetetlen nőszemélyt. – Hát mondjuk ki Matías egy elmebeteg, egy pszichopata. Nem is értem, hogy hogy került orvosi pályára, én hülye meg el se kértem a papírjait. Orvos vagy te egyáltalán? – felé fordultam, hogy választ kapjak, de éreztem, hogy ezt ki kellett volna hagynom. Ördögi kacajjal kezdett el arcomba nevetni, ami nagyon megrémített. Lehet, hogy ez az ember mindig is csak arra várt, hogy közel kerülhessen hozzám? Hogy védtelen legyek és lecsaphasson rám, mint egy keselyű a vadhúsra?

-          A kis göndör hajú barátod, annyira kétségbe volt esve, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem is dolgozom a kórházban, amikor egy ápolót kellett kijelölni melléd. Nagyon nagyon régóta figyellek már és most tényleg azt éreztem megérte várni és azt hittem, hogy olyan boldogan fogunk élni miután a férjed elhagyott és én megvigasztaltalak, mint ahogy azt mindig is szerettem volna. De ez az idióta visszajött és nem tudtam már hogyan távolítsam el mellőled. Ezért álltam össze a legrégebbi ellenfeleddel Sandyvel. De ő sem ért semmit, hamarabb megtaláltak minket mintha egyedül raboltam volna el a gyereket. Neki Ronaldo kellett nekem Te az ember pedig idióta dolgokra képes, ha szerelmes. Nem igaz?! – az állam a padlót verte és nem akartam elhinni, amit Matías mondott. Komolyan egy megrögzött, beteg embert hittem a legnagyobb támaszomnak hosszú időn keresztül? 

(Larissa)

(Gente de Zona - Traidora)

Pár órával később eljutottam arra a szintre, hogy semmi kedvem nincs edzésre menni. Pedig ideje lenne elindulni, ugyanis az edző számít ránk. Váll rántva hagyok egy üzenetet az éppen tusoló Sergionak, miszerint a tréningen találkozunk, ugyanis muszáj kiszellőztetni a fejemet. Több szó nem esett köztünk a riporteres incidens után, ezért is gondoltam úgy, hogy ideje egy kicsit kocsikáznom. Beszállva gyönyörű Audimba, padlógázt adok, majd hangos farolás segítségével útnak indulok. Senkinek nem kell most tudnia, hogy az ellenkező irány felé haladok, ugyanis a ma esti edzést kihagyom. Nincs kedvem a kérdő tekinteteket sorra nézni, ahogy edzőm aggódó szempárjával sem szeretnék találkozni. Biztos hallott már a történtekről, és nem akarok magyarázkodni. Meguntam. Belefáradtam az élet kiszámíthatatlanságába, de most nem eshetek mély letargiába. Telefonom hangos zenélése térít észhez, valahogy kikeveredtem a Barcelonába vezető útra. Váll rántva nyomom tövig a gázt, ami kis autómnak meg se kottyan. „Hol vagy?! Csókok, S.” Férjem üzenete jól esik, hiszen aggódik értem. Valószínűleg ezt az SMS-t, hamarosan körülbelül húsz követi, így megelőzöm sorsomat. Lehúzódva az út szélére, szívem hatalmasat dobban. Biztos vagyok abban, hogy el akarok menni a spanyol városba? Mi van akkor, ha nem akar már látni barátom? „Minden oké, mentsetek ki valahogy Mourinhonál. Csókok, L.” Ledobva széles műszerfalamra új készülékemet, kedvenc CD-met helyezem a lejátszóba, majd maximumra tekerve a hangerőt, hosszas utazásba kezdek. Igazából innen már nincs messze a hőn áhított Barcelona, főleg az én tempómmal haladva.

(*)

Megállva egy gyönyörű kertes ház előtt, gyomrom egészen apróra zsugorodik. Van egy olyan sejtésem, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből a találkozóból, de titkon az énem azt súgja, meg kell próbálnom, hiszen segített nekem. Mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá, és az üzenetében is azt írta, ha erre járok, ugorjak be. Akkor miért ne most?

Lassú mozdulatokkal szállok ki a kocsiból, majd a kapuhoz sétálva hosszan megnyomom a csengőt. Lehajtott fejjel várom a megnyugtató hangot, helyette viszont egy szőke hajú lány libben ki csinos nyári ruhában a bejáraton. Tátott szájjal mérem végig kecses mozgását, arcán rengeteg érzelem fut át.

-        Szia. Cescy most nincs itthon, esti edzésen van. –lágy hangjától kiráz a hideg, felvéve a szemkontaktust, aprót bólintok.

-        Hola. Köszönöm, de kérlek, akkor ne mond el neki, hogy itt jártam. –már éppen megfordulnék, amikor a kapu kinyílik.

-        Gyere be, várd meg. Örülni fog neked! –vidám hangja meglep, fogalmam sem volt arról, hogy tud rólam bármit is. –Cassie Mcdonovan vagyok. –mosolyogva nyújt kezet, hatalmas zöld szemeiben csupán kedvesség található.

-        Larissa Morrison, örülök. –félmosolyt megeresztve beljebb lépek a kovácsoltvas kapun. Jártam már Cescynél, de most az lesokkolt, hogy ismét ennyire lemaradtam a cselekményekben. Túlságosan is el voltam magammal foglalva, ismételten.

-        Rengeteget hallottam már rólad! Igaz, nem voltam otthon a futball világban, de másfél hónap hosszú idő. Tisztellek Larissa. –ujjongva sétál mellettem, a bejáratnál előre engedem.

-        Csak Lari. És köszönöm a dicséretet. Nem szeretnék tolakodó lenni, de Fabregas és te? –nem szerettem sohasem puhatolózni, így most is rátérek a lényegre. Büszke bólintása arra utal, rátapintottam a lényegre. –Örülök, hogy végre boldog! –őszinte mosolyom meglep, igazából tartottam attól az ördögtől, ami bennem lakozik. Féltem, hogy ha kiderül talált magának egy lányt, akkor féltékeny leszek, de szerencsére nem így történt. Cassie gyönyörű, így egy csepp rosszindulat sincs bennem.

-        A repülőn találkoztunk. Elég szomorúnak tűnt, de amikor hoztam a formám, teljesen belendült a mesélésbe. Később összefutottunk a futballklubnál, és beszélgettünk, majd elhívott egy randira.

-        Te is focista vagy? –kétkedő tekintetemen jót kacag, kezével legyintve egyet nemlegesen megrázza a fejét.

-        Én vagyok a Barcelona hivatalos reklámarca. –egyáltalán nem rémlik bájos arca, de nem is tudok már ezen agyalni, hiszen az ajtó kinyílik, és barátom lesokkolt tekintetével találom szembe magam. –Azt hiszem, én fent leszek a szobában. – hálásan nézek Cassiere, viszont legbelül rettegek a következményektől.

-        Szia Lari. –halk hangja megnyugtat, kezdeti idegességem azon nyomban szertefoszlik.

-        Ne haragudj, hogy csak így váratlanul beállítottam. –nemleges fejrázása apró mosolyt varázsol az arcomra, ugyanaz a fiatal srác, akit az Arsenal edzésén megismertem. –Hogy vagy?

-        Azt hiszem, most nem ez a legfontosabb. –morcos tekintetemet rajta tartom, kezeit védekezően emeli maga elé. –Köszönöm kérdésed, jól vagyok. A klub minden meccsen számít rám, és mindenkivel megmaradt a jó kapcsolatom. Viszont Valdes hiányol téged. –mosolya kiszélesedik, elindulva a kert felé vezető üvegajtóhoz, egy másodpercre még visszafordul. –És nem csak ő.

-        Sokan mondják, hogy nincs fiú-lány barátság, de képzeld, én hiszek benne. Mi vagyunk a legjobb példa erre. Volt múltunk, megpróbáltuk együtt, de nem jött össze. Viszont most boldog vagy, ahogy én is. Nem szeretném, ha egy-két dolog miatt megszakadna a kapcsolatunk. –őszinte monológom egyáltalán nem lepi meg, leülve a hintaágyba, vállára dőlök.

-        Sajnálom, hogy olyan erőszakos, és idegbeteg voltam, de féltem. Féltem, hogy elveszítelek, hogy ismét beáll közöttünk az a fagyos hangulat, ami miatt inkább nem is keressük a másikat. –behunyva szememet, nyugodtan hallgatom mondandóját. Rettegtem a következményektől, de szerencsére egész jól fogadta megjelenésemet.

-        Még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy hanyagollak. Ezt megígérem.

-        Ugyan Lari. Élni fogod a saját kis életedet, és ismét elfelejtkezel azokról az emberekről, akik végig melletted álltak. –közbe akarok szólni, de lelkiismeretem nem engedi. Igaza van mindenben, hiszen most is ezt csináltam. –Csak emlékezz vissza mit ígértél, amikor útnak indultál. Azt mondtad, meg fogsz látogatni, tartod velem a kapcsolatot. Ezzel szemben, ha nem kereslek, nem beszélünk.

-        Most hiába szabadkozom, nem fogsz megérteni. Sok olyan dolog történt velem az utóbbi időben, amit legszívesebben elfelejtenék, de nem tehetem. Nem tehetem, hiszen ez alakította ki a személyiségemet. Felnőttem, talán túl korán is, bár a futball sok mindenre gyógyír számomra. De ezzel te is tisztában vagy. Tudod jól, ha valami bajom van, nem beszélek. Elzárom egy olyan ládába, amit soha nem akarok kinyitni. Kimegyek a pályára, és élem az életemet tovább. –keze hátamat simogatja, mégis úgy érzem megbántottam. Az évek alatt olyan sérelmek gyűltek fel benne, ami még helyrehozható, de a lelkén lyukat üt. Sok olyan személy van, akit soha nem akartam bántani, mégis megtettem.

-        Nem kellett volna naponta keresned. Elég lett volna, ha édesapád halálakor mellettem vagy, és nem lépsz le a temetés után, mint aki jól végezte a dolgát. –izmai megfeszülnek, láthatóan elhúzódik tőlem.

-        Sajnálom. Hányszor kell még elmondanom? Engem ugyanúgy megviselt a dolog, mint téged. Az apám volt, Cescy! Nem tudtam a szemedbe nézni, túlságosan is magamat hibáztattam azért, mert ez történt. Ha nem megyek el. Ha ott maradok Angliában, nem kellett volna mindezt egyedül végigvinnetek. De a fejem és a szívem hajtott. –szemeimbe könnyek gyűlnek az emlék hatására, de gyorsan le is törlöm azokat.

-        Önző vagy. Önző vagy, mert csak magaddal tudsz törődni, azt nem látod, hogy egyes tetteddel, mennyi fájdalmat okozol a szeretteidnek. Édesapád könyörgött nekem, hogy ne említsek semmit. Azt akarta, hogy boldog légy, és ne tudj semmiről. Mégis minden mondatában rólad beszélt, felőled érdeklődött. –szívembe éles fájdalom nyíllal, mégis visszagondolva régi életemre, nem bántam meg semmit.

-        Az lehet, hogy önző vagyok. De ebben a világban máshogy nem boldogulsz. Emlékezz vissza milyen voltam. A mai napig megtartottam azt a jó szokásomat, hogy más problémáját a sajátom elé helyezem. És mit érek vele? Megsúgom, semmit. –felcsattanva pattanok fel a hintaágyról, barátom szemei hatalmasra nyílnak.

-        Képes vagy félrerakni a problémádat? Tényleg? Hányszor kérdezted meg, hogy mi történt velem? Milyen volt az élet nélküled? Hányszor érdeklődtél a lelki állapotom után? Larissa, gondolkozz, mielőtt beszélsz. –igaza van, mint mindig. Igaz, nem szoktam meg az efféle nyíltságot, de úgy gondolom ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

-        Tudhatnád jól, hogy még meg nem kérdezik mi van velem, nem beszélek a gondjaimról.

-        Látod? Megint csak rólad van szó. –mérgesen nézek rá, nem szeretem, ha az ember nem várja meg még végigmondom azt, amit akarok.

-        Nem fejeztem még be. De ismerhetnél már annyira, hogy bármikor számíthatsz rám. Ha elmondod mi bánt, segítek, és csak veled törődöm. Viszont úgy gondolom felesleges volt idáig eljönnöm, ugyanis csak a vita alakult ki közöttünk, ami most csak olaj a tűzre. –hevesen gesztikulálva indulok az ajtó felé, most viszont senki nem állít meg. Talán tényleg nem kellett volna itt megjelennem. Nem kellett volna tovább szítani a tüzet, de úgy éreztem, rá van szükségem. Rá, aki mindig mellettem állt, támogatott és bíztatott.

(Maluma - Felices los 4)
Bepattanva autómba, padlógázzal indulok el. El akarok menekülni a mostani énemtől, nem akarok ilyen ember lenni. Soha nem tudtam csak magammal törődni, de most mindenre fény derült. Olyan ember lettem, amilyet eddig megvetettem. Telefonom hosszas csörgéssel adja tudtomra, valaki már hiányol. Ránézve a képernyőre, a Ronaldoval való közös fotónk jelenik meg előttem. A szememben keletkezett könnyek elhomályosítják látásomat, de ezzel mit sem törődve, továbbra is vezetek tovább. Kezembe kapva készülékemet, fogadom a hívást, mire éktelen ordítás üti meg a fülemet.

-        Mégis hol az istenbe vagy? És eddig miért nem tudtad felvenni azt a kurva telefont?! –barátom idegességében valamit a falhoz vág, mire elszégyellem magam.

-        Ne haragudj. Barcelonában vagyok, hamarosan indulok haza. A telefonom a kocsiban maradt. –bűnbánó hangon kezdek el beszélni, de mondata kiüti a biztosítékot nálam.

-        Megint Fabregassal kamatyoltál?

-        Rohadj meg Ronaldo. –sikítva dobom ki készülékemet az ablakon, ami az úton sikeresen darabokra is törik.

Az útmentén lehúzódva, erőteljesen szorítom a kormányt. Ujjaim elgémberedtek, de ezek után nem tudom, mit várhatnék még az élettől. Az a legszomorúbb, hogy ezt mind magamnak köszönhetem. Kiszállva Audimból, ökölbeszorított kézzel ütök egyet az ablakra, a szilánkok húsomba vágva kiserkentik véremet. Leülve a földre pólómmal állítom el a vérzést, de egy idő után az sem segít. Hangos sóhajtással várom a megmentő csodát, vagy legalábbis azt a gondolatot, ami segítségével visszajuthatok Madridba. Telefonomnak lőttek, így maximum az marad, hogy hazavezetek, de kérdéses, hogy ilyen kézzel hogyan tudom váltani a sebességet. Váll rántva indulok útnak, hogy szembenézzek azokkal az emberekkel, akiket elárultam.

Előzetes 59.

Sziasztok!
Hétvégére terveztük az új fejezetet, de az élet közbeszólt. Most érkezünk egy kis előzetessel, szerdán pedig felkerül az 59. rész. Körülbelül még húsz fejezet van hátra, oldalt kérünk mindenkit a közvélemény kutatásba vegyetek részt, hogy tudjuk mi legyen a blog sorsa. Előre is köszönjük Nektek, reméljük várjátok a folytatást! Jó olvasást! :)
A képért hálás köszönet Tessának!
Puszilunk mindenkit Lari, Tessa.:)

(J. Balvin-Ay Vamos)

(Ronaldo)

Körülbelül fél óráig engedhettem magamra az öltöző fürdőjében a hideg vizet, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Mou nagyon meghajtott minket, a mai edzés alkalmával, de nem bántam, szükségem volt erre a kemény fegyelemre. Persze a bűneim miatt is megkaptam a rám váró büntetést edzés terén, ami majdnem egész napos tréningtervben mertült ki, de igaza van a klasszis edzőnek, hibáztam és lemaradtam a többiek fizikumától. Gyors léptekkel szálltam ki a zuhany alól, majd egy perc múlva már a parkolóban lévő autóm felé tartottam. A helység majdnem teljes üressége miatt nem volt nehéz megtalálni az autóm, amit nem kíméltem és máris majdnem 100 km/h-s sebességgel haladtam az egykoron boldog családi házunk felé...

(Larissa)

Váll rántva nyomom tövig a gázt, ami kis autómnak meg se kottyan. „Hol vagy?! Csókok, S.” Férjem üzenete jól esik, hiszen aggódik értem. Valószínűleg ezt az SMS-t, hamarosan körülbelül húsz követi, így megelőzöm sorsomat. Lehúzódva az út szélére, szívem hatalmasat dobban. Biztos vagyok abban, hogy el akarok menni a spanyol városba? Mi van akkor, ha nem akar már látni barátom? „Minden oké, mentsetek ki valahogy Mourinhonál. Csókok, L.” 

Chapter 58.

Sziasztok!
Egy nap csúszással, de megérkezett az új fejezet. Tegnap hirtelen közbejött program miatt nem tudtuk felrakni, Tessa éppen nyaral, szóval onnan küld Nektek rengeteg puszit!
A szavazat oldalt továbbra is megy, kérünk titeket valami visszajelzést küldjetek nekünk, hogy várjátok-e a folytatást, vagy hogy az adott fejezet hogy sikerült. Előre is köszönjük! :)
A You are my destiny története továbbra is folytatódik, akit érdekel nézzen be bátran. :)
Puszi mindenkinek, Lari és Tessa.:)

(Tessa)

(Linkin Park-What I've done)

Hihetetlen, hogy még mindig itt ülünk Louissal Matí szüleinek a házában és próbáljuk rávenni a szülőket, hogy hívják fel a fiúkat. Az anyukája egy nagyon kedves ember és nagyon fájt, hogy pont neki kell elmondanom, hogy egy ilyen szemétláda a fia. Végül nagyon nehezen sikerült rávennünk, hogy hívja fel közben pedig Louis is beszélt a rendőrséggel, hogy ez a módszer egy megvalósítható-e, akik azt mondták, hogy azonnal kijönnek és addig ne hívjuk fel Matít ugyanis mindenféle gépezetre kell rákötni a telefont, hogy jelezni tudja, hogy hol van a hívott fél.

A nagy várakozás közben többször is elgondolkodtam azon, hogy ha tudná Ronaldo, hogy mi történt akkor mit tenne és millió és egy lehetőség jutott eszembe azon kívül persze, hogy addig ütötte volna Matíast amíg még él és mozog, hogy ezt meg merte tenni az ő fiával. Bár bevallom legszívesebben én is egy élő  bokszzsáknak használnám a volt legjobb barátomat azok után amit tett velem. Miközben azon járt az eszem, hogy milyen bokszütéssel vinném le a földre Matíast a telefonom üzenet jelző hangja hangos pityegésbe kezdett, nekem pedig egyből az ugrott be, hogy valaki megtalálta a kislányomat és azért jelez így őrült módjára oldottam fel a billentyűzárat majd amikor megláttam az üzenet küldőjét ezer érzés kezdett el bennem kavarogni. A feladó Ronaldo volt az üzenetet pedig még nem sikerült elolvasnom ugyanis a tudat, hogy a férjem írt nekem túlságosan is lesokkolt, vagy éppen megijesztett a harmadik érzés pedig az izgalom volt ami tombolt bennem. „Nem is tudom, hogy igazából mit szeretnék, de beszélnünk kell. Ezt pedig te is tudod. Szeretlek.” Amikor megláttam az utolsó szót a szívem azt hittem, hogy kiugrik a helyéről. Ő ilyeneket ír nekem én pedig azzal a mardosó bűntudattal ülök itt, hogy megcsaltam őt, méghozzá nem is akárkivel, hanem a testvérem férjével. A másik pedig az, hogy itt vagyok úgy, hogy azt sem tudom, hogy a lányunk hol van és erről ő semmit sem tud.

-        Tessa megjöttek a rendőrök és Matías anyukája nemsokára felhívja a kicsi fiát. – barátom biztos láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, így egyből leült mellém és halkan folytatta tovább. – Mi történt? Felhívott valaki vagy megtudtál valamit Cataról? Tessa szólalj már meg, mert olyan fehér vagy, mint a fal. – kicsit megráztam a fejem és próbáltam a könnycseppeket a szememből elűzni, hogy ne látszódjak gyengének ebben a helyzetben.

-        Senki nem hívott és semmit nem tudok Cataról egyszerűen kaptam egy üzenetet és nem tudom, hogy mi legyen. Olyan kavar van a fejemben, hogy legszívesebben bezárkóznék a stúdió hangszigetelt szobájába és egy fél napot végigordibálnék csak úgy céltalanul. – arcomat a kezeimbe temettem és próbáltam összeszedni magam, hogy a rendőrökkel tudjak beszélni.

-        És kitől kaptad az üzenetet, ami ennyire felzaklatott? – Louis már a nappali felé menet érdeklődött, ahol néhány rendőr már egy kisebb nyomozói irodát rendezett be magának annak érdekében, hogy megtalálják a kislányomat és persze vele együtt azt az őrült Matíast is, aki elrabolta őt.

-        Személyesen Cristiano Ronaldotól. Azt írta, hogy beszélnünk kell, ami teljesen igaz, de nem tudom, hogy hogy tudnék azok után a szemébe nézni, amit tettem. Ha nincs itt is mardos az égető bűntudat, ha pedig itt állna előttem, akkor valószínűleg ásnék magamnak egy több méteres gödröt és elbújnék benne. – teljesen úgy éreztem mindent, ahogy elmondtam ebben az idegállapotban pedig semmire se tudtam választ adni, így csak visszacsúsztattam a telefonomat a zsebembe és a rendőrökre figyeltem, hátha ők tudnak valami olyan információval szolgálni, ami egy kicsit megnyugtat és elkezdhetek mindent rendezni magam körül.

-        Szerintem beszélned kell vele, amilyen gyorsan csak lehet, mégis csak ő a gyereked apja, és szereted őt. Ha ő is ugyanúgy szeret, akkor meg tud neked bocsájtani, és engedi, hogy megmagyarázd a dolgokat. Biztos neki is volt már olyan esete, hogy többet ivott a kelleténél és hülyeséget követett el, de most inkább hagyjuk ezt, ez most csak a második helyen van. A rendőrök azt mondták, hogy a szülők most már elkezdhetik felhívni a kicsi fiúkat, szóval gyere neked is ott kell lenned, hisz lehet te ismersz fel valami fontosat a beszédében. Mégis csak veled élt egy ideig. – igaza volt Lounak nem szabadott most Ronaldo üggyel foglalkoznom, amikor az az elmebeteg elrabolta a lányomat és nincs biztonságban. Már az kész agyrém, ahogyan elhagyta a házat, ugyanis szavai még mindig visszhangként csengnek a fülemben, nem vagyok könnyen ijedős az ilyen helyzetekben, de amit akkor mondott megrémített, és sajnos most már tudom, hogy nem csak üres szavak voltak, hogy teljes mértékben tönkre fogja tenni az életemet.

(Larissa)

(Joey Montana - Picky)

Kacagásomtól talán sikításom hangosabb, edzőink a távolból boldogan figyelnek minket. Gyerekek vagyunk még, de egyelőre nem is akarunk felnőni. Legalábbis én még nem tartozok abba a csoportba. Ilyenkor azért érdekes, hogy mennyire el tudunk hülyülni egy-két elejtett beszóláson, máskor pedig a kamerák előtt mennyire komolyak tudunk lenni. Akik valóban ismernek minket, azok megkérdőjelezik értelmiségünket, természetesen csak pozitív értelemben.

Beállva a kezdő pozíciómra, elégedett mosolyt villantok ellenfeleimre. Soha nem tudtam úgy kimenni a pályára, hogy bárkire is ellenségként nézzek, és úgy gondolom ez így jó. Hatalmas alázat kell ahhoz, hogy fellépjünk az életet adó gyepre, és emelt fővel tudjuk veszíteni, ha úgy adódik. Igazából olyan játékosnak tartom magam, aki nem szeret veszíteni, de ezzel úgy gondolom sokan vagyunk még így. Imádok játszani, és úgy vélem, nagyszerű érzés, ha a tudásunk gyümölcse egy-egy trófeával kamatozik.

-        Tudjátok, a jó kislányok naplót írnak. Én viszont történelmet. –kacsintva egyet, útjára indítom a labdát, majd Marcelo íveléséből máris egy helyzetet alakítok ki a mi csapatunk javára.

-        Lari, azért csak óvatosan! –Sergio aggódó hangja üti meg a fülemet, elbikázva a labdát, felé rohanok. Nem érdekel, hogy a hálóban köt-e ki, vagy Adán utódja tökéletesen véd.

-        Ne aggódj, inkább mosolyogj. Az a második legjobb dolog, amit a száddal csinálhatsz. –kezét ökölbe szorítja, szemét lehunyja, állkapcsát pedig megfeszíti. Tudom, hogy néha túllövök a célon, de egyszerűen nem tudok, és nem is akarok úgy bánni vele, mint egy idegennel.

-        Lari, jó lenne, ha a bugyid rajtad maradna.

-        Na, Ronaldo. Neked most meg kellett szólalnod. –nevetve simítom le fejemről a hajpántot, majd megigazítva kilógó tincseimet, visszahelyezem eredeti helyére. –Egyébként is. Gólt lőttem?

-        Nem! –túlontúl hamar tagadott, de lehet ezt már csak az én képzeletem gyártotta gyanús tényezőnek.

-        De Lari, nem tudtam kivédeni. –a kapus hősiesen bevallja tettemet, mire rákacsintva, védekezés felé indulok. Úgy érzem jó lesz segíteni nekik, hiszen ki tudja, Ronaldo milyen úton-módon akarja megbosszulni a bekapott gólt.

-        Vége az edzésnek! Larissa és Callejon itt marad, a többiek mehetnek öltözni. –Sergio érdeklődve tekint végig párosunkon, de nem kérdez semmit, csupán a többiek után indul. –Ti ketten fogtok menni, jövő hét szombaton lesz ez az ünnepség. Álarcos bál, tehát a legfontosabb kelléket ne felejtsétek el. –edzőnk oktató hangneme megmosolyogtat, ha nem említi ezt a tényezőt, ki is megy a fejemből. Persze csakis ironikusan értve mindezt. –Most mehettek ti is, az esti edzés pedig pontban hat órakor kezdődik, aki késik, plusz kört fut.

-        Nem is tudtam kislány, hogy te leszel a párom. A párom. Mint oviban. –gondolatait hangosan kimondva sétál mellettem, ami nevetésre késztet. Istenem, ha ma nem, de egy hét alatt biztos híztam vagy húsz kilót. Hiszen a mondás azt tartja, hogy aki sokat nevet, hízik is tőle. –Mehetnénk együtt vásárolni.

-        Jaj Calle. Mikor megtudtam, hogy te vagy az, aki elvállalta, nem tudtam nemet mondani a kecsegtető ajánlatra. –glóriát formázva kezemből, fejem felé emelem, majd angyali tekintettel mérem végig a fiatal spanyol srácot. –Oké, de arra számítanod kell, hogy a báli ruhámat megtalálni kissé lehetetlen lesz.

-        Jó, innentől kezdve még a kedvem is elment a hozzád hasonló szépségektől. –hasát fogva, röhögve ejti ki a szavakat száján, így lépünk be a többiek közé. –Talán megbirkózom azért ezzel a feladattal.

-        Fizetésemelés?

-        Kinek? –Marcelo értetlenkedve pillant körbe, Ronaldo viszont tarkón csapva, felpattan helyéről.

-        Nem. Igazából most tudtuk meg az ötös lottó eheti nyerőszámait. –szem forgatva indulok el a portugál zseni felé, majd füléhez hajolva suttogni kezdek. –Ha elmondanám, meg kéne, hogy öljelek. Ne akard, hogy bemocskoljam az Isten által teremtett kezemet. –nemleges fejrázása elégtétel most számomra, gyors tusolás után az ajtónak támaszkodva várom Sergiot.

-        Mehetünk? –aranyos mosoly kíséretében teszi fel kérdését, kicsit elbambulhattam, ugyanis egy csapat focistával nézek farkasszemet. Zavartan lesütve szememet, aprót bólintok és az ajtón kilépve, immáron már szabad utat engedek barátaimnak is.

(J Balvin - Ginza)

Kilépve az ajtón, rengeteg fotóssal, valamint újságíróval találjuk szembe magunkat. Borzasztó, hogy már a pályánál sincs nyugtunk tőlük. Többen megrohamoznak minket, de mindenki számára a Sergioval folytatott viszonyom, valamint a Ronaldo- Tessa kettős kapcsolata a legérdekesebb. Elhúzva számat közelebb húzódok spanyolomhoz, aki nyugtatóan átkarolva, szorosabban tart. Igazából félek, hogy a Fabregassal összekötött pletykák futótűzként terjedtek, és nem szeretném, ha mindez kitudódna Ramosnál. Hiszen mind a két férfit szeretem, ráadásul válogatott csapattársak. Nem lenne célravezető a rivalizálás, meg amúgy is. Cescyben bízom annyira, hogy tudom, nem féltékenykedne. Nem rendezne jelenetet, és nem is fogná ki magának a tizenötös mezben játszó csapattársát.

-        Hola Sergio! A futball az életed? –egy aranyos szőke hajú lány áll meg barátom előtt, szelíd mosollyal az arcán.

-        Hola. Nem, nem az. –meghökkent tekintettel illeti mindenki a négyes számú védőt, mire zavartan folytatja mondandóját. –Az életem két dologból tevődik össze. Az egyik a foci, de azt a másikhoz képest inkább csak hobbinak nevezném.

-        És mi a másik dolog? –feltolva szemüvegét orrán, a mikrofont egészen közel tartja Ramoshoz.

-        Larissa. –szívem hatalmasat dobban nevem hallatán, arcomra szerintem kiül a döbbenet. Igazából ez számomra most furán hangzik, hiszen, ha nekem választanom kéne, mindenkit magam mögött hagynék a sport miatt. Ha valaki azt mondaná meg kell szakítanom mindenkivel a kapcsolatomat azért, hogy újra egészséges lehessek, megtenném. Szó nélkül.

-        Beszéljünk a kurvákról. –gunyoros mosoly jelenik meg a lány arcán, miközben fülemben még mindig a nevem visszhangzik. Sergio homloka ráncba szalad, értetlen tekintetét rám emeli. Nem érti ő sem, hogy miképp kerülhetett témába ez a dolog. –A barátnőd hogy van? –tátott szájjal nézem azt a lányt, aki kedves mosollyal ugrott be elénk. –Bár lehet könnyebb lenne megkérdezni Larissat. Mond csak Larissa. Kiegyensúlyozott most az életed? –arcom levörösödik, másodpercek kérdése, hogy robbanjak. Kezemet ökölbe szorítom, szememet egy pillanatra lehunyom, majd negédes mosolyomat felmutatva, beszélni kezdek.

-        Ribancozol, mert hallottál pletykákat rólam, olyanokat, amiket ti generáltok. De jól jegyezd meg, nem ismersz. Kurvának hívsz,mert nekem több férfi udvarol, mint neked.

-        Nem gondolod, hogy kicsit túlontúl nagy önbizalmad van? –a háttérben meghúzódó riporterek, teniszmeccsként figyelik beszéd párbajunkat.

-        Nagyképűnek nevezel és ócsárolsz mások előtt irigységből, mert tudod, hogy soha nem leszel olyan, mint én. Azt hiszem a kis monológom minden kérdésedre választ adott. Szia. –elégtétel volt számomra ez a kis párbeszéd, mégis úgy érzem ennek még nincs vége.

-        Beképzelt vagy, mert úgy érzed helyre rázódott az életed azzal, hogy a szeretőd, Francesc Fabregas visszatért Barcelonába. Igaz? –rikácsoló hangját meghallva, testem remegni kezd. Miért van az, hogy ha egy kicsit is boldog vagyok, jön valaki, aki sikeresen elcseszi a kedvemet?

-        Ameddig nem jársz utána egy-két dolognak, én a helyedben nem jártatnám feleslegesen a számat. Fabregas régi barátom, még amikor édesapám élt, akkor ismertem meg. Támaszt nyújtott a nehéz időszakban, biztatott, és jó útra terelt. Hisz látod?! Itt állok a férjem mellett. –Sergio összekulcsolva kezünket az autónk felé kezd el tolni. Remegek a dühtől, és most úgy érzem, jól jönne egy ölelés. Az a fajta szeretetnyilvánítás, ami mostanában hiányzik az életemből. Azóta, mióta barátommal összekaptunk. Megtorpanva Sergio sportja mellett, lábaim a betonba gyökereznek. Agyamat most érte el a tudat, miszerint az előbb sok olyan dolgot szegeztek nekem, ami felért a halálos ítélettel. Ramos beletúrva hajamba, erőszakosan felemeli a fejemet, majd átölelve, megnyugtatja lelkemet.

-        Bízz magadban, mert sokkal többre vagy képes, mint azt gondolnád. –fülembe suttogva eléri, hogy kirázzon a hideg. Nem tudom mivel érdemelhettem ki ezt a férfit, vagy akár csak katalán barátomat, hiszen az élet túlontúl sivár ahhoz képest, amit én már kaptam tőle. Rengeteg dolgot köszönhetek a két férfinek, és úgy érzem, én csak bántani tudom őket.

-        Sokat gondolkodtam az életről. Minden egyes ember okkal lép be az életünkbe, ha nem is másért, egy lecke megtanulásáért. –apró csókot adva arcára, elfogadom figyelmességét, és a nyitott ajtón beszállva, helyet foglalok, míg férjem pár másodperc késéssel behuppan a vezetőülésre.

-        Tartom azt, hogy néhány hiba túl jó ahhoz, hogy csak egyszer kövessük el. Fel a fejjel, mi melletted vagyunk. –biztató mosollyal helyezi a kulcsot az indítóba, majd felpörgetve a motort, házunk felé indulunk.