Összes oldalmegjelenítés

2017. augusztus 31., csütörtök

Chapter 61.

Sziasztok!
Elérkezett hát a legújabb rész is, és hála Tessának kaptunk egy kis arculatváltást is, reméljük a kép elnyeri a tetszéseteket.  :)
Visszaszámlálás elkezdődött, már csak 9 rész van hátra aztán kezdődik a Sweet dreams or beautiful nightmare 1 again. Kérünk Titeket, akinek van egy kis ideje, hagyjon pár szót chatben, vagy a fejezet végén, ezzel bátorítva minket, jól döntöttünk újra elkezdtük a fejezetek írását.  Köszönjük, hogy vagytok nekünk! <3
Jó olvasást, Lari és Tessa.:)



(Larissa)

Belépve a híres, ámde annyira mégsem felkapott pubba, pásztázni kezdem a kisebb bokszokat barátom után kutatva. Sergiot megkértem, hogy hagyjon magamra, hiszen a jelenléte még jobban felzaklatná a portugált. A pulthoz lépve intek a csaposnak, aki elégedetten mér végig. Összébb húzva magamon pulóveremet, szólásra nyitom számat.
-        Lesz egy sör, és egy kérdés. Cristiano Ronaldo nem járt itt? –kérdésemet követően alig láthatóan a balra eső fülke felé pillant.
-        Cica ide nem járnak ilyen híres emberek. –felhúzva szemöldökömet, kifizetem sörömet, majd cserfes mosoly kíséretében áthajolok a pulton.
-        Cica, engem akkor biztos nem ismersz meg. –a levegőben dobok neki egy puszit, majd vélhetően csapattársam asztala felé araszolok. A látvány lesokkol, soha nem láttam még hasonló állapotban. Feles poharak tömkelege sorakozik előtte. A macsós külső mára már a múlté, borzos haj és megviselt arc jellemzi most őt. A világ klasszis focista ma csupán egy egyszerű srác, akit az élet ismét rendesen megtépázott. Hangos sóhaj után lehuppanok mellé, karjaimat nyaka köré tekerve, szorosan magamhoz ölelem.
-        Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? –túlságosan is józannak hat beszéde, végigsimítva hátán behunyom szemeimet.
-        Nagyon sajnálom, hogy ez történt. –együtt érző hangomon meglepődik, láthatóan elhúzódik tőlem.
-        Te tudtál róla. –arcán rengeteg érzés fut át, mégis talán a csalódottság tükröződik vissza bánatos szemeiből.
-        Nincs mentségem ezekre a tettekre.  Nem mondhattam el a dolgokat, ebbe nem akartam ilyen téren belefolyni. Úgy gondoltam Tessanak kell tisztára mosnia a nevét nálad.
-        Belefolyni? Hiszen a férjedről is szó van ebben a történetben! –kiabálásának hála, a még aránylag józan vendégek felénk pillantanak.
-        Ebben a szituációban nem bennük kell keresni a hibát. –elhűlve hallgatja végig mondandómat, szemeiben tiszta dühöt látok megcsillanni.
-        Tényleg, már majdnem el is felejtettem, hogy te ugyanúgy félrekefélsz. Kisasszony, esetleg velem is bevállalna egy menetet? Vagy csak az önös érdekek a nyerők? –kezemen hatalmasat lendítve, arcára lesújtó csapást mérek. Sajnálkozva nyúl csuklóm után, de rántva rajta egyet, sietősen távozok.


Hihetetlen, hogy pár perc alatt az eddig felépített dolgok képesek leomlani. Vágyakkal, reményekkel telve jöttem Madridba, de ezzel csupán csak a balszerencsém sorozatát indítottam el. Elvesztettem makacsságom miatt azokat az embereket, akik törődtek velem, akik az igazi támaszt nyújtották nekem. Elhidegültem családomtól, és barátaimtól egyaránt, és mindezt azért, mert önfejűségem miatt nem figyeltem fel a nekem beszélő hangokra. Nem élhetek folyton a múltban, mégis, ha lenne rá lehetőségem, visszapörgetném az időt, és hibáimból okulva, változtatnék egy-két döntésemen.
Belépve a közeli parkba, az első padra leülök. Lábaimat felhúzva, fejemet térdemen támasztom meg. Annyira könnyű lenne egy átlagos lányként élni mindennapjaimat, de én vágytam arra, hogy világklasszissá váljak. El kell viselnem a firkászokat és a zűrös életet is egyaránt.



-        Nehéz nap? –rég nem hallott hangját, ezer közül is felismerném.
-        Miért büntet még veled is Isten? –szarkazmustól csöpögő hangomat meghallva, szomorú ábrázattal tekint felém.
-        Ideje beszélnünk.
-        Miért nem tartod meg jó szokásodat, és tűnsz el a ködben ahogy szoktál? –fejemet visszaejtve térdemre, mély levegőt veszek.
-        Azt hiszed, ismered az embereket, igaz?
-        Nem ismerem őket, de tudom, hogy szeretik megkavarni a szart, ahogy te is Daniel.
-        Közel sem tudod, hogy ki-miért van melletted.
-        Na, ezt, hagyjuk. Nem akarom egy olyan ember okítását hallgatni, aki előszeretettel zaklat, fenyeget, és cseszi fel az agyam.
-        Te tényleg hülye vagy. Nyisd már ki a szemedet végre, és nézz rám! –felpillantva a srácra, végigmérem. Barna szemei csillognak a lámpa halvány fényében, markáns arcéle emlékeztet valakire. Valakire, akit nagyon régen elveszítettem.
-        Matt. –egy név, melyhez rengeteg érzés köthető. Fájdalom, gyász, ugyanakkor remény és szeretet is. A mai napig nem tudtam teljes mértékig feldolgozni halálát, pedig kislány voltam, mikor elveszítettem. Ráadásul az ő közbenjárásának hála lettem az, aki. Ha őt nem ismertem volna, talán mama miatt a modell pályára léptem volna. –Hiányzik.
-        Igen, nekem is. –elkeseredetten ül le mellém, karjai ölébe hullnak. –Tudod kicsit zokon vettem, hogy rögtön David ugrott be neked. Ismertem őt, de mikor rájöttem milyen ember is ő, megszakítottam vele minden kapcsolatot. Bántotta az önérzetem, hogy nem ismertél fel, pedig állítólag nagyon is apára ütöttem.
-        Soha nem tudtam, hogy van egy fia. És igazából nem figyeltelek annyira meg, hogy rájöjjek erre az aprócska bökkenőre. Egy időben mindenhol azt az állatot láttam, és féltem. Féltem, hogy valamilyen okból kifolyólag, újra megjelenik. Viszont így már nem értem a leveleket, és a hívásokat.
-        Soha nem tudnék neked ártani, apa sokat mesélt egy kislányról, aki rendszeresen látogatta az edzéseket az édesapja miatt. –szemem könnybe lábad az emlékek hatására, de már nem próbálom meg elrejteni az érzéseimet. Túlontúl sok mindent elzártam magamban, és nem figyeltem a külvilágra. –Próbáltam utalni egy személyre, de soha nem vetted a lapot. Emlékezz arra, ki nem akarta, hogy úgy igazán elkezd itt az életedet.
-        Hannah.
-        Pontosan. Minden ott volt a szemed előtt, de tekintve a múltatokra, merő véletlennek gondoltad az egybeeséseket.
-        A képek, a cikkek, a kavarások. De miért? –értetlen tekintettel pattanok fel a padról, felvéve Daniellel a szemkontaktust, várom az esetleges magyarázatot.
-        Mikor Gonzaloval szakított, azt követően Manchesterbe utazott. Egy buli alkalmával megismerkedtem vele, és szimpatikus volt az általa beállított kép. Vakon megbíztam benne, de körülbelül két hónappal később egy fiatal lánytól volt hangos a sajtó. Utánad olvastam, és rájöttem, Hannah mindvégig rólad beszélt. Elhitette velem, hogy profi sportoló volt, de tekintve arra, hogy nem szerette a médiát, ritkán volt címlapon. Egy súlyos boka sérülés vetett véget karrierjének, de hogy a sport közelében maradhasson, fotós szakot választott. –monológja először meglep, majd ezt követően lesokkol. Ezek szerint Hannah szóban másolta az életemet.
-        De ő segített abban, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Miért lenne ez így?
-        Az egy dolog, hogy az ő közbenjárásával jutottál el idáig. De az ismerőseid között vannak olyanok, akik csak bábuk. Úgy mozgat titeket, ahogy tud. Mit gondolsz miért ért az utóbbi időben annyi rossz dolog téged? –értetlenkedve, és egyben összezavarodva pillantok Danielre. Nem egészen egy hónapja még fenyegetett telefonon keresztül, most pedig előadja, hogy igazából ő nem az, akinek gondolom.
-        Miért nem mondtad el, hogy te nem az a személy vagy, akire először gondoltam?
-        Azért, mert tudtam, hogy elsőnek nem hinnéd el. Nyomoznom kellett, hogy rájöjjek, valóban rólad van-e szó, és csak úgy mertelek megkeresni. Többször próbáltam veled beszélni, de rendszerint elutasító, valamint flegma voltál. –egy pofont ismét kaptam. Megint azzal jönnek az emberek, hogy nem vagyok a régi, és ezt még most Dan is burkoltan megmondta.
-        Akkor sem kellett volna halálra rémítened. Rettegtem tőled, hiszen az előző barátom egy pszichopata volt. Amúgy is, apukád nem Larisnak, hanem Ririnek hívott. – durcásan, karba tett kézzel állok előtte, lábammal dobolok a betonon.
-        Jó, nekem mindig a megszokott becenevedet mondta. –váll rántva dől előre a padon, szemeiben a nyugodtság tisztán megcsillan. –Gondolj arra, hogy ki könyörgött neked azért, hogy ne randizz a védő gyerekkel.
-        Hannah. De akkor sem értem, hogy miért teszi mindezt. Hiszen testvérként szerettem, bíztattam, támogattam. Ráadásul próbáltam mindent úgy alakítani, hogy neki jó legyen.
-        Igen, de David majdnem megerőszakolta, miközben te éppen távol voltál. Lényegében rengeteget ártottál neki tudtodon kívül. Amúgy is, ő világ életében olyan reflektorfényre vágyott, amit te szempillantás alatt megkaptál. Ugyanis nem éppen hétköznapi, hogy egy kis vézna lány a férfiakkal játszik egy csapatban. –szemöldököm az égnek szalad, agyam leragad a rám alkotott jelzőnél. Nem értem most ezt miért kellett beleraknia mondatába, miért nem lehetett elsiklani a tényező felett, miszerint kicsi és vékony vagyok. Duzzogva huppanok le mellé, felsőbbrendű vigyorát egy nyakas segítségével letörlöm arcáról.
-        Egyetlen kérdésem van még. Miért éppen most?
-        Azért mert én rájöttem erre a cselre, és most ezért tönkre akarja tenni az életedet. –hurrá. Hogy én ettől most milyen boldog lettem! Próbálkozni szabad, de innentől kezdve én sem hagyom már mindezt szó nélkül. Meguntam, hogy mindig csendre kell intenem magam, tekintve arra, hogy ne legyek a címlapon.


-        Ez így igaz, és egy régi közös ismerősünk segítségével, egész jól haladok…



(Tessa)

Vagy én vagyok egy emeletes idióta, vagy csak ott fent akarják teljesen elhitetni velem azt, hogy életképtelen vagyok. Nem vártam azt, hogy amint kiteregetem a szennyest és elmondok mindent a lelkiismeret furdalásomnak köszönhetően, mindenki megbocsájt a másiknak és minden happy lesz, de arra sem számítottam, hogy Ronaldo ennyire átrendezi majd a spanyol arcszerkezetét. Akkora hibát követtem el akkor, amikor ez az egész megtörtént, hogy csoda az is, amikor nyugodt szívvel tükörbe tudok nézni.
Gyalog indultam el a stadiontól hiába autóval érkeztem. Kell most az agyamnak az a kis szellő, ami a fővárosi időt hűtötte, és reméltem, hogy az én gondolataimat és fejemet is le tudja majd hűteni. Céltalanul sétálgattam az utcákon, próbáltam gondolkodni, próbáltam valami bocsánatkérő szöveget összerakni a fejembe, de a „Sajnálom, hiba volt, de csakis azért, mert részegek voltunk és nem gondolkodtunk, és TE NEM VOLTÁL ITT!!!” szöveg szerintem nem lenne valami hatásos. Gondoltam, hogy hol lehet, de nem akartam utána futni semmi értelme nem lett volna csak fát tettem volna a tűzre, ami már így is úgy égett, hogy Amerikába is láthatták volna. De bárhogyan is akartam, a lábam mégis a bár felé vitt. Sokszor ment oda, ha csak ki akart kapcsolni és kiengedni a gőzt. Egyszer követtem őt. Nem, nagy vagyok rá büszke, de eléggé a kapcsolatunk elején voltunk, én pedig az életem rögös kezdete miatt bizalmatlan voltam vele, de esküszöm csak egyszer történt meg. most viszont a bár előtt szánalmasnak éreztem magam, nem is értettem mit csinálok ott. Amint oldalra néztem megláttam testvéremet befelé igyekezni és ereztem, hogy rám itt semmi szükség. Mindkettőjüket megbántottam, nem csak én Ramos is. „De vajon őt nem mardossa az égető bűntudat?” Egy vállrántással fordultam meg és indultam el a családi házunk felé. Útközben felhívtam a nagyiékat, hogy ma  náluk hagynám a kislányomat, ha nem gond, mert meg kell beszélnünk Ronaldoval egy –két dolgot. Persze nekik nem kellett tudniuk arról, hogy igazából nem is vagyunk még csak egy helyen sem.
-          Tessa? Tessa Swallow?  - a hang irányába fordultam, de a sötétben meghúzódó alakot nem sikerült látnom.
-          Ne haragudj ismerjük egymást? – fogalmam sem volt róla, ki ismerhetett fel, de próbáltam közelebb menni, pedig eléggé féltem, hogy egy elhagyatott utcában, egyedül vagyok egy idegennel. Soha nem voltam olyan, aki bártan megy végig egy sötét sikátorban, vagy éjszaka egy kietlen környéken ellentétben Larival, aki kifejezetten kihívásnak vette, ha mondjuk én nem mertem megcsinálni.
-          Már fel se ismered a legjobb focistát az akadémiáról? – nevetése miatt zengett az utca nekem pedig a semmiből sikíthatnékom támadt az örömtől.
-          Joey? Joey Parker? Parker komolyan te vagy az? – soha nem tudtam volna elfelejteni azt a csokibarna szemet és a kutya pofit. Tipikusa olyan srác volt, aki a zsánerem volt mindig is. A barna szem, barna haj kisfiús arc mindig is levett a lábamról és miután az akadémián egyedül maradtam Lari távozása után nem maradt más lehetőség csak az, hogy új barátokat kellett keresnem. Ő lett az egyik szerencsés.
-          Nem hiszem el, hogy újra találkozunk. Mi történik veled mostanában? És mi lett a pom-pom lány karriereddel? – mosolyogva teszi fel a kérdéseket majd mellém állva régi barátommal az oldalamon kezdtünk el sétálni.
-          Ne is említsd. Életem legrosszabb döntése volt, hogy azt hittem jobb lesz, ha átállok a fociról a szurkolói pályára. – az egyedüli focista lány szerep nekem nem állt jól sohasem ez egyedül Larinak ment, így kérvényeztem az átiratkozásom a szurkolói csapatba. Az igazgatónő persze furcsán nézett, de nem szólt semmit csak aláírta a papírokat én pedig kemény egy hétig bírtam ki a tréningeket, mint szurkolói lány. – Na és ha már így gúnyolódunk, mi lett a kétballábas focistánkkal?
-          Nem nagyon bírtam én azt a fociskodást. Szülői kényszer, de hát biztos tudod. – zavart mosollyal nyugtáztam, amit Joey mondott, de nem vettem magamra, sosem volt normális családom a mostanin kívül, azt sem tudom, hogy milyen érzés. – Ne haragudj. Amúgy én alkalmi zenész lettem. Zongora, gitár néha ének. A feleségem nem örül neki, de valamiből muszáj gyűjtenünk, ha már gyereket szeretnénk. Tényleg láttam a lapokban, hogy Ronaldo a férjed, gratulálok.„Sajnos nincs mihez, de igazán köszönöm!” Hirtelen megállva fordultam barátom felé, majd egy olyan kérdéssel fordultam barátom felé, ami megtudva a hivatását teljesen egyértelmű volt.
-          Írjunk együtt egy dalt! – hangosan kimondva még jobb ötletnek tűnt, így nyitva a nagy kertes ház kapuját máris beinvitáltam régi új ismerősömet.
-          Akkor beszéljük, mi történt veled, amióta nem láttuk egymást és legjobb barátok lettünk, de te leléptél Sevillába és otthagytál a farkasok közt, hogy szétszedjenek. – enyhe indulatot véltem felfedezni Joey hangjában, amitől rögtön olyan sápadt lettem, mint a fal. – Tess csak szivatlak, teljesen megértelek. – féloldalas öleléssel nyugtáztam mondatát, majd a házba beérve egyenesen a zongora mellé kísértem őt.

Pár órával, néhány sörrel és millió eldobott papírral később sikerült egy teljesen korrekt dallal előállnunk, amit teljesen a szívemnek közel állónak éreztem és azt akartam, hogy már most élőben adhassuk elő Joeyval együtt. Lehet, hogy egy biztos barátot kellett volna magam mellett tartanom, hogy kihúzzon Lari helyett is a szar helyzetekből, amiket elkövetek?

-          Mehet még egyszer a dal? – vidáman és felszabadultan ültem fel a zongora tetejére majd bólintva egyet belekezdtünk abba a dalba, ami remélhetőleg hetek múlva a dallisták élén fog landolni.

(Demi Lovato - Tell Me You Love Me)




2017. augusztus 27., vasárnap

Előzetes 61.

Sziasztok! 
Úgy gondoltuk kedveskedünk Nektek egy kis előzetessel, reméljük várjátok már a következő részt. Már mindössze csak 10 fejezet maradt, és befejezzük a második rész írását. Tekintve a szavazatokra, egyenlőre úgy tűnik a Sweet 1 újraírása mellett voksoltok. Azt beszéltük Tessával tekintve neki az iskolára, egyedül írom meg, de ha azt felteszem, a harmadik részbe is belekezdünk, immáron már együtt. :)
Jó olvasást! Puszi Lari, Tessa. :)


(Larissa)

Hihetetlen, hogy pár perc alatt az eddig felépített dolgok képesek leomlani. Vágyakkal, reményekkel telve jöttem Madridba, de ezzel csupán csak a balszerencsém sorozatát indítottam el. Elvesztettem makacsságom miatt azokat az embereket, akik törődtek velem, akik az igazi támaszt nyújtották nekem. Elhidegültem családomtól, és barátaimtól egyaránt, és mindezt azért, mert önfejűségem miatt nem figyeltem fel a nekem beszélő hangokra. Nem élhetek folyton a múltban, mégis, ha lenne rá lehetőségem, visszapörgetném az időt, és hibáimból okulva, változtatnék egy-két döntésemen.

(Tessa)
Gyalog indultam el a stadiontól hiába autóval érkeztem. Kell most az agyamnak az a kis szellő, ami a fővárosi időt hűtötte , és reméltem, hogy az én gondolataimat és fejemet is le tudja majd hűteni. Céltalanul sétálgattam az utcákon, próbáltam gondolkodni, próbáltam valami bocsánatkérő szöveget összerakni a fejembe, de a „Sajnálom, hiba volt, de csakis azért, mert részegek voltunk és nem gondolkodtunk, és TE NEM VOLTÁL ITT!!!” szöveg szerintem nem lenne valami hatásos. 

2017. augusztus 23., szerda

Chapter 60.

Sziasztok!
Köszönjük az eddigi szavazatokat, továbbra is várjuk. :) Akinek van egy kis ideje, kérünk titeket írjatok pár sort, vagy a klikkekkel mondjátok el a véleményeteket. Nagyon fontos számunkra! A megtekintésünk folyamatosan nő, és ezt Nektek köszönhetjük!
Nem is ragoznám tovább, jó olvasást mindenkinek!
Puszi Lari, Tessa.:)

(Ramos)
Kiszállva a kádból, boldog mosollyal az arcomon indulok el szobánk felé. Milyen érdekes, hogy többes számban beszélhetek, ugyanis Lari egy ideje már itt tölti mindennapjait. Belépve az üres helységbe, szívem hatalmasat dobban. Rettegve pillantok a párnámon található cetlire, túlságosan is élénken él még gondolataim között a fél éve történt dolog. Kezemet ökölbe szorítva, elindulok a lap felé, amit remegő kezeim segítségével fel is emelek. Kinyitva a papírt, szerelmem gyönyörű írása mutatja meg magát. „Sajnálom, hogy nem várlak meg, de fáradt vagyok. Az edzésen találkozunk, csókok L.” Hangos sóhajjal olvasom el az utolsó szót, mire lelkem megnyugszik. Miért van rossz előérzetem? Valami legbelül azt súgja nekem, hogy nem látom többet. De ezt a hangot nem tudom most kiűzni agyamból.
(*)
A Real Madrid futballklub számomra már több mint az élet. Soha nem tudom kifejezni egészen pontosan magamat, hogy mit is gondolok erről. Megnyugszom, ha az öreg Santiago Bernabeu kapuján belépek, és boldog vagyok a csapattársak mellett. Vannak dolgok, amiket az élet elvesz tőlünk, de úgy gondolom a Real Madrid sok mindent ad mind a dolgozóknak, szurkolóknak, focistáknak és edzőknek egyaránt. Hitet, reményt és rengeteg szeretetet. Nem tudnám már magamat elképzelni egy másik csapat védőjeként, innen szeretnék visszavonulni is.
-        Ramos! Ideje lenne bevonszolni a seggedet! –Ronaldo hangja üti meg a fülemet, gondolatmenetemnek hála, teljesen elhatárolódtam a környezetemtől. –Lari már megint hol van?
-        Azt írta, hogy mentsük ki valahogy az edzőnél.
-        Fogd a bokájára, Mourinho csodálkozni fog, de megérti. –bólintásom következtében együtt vonulunk ki a pályára, vigyorogva tekintek végig a melegítő társaságon.
-        Larival mi van? –a tréner hamarabb kérdezett rá hiányára, mint azt sejtettem.
-        Nem érezte túl jól magát, a bokája meg volt duzzadva, és azt jegeli. –szemrebbenés nélkül hazudok Mounak, de ez a kis füllentés egyáltalán nem okoz gondot.
-        Várj! Ugyanarról a lányról beszélünk?! –kétkedésén felnevetek, csodálkozó tekintetét összevonja.
-        Igen mester! Nem engedtem, hogy eljöjjön, nem festett valami fényesen. –bólintása után beállok a srácok közé, ugyanis izmaimat a tréning előtt meg kéne egy kicsit mozgatni.
-        Erőnléti lesz ma este is, tudom, hogy délelőtt elfáradtatok, de most ideje felpörgetni magatokat egy kicsit. – Tessa lép fel a pálya szélére, Mou arca enyhén eltorzul. Mellélépve hevesen gesztikulál, majd hatalmas bólintás után hitetlen arccal pillant felénk. –Ronaldo és Ramos! Gyertek ide! –ereimben megfagy a vér, arcomra szerintem kiül a rémület. Mi van akkor, ha minden most derül ki?
-        Beszélnem kell veletek, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. –vékony hangjától most az egyszer kiráz a hideg, nem készültem még fel arra, hogy Tessa szépen megkavarja körülöttem a szart.
-        Mégis mire gondolsz? –Ronaldo átszellemült arccal, hatalmas mosollyal pillant kedvesére, aki jelen esetben bűntudattal telve néz vissza rá.
-        Lefeküdtem Ramossal. –két szó, és úgy érzem, a karrieremet is tönkreteheti. Cristiano pár másodpercre lehunyja szemeit, majd fordulásból a földre terít. Erős ütéseket mér arcomra, de nem védekezem. Ha Lari férfi lenne, tőle kellett volna már ezt megkapnom. Ez már kiérdemelt volt.
-        Állj már le! –Coentrao, Marcelo és Pepe siet segítségemre, megfogva az őrjöngő portugál vállait, lerántják rólam. Szám, valamint szemöldököm felrepedt, szemem alatt pedig valószínűleg színátmenetes monokli fog megjelenni pár órán belül. Köhögve egyet, vért köpök a mesterien munkált fűre, majd mit sem törődve az értetlen tekintetekkel, lesétálok a pályáról. Nem tudom mi értelme volt mindezt közölni a portugállal, hiszen megbeszéltük, hogy senkinek nem jelentett semmit, ráadásul mind a ketten részegek voltunk.

(Dulce María - No Sé Llorar)
Belépve a fürdőszobába, letörlöm arcomról a vért, majd végignézve sebeimet rájövök, szemöldökömet össze kell varrni. Elhúzva számat gyors pakolásba kezdek, utam rögtön a kórház felé vezet. Egy percnél többet sem akartam már a stadionban tölteni, túlságosan is felborzolta Tessa a kedélyeket. Arcomba húzva süsümet, lehajtott fejjel sétálok a baleseti felé, ahol egy hasonló kinézetű ember ül. Kezére egy fehér felső van tekerve, amin már foltokban átütött a vér. Sápadt arcát elnézve, nem sok erő lehet már benne. Leülve mellé, láthatóan megmozdul, mire megérezve illatát, rájövök, barátnőm ül mellettem.
-        Lari?! –suttogva beszélek hozzá, hitetlen tekintetét rám emeli. Szájtátva pillant arcomra, sebeim felé kapva, remegő kézzel simít végig arcom ép részén.
-        Mi a franc történt veled? –a zavartság tisztán kihallható szavai mögül, lehunyva szemeimet, hangos sóhajjal készítem fel magam a válaszadásra.
-        Tessa elmondta Ronaldonak. –keze félúton megáll a levegőben, dühösen csap ép kezével homlokára. –Mi van a kezeddel?
-        Ronaldo felhívott, és a fejemnek vágott egy-két dolgot. Én meg kivertem a kocsim ablakát. –váll rántva magyarázza meg a tetteit, csuklója felé nyúlva, le akarom venni a pólóját róla. –Ne! Elég ronda. –elhúzva száját behunyja szemeit, viszont én nem állok meg a cselekvésben. Vékony testét egy fekete pulóver takarja el, így a pólóját sikeresen fel tudta használni a cél érdekében. Apró kezéből ömlik a vér, az üvegszilánkok tisztán láthatóak a sebben. Hangos szisszenéssel jutalmazza okos tettemet, ugyanis az ép bőrrészt végigtapogatva rájövök, olyan helyen is van szilánk, amit nem lehet látni.
-        Idióta. –visszarakva kezére a nedvszívónak használt rongyot, átkarolom vállát, és úgy várjuk az orvosunkat.
-        Önök ott, kérem, jöjjenek be! –belépve az ajtón, hálás tekintetet eresztünk meg az orvos felé. Szerencse, hogy nem mondta ki a nevünket, bár így is nagy a valószínűsége annak, hogy lebuktunk. –Nem gond, ha mind a ketten bent vannak a vizsgálat alatt? –nemleges fejrázásunk következtében végigméri sérüléseinket.
-        Az övé csúnyább, és fontosabb is. –Lari felé bökve a háttérbe húzódok.
-        Nos. Sok vért vesztett, valamint a sebet le kell fertőtlenítenem, és ki kell szednünk a szilánkokat. –szerelmem rémült tekintetét rám emeli, bal oldalára lépve megszorítom ép kezét. Egy kisebb vattapamaccsal felitatja a szakszerű ellátáshoz szükséges fertőtlenítőszert, majd óvatos mozdulatokkal a nyílt seb körül letisztítja a felületet. Szerelmem hangos szisszenéssel tűri a nem éppen kellemes cselekedetet, de tudja, ő volt a ludas. Csipeszt véve kezébe a hatalmas vágásoknál szedi ki a szilánkokat, Lari viszont megkövült arccal ül, és fájdalmasan nézi apró kezét. –Naponta át kell kötözni, több üveget nem érzek a húsban. Bármi problémája lenne, azonnal jöjjön vissza. Az efféle sérülés nem játék! –az orvos dorgáló hangon szól Larihoz, aki aprót bólintva lepattan az ágyról.
-        Felhívhatok valakit? –felém pillantva várja válaszomat, zsebembe nyúlva, kezébe helyezem készülékemet. Az ajtó felé indulva, halvány mosolyt ereszt meg felém, majd eltűnik a zajos folyosón.

(Larissa)

Kilépve az ajtón, kiráz a hideg. Kezem miatt valószínűleg gyulladás van a szervezetemben, így a láz sem kizárt. Fülemhez szorítva a készüléket, reményekkel telve várom, hogy kedvenc portugálom hangja felcsendüljön a vonal túlsóvégén. Elsétálva a bejárthoz, Sergio komor arcát pillantom meg az üvegen keresztül, amint egy nagyobb kötéssel a fején sétál a folyosón. A készülék sípolva adja tudtomra, hogy a hívott fél magasról tesz az emberek fejére.
-        Minden oké? –kérdésemet Sese felé intézem, aki átkarolva, lassan bólint.
-        Három öltéssel összevarrták, de semmi baj. Te jól vagy? –aggódó hangneme a mai napig meglepő számomra.
-        Aggódom Ronaldo miatt. Képes arra, hogy valami orbitálisan nagy hülyeséget csináljon, és ez egyáltalán nem megnyugtató most számomra. Legalább azt tudom, hogy te rendben leszel, de róla semmi információm nincs. –sajnos túlontúl ismerem ahhoz portugál barátomat, hogy egy-két dologban kiismerhető legyen számomra. Rokon lelkek vagyunk, ami néha jó, néha pedig borzalmas.
-        Nem tudtad elérni? –nemleges fejrázásom következtében beugrik testvérem arca. Beírva számát, egy helyben totyogva várom az ismerős hangot.
-        Igen, tessék? Itt Tessa Swallow.
-        Ronaldo veled van? –köszönés nélkül vágok bele a közepébe, nem érek rá most bájcsevegni.
-        Nincs, és nem is tudom, hogy hol van. Még csak sejteni sem sejtem. –bűntudattól csöpögő hangja egyáltalán nem hat meg, bontva a hívást idegesen túrok hajamba. A szikra hirtelen ér utol, a megvilágosodás érzése most fantasztikus.

-        A kocsim elég ocsmány. El tudsz vinni abba a bárba, ahol régen rendezték nekünk a búcsúztatót? –szerelmem bólintása kissé megnyugtat, most már csak abban reménykedem, hogy meg is találom barátomat. Apró csókot adva arcára, autója felé indulok.


(Ronaldo)
Azt hiszem, most mondhatom el, hogy teljes és kiegyensúlyozott az életem. Itt van mellettem életem nője, aki mindig is az volt és mindig is az lesz. Nem utolsó sorban pedig szerelmünk gyümölcse is itt van a karunkban, ennél többet pedig egy ember szerintem nem is kívánhat. Jó még egy gyermek azért eléggé növelte volna az önbecsülésem, de minek panaszkodni, ha most minden jó. Ha a fejemben a család szónál ez az idillikus állapot szerepel?!

-          Ronalo szeretnék hazamenni. - feleségem szavai mosolyra késztetnek majd még pár szót beszélve a rendőrökkel az autóm felé kezdem el őket terelni. Hiába egyedül utaztam most mindenhova a csomagtartóból fél perc alatt varázsolok elő egy gyerekülést, ami Tessát annyira meglepte, fél percig mozdulni sem tudott. - Ennyire biztos voltál benne, hogy ma hazamegyünk veled, vagy mindig nálad van? - vicces féloldalas mosoly bujkált a szája szélén, amit én egyszerűen imádtam. Minden percben új dolgot tudnék mondani, hogy miért szerettem bele ebbe a nőbe.
-          Biztos voltam benne, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, mert normális, na jó többnyire normális emberek vagyunk, akik teljesen őszinték egymással bármi is legyen. Amúgy pedig mindig nálam van az ülés, nagyon jól elfér mellette az edzés cuccom. - tipikus mosolyom elővéve fordultam felé miközben felbőgettem a motort. Imádtam ezt az érzést, amikor a száguldó csodádnak előcsalogatod a hangját és az szebben búg, mint egy doromboló kiscica.

Mondhatjuk azt, hogy még be sem indítottam a motort mikor feleségem a rádió felé nyúlt majd egy random zenét kezdett el hallatni a rádióból, ami mellé persze nem maradhatott el az éneklés sem. Mindig is tudtam, hogy gyönyörű hangja van, de sajnos nem mondtam neki sohasem elégszer, hogy érezze én mellette vagyok és törődöm az ő karrierjével is nem csak a sajátommal. De most, hogy énekel most hallom csak igazán, hogy milyen boldog. Nem tudom lehetséges e ezt így hallani, de ha nem én akkor is hallom. Hogy jobb kedvre derítsem még jobban én is nekikezdtem a családi éneklésnek, amit köztudott, hogy nem kéne hiszen a hangom egy repedt fazék hangjához képest... De feleségem tűri és velem együtt nevetve zengi a sorokat. Tisztára, mint egy boldog család. De vajon ez így is marad?

(Tessa)

Alig vártam, hogy vége hazaérjek és ezzel magam mögött hagyjam az egész ápoló mizzériát. Nem volt már szükségem erre csak a férjemre, akire annak ellenére, hogy nem éppen volt az utóbbi hónapokban mellettem nem tudtam rá rosszallóan nézni. Boldog voltam, hogy ott van mellettem és most már nem is lesz ez másképp.
A házba belépve Catat már az ölemben kell felvinnem és a kiságyba raknom. Nagyon lefáraszthatta az, hogy némiképp egy teljesen új embert láthatott a megszokott Matías helyett, na meg persze megismerhette azt a személyt is, aki az édesanyja megkeserítője volt egész fiatalkorában.
Amint bezárom a gyerekszoba ajtaját két kéz fonódik a derekamra férjem pedig apró csókokat lehelt a nyakamra. Őrjítő volt már ez a pár másodperc testi kapcsolat is és a testem folytatásért kiáltott, de tartottam magam, ami jelzem nagyon nehéz volt. Erősnek akartam látszani amennyire csak lehet, így összeszorítottam a szemem és a körmeimmel már-már a húsomba vájtam.
-          Ne csináld ezt Tess. Őrülten kívánlak már nagyon régóta. – a válaszomat meg sem várva lökött a falnak és kezdett el vadul csókolni és pedig megadva magam vetettem magam a karjaiba. Kezemmel egész testét elkezdtem bejárni, míg ő a nyakamat csókolta és követte példám. Végül lábaimmal átkaroltam a derekát ő pedig a háló felé kezdett el velem hátrálni. Hihetetlen milyen kondiban volt, hiszen pille súlyomat is úgy emelgette, mintha egy rongybabát mozgatott volna. – Erre vártam már nagyon régóta. És esküszöm neked, hogy amíg távol voltam semmi sem történt köztem és Irina között. – pár másodperc kellett mire felfogtam, hogy mit mondott és próbáltam nyugodtan értelmezni.
-          Hagy vegyem számba. Mi most éppen pár hónap kihagyás után szeretkezni készültünk, igaz? Te pedig felemlegeted a volt barátnődet. – persze lelkem mélyén tudtam, hogy na nekem aztán semmi jogom nem lenne ezt felhozni neki főleg, hogy köztük semmi sem volt.
-          Tessa ezt most komoly? Éppen meggyónom itt neked bűneimet, hogy semmi sem történt és megbízhatsz bennem, te pedig kiakadsz? Van valami baj? – „Baj? csak az van…” Mellé ültem az ágy szélére, majd az ujjaimmal kezdtem el játszani miközben nagyon erősen fixíroztam őket.
-          Nem semmi baj nincs. Csak nagyon hiányoztál és felzaklatott, hogy szóba hoztad azelőtt Irinát, hogy éppen házas életet akartunk élni. – utolsó mondatomon férjem jót nevetett, ami engem is nevetésre késztetett. Vicces volt, ilyen szóösszetételt hallani tőlem, de a nevetés inkább erőltetett volt. Valójában iszonyú lelkiismeretfurdalásom támadt. Most kaptam vissza a családom és egy félrelépés miatt, ami tényleg csak egy félrelépés volt tönkre tehettem mindent. És sajnos nem tudom, hogy ezzel a lelkiismeretfurdalással tudok e majd élni, vagy egyáltalán úgy a szemébe nézni, hogy ne süllyedjek méterekkel a föld alá. Azzal pedig, hogy Ronaldot megbántottam, megbántottam Larit is, a testvéremet, aki mindig mellettem állt bármi bajom is volt és bármilyen hülyeséget is csináltam én pedig mocskosul elárultam őt. Most pedig nagyokat kellett sóhajtanom, hogy ne bőgjem el magam.

Reggel arra keltem fel, hogy könnyek áztatják az arcom. Elég rosszat álmodtam és még a lelkiismeretfurdalás is mardosott belülről. Nem tudtam, hogy ez ilyen feszítően rossz érzés és eddig nem is éreztem, amíg a férjem nem tért vissza és nem csöppentem vissza a valóságba. Sajnos nem tehettem ezt az egészet semmissé, de muszáj voltam a lelkemen könnyíteni, mert éreztem máskülönben ez az egész felemészt.
Meggondolatlanul cselekedtem, így egy egyszerű szettbe öltöztem fel, amit át se gondoltam, majd már indultam is a gyerekszobába Catáért. Út közben pedig gyorsan felhívtam a nagyszülőket, hogy egy órára vigyázzanak a kicsire. Persze semmi kifogásuk nem volt ellene, hiszen amúgy is régen látták az unokájukat.
Nem is értettem miért, de a következő pillanatban már a Bernabeu zöld gyepén álltam arra várva, hogy Ronaldo és Ramos odaérjenek elém. Egyszerűen muszáj voltam tisztázni a történteket még akkor is, ha láttam lelki szemeim előtt, hogy mi lesz a reakció a nagy Cristiano Ronaldotól. De a lelki szemeim nem ismerték ezek szerint elég jól a portugált, hiszen mondatom után Ramos arcát percek alatt öntötték el a vércseppek. Mourinho felkaromnál fogva húzott le a pályáról Marcelo pedig pillanatok alatt érkezett a segítségére.

-          Tényleg muszáj volt ezt? Edzés közben idejönni és jelenetet rendezni és tönkretenni négy életet, Lariét, Ronaldoét, Ramosét és még a kicsi Catáét is, te normális vagy? – nem tudtam elhinni, hogy még Marcelo sem ért meg, de persze ezt egyáltanán nem is várhattam, el tőle. Hülye voltam és most várhatom, hogy valaha lesz-e esélyem arra, hogy újra jóvá tegyek mindent..

2017. augusztus 19., szombat

Kitérő, kitekintő 100.000

Sziasztok!

Hálásan köszönjük Nektek, hogy a blog szépen lassan újra életre kel. Tekintve a 100.000-res megtekintést, hoztunk Nektek a lányok életéből egy-egy apró szösszenetet, ami kicsit hosszabb fejezet, mint a megszokottak. 
Felhívnánk figyelmeteket az oldalt zajló szavazásra, valamint kérnénk Titeket, valahogy jelezzétek elégedettségeteket, vagy éppen elégedetlenségeteket, hogy tudjuk jó, vagy tudjunk javítani az elkövetkezendő fejezetekben.
Jó olvasást Nektek, a 60.fejezet pedig szerdán érkezik.
Puszi Lari, Tessa.:)



(Tessa múltbéli jelenet)

Sokakban biztos felmerült már az a kérdés, hogy ha mindig is énekes és színésznő akartam lenni, mit is kereshettem egy futball akadémia falai közt és miért nem egy művészeti iskolába jártam?! Hát az élet, mint tudjuk sajnos soha nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy valami jó történjen veled előtte nagyon sok negatív hatásnak kell érnie. Negatív hatásokból pedig sajnos nekem még több is kijutott, mint szerettem volna. A Tessa nevet már akkor megkaptam mielőtt a nevelő intézetbe kerültem volna, de a Swallow név egyszerűen csak kiválasztott magának. Az intézmény dolgozói a nyári időszakban mindig kivittek babakocsiba sétálni az udvarra és egy madár mindig a kocsira szállt és addig nem tágított, míg be nem mentünk. Valószínűleg ő is ugyanúgy szerette Rose, a dajka énekét, mint én, ezért is csatlakozott minduntalan hozzánk a délutáni sétánkban. Így kaptam meg természetesen a fecske után a Swallow nevet ezen pedig később sem változtattak, miután örökbe fogadtak. De ezzel nincs is semmi probléma, nagyon jól megéltem mindig is a kis saját nevemmel és életemmel. Az akadémián eltöltött évek alatt nyert úgy igazán valamit az életem, amikor megismerkedtem Larival, ő erőt adott nekem és az új célomnak, ami akkor a foci volt, tehát neki sikerült elérnie, hogy nyissak afelé is. Miután neki valóra vált az álma már csak azon voltam, hogy nekem kell ugyanezt elérnem, így még többet hajtottam, majd jött az a bizonyos meccs, amikor megtudhattam, hogy majd Guardiola is a vonal mellől figyel. Hihetetlenül maximalista vagyok és mindent annyira, de annyira tökéletesen akartam összetenni a játékomban, hogy egy saját teljesen tökéletes buborékba pakoltam be magam aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a közeg eltűnt, a buborékom pedig hangos sikítás kíséretében durrant kegyetlenül szét.
A fájdalom miatt lüktetett a fülem, a szívem az adrenalintól vert hevesen, a lábam pedig érkező társam csúszásától vált egy óriási vérző fájdalomtengerré. Nem mertem ránézni a lábamra, gyenge voltam és egyben az álmaim önző őrzője. Úgy voltam vele, ha nem látom, akkor talán nincs is ott. De a fájdalom egyre csak jött és utat tört magának. Fél szemmel mertem csak a pálya széle felé tekinteni ahonnan két dolgot láttam teljesen biztosan. Egy: Josep Guardiola távolodó hátát látom, kettő: a orvosi stábtag autóval jön elém, hogy lesegítsen a pályáról. Ha ekkora a baj örülhetek, ha valaha fogok tudni még járni…
Már majdnem két hónap telt el a balesetem óta, a lábam helyrepakolását pedig szerencsére olyan orvosok vezették, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy semmiben nem szenvedek hiányt és évek múlva már csak az emlékeimben fog ez a szörnyű baleset élni. Esténként mikor lefeküdtem és lehunytam a szemem egy dallam kezdett el motoszkálni a fejemben, ami nem hagyott nyugodni. Aztán már nem csak este szólt a gondolataimban hanem napközben az utcán, a közértben és már a gyógytornán is. Tudjátok, mint amikor meghallgattok egy számot aztán egész nap azt dúdoljátok újra és újra és újra, mintha végtelenítve lenne egy adott szám a fejetekben, de egyszerűen nem tudjátok megunni. Én pontosan ezt éreztem, amikor pedig a bokámra tett rögzítők lassan kezdtek egyre kisebbek lenni és az alkalmak mikor viselnem kellett őket pedig egyre ritkábbak ismét eszembe jutott egy dallam, AZ a bizonyos megunhatatlan, ismétlődő dallam.
Az orvosaim sajnos már a sérülésem első percében felvilágosítottak, hogy soha többé nem szabad majd pályára állnom, hiszen azzal az egész életemet, de a lábam egészségét mindenképpen kockára tehetem, de azért én próbáltam valamilyen kapcsolatot tartani a játék és magam között. Ezzel pedig átvitt értelemben Lari és magam között is, ott éreztem egyedül, hogy ő is velem van, így sokszor ültem ki a pálya szélére. Annak a pályának a szélére, ami megváltoztathatta volna az életem, ehelyett… Végül is megváltoztatta, csak akkor még nem tudtam, hogy mi lesz az az új irány, elvégre ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.
Ott ülve a pálya szélén a dallammal a fülemben vettem elő a telefonom, majd egyszerű sorokat kezdtem el a jegyzeteim közé írni.
All the pain and the truth                             Minden fájdalmat és az igazságot
I wear like a battle wound                           Úgy viselem, mint egy harci sebet
So ashamed, so confused                 Annyira szégyenkezem, annyira össze vagyok zavarodva
I was broken and bruised                           Össze voltam törve és meg voltam sebezve

Now I'm a warrior                                     Most már egy harcos vagyok
Now I've got thicker skin                          Most már vastagabb a bőröm
I'm a warrior                                             Egy harcos vagyok
I'm stronger than I've ever been               Erősebb vagyok, mint eddig bármikor
And my armor, is made of steel,               És a pajzsom, acélból van,
You can't get in                                       Nem tudsz át jutni rajta
I'm a warrior                                           Egy harcos vagyok
And you can never hurt me again          És most már nem bánthatsz többé

Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű fejembe beköltözött dallamból valami új, egy dal lesz. Régebben is irkáltam kis rímelő sorokat a füzeteim oldalára, de nem hittem volna, hogy ez lesz az új célom, az új jövőm. Hazaérve egyből elővettem a gitárom és zongorám majd egy számítógépes rendszerrel felvettem a dalt, persze nem lett profi felvétel, de arra, amire elterveztem tökéletes volt. Az interneten gyorsan rákerestem pár nyílt estre, ahol feltörekvő tehetségek előadhatják a dalaikat, aztán a jobb és tehetségesebb énekeseket felkarolják a nagyobb producerek és elindítják őket a zenei pályán. Szerencsére ilyen estek nem csak a filmekben vannak, így nem csak egyet, de több százat is sikerült találnom. El se hittem, de a vérem úgy vitt előre, hogy nem is értettem, hogy eddig miért nem ezt csináltam. Felvéve egy egyszerű szettet megfogtam a kottáimat és elindultam az új kezdet felé…
A hely tele volt feltörekvőkkel én pedig kicsit sem lámpalázasan tapsoltam a nekem tetsző produkcióknak. Nem tekintettem senkit ellenfélnek, hiszen mindenkinek megvan a saját pillanata, így csak várnom kellett és tennem a dolgom, hogy az enyém is olyan hamar eljöjjön, amilyen gyorsan csak szerettem volna.
Abban a pillanatban valami hatalmába kerített, ahogy felléptem a színpadra. Egy hangot nem énekeltem, de már tudtam jól, hogy hazaértem. Ez az a hely, ahová tartozok, ezt szeretném csinálni életem minden hátra levő részében. Az embereknek adni, jobbá tenni az életüket a zenémmel, hiszen lelkek ezrei lehetnem még ugyanabban a cipőben, amiben én járok, és lehet csak én tudok nekik segíteni, hogy ezen túllépjenek. A közönségre vetett erős fényeket lehúzták én pedig abban a percben tudtam, hogy el kell kezdenem a produkciómat. A zongora elé leülve semmilyen más kíséretet nem alkalmaztam a dalomhoz, fölöslegesnek éreztem csak egyszerűen elkezdtem énekelni, és éreztem, hogy az elmúlt időszak eseményei, a sok fájdalom, amit az évek alatt éltem meg minden felszínre tört és egy igazi velős érzelmes produkció keretében mutathattam meg a világnak, hogy ez vagyok én, Tessa Swallow, aki arra született, hogy a színpadon álljon és az érzéseit dalokba öntse...


(Larissa múltbéli jelenet)



Tessa szavai, melyek édesanyámról szólnak, elbizonytalanítják eddigi életemet. Igazából eddig a percig, soha nem gondoltam arra, ki lehetett Ő valójában. Lelki világom attól nyugodott meg, ha legbelül egy apró dobozba elzárva, nem törődtem kilétével. De valójában ezeket az információkat meghallva, nagyon is ismertem édesanyámat. Nem csak egy név volt, a sok közül, hiszen a barnahajú szépség, akivel nem ápoltam felhőtlen viszonyt kapcsolatunk elején, valójában a kishúgom. Tehát édesapámnak a szavai egytől egyig mind hazugság volt, hisz ő tudott a lány születéséről. Sajnálom, hogy mindössze három év van köztünk, így nem emlékezhettem egyikkőjükre sem, még csak egy szempár sem köszönt vissza álmaimban. Édesapám meséi az életemről egytől egyig mind hazugságon alapult, hisz elmondása szerint, anya születésem napján halt meg. Egy része igaz, csak nem rólam kellene, hogy szóljon ez a történet. Mérgesen vágtatok nagyszüleim felé, talán ők majd elmondják nekem az igazságot. Kiszállva autómból, mosolyogva szelem át a köztünk keletkezett távolságot, de tudom jól, arcomra van írva, csalódtam a világban.
-        Gyönyörűm, hát hogy vagy? –mamika végigsimít arcomon, ráncain már meglátszanak az évek. Ősz hajának egy fekete hajráf ad megfelelő kontrasztot, hatalmas szemüvegén keresztül is látom a boldogságot a szemében, mikor megölel.
-        Mama, segítenetek kell nekem. –rémület fut végig nyugodt vonásain. –Meg kell tudnom mindent anyáról, és a testvéremről.
-        Hát tudsz róluk? –bólintásom után az ajtó felé terel. Szerintem huszonegy éve várják, hogy elmondhassanak mindent. Imádtam ezt a házat. A zsákutca végén egy hatalmas kertes ház terül el, több hektár füves területtel. Nem szerették focista karrieremet, de mégis úgy alakították otthonukat, hogy bármikor, ha kedvem támadt, ki tudjak hozzájuk menni akár egy hétvégi nyaralás keretében is. Természetesen édesapám nem nagyon engedte, hogy hármasban töltsük a napokat, de most már minden világossá vált. Hatalmas titkai voltak, amiket ha rajta múlik, a sírba is elvisz magával. Mamika egy hatalmas dobozt helyez elém, mohón kapok utána, de nyugodtságra int. –Nem kicsikém. Először eszünk, mesélsz mi történt veled mostanság.
-        Mama, ugye ezt nem gondolod komolyan? –papa most látja jónak az alkalmat az érkezéshez. Ruhája tiszta fű, arcát megkapta a kinti enyhe napfény. Levéve szemüvegét, megtörli arcát, majd hatalmas cuppanós puszival jutalmazva, helyet foglal mellettem.
-        Kicsikém, mindent a maga idejében. –pufogva nyelem le a kimondhatatlan mondataimat. Csak jót akar nekem, de mégis tűkön ülök az igazságra várva.
-        Kérlek, most fordult fel gyökeresen az életem. Szeretném megtudni végre, miben hazudtatok még nekem.
-        Mi történt? –aggódva ül le másik oldalamra, hajamon végigsimítva elém tol egy pohár hűsítő limonádét.
-        Az akadémián kaptam egy új szobatársat, akiről, mint utólag kiderült, a kishúgom. Megtudhattam, hogy édesanyám spanyol, és igazából nem a születésem közben halt meg. –fáradt sóhajom túlontúl őszintére sikeredett. Ma még enni sem sikerült, és gyomrom egy hangos korgással adja ezt mama tudomására. Felpattanva az étkezőbe rohan, gyors terítés után már tálalja is a friss ételt.
-        Ha jól sejtem, most hallani akarod a történeteteket. –bólintva kezdem a leves jóízű falatozását. –A lányunk valóban spanyol származású, de érdekes kislányom, hogy rajtunk ezt nem láttad. –elgondolkozva szavajárásán, megfigyelem az alig hallható akcentust, mely valóban arra utal, nem londoniak. –Történetesen édesapáddal egy futballmeccsen ismerkedtek meg. Olívia híres modell volt akkoriban, az egyik csapat reklámarca. Konkrétan Alexander Ferguson oldalán jelent meg mindig. A férfi lányaként kezelte. Egy híres Arsenal-Manchester United rangadón felfigyeltek egymásra, akkoriban édesapád és Matt elválaszthatatlanok voltak. Mattnek is tetszett édesanyád, de az ő figyelmét lekötötte Andrew. Szép párt alkottak, szinte mindenhova együtt mentek, ahova az idejük megengedte. Aztán jött az esküvő, és a hír, miszerint terhes lett a legtündéribb angyalkával, veled. –mosolyogva simít végig arcomon az emlék hatására. Látom tekintetét nem könnyű erről beszélni, mégis lelkükről mázsás súly szakad le, hiszen így nem kell tovább hazudniuk és apa sem kérhet arra, kerüljem őket. –Boldogok voltak, mindent megtettek azért, hogy neked boldog gyerekkorod legyen. Mindig is szerettél volna egy kistestvért, sosem voltál magadnak való. Ha játszóházba vittek, mindenkivel elvoltál. Láttad az ikerbabákat, és két évesen az első szavad majdnem ez volt. Olívia elment egy fotózásra, szinte azonnal visszanyerte alakját születésed után, de ott elájult és rögtön kórházba szállították. Kiderült, ismét babát várnak. –mosolyogva tolom arrébb a tányért, papa a háttérből könnyes szemmel figyel. –Apád meccsről meccsre járt, mégis minden orvosi vizsgálaton részt vett. Ám a kislány születése napján az orvosok fejvesztve rohantak a műtő felé. –elcsuklik a hangja, szemébe szomorúság csillan. Megszorítva kezét bíztatom a folytatásra. –Édesapádat egy mérkőzésen értesítették. Nem akart elmenni, de a kicsi erőltette, hogy minden rendben lesz. Hazarohant érted, éppen mi vigyáztunk rád aznap. –néma zokogás szakítja félbe mondandóját. Szívem szakad meg a látványtól, már éppen ellenezném a folytatást, de újra beszélni kezd. –Nem mondott semmit, csak ölbe kapott és rohant az autóig. Te sírni kezdtél. Mintha csepp lányként tudtad volna mi vár rád. Mi is kocsiba ültünk és követtünk titeket. Tudnunk kellett mi történt. Fodros kisruhába, mosolyogva totyogtál a klórszagtól bűzlő folyosón, mégis a tündéri mosoly ott játszott az arcodon. Az orvosok közölték, édesanyád feladta az életét a kisbabáért. Régebben már volt erről szó, ha úgy alakulna, inkább a babát mentsék, hisz tudja Andrew képes tisztességes gyereket nevelni belőletek. Ám ez nem így történt. Apád összeomlott az orvos szavai után. A földön ülve tenyerébe temette az arcát, te pedig odakuporodtál az ölébe. Három évesen, érted ezt? Annyira tiszta lelked van kicsikém, már kisgyerekként tudtad, hogyan tegyél jót. –kedves szavai kitérőnek számítanak, mégis a szomorú történet közepette kellemesen melengeti szívemet. –Édesapád a kislány születése napjára gyásznapot hirdetett, hisz a baba megölte a kedvesét. Nem is akarta megnézni, úgy nógattuk az öregemberrel, hogy legalább pillantson rá, hátha meggondolja magát. Faarccal jelentette ki az orvosnak, nem hajlandó őt hazavinni. Zokogtam papa karjában, el akartam vinni azt a másik tündért, akiben lányom újjászületett, de apád nem engedte. A mai napig nem tudtam ezt neki megbocsájtani, arról nem is beszélve, hogy az egyetlen kézzel fogható unokámnak is hazudnom kellett.
-        De mama, miért nem mondtátok ezt el nekem?
-        Apád megtiltotta. Kímélni akart ezektől az információktól. Nem rossz ember, csupán azt a személyt vesztette el, aki az életét jelentette neki. –szavain alaposan átrágva magam, igazából senkit nem tudok hibáztatni. Minden oldalt meg lehet érteni, szerintem én se tudnám, hogyan döntenék egy ilyen helyzetben. Sergio hevességét ismerve lehet ő is hasonlóan cselekedne, mint édesapám tette. –Tudod, nagyon hasonlítasz Olíviára. Nem tudom, a másik kis unokám éppen merre járhat, de te kifejezetten édesanyádat örökölted minden téren. Hidegséged, makacsságod viszont tipikus Morrison vér. Olyan szinten össze lettél keverve, nem tudnám kijelenteni melyikük felé húz jobban a személyiséged. A lányunknak volt ilyen tiszta szíve, mint neked. Papuskával mi is tettünk rosszat már életünk során, de Olív nem. Ő más volt, mint a többiek. Különleges volt, akárcsak te. –könnyeimet nyeldesve bújok karjai közé, hihetetlen mennyi szeretet van bennük a mai napig felém. Látom rajtuk kissé elítélik Andrew tettét, de mégsem tudják teljes szívükből hibáztatni mindezért.
-        Egyszer elhozom hozzátok Tessát. Biztosan szeretnétek, bár csendesebb kislány, mint én vagyok. –kacagva dobom hátra hajamat, hasamat alaposan elkenve nyúlok ki a közelben található kanapéra.
-        Megtennéd? Tényleg? –mamika szemébe szokatlan csillogás költözik. Talán a boldogság okozta adrenalin, talán az, hogy végre megismerheti tizenkilenc éve elvesztett unokáját. Semmi fájdalom és féltékenység nem suhan végig rajtam, pedig nagyszüleimet egyenesen imádtam, és ha tehettem kisajátítottam. De a barna hajú lánynak nem volt könnyű gyerekkora. Vele mindezt nem tehetem meg, nem rejthetem el a nagyvilág elől, ahogy édesapám tette közel húsz éve.
-        Természetesen, majd megbeszélünk egy időpontot, mikor mindketten csak pihentek, és elhozom. –mosolyogva ölelgetem meg őket, sajnos az én időm jelen esetben véges, így fájó búcsút véve elindulok a stadion felé, ahol kilencven százalék, hogy édesapám éppen edzést tart. Szívem hevesen ver, nem tudom hova tenni ezt az információ áradatot. Hibáztatni akarok valakit azért, mert ez történt az életemmel, mert édesapám nem hagyta, hogy legalább egy emlékkép erejéig emlékezzek édesanyámra. De nem tehetem. Meg kell értenem az ő oldalát is. Azt az oldalt, ami egy kemény és makacs férfi összetört lelkét jelentette. Talán végre újra egy család lehetünk. Ennek reményében szelem a mérföldeket…