Sweet Again 4.

Sziasztok! :)
Elhoztam Nektek a legújabb részt, jó olvasást hozzá. :)
Köszönöm Tessának a fantasztikus borítóképet, reméljük Nektek is tetszik.:)
Millió puszi, Lari.:)

(Andrew Morrison)

(Birdy-Shelter)

Bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. A saját önarcképemre szerettem volna alakítani egyetlen gyermekemet, és önző módon csak azt néztem, ha ebbe a világba nevelem bele, nem fog létezni neki semmi más. Emiatt kaptam az égiektől egy pofont, hiszen emlékszem én tizennyolc év utáni sérülésemet a mai napig nem tudtam feldolgozni. Akkor ő, tizennyolc évesen az első tétmérkőzésén bekövetkezett balesetét, hogyan tudja majd? Olivia szüleinek igaza volt. Neki a kifutón lett volna a helye, ehelyett viszont makacsságomat belénevelve megpecsételtem sorsát. Pedig tudom mit jelent neki a futball. Mit érez, mikor a pályára lép, mikor edzésre készül. Túlontúl saját magamat vélem felfedezni benne. Mindössze abban reménykedem, nem fog kizárni az életéből, mint ahogy én tettem egykoron az édesanyjával, amit a mai napig nem tudtam megbocsájtani magamnak.

A csapatom egyszerre lép ki az éppen felérkező liftből, sikeresen beléjük neveltem az összetartást. Arshavin a szó-szóló, kérdését viszont az éppen megérkező orvos megtöri.

-        Jó estét kívánok. Jelentem a kisasszony bokáját visszahelyeztük, a szalagok viszont elszakadta, így össze kellett varrni. A bokacsontja enyhén megrepedt, viszont a műtét és a fizikoterápia miatt nem rakhatunk rá gipszet. Egy speciális rögzítőt fog kapni, melyet fokokban kell majd állítani a gyógyulás mértékétől függően. –sejtettem. Reménykedtem a legjobbakban, mégis az egyik legszörnyűbb diagnózist kaptuk. Fogalmam sincs mindezt, hogyan fogom beadagolni prücsöknek.

-        Sport?

-        Nos. A kisasszony fiatal szervezet. Majd meglátjuk, hogyan reagál a kezelésekre, de a profi ligában többet nem játszhat. –lesújtó szavai után engedélyt kapunk, hogy mindannyian egy pár szó erejéig belépjünk lányomhoz. A sort én kezdem, de látom Fabregas arcán ő is szívesen bejönne velem. Karon ragadva magammal húzom, Hanna halkan sírdogál a műanyag székek egyikén.

-        Szia prücsök, hogy érzed magad? –még kába az altatótól, de arcán vastag csík jelzi, lelki állapota nem a legjobb.

-        Jól, megnyertük a meccset? –halvány mosoly az arcán minket is jobb kedvre derít. Nem lenne teljes az életem nélküle.

-        Walcott rúgott a tiszteletedre egy gólt, így 1-2-re lehoztuk. –szemeit erőtlenül hunyja le, tudjuk, nem időzhetünk sokáig. Bár a többieket nem fogom hozzá beengedni, pihennie kell.

-        Mikor térhetek vissza? –hamarabb eljött a pillanat, mint azt sejtettem. Szám megremeg, fejemet lehajtva egyáltalán nem egy erőteljes apa benyomását keltem. –Ki ne mond, hogy soha. Mindent megteszek azért, hogy olyan múltam legyen, mint neked. Hogy büszke lehess rám apa!

-        Én így is nagyon büszke vagyok rád. Méltóságteljesen kezelted az egészet. –fejére adva egy puszit nógatom a pihenés felé. Fabregas mosolyogva hajol le hozzá, óvatosan megölelve valamit a fülébe súg. Most ebben a percben elindultunk egy olyan úton, amihez nagyobb kitartás kell, mint a profi ligába való bejutáshoz.

(Larissa)

(Arash-Broken angel)

Mi a legnehezebb az életben? Magabiztosnak és erősnek mutatni magad akkor, mikor szíved szerint csak törnél, zúznál és mindenért a világot okolnád. Úgy érzem szavaim eltűntek az éterben, valójában mindenki tisztában van azzal, mi is történt a mai meccsen. Cescy szavai megnyugtatnak, támogatásáról bíztatva setén megölel. Mosolyogva simítok végig arcán, bólintásom után magamra hagynak. Szívem fájdul meg, ha a holnapra kell gondolnom. Mi lesz velem ezután? Hogyan fogok tudni megbirkózni ezzel a hatalmas teherrel? Fizikoterápia, kezelések, gyógytorna vár rám. Rám, aki minden reggel és este is elment egy másfél órás futásra csupán azért, hogy megkezdje a napot, és levezesse a nap fáradalmait. Rám, aki már félórával hamarabb megjelent az edzésen, hogy kellő bemelegítés után elkezdhesse a csapattal a feladatsorokat. Borzasztó. Zokogásom nem csillapodik, jelen pillanatban legjobb a magány és a csend. De meddig fogom bírni? Lesz egyáltalán segítségem? Apa, hogyan fog vélekedni rólam ezek után? Olyan csalódást okoztam neki, amit valószínűleg soha nem fog megbocsájtani.

Kezembe véve a távirányítót, a VIP szobában elhelyezett készülék felé fordítom a tekintetemet. Kell valami, amivel lekötöm gondolataimat, hogy egy éjszaka folyamán ne őrüljek bele a kegyetlen valóságba. A híres neves csatornára kapcsolva, sérülésem visszajátszását nézhetem végig. Arcom fájdalmas grimaszba torkollik, ám a védő arcán a színtiszta félelmet látom csupán. Bokám természetellenes tartásának köszönhetően többen riadtan futnak felém. Kezemet a homlokomra téve beszélek Tobyhoz, majd egy pillanat az egész és álló helyzetbe tornázom magam. Visszaemlékezve az ott történtekre számhoz kapok, valahogy nem így képzeltem az utána történt dolgokat. Többen sárgalapot kapnak, olyanok is, akik soha semmit nem vétenek. Viszont ami a legérdekesebb, az ellenfél nem reklamál. Tisztességesen fogadták el, a bíró most ellenünk cselekedett, pedig ez megért volna egy szabadrúgást és egy piros lapot.

A következő kép, borulok a föld felé. Fabre és a védő egyszerre nyúlnak értem, de nem tudnak elkapni. Ájult testemet a hordágyra téve a pálya széle felé sietnek. A közönség soraiból mindenki állva egy emberként tapsol, köztük az ellendrukkerek is a nevemet kántálják. Szemeimbe újra könnyek szöknek, de most nem a fájdalomtól, hanem a meghatódástól. Életem első kezdő meccse, és mindenki engem éltet. Hihetetlen.

A szalagcímre felfigyelve szívem óriásit dobban, felhangosítva figyelem a riporter szavait.

-        A fiatal és céltudatos Larissa Morrison első komolyabb meccsén súlyos sérülést szenvedett. Információink szerint az egyik londoni kórházban ápolják jelen pillanatban is, már túl van a műtéten. Reméljük visszatér, hatalmas lehetőség van még benne. Mindannyian szorítunk neked Larissa. –kedvesen mosolyogva int a kamerába, titkon lehet reménykedik éppen őket nézem. Ha ez így van, akkor beletrafált. Jólesik az efféle törődés, a kedves szavak csak visznek előre a felépülés útja felé. Nehéz időszakom lesz, de tudom mindenki támogat, és velem van. Ennél fontosabb pedig nem kell.

Másnap a fájdalmam elviselhetetlen, egyszerre érzek égő, valamint nyilalló fájdalmat. Hangos nyögésem következtében a nővérhívó gomb felé nyúlok. Muszáj valami, ami csillapítja mindezt, különben lemarom a bőrömet. A mai nap még hosszú lesz, de reményeim szerint ma már el is kezdhetem a tornát. Bár előtte kéne még beszélnem kezelőorvosommal is, ugyanis egy hatalmas cső ékteleníti az amúgy sem szép látványt. Számat elhúzva az ajtó felé pillantok, ahol egy hatalmas rózsacsokor kíséretében megérkezik Toby, aki átírta az összes tervemet a jövőmre nézve. Mosolyogva integetek neki, nem haragszom rá, hisz nem direkt csinálta.

-        Szia. Szeretnék még egyszer elnézést kérni tőled. –nemleges fejrázásommal csendre intem, leülve a székre engem figyel.

-        Köszönöm a virágot, nagyon gyönyörűek. –amennyire a kezemben lévő infúziós tű engedi, egyet kiveszek a csokorból és megszagolom. Imádtam ezt a virágot, mindig a Szépség és a szörnyeteg meséje ugrott be róla. Örök rózsa. Örök, mint az életünk, a karrierünk, a nevünk.

-        Miért nem vagy rám mérges?

-        Mert nem szándékosan tetted. Én felépülök. Hatalmas akaraterőm van, és egy nap a világ is megismeri ezt. –kezét megsimogatva ismét a virágnak szentelem a figyelmem. A fiatal srác felém hajolva megölel, arcomra adva két puszit jelzi szándékát, még meglátogat a napokban. Nagy úr sajnos a lelkiismeret-furdalás, pedig tényleg nem akadályozhatta volna meg. Halk kopogás ragad ki a gondolatok tengeréből, egy hatalmas kék szemű fiú jelenik meg a nyitott ajtóban. Kezében óriási bonbon található, a kedvencem. A probléma csak annyi volt, ritkán ehettem, hisz sportolói izomzatomnak nem tett jót.

-        Szia. Ne haragudj, de meggyőzőképességemnek köszönhetően kiadták a szoba számod. –kisfiús mosolyának nem tudok ellenállni, ajkaim hasonló örömet formáznak.

-        Sejtettem, hogy látjuk még egymást. Megtudhatom a neved?

-        David Johnson vagyok. Örvendek a szerencsének. –mosolyogva adom oda kezem, a várt kézcsók most sem maradhat el. –Tudod, nagyon megijesztettél mindenkit, mikor összeestél a pályán.

-        Nos, én akkor nem mutatkoznék be, hisz ismersz. –direkt kerülöm a balesetről szóló beszélgetést. Nem akarom megtudni ki, hogyan élte meg azt, ami az én életemben okozta a legnagyobb törést és nem az övékben.

-        Megismernélek közelebbről is, ha lenne kedved meginni velem egy kávét, vagy egy protein turmixot. –utolsó lehetőségén nagyot kacagok.

-        Nem akarok elférfiasodni, szóval a kávé megteszi, amint kikeveredek erről a klórszagtól bűzlő helyről. – számat elrántva gyermekies tekintettel figyelem az éppen belépő stábot az ajtón. Édesapám nem bízza gyógyulásomat a véletlenre, legjobb fizikoterapeutánk és tornászunk jelenik meg előttem.

-        Nos, Lari. Még egy hétig semmilyen megterhelő mozgást nem végezhetsz. A rögzítőnek a lábadon kell maradnia, mankóval járhatsz csak, és még nem terhelheted, hiszen a szalagoknak rendesen meg kell gyógyulniuk, és van egy repedés is a bokacsontodon. Szóval csak jöttünk beköszönni, és tudatni, jövő héttől azon leszünk, minél hamarabb visszatérhess a pályára. –Rose apró puszit adva arcomra int, majd amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan is távoznak. Daviddel kettesben maradva szívem erőteljes dobogásba kezd.

Sweet Again 3.

Sziasztok!
Elérkezett a legújabb fejezet is. Kérlek Titeket valamilyen visszajelzést küldjetek felém. :)
Hamarosan új fejlécet kap a blog, melyet Tessa éppen ebben a pillanatban is nagyüzemben szerkeszt. Köszönöm neki. :)
Jó olvasást Nektek.
Millió puszi, Lari. :)

(Larissa)

(Three days grace- Pain)

Csapatunk remek játékot játszik, védelmünk mindig visszaér a kiszabott helyekre, hogy időben háríthassuk az ellenfél támadását. Már húsz perc eltelt az első félidőből, de konkrét helyzet egyik oldalon sem alakult ki. Az edzők és segítőik sikeresen felkészítették a csapatokat, mire számíthatnak. A bíró hozza tökéletes formáját, a műeséseknek és szimulálásoknak egyáltalán nem dől be.
Tüdőm sípol a fájdalomtól, bárki bármit mond, gyors iramban futni, és koncentráltnak maradni nem olyan egyszerű. Christian Eriksen megindítva a csatárt, azonnali helyzet elé állítja csapatát. Térfelükről rohanok vissza, látom társaim ijedt tekintetét. Elfelejtettük a jobb szélét lezárni a kapunak, így Vincent Janssen feltörni készül. Gyorsabb iramot véve a labda vonalában becsúszok, oldalamat végighasítja a bőr. Hangos nyögésem következtében az ápolóstáb megfeszülve figyel, hogy bármelyik pillanatban közbeléphessenek.

-        Ne haragudj, mond, jól vagy? –egy segítő kéz érkezik a tottenhami játékosok közül, melyben felismerem sérülésemet okozó fiatal férfit. Bólintásom után elfogadom segítségét, álló helyzetbe tornázva magam a szögletzászló felé pillantok, melynél már türelmetlen várakozással figyel a középpályás. Védelmi pontomra felállva megfeszülve figyelem a labda irányát, ám egy jól irányzott fejelés következtében, a háló susogását halljuk. Csapatunk egy emberként omlik össze. Igaz, még csak a félidő letelte felé közeledünk, mégis innen nem egyszerű felhozni, hiszen az ellenfél át fog térni a biztos védekezésre, és a hirtelen indításokra. Meghallva a síp hangját, egyszerre lépdelünk öltözőnk felé, ahol az öreg Morrison csalódott tekintettel figyel minket.

-        Mik ezek az arckifejezések? Egy gólról beszélünk, nem egy 10-0ás eredményről. Térjetek észhez, és ne vétsetek ilyen szarvashibákat. Mindenkinek megvan a helye, ahhoz tartsátok magatokat! –szigorú hangjának köszönhetően még kisebbre húzom össze magam. Felszisszenve oldalamhoz kapok, felhúzva pólómat elszörnyedve nézem végig új sérülésemet. Valahogy sose tudtam úgy lehozni egy meccset sem, hogy vagy egy szép monoklival, vagy egy kék folttal, esetleg egy stoplis cipő által ejtett lyukkal a vádlimon kevesebb legyen a testemen.

-        Jól vagy Lari? –barna szemű barátom aggódva pillant rám, bólintásom után megregulázom mimikámat.

-        Természetesen. Az edzőnek igaza van! Ki kell tartanunk, helyzeteket kell teremtenünk. A biztonságos játékra alapoztunk, mégis hibát vétettünk. Ideje összeszedni magunkat! –tapsolva próbálom nógatni társaimat, látom a szemükben a tüzet, mely a biztosítási vágyat jelképezi jelen pillanatban.

Felállva a kiszabott helyekre, a kezdés joga minket illet. Ramsey gyors passzának köszönhetően, loholok a kapu felé. Hátra-hátra pillantva figyelem a többieket, hátha valaki megindul segítség gyanánt, ezzel szemben csak kocognak. Dühömnek köszönhetően még gyorsabban szedem lábaimat, egy hangos ordítás következtében elrúgom a labdát, majd várom az elkerülhetetlen becsúszást, mellyel Toby Alderweireld sem számolt igazán. Bokám hangos reccsenéssel adja tudtomra, valószínűleg itt a meccs vége. Sikítva zuhanok a föld felé, agyam fájdalomközpontja csak úgy visít. A fiatal védő rémült tekintettel kap felém, de már nem tudja megakadályozni hangos puffanásomat. Az utolsó jelenlétemmel még hallom, sikerült kilyukasztanom a hálót. Talán ez volt az én szögem, és az én távom. Edzéseken is innen szerettem a legjobban sikergólokat lőni. Kezemet bokámra téve forgok a füvön, ám a bíró egyetlen sárgalapot sem emel fel a levegőbe, nem hogy pirosat. Csapattársaim egy emberként rohannak felém, az ápolóstáb már kezében fogja a hordágyat. Szemeim megtelnek könnyel, a védő mellettem ülve figyel.

-        J…Jól vagyok. –hangom halk, mégis ellenvetést nem tűrő.

-        Larissa. Le kell vinnünk. –a férfi vállamra rakja kezét, szemeiben együttérzés található.

-        Ennyire súlyos? –hangom elfúl a mondat végére, ugyanis a doktor most választotta azt a pillanatot, mikor bokámat méltó helyére helyezte. –Uh.

-        Ne haragudj, nem direkt volt! Nem is így terveztem, rossz ütemben csúsztam be. –aggódó hangját meghallva megszorítom a kezét. Csapattársaim körénk gyűlnek, többen valószínűleg besárgultak reklamálás miatt. Mondjuk azt nem értem ez a cselekedet miért nem ért piros lapot, de hát nem én nézem a meccset bírói szemmel.

-        Semmi baj. Kérlek fújjatok rá jégsprayt, a többit én megoldom. –egyöntetű fejcsóválás következtében megérzem a hűtést, majd sportszáramat visszahúzva eltüntetem a frissen szerzett fáslimat. Két segítő kéz felhúz, de amint bal talpam földet ér a fájdalom feltornyosul, szemeim előtt apró fekete pontok játszanak. Hirtelen jött hányingerem elmúlik, majd a hangok elhalványulnak, én pedig öntudatlanul zuhanok a föld felé.

(Fabregas)

(Three days grace- Never too late)

Larit látva a szívem megszakad. Ez az apró és törékeny lány a saját lábán akart távozni a pályáról, de a fájdalma meggátolta. Szívem szerint cserét kérnék, de tudom édesapjának is hatalmas megpróbáltatás higgadtan szemlélni a meccs hátralevő részében. Még csak sárga lapot se kapott a játékos, de látom rajta a bűntudat jeleit. Valóban nem direkt csinálta mindezt, mégis olyan sérülést okozott, amivel egy éppen felívelő karriert tönkrevágott. A csapat egy emberként aggódik a kislány állapota felől, mégsem tehetünk semmit azon kívül, hogy érte megnyerjük a meccset.
Agresszív játékunk kifizetődő, egyik helyzetből a másikba érkezünk. Walcott nagyszerűen játszik, bár őt is megrázta ez a sérülés. A foci már csak ilyen, egyik pillanatban még legjobb teljesítményt nyújtod a pályán, a másikban pedig már hordágyon fekve visznek le a füves területről. Sajnáltam őt, hiszen mindenki közül többet teljesített, hogy édesapja végre elfogadja, ő is megérdemli a lehetőségeket. Majd mire megkapta, egy ilyen keresztbe is húzta karrierjét.
Walcott csatakiáltásának köszönhetően felfutunk az ellenfél kapujához, majd nyakába borulva gratulálunk a vezető gól megszerzéséhez. Ezt a pillanatot választja a bíró, hogy a hármas sípszó segítségével megszakítsa a játékot. Vért izzadva, de lehoztuk a meccset győztesen, hála Larissa kitartó erejének. Csodáltam őt, és szerettem a belőle áradó energiát. Fogalma sincs róla mekkora tehetség, de szerintem még azt sem látja milyen szép is valójában. Többször figyeltem meg, hogy elkalandoztak a gondolataim, amikor őt figyeltem. Rohanva lépek be az orvosi szobába, de a fiatal lány nem tartózkodik odabent. Rémülten pillantok Morrison edzőre, aki kezét vállamra téve az öltöző felé tol.

-        Gratulálok nektek, szépen és összetetten játszottatok. Nem estetek szét a sérülés után sem, pedig nem volt szép látvány. –szólnék, de csendre int. Tűkön ülve várom, mondjon valamit lányáról is, de az információ nem nagyon érkezik. –A Tottenham megtapasztalhatta az általunk felállított játékformát, a kitartásotokat, és az erőt ami bennetek van. Ne haragudjatok, de most el kell indulnom. Találkozunk a holnapi déli edzésen.

-        Edző! Mi van Lalaval? –Arsha teszi fel a kérdést, a férfi szemében viszont szomorúság csillan.

-        Életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy kezdők közé tettem. A mai nap folyamán végleg lezárhatjuk a felívelő karrierjét. –mondatát már az ajtóból intézi felénk, majd se szó, se beszéd nélkül kilép. Annyi kérdésem lett volna. Annyi mindent meg szerettem volna tudni, de ez így egyáltalán nem hangzik valami pozitívnek. Valószínűleg nagyobb sérülése van, mint amire először gondoltunk.

-        Szerintem én sokkot kaptam attól a látványtól. –Walcott halk hangjára felkapjuk a fejünket, pedig a csapat kilencven százaléka a gondolataiba mélyedt.

-        Miért? Mit láttál?

-        A bokája kitört, és körülbelül fél perc után a duplájára dagadt. Hihetetlen volt. Amikor hozták le, magánkívül is csak azt hajtotta ő megtett minden tőle telhetőt. Itt döntöttem el, meg kell érte nyernünk a meccset. –öltözés közben figyelem a szavait. Ha ennyire súlyos volt, akkor most valószínűleg a kórházban vár egy röntgenre. Cuccaimat összedobálva mindenkinek intek, majd a megmaradt távot a kocsimig futva teszem meg.

Belépve a St Mary kórházba, az információs pult felé sietek. Az ott található hölgy azonnal felismer, hatalmas mosolyát felém szegezve megrebegteti pilláit, amivel most egyáltalán nem tudok törődni. Türelmetlenül várom az előttem szorgoskodó bácsit, aki feleségét keresve nyugtalanítja a nővéreket. Talán ilyen az igazi szerelem, nem? Mindent megtennénk a másikért, és úgy érezzük megelőzhettük volt a balesetét. De vajon én szerelmes lennék Larissaba? Fogalmam sincs. Ennyire okos és bölcs még nem vagyok, de ezek szerint a fiatal lány nem fog eligazolni másik csapathoz, így lesz időm segítséget nyújtani neki.

-        Jó estét! Larissa Morrisonnak volt egy sportsérülése. Érdeklődnék, melyik emeleten találom? –ujjaim ütemesen dobolnak a pulton, a hölgy mesterkélt érdeklődéssel fordul a gép felé.

-        Morrison kisasszony még a műtőben van. Második emeleten a 218-as kórteremben fogja megtalálni. –bólintásom következtében a lépcső felé veszem az irányt. Műtét. Az első hivatalos meccsén rögtön a műtőbe került. Nem értem édesapját sem, vajon miért nem osztott meg velünk semmilyen információt? A kórterem előtti székeken felfedezem Hannát, valamint az edző urat is. Magukba roskadva várják a diagnózist, amely egyhamar még nem fog érkezni. Leülve melléjük, csendbe burkolózva figyelem, ahogy az egész csapat kilép a folyosón elhelyezett felvonóból. Mindenki egyért, egy mindenkiért. Ez így tisztességes.

Sweet Again 2.

Sziasztok!
Úgy gondoltam, elhozom a legújabb fejezetet Nektek.:) 
Jó olvasást,
Millió puszi, Lari.:)

(Larissa)

(David Guetta - Play Hard [Cover by Manuel Cardella])

Az egyetlen szabadnapunk a héten, így az ágyamon elégedetten nyújtózva ma a semmittevés tűnik a legszebb gondolatnak. Falamra pillantva egy apró képen meglátom a jó öreg Bernabeut, mosolyom levakarhatatlan. Halk kopogás üti meg a fülemet, kikiabálva várom édesapám vizslató szemeit. Átlagos, mégis szigorú megjelenése van. Amolyan tekintélyt parancsoló. Magasságomat valószínűleg édesanyámtól örökölhettem, a magam kis 165 centimmel apa 190-es magasságához képest eltörpülök. Leülve mellém tekintetét a tévére emeli. Éppen valami bugyuta mese megy, mindössze háttérzajnak kapcsoltam be, semmi tervem nem volt vele. Odabújva hozzá mosolyogva réved tekintetem újra a kis kép felé.

-        Tudod apa, egyszer én leszek a Real Madrid futballistája. –mosolyogva simít végig hátamon.

-        Mindenben támogatlak kicsim, de ahhoz még rögös út vezet. –tudom mire gondolt. A Real Madrid egy életérzés. Mióta az eszemet tudom, vonzz a spanyol főváros, az ottani emberek, a viselkedésforma és a kultúrájuk. Kiskorom óta a blankók rajongója vagyok, és mindebbe édesapám vezetett bele. Minden bajnokságból volt egy kedvenc csapatunk. Ugye az Arsenal adott, hisz a fiúk és az edzések nélkül én már el se tudnám képzelni az életemet.

-        Te nem bántad meg, hogy abbahagytad a sport karriered és elmentél edzősködni?

-        Prücsök, nem volt más választásom. –emlékeimben felrémlik édesapám csapattársának az arca. Matt. Imádtam azt a férfit, titkon talán kis pelenkásként még szerelmes is voltam belé. Ő volt az, aki mindenben támogatott apán kívül, segített az edzéseknél, sőt néha szembeszállt az edzővel is, ha éppen ő le akart küldeni a pályáról. Tragikus halálesete a mai napig emlékezetemben él. Pedig mindössze négy éves voltam.

-        Hiányzik Matt. –könnyeimet visszaszuszakolva szemeimbe felpattanok az ágyról. –Nem megyünk el futni? –az esős angliai időjárás nem könnyíti meg dolgunkat, de futócipőt véve füldugót helyezet füleimbe, majd elindítva egy tempósabb számot, gyors futásba kezdek. Valahogy ez a cselekedet mindig megnyugtatja háborgó lelkem. Ha valakivel vitatkoztam, ha édesapám haragudott rám, ha Hannival nem beszéltünk, ennek köszönhetően mindig ki tudtam tisztítani a fejemet. A sport megtanított belátni a hibáimat, mindenkit egyenjogúként kezelni, alázatosan győzni és veszteni is, ha úgy adódott. Egy percig sem bánom, hogy így alakult az életem. –Gyere már, te nyugdíjas! –mondatomnak köszönhetően már csak centik választanak el minket, elcsúszva a park füvén elterülök a vizes területen.

-        Látod kisasszony, kell neked apáddal viccelődni. –kezét nyújtva felsegít, tüdőm ütemesen emelkedik az adrenalintól. Imádtam ezt az érzést, imádtam a versenyeket. Könnyebben át tudtam lendülni a holtponton, ami a fáradság és a hiszti közelében található.

-        Ne haragudjon uram, de így legalább Önben is megvolt a versenyszellem. –mély bókolásom után kacagva tüntetem el fejpántom segítségével a kósza hajszálaimat.

-        Akkor a mai edzés is megvolt. Prücsök, ha így haladsz, egy nap valóban nagy sztár leszel. –bíztató szavainak köszönhetően arcomon hatalmas mosoly terül el. Derekába kapaszkodva a hazavezető utat együtt tesszük meg. Gyors zuhanyzás után krumpliszsákként dőlök be puha párnáim közé, hogy a holnapi nagy meccsre felkészülten érkezhessek.

(*)

(Limp Bizkit - Behind blue eyes [magyarul])

Hajnal ötkor az ébresztő hangjára riadok fel. Tudnék még aludni, de ma fontos nap elé nézek. Életem első olyan meccse, ahol édesapám bízik bennem annyira, hogy a kezdő tizenegybe állítson. Bizonyítanom kell. A csapat is számít rám, és ami a legfontosabb, be kell bizonyítanom a hitetlen embereknek, a foci mindenkinek való. Nem csak a férfiak tudják úgy rúgni a bőrt, hanem igenis kellő akaraterő segítségével a nők is lehetnek olyan jók. Sőt, még jobbak is.
Felvéve melegítőmet és futócipőmet, hajam magas copfba fogom. Zenét indítva gyors bemelegítésbe kezdek, majd a tegnap érintett közeli park felé veszem az irányt. Ki kell tisztítanom a gondolataimat, nem görcsölhetek rá erre a meccsre, mert akkor semmi nem fog sikerülni.
A Tottenham nagyszerű csapat. Jó a védelme, és támadásba is veszélyesek. Vigyáznunk kell, nem bízhatjuk el magunkat. Imádom az ágyúsokat, de néha elég félvállról tudják venni az egészet. Bár talán annyi nyugtat, tétmérkőzés. Mindenki foggal, körömmel be akarja húzni ezt a meccset, hisz könnyebb lesz utána hazai pályán megmérkőzni.

-        Szia! –mellém kocogva egy fiatal srác mustráló tekintetével nézek farkasszemet. Látom ajkai mozognak, de a füles miatt semmit nem hallok ebből. –Larissa Morrison vagy, jól mondom? –óvatos bólintásom után felnevet, megállva engem is lassításra kényszerít. –Én bízom benned. Szerintem jó leszel, csak szívvel játssz.

-        Köszönöm a biztatást, ígérem, minden megteszek a győzelemért. –kezét felém nyújtva, kézfejemre egy apró csókot nyom.

-        Örültem a szerencsének Larissa Morrison. Ügyes legyél az Észak-londoni derbin. –fogalmam sincs ki lehetett ez a titokzatos idegen. Hatalmas kék szemeit még egyszer végigfuttatja rajtam, majd mosolyogva búcsúzik el. Megrázva fejem próbálom az őszinteségtől csillogó szempárt kiverni a gondolataimból. Nem vonhatják el ilyenek a figyelmemet.

Belépve az ajtón hangos ordításba kezdek. Édesapám fejvesztve rohan ki szobájából, haja kócosan mered az ég felé. Álomittas szemeit rám emeli, riadtság fut végig vonásain. Magamban jót mosolygok a jeleneten, ugyanis semmi problémám nem akadt, csupán valahogy fel kellett ébresztenem, viszont felsétálni az emeletre nem volt sok kedvem. A konyha felé indulva salátát, és egyéb könnyű finomságot veszek ki a hűtőből. Apa óvatosan követ, még mindig nincs egészen tudatánál. Kedvenc joghurtját elé tolva, mosolyogva csinálom meg reggeli turmixomat.

-        Lari, elárulod mi történt?

-        Semmi, csak ideje volt felébredni. –mondatom után egy kanálnyi joghurt repül felém, hogy hangos csattanással arcomon folyhasson végig. Megszeppenésem pillanatok alatt elmúlik, belemarkolva a salátás tálba, felét hozzá vágom, amiből szép kis kajacsata alakul ki. Imádom őt. Fogalmam sincs milyen kapcsolatunk lenne, ha anya élne. Vajon ugyanilyen laza és gyerekes szülő lenne? Vagy mint családfenntartó, megrovó és szigorú lenne? Mondjuk lehet az efféle kérdésekre még jó, hogy nem tudom a választ. Bár édesanyámat megismerném, de jelenlegi életemen nem változtatnék semmi pénzért.

-        Köszi, kicsit lehettél volna megértőbb is. –szája lekonyul, de a szétdobált cuccokat elkezdi szó nélkül feltakarítani. Lehajolva hozzá, segítségére sietek. Bejárónőnknek köszönhetően, nem sokszor jut ki a takarításból, de ezt most mi okoztuk. Telefonom ütemes zenélésbe kezd, legjobb barátnőm nevét megpillantva azonnal fogadom a hívást.

-        Szia Hanni, hogy vagy?

-        Megvan a jegyem kislány? –igenlő válaszomnak köszönhetően hatalmas ujjongásba kezd.

-        Természetesen páholyi, mamáék mellé szól az ülőhelyed. –köszönetnyilvánítása után bontja a vonalat.

(The Script ft. Will. I. Am. - Hall of Fame [magyar])

Hatalmas sóhajom következtében, menetfelszerelésemben várom edzőmet, hogy lemásszon az emeletről. Izgulok. Talán ez a legjobb szó arra, ami miatt már kész vagyok. Türelmetlenségemet talpam dobolásával próbálom enyhíteni. Most van az a pillanat, mikor egy épkézláb mondatot sem lehet felém intézni.
Elindulva a Wembley stadion felé, a buszon lévő csapattársaknál is érezhető a feszültség. Nagy meccs elé nézünk, sokan azt mondják ez az Észak-londoni derbi, hisz ősidők óta hatalmas riválisok vagyunk. Abban reménykedem, tisztességes játékban lesz részünk, és a bíró is megfelelő döntéseket fog hozni.
A pálya szélénél várakozva, egy szőke kislány apró kezeit tenyerembe csúsztatja. Nem lehet több öt évesnél, de szikrázó mosolya engem is mosolygásra késztet. Soha nem volt ilyenben még részem, de ha tehetném minden egyes nap átélném. Aprócska keze erősen szorítja ujjaimat, biztató jelleggel picit megrázom. A pályaőrök intenek, és a menet már el is indul. Csapattársaimmal nem sokat beszéltem, szerintem most mindenki hatalmas koncentrációban van. Felcsendülve a klubindulóknál vigyázzban állunk, majd lehajolva a kislányhoz megölelem, és picit nógatom ideje indulniuk. Mindenki egy emberként tapsol, a szurkolók biztató szavakat kántálnak. Imádom, mikor az adrenalin átjárja a testem. Felpillantva a lelátóra, észreveszem a parkban látott kék szemeket. Megdöbbenésemre őszinte mosoly telepedik az arcára, majd ujjait összekulcsolva sok sikert kíván. Ezzel megkezdődik egy izzasztó meccs…

Sweet Again 1.

Sziasztok!

Úgy gondoltam, ne álljon le az oldal, fel is teszem az első fejezetet. :) A változás jogát fenntartom! Igyekeztem izgalmasabbra, hosszabbra írni az első részt, mint a 2011-es verzió volt, ami csak hóbortnak indult.
Remélem olyan szeretettel olvassátok majd, amilyen szeretettel én megírtam.
Millió puszi, Lari.:)

  

(Larissa)

(Skepta - Dare to Dream)

Kezdeném egy kis bemutatkozással. Nos Larissa Morrison vagyok, tizennyolc éves. Sokaknak ilyenkor megfordul a fejében, honnan is olyan ismerős a Morrison vezetéknév. Igen, valóban, talán akinek beugrik egy ismerős arc, az nem másé, mint az édesapámé, Andrew Morrisoné aki az Arsenal vezetőedzője. Nem egyszerű az életem, de minden támogatást megkapok legjobb barátnőmtől, Hannától. Talán kijelenthetem ő az, aki minden rosszba belevitt, ezáltal minden jóban részem is volt. Egyedül a lecseszéssel nem voltam a bulik után kibékülve, de szerintem ez érthető is. Apám sikerhajhász. Addig menni kell, ameddig a leggyengébb játékos se éri el az Andrew által felállított határt. Ezt szerintem, míg világ a világ, soha nem fogjuk elérni, ugyanis az a határ állandóan nő, már-már megközelíthetetlen magasságig emeli az elvárások lépcsőfokát. De ne szaladjunk ennyire előre. Bármilyen hihetetlen is, de az Arsenal csapatát erősítem már egy éve. Nehéz fiatal nőként koedukált csapatban játszani, de talán a legnehezebb része az, amikor látod a vizslató szemeken az ellenfél oldaláról, hogy semmit nem néznek ki belőled. Sőt van, amikor konkrétan a képedbe röhögnek.

-        Larissa. Döntsd el nagyon gyorsan edzeni jöttél, vagy inkább kispadozol a hétvégi meccsen. –édesapám szigorú hangját meghallva összehúzom magam, majd gyors iramban futni kezdek. Fabregast utolérve nadrágját lerántom, majd a hangos visítás következtében még jobban begyorsítok. –Ez a pálya nem játszótér. Viselkedj! –szomorúság csillan meg a szemeimben. Valahogy sosem hagyja, hogy kiteljesedjek. Még csak nem is azokat a feladatköröket kapom, amit csapattársaim.

-        Elnézést uram. –kedvenc dalomat dúdolva szelem a köröket, a többiek már rég a nyújtó mozdulatoknál járnak. Nehéz egy sikeréhes apával együtt élni, de imádom minden percét. Édesanyámat soha nem ismertem, meghalt a születésem napján. Apa sokszor mondja újjá született bennem, hisz cserfes természetemet és hatalmas barna szemeimet tőle örököltem. Soha nem akar beszélni az igazi kilétéről. Mindössze annyit tudok Oliviának hívták.

-        Hányszor kell még szóljak Morrison? Állj be a fiúkhoz nyújtani! –megadó sóhajom után elkezdem a megszokott gyakorlatokat. Húz, húz, dönt, dönt. Talán ennyiből áll az egész, mégis már tűkön ülve várom a labdajáték kezdetét. Elvileg ma megkímél minket szadista hajlamaitól.  –Lábsúlyt elő, a többiek indulhatnak a lépcső felé, még a kisasszony felszerelkezik. –mindenki csalódva pillant rá, valószínűleg rosszul aludhatott, vagy valami történt vele a mai nap folyamán, amivel nem tudott kibékülni és ennek most mi isszuk meg a levét.

-        De edző, azt mondta ma két csapatra bontva focizunk.

-        Hogy mondtad Fabregas? Csatlakozni akarsz Morrisonhoz? Hajrá! –kacagásomtól talán sírhatnékom nagyobb. Boci szemű barátom lehajtott fejjel kullog felém. Nekidobva egy pár bokasúlyt, sajátommal foglalom le magam, majd mikor már minden tépőzár a helyére került, felállva kezemet nyújtom Cescynek.

-        Gyere barátom, ha már nem tudod befogni azt a lepcses szádat.

Már fáj a tüdőm a terheléstől, lábaim remegnek. Többször majdnem kitörtem a nyakam hála bénázásomnak. Minden egyes botlásomnál apa megrovón nézett rám. Talán ilyenkor érzem át a helyzetét, miszerint jobban örült volna egy fiúnak, az legalább nem lenne ennyire semmirekellő. Elég nehéz vele. Mindent megteszek, sőt, volt, hogy edzés után a fáradságtól összeestem, vagy szimplán elájultam, esetleg kiadtam gyomromból azt a minimális ebédet, amit aznap végre sikerült elfogyasztanom. Soha nem értékelte törekvésemet, mindig többet és többet várt. Megértem. A legjobbat akarta belőlem kihozni, de ez nem úgy működik, ahogy ő jelen esetben elképzelte. Végezve a kiszabott húsz körrel, remegve roskadok le a földre. A fiúk elmehettek játszani, ám apám hívat magához.

-        Larissa. Mond, jól vagy? –erőtlenül bólogatok, bár legbelül egyáltalán nem ezt érzem. Unom ezeket a megpróbáltatásokat. Fiatal vagyok, élni is szeretnék. Hanni rengetegszer vetette fel a szökés ötletét, de ezt sem a csapattal, sem az edzőmmel nem tehetem meg. Hiába kiakaszt tízből kilenc alkalommal. –Szeretném, ha kezdő játékos lennél a hétvégi Tottenham meccsen. –szemeim könnybe lábadnak, édesapám nyakába ugorva maradék erőmmel elkezdem összepuszilgatni arcát.

-        Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm! Hatalmas lehetőség és ígérem, nem okozok neked csalódást.

-        Te sose tudnál kislány, neked mára vége az edzésnek, irány zuhanyozni még a tesztoszterontól fűtött fiúk nem mennek utánad. –kacagva dobom le magamról a lábsúlyt, majd a fürdőig tartó utamat futva teszem meg. Mire a többiek végeznek a kispályás meccsel, addigra én már teljes harci menetben ülök a helyemen.

-        Mit vigyorogsz kislány, te nem fáradtál el? –Arshavin kérdésére hatalmas ásítás a válaszom. –Azért le ne nyelj.

-        Akkora szám még nekem sincs Arsha. –kacagva nézem végig őket, az edzés úgy látszik nem csak engem terhelt le. De ennek nagyon örülök, hogy apa méltónak tart arra, hogy végre most először kezdő lehessek. Hatalmas megtiszteltetés, hiszen tudom nem elfogultságból döntött. Ha erről lenne szó, már legalább ötven meccsen állhattam volna fel a csatári posztra. Ám ennek most jön el az ideje.

-        Fabre nagyon gyorsan vedd le a lányomról a szemed. –az edző azt a pillanatot választotta érkezésnek, mikor Fabreval összemosolyogtunk. Talán ő már titkon tudja mi volt hirtelen kitörő boldogságom forrása.

-        Elnézést uram. –most, hogy véget ért az edzés, belőle is előjött az apai ösztön, miszerint fiatal lányunka a levegőtől is óvjuk.

-        Ügyesek voltatok. A kitartásotoknak köszönhetően megváltoztattátok a megszokott kezdő keretet. A bejáratnál kifüggesztettem papírra a neveket. Mindenki vigyázzon magára, holnap pihenő nap, szombaton pedig megmérkőzünk a Tottenham ellen. –felém mutatva jelzi, indulni akar. Intve mindenkinek, boldog mosollyal az arcomon lépek utána.

-        Apa, elmegyünk mamáékhoz? –kislányos mosolyomnak és hatalmas szemeimnek ő sem tud ellenállni, megadóan sóhajt. Pedig tudja jól, mi vár ránk édesanyám szüleinél.

(Keke Palmer- We are family)

Talán minden ismerősünk közül, ők ketten azok akik az elejétől fogva ellenezték pályafutásomat, mondván egy ilyen szép és csinos lánynak a kifutón a helye. Soha nem mehettem el hozzájuk egyedül, apa nagyon tartott attól anyáról milyen mesét adnak elő. Nagyon aranyosak, imádom őket, bár tény szeretnek túlozni. Azért néha örültem volna néhány túlzó szónak is, csak tudjam, ki volt Olivia.

Papa kirohan az ajtón, mama rosszallón csóválja fejét. Igazából félévente egyszer, ha látom őket, akkor sokat mondok. Sajnos nincs túl sok szabadidőm ahhoz, hogy ápoljam a rokoni kapcsolatainkat. Mégis mindig kitörő örömmel fogadnak, majd jön a babusgatás, arccsipkedés, a „nagyon vékony vagy Larissa” szöveg, majd a többfogásos lakoma. Mama mindig úgy főz, hogy hátha betévedek hozzájuk.

-        Kicsi unokám! –szemében színtiszta öröm látható, mosolyát nem tudja levakarni arcáról.

-        Nem maradunk sokáig, mert nagyon elfáradtam az edzésen. –cöngetésére hangos kacagásba kezdek.

-        Kislányom, neked a kifutón lenne a helyed. Egy ilyen szép, és csinos lánynak nem kéne elvesztegetni fiatalságát, holmi izzadó büdös férfiakkal, akik egy labdát kergetnek, mint a bolondok. –megpaskolva apa arcát enyhén célzóan hagyja el ez a mondat a száját.

-        Tudom mama, viszont el akartam mesélni, végre kezdőként léphetek a pályára.

-        Ó drágaságom, tudod, hogy rossz szájízzel, de gratulálok. –szerintem még mindig reménykedik abban nem jön össze számomra a sport karrier kiépítése, hiszen még nagyon csírájában van a dolog. Helyet foglalva a nappaliban, mosolyogva pillantok a tv felé.

-        A fiatal Larissa Morrison is lehetőséget kap, hogy kezdő tizenegybe csatár poszton játszhasson. Kíváncsian várjuk, egy lány milyen újdonságot mutathat nekünk. –megforgatva szemeimet már bánom, hogy bekapcsoltam a készüléket.

-        Nagyanyád bármit mondhat, én büszke vagyok rád. Igaz nem ilyen életet szántunk neked, de megálltad a helyed. –megölelgetve a mindig pipa szagú papát, megpaskolom hátát.

-        Lari ideje mennünk. –szomorú sóhajjal puszilom őket még egyszer végig. Megértem apát is, hisz biztos feszélyezi a közeg anya halála óta, de azért néha lehetne rám is tekintettel.  Nem baj, idő kérdése minden. Már az is fél siker, hogy elhozott hozzájuk a kérésemre. Telefonom ütemes zenéléssel hívja fel magára a figyelmet, barátnőm nevét megpillantva mosolyogva fogadom hívását.

-        Hola Kiscsaj, este bulizunk úgy készülj. –lenémítva a hangerőt, csak reménykedek abban apa semmit nem hallott az egészből. Nem kéne az utolsó pillanatban keresztbehúzni bizalmát. –Jön Matti is, szóval szedd össze magad csajos.

-        Most nem jön össze Hanni, hétvégén meccsünk lesz, ahol kezdő leszek. –visítása miatt el kell tartanom a telefont a fülemtől, bontva a vonalat elégedetten simulok bele az Audi által nyújtotta kényelmes ülésbe.