Chapter 7.

Sziasztok. A szilveszteri különkiadást csak jövőhéten tudjuk felrakni, de hogy ne szakítsuk meg a vasárnap érkező fejezeteket, így felrakjuk nektek a történet folytatását.:) Jó olvasást, a kritikákat pedig most is szívesen várjuk!

(Sergio)

(Nickelback - Holding On to Heaven [magyar] )

Mindenki egy emberként kezdi el kiabálni a nyugtató szót, majd Tessa kezeit megfogva, egy apró bőrszíjjal lekötik, ugyanis bármelyik percben kárt tehet magában. Ilyenkor tudatosul az emberben az, hogy mekkora hülyeséget csinált. Marcelo ádáz tekintetét rám emeli, majd határozott kijelentés után, pufogva indul el a szoba felé.

-          Jó, nekem innentől kezdve nem létezik semmiféle Larissa Morrison. –megkeményedett tekintetébe nézve megfordul a fejemben az, hogy talán nem kellett volna hátulról ekkora kavarást csinálnom a két jó barát között, de beugrik az a kép, ahol Lari egy másik férfit csókol, és rájövök, hogy igenis megérdemli.

Kilépve a kellemes madridi estébe, utam rögtön ahhoz a házhoz vezet, ahol minden kezdődött. Ha aznap nem megyünk el edzeni, talán még most is együtt lennénk. Talán most Lari engem csókolna olyan hévvel, ahogy a brazil fiút csókolta, és talán most a húga mellett lehetne. Az-az egyetlen baj, hogy sok a talán…

Elvégezve szokásos teendőimet, magányosan térek vissza a hálószobába. Szívem hatalmasat dobban, amikor telefonom hangos zenélésbe kezd, de csupán az edző neve villog a kijelzőn. Bontva a vonalat, kikapcsolom a készülékemet, ugyanis innentől kezdve nem érdekel senki. Se Mourinho, se Marcelo, se Tessa, se Lari, senki…

Reggel hatalmas ricsajra ébredve, alsógatyában rohanok le a földszintre. Egy kő hever az ablak alatt, majd egy újságot pillantok meg a kanapé előtt. Közelebb lépve az üvegszilánkokhoz, egy apró levelet vélek felfedezni a kavicsra kötve. „Kérlek Sergio, rágd át magad alaposan a cikken. Ez a lány soha nem szeretett téged, soha nem voltál fontos az életében. Önző, és kétszínű. Kérlek, gondolj majd a szavaimra, amikor a Santos csatáraként fog ellenetek játszani.”

Fogalmam sincs arról, hogy ezt egészen pontosan ki írta, de a betű formázása igencsak ismerős. Félretéve az agyalást, a híres spanyol újság felé közelítek. A címlapon a brazil csapat teljes kerete található. Egy fekete hajú lány hatalmas bombával rémíti meg a kapust, majd a következő képen már a tizenegyes játékos ölében ül. A pályán már csak ketten tartózkodnak. A homályos képből még így is sikeresen veszem ki az ismerős vonásokat. Larissa vigyorogva néz farkasszemet a Santos csatárával. Szalagcímként pedig egyetlen szó szerepel, „Áruló?!”. Úgy érzem ez az egész sztori, most hatalmasat fog dobni az olvasottsági szinten. Belenézve a szövegbe, az író tele volt kételyekkel, a sorok között pedig rengeteg megválaszolatlan kérdés szerepelt.

Mourinho hívása térít észhez, majd felvéve a telefont, a túloldalról egy csalódott hang üti meg a fülemet.

(Lari)

(Zac -Scream)

Ajkam egy pillanatra ajkára tapad, majd szemem sarkából észreveszek egy sietősen távozó embert. Az ismerős hajzuhatagot nézve, összevont tekintettel figyelem immáron már az üres folyosót. „Biztos csak képzelődök, hiszen Hannah az utóbbi időben nem nagyon jelentkezett, lehet, már hiányoznak az együtt eltöltött napok.” Neymar fészkelődni kezd alattam, nem hiszem, hogy a megszakított csók után, olyan kellemes lehet alattam feküdnie. Felpattanva öléből, az öltöző felé veszem az irányt, majd első utam telefonomhoz vezet. Bekapcsolva a készüléket, rengeteg üzenet és nem fogadott hívás található a kijelzőn, amiket gondolkozás nélkül törlök. Most valahogy nincs hangulatom a „Hol vagy?” SMS-eket olvasni.

-          Ma este pár Santosi sráccal beülünk egy kis pubba. Van kedved velünk tartani? –kérdésére meglepően jól reagálok. Valahogy sejtettem, hogy eljutunk ide is, de tekintve arra, hogy a csapattal fantasztikusan elvagyok, határozott bólintás után öltözni kezdek.

-          Egy gond van, nincs normális ruhám, ugyanis költözéskor elsősorban az edzőcuccaimat dobáltam be a kocsimba. –hangos gondolatmenetemre mindössze egy hümmögés volt a válasz, majd Neymar mellém lépve, vetkőzni kezd. Azt hiszem, elég érdekes fejjel nézhetek a fiatal srácra, ugyanis hangos kacagás után, folytatja cselekvését.

-          Öltözz, elmegyünk vásárolni. –na, jó, határozottan kijelenthetem, hogy nem erre a mondatra számítottam. Vigyorogva dobálom edzőcuccomat a táskámba, majd telefonom csörgését meghallva, leülök az öltözőben elhelyezett padra. –Nem veszed fel? – a brazil csatár hangjára megrázkódik testem, agyam pedig annyira kikapcsol, hogy észre sem veszem az engem figyelő tekintetet.

Körülbelül három hónapja, folyamatosan zaklat egy rejtett szám. Akárhányszor felveszem, soha nem szólnak bele a kagylóba. Az elején még egyszerű csínynek tekintettem ezt az egészet, de amikor a hívások elérték a napi tízet- húszat, akkor valójában már kezdtem megijedni. Természetesen erről Ramos nem tud semmit sem, viszont egy ideje már a fenyegető levelek sem maradnak el. Mindegyikben ugyanaz a szöveg állt, miszerint „Sehol nem vagy biztonságban. Laris, mindig nézz a hátad mögé, hiszen én ott fogok állni, és akkor fogok lecsapni rád, amikor nem számítasz rá. Amikor már mindenkit elmartál magad mellől, hiszen ha ezt nem teszed meg, őket is bántani fogom.”

Merengésemből egy férfias hang ránt vissza, ugyanis Neymar kikapva a kezemből a készüléket, fogadja a hívást. Remegve figyelem összehúzott szemeit.

-          Hello, ez Larissa Morrison telefonja. Kihez van szerencsém? –férfias hangja megkeményedik, és arcvonásai is felveszik érzéseit. Fogalmam sincs arról, hogy mit is mondhatott a vonal túlsó végén tartózkodó személy. Felkapva kabátomat, kirántom a brazil srác kezei közül a készüléket, majd meghallva a már ismerős szuszogást, bontom a vonalat. Mély levegőt véve, próbálom szívverésemet lecsillapítani, de nem nagyon sikerül. Remegve rakom le a padra telefonomat, majd amikor meglátom újra a rejtett számú hívást, reszkető kézzel simítom hátra hajamat. A feltörni készülő zokogásomat megpróbálom visszafogni, majd már csak a biztonságot jelentő karokat érzem magam körül. Belesimulva az ölelésbe, lábaim felmondják a szolgálatot, így tekintve arra, hogy a padok nincsenek a közelünkbe, Neymar szorosan tartva, helyet foglal velem a padlón. –Mi volt ez kislány? Miért mondta azt a férfi, hogy te tudod ki ő, csak gondolkodj azon ki mondta mindig neked a Laris becenevet?! –a felismerés villámcsapásként ér. „David!” De ő már halott! Láttam, éreztem, ahogy élettelen teste rajtam fekszik. –Kislány, mióta fenyegetnek? –a mindig poénos srác vonásai megkeményednek, kezeivel sürgetően int.

-          Azt hiszem három hónapja.  –monoton hangon kezdem el mesélni a történéseket, Neymar pedig megfeszült tekintettel issza szavaimat.

-          Rendben! Öltözz, megyünk vásárolni. Kirángatlak a megszokottá vált hétköznapokból. –gyermeki lelkesedésének hála, elfelejtem az iménti jeleneteket, viszont kissé vonakodva, de felkapom cipőmet, és falnak dőlve, mosolyogva várom, hogy végre indulhassunk. Többször jutott már az a gondolat az eszembe, hogy olyan, mint Roni és Pufi összekeverve. Sértődése, szétszórtsága teljes mértékben néger barátomra emlékeztet, viszont megismerkedésünk pillanatai, és gyönyörű barna szemei inkább a portugálra jellemzőek.

-          Két kocsival megyünk? –kérdésem hatására pólóval a szájában fordul meg, miközben cipőjét közi.

-          Terézsetesen. –vigyorogva rázom meg a fejem, majd az éppen felém guruló zokniját megfogva, fejéhez vágom. Értetlen tekintetét rám emeli, majd széttátva a száját, a póló is lezuhan a földre. Kacagásomtól talán már csak telefonom csörgése hangosabb. Mourinho buborékfeje jelenik meg a kijelzőn, majd még arra várok, hogy újdonsült barátom összeszedje magát, kilépve a folyosóra fogadom a hívást.

-          Hola Mou, mi újság van? –hangom feszélyezett, de azért próbálok minél több lazaságot belevinni mondandómba.

-          Szia Lari. A Barcelona meccsét előrehozták, holnap reggel edzés, este pedig már meccs. – gyors szavai után rám csapja a telefont. Váll rántva indulok el a kocsi felé, immáron már a tizenegyes játékossal az oldalamon…

(Ronaldo)

(Nightwish - Amaranth)

Két jeggyel indultam el a repülő felé, bár az nem volt tiszta még számomra sem, hogy miért pont két jegyet váltottam a gépre. Az első gondolatom az volt, hogy biztos már megszokásból mondtam ezt a számot a vételnél, ugyanis ha utaznom kellett, azt az utóbbi években nem egyedül tettem, mivel a feleségem mindig mellettem volt. A közös utazás emlékeit kivertem a fejemből és azt az elméletet állítottam fel, miszerint a számomra fölösleges jegyet most azért vettem meg, hogy ne kelljen a családi állapotomról beszélnem egész út alatt egy vadidegen sznobbal. Az eszmefuttatásom közben már helyet is foglaltam az ablak melletti ülésen, majd a szabad helyre letéve a kézitáskámat kényelembe helyezem magam a hosszú útra. Nem sokkal a pilóta és a stewardessek eligazítása után megkezdtük a felszállást. Viszonylag hamar a levegőbe emelkedtünk, majd a légi utaskísérők egyenként odamentek minden utashoz, hogy szükségük van-e valamire. Az egyik ilyen csaj hozzám is odajött, de mivel nem tartottam igényt semmire 5 másodpercnél tovább nem is áll ott mellettem. Nem is lett volna értelme semmi t kérni, mivel a szervezetem nem is kívánta a táplálékot. Egy jó két vagy három napja már nem is eszem úgy, ahogy az étrendemben elő van írva, amit ha Mourinho megtudna, valószínűleg olyan büntetést találna ki, amit egy ideig biztos emlegetnék. De jelen állás szerint egy ideig nem terveztem sem azt, hogy a Bernabeu közelébe menjek, sem azt hogy egyáltalán Madrid közelében tartózkodjak. Gondolkodásom közben az előttem lévő ülés támlájára bambultam, amikor hirtelen két csinos női láb került bele a látószögembe. Kissé oldalra sandítva meglehetősen ismerősek voltak a nő vonásai, majd teljes figyelmemet neki szentelve Irina Shaykkal találtam szembe magam. Az ex barátnőmmel nem ápoltam valami közeli, sőt semmilyen kapcsolatot azóta, hogy közös megegyezés után szétváltak útjaink.  Persze amilyen békésen váltunk el, a sajtó olyannyira fújta fel a szakításunkat. A kapcsolatunk befejezését még anno én kezdeményeztem, ami Irinát nagyon megviselte, de végül elfogadta a kialakult helyzetet és ő is belátta, hogy nekünk semmi értelme nem lenne tovább egymás érzéseivel játszani.

-          Hola Roni! – Irina a kifutókon használt pózolását használta, ami engem úgy látszik még most is levett a lábamról. Nem hiába egy divatbemutatón ismerkedtünk meg.

-          Szia Irina! Mi járatban erre felé? – kézitáskámat elvéve az ülésről, szabad helyet biztosítok a lehetséges beszédpartneremnek, majd az egyik stewardesst egy intéssel magunkhoz hívom.

-          Egy fehérnemű fotózásra megyek éppen, majd egy híres divatcég reklámfilm forgatása is lesz, ahol én mutatom be a legújabb kollekciót, de ez nálam nem meglepő. Tehát az igazai kérdés az, hogy te mit keresel ezen a járaton? – mondatait a légi utaskísérő csaj szakította félbe, mikor rendeltünk magunknak egy üveg pezsgőt. Először úgy volt, hogy csak egy-egy pohárral iszunk meg, de aztán hirtelen felindulásból az egész üveget kihozattuk.

-          Nem igaz, hogy nem olvasol újságot, vagy nem nézel tv-t. Sajnos már a csapból is mi folyunk, a családi drámánkkal. – rövid magyarázatom közben a pezsgőt egy húzásra leküldöttem. Szükségem volt arra, hogy valami elterelje a figyelmemet, és ha az a valami most az ital lesz akkor én ma szépen el fogok ázni.

-          Nem tudom emlékszel-e, hogy levegőt venni sincs időm. A médiában pedig végképp nincs időm böngészni. Tehát milyen családi drámával küzdesz éppen? – modell ismerősöm még egy pohár pezsgőt töltve hátradőlt, majd úgy várta, hogy magyarázzam el neki azt, ami elől most éppen menekülök. Megfogtam a pezsgősüveget majd néhány korty után megpróbáltam röviden leírni, hogy miről is van itt szó.

-          Nem is tudom, hogy hol kezdjem el a történetet mesélni, de gondolom az lesz a legjobb, ha mindezt az elejétől teszem. Tehát nagyjából olyan 3 hónapja Tessa ismét teherbe esett, és hihetetlenül hangzik, de nagyon vártam azt, a babát. Aztán egy pár napja a feleségem éppen valami kontrollra igyekezett a kórházba, amikor autóbalesetet szenvedett, aminek következtében elvesztette a babát. És furcsán fog hangzani, de engem ez eszméletlenül megviselt. Annyira örültem volna neki, ha például született volna egy fiam. Persze, ha lány lett volna is repestem volna az örömtől, de azért az apukák nagy része fiú gyereket szeretne, mint ahogy én is. De sajnos ez már nem jött össze. Aztán már nem bírtam ott tovább és el kellett jönnöm onnan, így az első gépre, ami indult jegyet váltottam, és most itt vagyok. – beszédemen már lehetett érezni, hogy a pezsgő elkezdte kifejteni a hatását, de én nem törődve ezzel folytattam az ivást.

-          Értem valahogy nem erre számítottam. Azt hittem Tessa megcsalt vagy ilyesmi és azért van családi dráma, de akkor ez egy kicsit más fajta dolog. És miért jöttél el, miért hagytad ott Tessat egyedül a kislányoddal? – meglepődtem, hogy Irinát érdekli, hogy mi van a feleségemmel. Eldöntöttem, hogy nemsokára aludni akarok, így jobban behelyezkedtem a székbe és úgy adtam választ a kérdésekre.

-          Nem csalt meg, csak elvesztette a babánkat, és nekem ez nagy törés. És pont azért jöttem el, hogy ne kelljen róla beszélnem és elfelejthessem egy kicsit, hogy ki is vagyok valójában. Tessa pedig nem egyedül van, mert Marcelo ott van mellette meg szerintem Lari is. – a mondatom végére letettem az üres üveget, majd a fejemet az ablaknak dőlve hunytam le a szemem.

-          Akkor nem faggatlak, de azért majd gondolkodj el azon, hogy a feleséged, hogy érezheti magát. – mondata után felhajtottam a közöttünk lévő kartámlát, majd magamhoz rántottam a volt barátnőmet. Nem tudom miért csináltam ezt, de úgy feküdt a mellkasomon, mint ahogy Tessa szokott, és így nyomott el minket az álom.

Elég sokat aludhattunk, mert a stewardessek figyelmeztetésére keltünk fel miszerint kapcsoljuk be az öveinket. Irina a mellettem lévő székben helyezte magát biztonságba, majd a kezemet megfogva mosolygott rám. Nem értettem, hogy miért teszi mindezt, de jó volt érezni, hogy valaki mellettem van. Landolás után együtt szálltunk le a  repülőről, amiből biztos, hogy címlap sztori lesz de abban a pillanatban még ez sem érdekelt sem engem, sem a modellt.  Igazából még csak most szembesültem igazán azzal, hogy hova is repültem, amikor a reptér elé megcsapott az ottani levegő.

(Tessa)

(Skillet - Forgiven)

Megsemmisülve feküdtem a kórházi ágyon. Fel sem fogtam, hogy miért teszi ezt velem mindenki. Először Roni ment el, Lari pedig itt sincs. Gondolkodtam, hogy tettem-e valamit ellenük, amiért ezt csinálják, de semmire sem jutottam. A szobában már egy jó órája csak Marcelo ül, de ő is alszik, amit nem csodálok, mivel már elég régóta tartózkodik itt a kórház területén. Sosem fogom tudni neki megköszönni, amit értem tett. Telefonomat megfogva az időjelzést kezdem el rajta keresni, de a szemem előtt a tárgyak olyannyira összefolytak, hogy csak néhány számot láttam össze vissza. Egyetlen cső, ami kiállt most belőlem az-az infúzió csöve volt, a többit sejtelmem sincs, hogy mikor távolították el, de az előbb említett csövet, egy gyors rántással távolítottam el. Ugyanúgy akartam tenni ebben a percben, mint Roni elfutni a gondok elől.