Chapter 8.

Sziasztok! Páran írtátok, hogy szeretnétek olvasni a Szilveszteri kiadás második részét. Elkezdtük írni Tessaval, és jövőhét körül fel is kerül. Most viszont itt a folytatás, jó olvasást!:) A kritikákat most is szívesen fogadjuk!;)

(Larissa)

(Jason Derulo - Whatcha say [magyar])

Betoppanva az első boltba, az eladó hölgyek sürgetően néznek ránk, de amikor eljut a tudatukig, hogy kik is vagyunk mi, habogva kijelentik, hogy igaz, hogy öt perc van zárásig, de addig maradunk, ameddig nem találunk magunknak megfelelő öltözetet. Mosolyogva csóválom meg a fejem, és még mindig elcsodálkozom az emberi naivitáson. Neymart körberajongja a két lány, és még ők szórakoznak, én a női ruhák felé veszem az irányt. Szebbnél-szebb darabok akadnak kezeim közé, de valahogy egyik sem nyeri el tetszésemet. Valaki hátulról átkarol, majd arcomra adva egy lágy puszit, a fogasokhoz nyúl. Kisfiús mosollyal az arcán nyújt át egy számomra tökéletes ruhát.
A bolt fényei megcsillannak fekete flitter részén, hosszúsága pedig combközéptől egy picivel rövidebb. Jobb vállánál anyaga bő, viszont baloldalnál pántnélküli részével hívja fel a figyelmet különlegességére.  Felpróbálás nélkül adom barátom kezébe, majd a cipők felé véve utamat, keresek egy, a ruhához passzoló csodát. Tekintve arra, hogy a flitterek vagány mégis szolid beütést gyakorolnak a ruhára, ezért egy viszonylag egyszerű, 20 centis bőr magas sarkú pántos szandált választok. Három osztására apró virágokat helyeztek, lábfej részénél pedig egy masni található. 37-es méretet keresve belőle, próbálás nélkül kapom kezembe, majd Neymar felé véve az irányt, csábos mosollyal ajkaimon, lerakom a kasszához a lábbelit.

-          Szivi, fizess már, mert soha nem játszadozhatunk otthon. –nyávogós hangomat meghallva, gülü szemekkel fordul felém, mire egy apró kacsintás után tudatom vele, hogy minden színjáték.

-          Azt hittem, ma este hármasban leszünk Ronaldoval. –a két lány elrévedt tekintettel megy a kasszához, majd vihogó hangon beszélni kezdenek.

-          Mi szívesen szórakoztatnánk a portugált, ti pedig kettesben lehetnétek addig. –egymásra pillantva lesütik szemüket, majd pár másodperccel később, ránk emelik világoskék tekintetüket.

-          Ó lányok, nem tudjátok még ti, hogy mi a való élet. –sértődött fejet vágva, csapkodva hagyom ott a boltot, majd már perccel később Santos lépked felém.

-          Honnan tudtad?! –ahogy sejtettem. A két lány beparázott, hogy beszélek a főnökükkel, így fizetés nélkül távozhattunk a híres boltból.

-          Tudom, hogy nem volt szép dolog, de tekintve arra, hogy a karriered fellendülőben van, nem akartalak ennyi pénzzel lehúzni. A lányok pedig nem fognak fizetésmegvonást kapni, ugyanis a főnökük is áldani fogja az eszüket, hogy megtették ezt a lépést. –mosolyogva nézek a brazil srácra, majd beülve kocsijába, megvárom még ő is helyet foglal. –El tudsz vinni az edzőmhöz? –bólintása után bediktálom a címet GPS-ének, majd azon kezdek agyalni, hogy mit is tettem Mou ellen.

Tekintve arra, hogy a bevásárló központtól edzőm körülbelül húsz percre lakik, teljes kényelembe helyezem magam az ülésen. Nem akarok sokat időzni, mindössze csak tiszta edzőcuccot, és váltóruhát akarok, hiszen holnap hajnalban tréninget tart edzőm. Megérkezve a már ismert családias házhoz, senki sem fogad minket.

Belépve az ajtón, Mou a konyhában szorgoskodik, majd hatalmas szemeit rám emelve, megvetően pillant végig rajtam. Csodálkozva nézek rá, de megrántva vállamat, az emelet felé veszem az irányt. Amint a küszöbön átlépek, hangos zenélésbe kezd a telefonom. Egy számomra ismeretlen telefonszám villog a kijelzőn, és egy apró boríték tudatja velem, hogy üzenetem érkezett. Váll rántva fogok meg egy farmer póló összeállítást, végezetül egy váltó edzőruhát kezembe kapva, gyors iramban indulok el a lépcső felé. Telefonomat farzsebembe rejtve, szemeimmel keresem Mout, de ő már nem található az előbbi helységben.

-          Minden oké? –Neymar mosolygós fejét elnézve, megfeledkezek a fájdalomról, és az értetlenséget is elrejtem magamban.

-          Elméletben igen, gyakorlatban pedig majd te választ adsz kérdésedre. –kinyitva a kocsiajtót, félig bemászok az ülésekre, viszont a bal lábamra való támaszkodás nem könnyíti meg a dolgomat, így egy hatalmas nyilallás után, lecsúszok az ülések közé. Morogva szorítom össze szemeimet, ugyanis bokám természetellenes módban szorult be az ajtóhoz. A brazil kikapja zsebemből telefonomat, majd derekamat megfogva, hatalmas röhögő görcshullám segítségével, kiszed a kocsiból. –Francba. Amúgy te küldtél nekem SMS-t? –fejrázását meglátva, gondolkozni kezdek, de egy ép elmélet sem jut az eszembe.

-          Ez egy összevágott kép, rólunk. –hatalmas barna szemeit rám emeli, de a kaján vigyor nem maradhat el nála.

-          Hagyd, biztos valamelyik csapattársad szívat. –legyintve a történésekre, gyors léptekkel pattanok fel az előbb elfoglalt helyemről, de hála a nyilalló érzésnek, vissza is huppanok az ülésre.

-          El kell mennünk az orvoshoz!

-          Jól vagyok! –hatalmas mosolyt erőltetve arcomra, lassan felállok és helyet foglalok immáron már az anyós ülésen.

(Michel Teló - Oh, If I Catch You) 

Az út mindössze fél óra volt, de több szó nem volt köztünk, ugyanis én csendes magányomban szenvedtem. Igazából féltem beismerni magamnak, de kegyetlenül fáj a bokám, viszont rettegek az orvosi diagnózistól is. Most nem élném túl, ha le kéne mondanom arról a dologról, ami ebben a kegyetlen világban éltet. Annyira egyszerű lenne bevallani Sergionak mindent. Kételyeimet, félelmemet, fájdalmamat… de ha ezt megtenném, akkor az nem én lennék. Nekem nem megy ilyen téren a panaszkodás. És amúgy is, miért lenne jobb, ha megtudná, hogy fenyegetnek?! Vagy hogy néha már a járás is megnehezíti a dolgomat?!

Gondolatmenetem végére érve, egy ismerős fej jelenik meg előttem, és mosolygós szemeihez, hatalmas vigyor is társul.

-          Megérkeztünk! –a csapattársak az egyik lakosztály erkélyén foglalnak helyet, majd amikor kiszállunk a járgányból, mozdulatainkat hangos füttyszó kíséri. Az Ai se eu te pego angol változatát kezdem el énekelni, majd mély meghajlás után elkapom a felém repülő mezeket.

-          Köszönöm szépen fiúk, aranyosak vagytok, de most nem terveztem tisztítóba menni. –hangos nevetéssel hajolnak ki körülbelül a negyedik emeletről, majd meglátva a formás hasfalakat, vigyorogva tekintem végig a felhozatalt.

-          Lari, úristen Lari! Ha felgyulladsz, nincs nálunk poroltó, ráadásul a tisztítandó ruhák is veled égnek. Nekünk pedig nincs más felsőnk. –Fabao kijelentésén csak mosolygok, majd a bejáraton belépve, elindulok Neymarral a recepcióhoz.

Kikérve a kártyát, őrjöngő emberek lépnek ki a liftajtón, majd Fabao megfogja derekamat, és felemel. Kacagva nézik rémült arcomat, Neymar pedig lehajolva, nyakába teszi lábaimat. Léo elenged, így immáron már egy brazillal megtoldott magasságból szemlélem a világot. Jó érzés ezekkel a srácokkal lenni, hiszen elfelejtem a gondjaimat, de azért tudatalattim próbál kiabálni, hogy igenis Sergio mellett a helyem. Nem szabad szórakoznom, hiszen férjem nem érdemli meg azt, amit teszek vele, de valahogy ezeket az érzéseket inkább elrejtem magamban, és csak a jelennel törődöm. Ráérek még az önsanyargatásba csöppenni akkor, amikor rájövök, hogy mindent elveszítettem, ami egykoron az életemet jelentette...

-          Borzasztó, hogy mennyire gyerekesek vagytok! –nevetve tolom fel magam a csatár vállain, majd hátán lecsúszva, megkapaszkodok benne, ő pedig lábaim segítségével magabiztosan tart, és óv meg a leeséstől. Húgatások hadát kell tűrnünk, de amikor Domingos rácsap a fenekemre, bennem is elszakad az a bizonyos húr. Leugorva Neymar hátáról, gyors iramban kezdek el futni a Santos játékosa után. Mindennek egy morgó fej vet véget, ugyanis Emerson felbukkanva a recepciónál, kócos fejjel kezd el kiabálni.

-          Megmondtam már, hogy a hotel nem játszóház! A meccsünket eltolták pár nappal, a Real elsőnek a katalán csapattal mérkőzik meg. Ma estére kimenőt kaptok! –morcos fejjel eltűnik úgy, ahogy érkezett, az-az hangtalanul és sunnyogva.

-          Srácok, hogy értette azt, hogy kimenőt kaptok? Nem úgy volt, hogy ma me… - Neymar ijedt tekintettel néz rám, majd egy hatalmas ugrás segítségével leterít lábamról, és kezét a számra teszi. Hatalmas dübbenéssel érünk földet, táskám tartalma szétszóródik. –Neymar da Silva Santos Júnior! –mindenki egy emberként tűnik el a folyosón. Lelökve magamról barátomat, összedobálom cuccaimat, majd futva indulok el Neymar szobája felé.

-          Kislány! Nálam van a kártya, így nélkülem nem érsz semmit. –macsós vigyorral kezdi átkutatni zsebeit, a recepciós férfi viszont csak a fejét rázza.

-          Erre gondolsz édes?! –két ujjam közé csippentve a kártyát, vigyorogva szaladok a lift felé. Isten is megsegít, ugyanis a brazil orra előtt záródik be az ajtó. Úgy érzem ez az este jónak indul…

(Tessa)

(Skillet - Comatose)

Az infúzió eltávolítás után a kézfejemből kiserkenő friss vért, a kórházban rám adott hálóingbe töröltem, majd a másik kezemmel próbáltam meg a további vérzést csökkenteni. Két lábamra az ágy alatt található papucsot vettem fel, majd a fotelben alvó Marcelohoz léptem, aki úgy aludt, mint egy kisgyerek. Ennek a látszatát pedig még a szemébe lógó hosszú fürtjei is megerősítettek. Egy Real Madrid címert ábrázoló dzsekivel volt betakarva, amit óvatos mozdulatokkal emeltem le róla és vettem fel. Mivel azt, hogy hány óra nem tudtam leolvasni a telefonom kijelzőjéről, így az ablakon keresztül próbáltam meg tájékozódni, hogy mennyi is lehet az idő. Kinézve a sötétség már látszólag beborította Madrid utcáit, így az esti órákra tippeltem. Halk léptekkel kerültem ki az ágy mellet alvó brazilt, majd elindultam az ajtó felé, azonban két lépés megtétele után megingottam a gyengeségem miatt. Egyensúlyomat keresve álltam az ajtó és az ágy között. Valóban el akartam menekülni ebből a rémálomból és ki akartam próbálni, hogy jobban fogom-e érezni magam, ha elfutok a problémák elől, mint ahogy Roni is tette, és abból ítélve, hogy nem szólt bele a telefonba, biztos, hogy jobban érzi így magát. Miután a fejemben helyre tettem a dolgokat már a két lábamon is meg tudtam állni, így folytattam az utam a kijárat irányába. Az ajtó előtt megállva egy óriási levegőt akartam venni, hogy felkészüljek arra mi vár a másik oldalt, de a baleset okozta hasi fájdalmak erősen meggátoltak ebben. Levegő helyett tüdőmből csak száraz köhögés szakadt fel, amit próbáltam minél gyorsabban elfojtani, hogy az alvó brazilt nehogy felkeltsem. Szerencsére két köhögés után már szabad lett a lég utam, így folytathattam a menekülést. A kilincset óvatos mozdulatokkal nyomtam le, amihez óriási erőfeszítéseket kellett, hogy tegyek, majd az ajtót résnyire nyitva mértem fel a terepet ugyanis Marcelo múltkori „helyzetjelentést adok a többieknek” című mondata nagyon arra utalt, hogy több madridi játékos is tartózkodhatott itt, bár nem hiszem, hogy az éjszaka közepén bárki is lenne itt a flúgos brazilon kívül. Marcelo már pár napja szakadatlan itt van, és komolyan azon csodálkozom, hogy Mourinho nem jött még be érte és nem rángatta el edzésre, vagy éppen nem kiabálta még le a fejemet, hogy miért tartom fel a legjobb balhátvédjét. Én pedig teljes mértékben megérteném őt, hisz valljuk be kihagyott miattam már pár tréninget. Miután láttam, hogy a folyosót nem lepik el a blankók, már csak arra kellett figyelnem, hogy az orvosok és a nővérek figyelő szemeit elkerüljem. Jobbra nézve megpillantottam a liftet, de semmiképpen nem mehettem oda, mivel ki tudja, hogy a földszinten kivel fut össze az ember. Néhány pillantást vetve a folyosó egyik illetve a másik végébe a baloldalon megpillantottam egy lépcsőt jelző kis rajzot, így tudtam, hogy azt az utat kell választanom. Összehúzva magamon a dzseki cipzárját próbáltam elrejteni a kórházi hálóinget, és amint végeztem elindultam a lépcsők felé. A csapóajtó elé érve oldalammal toltam be az egyik részt, majd hírtelen átesve azon már a lépcsőházban találtam magam, majd automatikusan a lefelé vezető irányba kezdtem el haladni. Lassan vettem a lépcsőfokokat ugyanis minden léptem tele volt bizonytalansággal. Az első emeletre leérve akarva akaratlanul is meg kellett állnom, ugyanis tüdőm teljesen kikészült ettől a pár lépcsőfoktól is. Két perc kényszerpihenő után azonban ismét közelebb araszoltam a kijárat felé. Már félúton voltam az alsó szint felé, amikor a zsebemben rezegni kezdett valami. Természetesen egyből tudtam, hogy egy telefon a rezgő tárgy, de fogalmam sem volt róla, hogy mikor csúsztattam bele a mobilomat a dzsekibe. A zsebhez nyúlva kiemeltem a számomra nem túl ismerős készüléket, majd a kijelzőre pillantva ismét nem láttam semmit, ugyanis a betűk ismét összefolytak a szemem előtt és semmi használható információt nem tudtam kivenni a képernyőről, így fogadtam a hívást.

-          Haver, tudom, hogy tudod, hogy Mourinho jó fej, de nem kéne ezt ennyire kihasználni. Oké, hogy a keresztlányod anyjáról van szó, meg Cris feleségéről, de ő neked tulajdonképpen senki, és annyi edzést kihagytál már, hogy a mester azzal fenyegetőzik, hogy kivesz a hétvégi keretből, ami valljuk be nagyon nem buli. És ha már témánál vagyunk még a mai bulit is kihagyod, ami nem szokásod, tehát szedd össze magad és térjen vissza a régi Marcelo. Remélem, érteted haver, hogy ezzel arra céloztam, hogy már számítunk rád a ma este is, mert nagyon pörgős kis banzáj lesz. Csajok, pia meg persze minden, ami kell. Amúgy ha már itt tartunk Cris hol a fenébe van, mert ő is necces, hogy olyan sorsra jut, mint te, ha nem jön edzésre. Te amúgy itt vagy? Vagy most csak teljesen fölöslegesen téptem a szám? Marcelo hallasz engem? Haló? – a hívó fél megszakította a vonalat én pedig csak meredten álltam és az előbb kiejtett szavakat próbáltam meg eljuttatni az agyam azon pontjára, ahol felfogom, illetve feldolgozom, hogy mit is hallottam.

Nem hitem volna, hogy Pepe csak így vélekedik rólam, hogy egy „senki” vagyok. Igazából nem sok mindent értettem ki a beszédéből, csak azt a részét, amiben én voltam a főszereplő, de annyit biztosan felfogtam, hogy nem hagyhatom, hogy miattam Marcelo ne adj isten kimaradjon a keretből. Nem szeretnék kockáztatni a karrierjét. Még nem tudtam, hogy mit is fogok tulajdonképpen tenni az ügy érdekében, de abban biztos voltam, hogy nem birok tovább itt maradni ebben a kórházban. Miután ezek a gondolatok eljutottak az agyamig lábam ösztönösen indult el a földszint felé. Az előbbi telefonhívásban elhangzott szavakat ismételgettem magamban, így eltereltem a figyelmemet arról, hogy a hasam majd szétszakad és a levegő vétel is elég nehéz feladattá vált már számomra. A földszintre érve nem tudtam eldönteni, hogy próbálkozzam meg ott kijutni, vagy keressek valami más kiutat. Fogalmam sem volt semmiről, ugyanis nem voltam felkészülve arra, hogy idáig fogok jutni, hogy menekülök a saját életem elől. A további lépcsőt néztem, ami a földszintről az alsó szintre vezetett.

-           A földszintet vagy az alagsort válasszam? Tessa dönts már! Így is elég gáz ez a helyzet, hogy magammal társalgok itt azon töprengve, hogy hogyan juthatnék ki ebből a pokolból. – megráztam a fejem, hogy eltereljem a gondolataimat, aminek következtében ismét elvesztettem az egyensúlyom. Megtámaszkodva a falba próbáltam meg összeszedni magam, majd az alagsor felé kezdtem el haladni, hisz a földszinten még ilyenkor is nyüzsöghetnek az orvosok illetve ápolónők, a bejáratnál álló lesifotósokról pedig ne is beszéljünk.

(Avenged Sevenfold - Danger Line)

Lejutva a legalsó szintre folyosók tömkelegével találtam szembe magam és döntenem kellett, hogy merre menjek. Éppen próbáltam kisilabizálni, hogy  melyik utat  válasszam, amikor hírtelen bal oldalról hideg szellő csapta meg a majdnem csupasz lábamat, így már biztosan tudtam, hogy melyik utat kell választanom, ha ki akarok jutni innen. Balra menve hányingert keltő szag csapta meg az orromat, amiből arra véltem következtetni, hogy valami szemétégető vagy szeméttároló lehet a közlekedő járat végén, de nem is tévedtem, ugyanis tényleg egy szeméttárolóval találtam szembe magam. Undorral néztem körül, hogy hol juthatnék itt ki, majd a hulladékdob túloldalán megpillantottam a számomra most sokat jelentő kijáratot. Fancsali képet vágva kerestem meg azt a helyet ahol a legkisebb a szemét majd óvatosan átlépkedve siettem a kijárat felé. Kikukucskálva pár munkást láttam meg, akik éppen a szemeteskocsit terelték a helyes irányba így én ezt kihasználva osontam ki a friss levegőre.