If your ex-boyfriend reappear...

Mivel már sikerült befejezni a fejezetet, ezért fel is rakom. Viszont a következő friss, csak tavaszi szünetben várható. Jó olvasást!

-          "Úgy látom én ide már nem is kellek…"

Nem törődök a srácok kérdő tekintetével, csupán elengedem Ramos kezét és Sneijder után szaladok. Soha sem voltam az-az ember, aki mindent többször átgondol, mielőtt cselekszik, és ez most is bebizonyosodott. Sergio köztudott, hogy nem szereti Wesleyt, és a holland azzal sem lopta be magát a szívébe, hogy én utána rohantam. Mire kiérek a kórházból, a focistát már sehol sem látom, viszont az őrült spanyolom csapkodva hagyja el az épületet. Éppen megszólalnék, amikor valaki beránt a kórház oldalához, ami inkább egy sikátornak néz ki, mint egy békés utcának. Próbálok sikítani, de támadóm valami kendőt szorít a számhoz, és már csak a sötétséget érzem magam körül.

Legszívesebben most ordítanék, hogy mégis mi ez az egész? Végre minden helyrejött, erre jön valaki, aki mindent tönkretesz.

Egy hűvös, sötét és nyirkos szobában ébredek fel. Senki sincs körülöttem, ami megrémít. Mégis mi történt? Jézusom, mi van, ha valójában mindent csak álmodtam? Kibékültem Marceloval? És Sergioval mi történt? Hol van most? Neki kéne itt lennie, és megnyugtatnia, hogy ez az egész csak egy rossz álom.

Nyílik az ajtó, de mivel a szemem hozzászokott a sötéthez, ezért amilyen gyorsan csak tudok, elkezdek pislogni, de még mindig nem szoktam meg ezt a vakító fényt.

-          Hol vagyok? És ki vagy te?

-          Jaj, Laris, kicsi bogaram. Hát már meg se ismersz? –ezt a hangot soha többé nem akartam már hallani. Egyáltalán, hogy kerül ide? Mindig a legjobbkor tud időzíteni. Le se telt még a 4 év. –Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? –végig akar simítani az arcomon, de elkapom a fejem. –Ugyan már Lari. Tudom, hogy te is szeretnéd…

-          Ne érj hozzám! –nem törődik azzal, hogy kiabálok, ahogy azzal sem hogy már a falig húzódtam az érintése előtt.

-          Nézz a szemembe. –látványosan elfordítom a fejem, hátha rájön arra, hogy nagyon nem érdekel az, amit mondani szeretne. Akkora pofont kever le, hogy a fejem koppan a falon. –Ha azt mondtam, hogy nézz a szemembe, akkor nézz rám! –még mindig nem figyelek rá, de erősen megfogja a fejem és maga felé fordítja az arcomat. Az erős mozdításra nem voltam felkészülve, így a nyakam roppan egy hatalmasat, amit egy apró fújtatással jelzek, hogy nem esett éppen jól. –Na, látod? Mennyivel egyszerűbb, ha azt csinálod, amit mondok… most pedig csókolj meg!

-          Inkább a halál, mint a te csókod David! –nemes egyszerűséggel rátapad összepréselt számra, majd mikor rájön, hogy nem viszonzom a csókját, belemarkol a hajamba és hátrarántja a fejem. A levegőm bent akad, és a nagy sóhaj miatt szabad utat engedek a nyelvének. Zavar a csókja, bár nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el az óta, amióta Sergioval szexeltem egy raktárhelyiségben, de akkor is. Mégiscsak őt szeretem. Amikor a nyelve, az én nyelvem után kutat, egy magabiztos mozdulattal ráharapok, majd gyengepontját érintve a lábammal arrébb rúgom. Amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok, de David is rajtra készen áll, így történhetett az, hogy megfogja a karomat és nekilök a falnak. Érzem, ahogy a fejemből a vér elkezd szivárogni, majd ismételten eszméletemet vesztem.

Még mindig nem tudom hol vagyok, csak abban vagyok biztos, hogy a börtöntöltelék ex barátom rabolt el. De, hogy miért tette, fogalmam sincs…
Meg kell őriznem a hidegvérem, és el kell kezdenem azon tanakodni, hogyan juthatok ki innen. Igen Lari, gondolkozz! A telefonom a farzsebemben elkezd rezegni. Hát persze! Mikor még Daviddel voltam, mindig a táskámban hordtam a készüléket. Mivel táska nem volt nálam, és valószínűleg csak azt látta, hogy sietősen szaladtam ki, és nem vittem magammal a cuccomat.

Előveszem farzsebemből a megviselt telefont, ugyanis nem tett jót neki a falnak csapódás. Több nem fogadott hívásom van, köztük Sergio, Sneijder, Mou, Pufi és Ronaldo keresett a legtöbbször. Éppen egy újabb hívást bonyolít az elsőnek említett személy, de kinyomom és üzenetet írok inkább, de először felállok és az egyetlen ablakhoz vonszolom magam. Amilyen halkan csak tudom, kicsit feljebb húzom a redőnyt, majd kitekintek az ablakon. Titkon nagyon reméltem, hogy nem a régi házába hoz el, ami Portugáliában található, de úgy tűnik most sem állnak mellettem az égiek. Óvatosan eltűntetem a nyomokat, amik arra utalnak, hogy akár meg is mozdultam, majd sietősen elfoglalom eddigi helyem és a telefonomat a zsebembe helyezem.

Az ajtó ismét kinyílik, majd Dave lép be rajta.

-          Miért kell ezt csinálnod?

-          Látom képes vagy társalogni velem. Szivi, tönkre tetted az életemet. Ne várd el, hogy majd mindent lenyelek és te pedig boldogan éled az életed. Szét foglak szedni, és minden szennyesedet a sajtó elé fogom dobni. Ezt ennyire könnyen nem fogod megúszni. Most pedig aludj, mert holnap hosszú nap vár ránk.

-          Egyáltalán hol vagyok?

-          Az lényegtelen. –tehát nem tűnt fel neki az, hogy mindennel nagyon is tisztában vagyok. Amint kimegy, és a folyosón elhalkulnak a léptei, előveszem a telefonomat, majd írok egy SMS-t.

„Hola emberek! Azt hiszem, jól vagyok, itt vagyok Portugáliában, egy házban. Holnap el akar innen vinni Dave, azt nem tudom, hogy hova. A címet leírom, és kérlek titeket, bárki is jöjjön értem, ne egyedül tegye! Múltkor is volt nála fegyver, ki tudja mire képes… Csókok. L”

Amint az üzenetet elküldtem, a falnak döntöm a hátam, és ellenőrzöm bokám épségét. Tegnap óta dagadt, ami nem feltétlenül jó előjel.

Vajon jól tettem, hogy írtam a többieknek egy SMS-t? És mi van, ha Dave végig tudta, hogy ott van a telefonom, és csak azt várja, hogy bármelyik focista megjelenjen? A telefonom elkezd rezegni a zsebemben, majd rájövök, hogy ez most egy hívás és nem egy üzenet.

-          Hola.

-          Szia Lari, már úton vagyunk érted, szóltunk a rendőrségnek is. Valószínűleg ők hamarabb megérkeznek, de pár órán belül mi is ott vagyunk! Nagyon vigyázz magadra.

-          Rendben Ramos, de le kell tennem, mert ha rájön, hogy nálam van a telefon, akkor lehet, hogy már most útnak indulunk. –meg sem vártam válaszát, rögtön kinyomtam és visszasüllyesztettem a nadrágomba.

Mikor még együtt voltam Davevel, akkor sem szerettem ezt a házat. Volt benne valami, ami engem taszított. Pedig alapjába véve gyönyörű épület volt. Aki elsőnek meglátta, rögtön beleszeretett. Kétszintes, gyönyörű kertes ház, aminek az udvarán van egy hatalmas medence. A földszinten vannak a vendégszobák, a konyha és a nappali, az emeleten pedig a fürdők és a hálószobák. Az alagsor egyik részén van egy termálvizes medence, a másik oldalán pedig úgy néz ki, hogy ez a valami, amiben éppen most vagyok. Erre a részre sohasem engedett, mindig azt mondta, hogy semmi érdekeset nem rejt számomra ez a szoba. Lehet már páran jártak itt előttem is?

A rendőrség bekerítette az épületet, Dave pedig hangos szitkozódással berohant hozzám. Nemes egyszerűséggel elővette a pisztolyát és rám célzott. A kommandósok nem érkeztek meg időben, ugyanis a fájdalomra egy óriásit sikítottam. Hallottam még egy lövést, már vártam, hogy megint érezzem a golyót, de nem történt semmi, csupán Dave esett össze mellettem.

Harcoltam, istenemre mondom, harcoltam az ellen, hogy elájuljak, de még arra sem jöttem rá eddig, hogy hova kaptam a lövést. Mire a rendőrök megtaláltak minket, addigra már mind a ketten eszméletlenek voltunk, talán Dave már meg is halt.

Nem hagyhatom itt még egyszer őket! Nem tehetem ki annak a családomat, amit már egyszer át kellett élniük. Nem én lennék, ha harc nélkül bármit is feladnék.

A fájdalom hirtelen megszűnik, én pedig egyedül találom magam a sötétségben.

Hallom, hogy az orvosok beszélnek mellettem, érzékelem őket, ahogy azt a szorítást sem tudom kizárni, ami a kezem felől érkezik.

Valaki elrántja tőlem a biztos pontot, utána kapnék, de egyszerűen sehova sem mozdul a testem. Sikítok, de senki sem hallja. Egyedül maradtam, egy teljesen idegen helyen.

Pittyogás hangja üti meg a fülem, és az, hogy több ember folyamatosan beszél nekem. Ki akarom nyitni a szemem, tudatni akarom velük, hogy jól vagyok, de még erre sincs erőm. Az orvos hangját hallom, majd megint elmerülök a már-már biztonságot jelentő sötétségben.

Valaki megfogja a kezem, érzem, hogy ez a valaki fontos nekem. Végigsimít a kézfejemen, majd ad egy puszit a homlokomra, és elmegy.

-          Sajnálom, hogy ezt kell Önökkel közölnöm, de sajnos a kisasszony már 3 hete kómában van. – már három hete itt fekszem? Fel kell ébrednem! Várnak rám!

A gépek mutatják, hogy a pulzusom az egekbe szökött, az orvos rögtön mellém pattan, majd kinyitja a szemeimet. Miután ezt a rövid vizsgálatot megcsinálja, annyit mond, hogy „Sajnálom” és kimegy a szobából. Többen odajönnek mellém, megfogják a kezeimet, valaki az arcomat simogatja. Miért érzem azt, hogy ez már búcsúzkodás?

-          Larissa. Nagyon sajnáljuk, hogy nem értünk oda időben. Hisszük azt, hogy érted és hallod, amit mondunk. Sajnos a doktor úr azt mondta, hogy már soha nem fogsz felébredni. Többen azt mondják, hogy várjunk még, hiszen egy erős lány vagy, de lassan 1 hónapja nem láttuk a gyönyörű szemeidet, és ez nagyon aggaszt minket. Egy ember, aki nagyon közel áll hozzád, név szerint Hannah, azt mondta, hogy régen mindig kijelentetted, hogy ha ilyen állapotba kerülsz, nem akarod, hogy életben tartsanak, hiszen felesleges. Meghoztuk ezt a nehéz döntést. Csak a te akaratodat teljesítjük. Ma este lekapcsolnak a gépről. Egyedül én leszek veled, se Ronaldo, se Marcelo és se Sergio nem bírja végignézni. Többen még a beszédem alatt is kivonultak. Nagyon sajnálom. –jézusom! Most tényleg feladtak mindent? Nem, nem, nem és neeem!!!! Fel kell ébrednem. Mourinho az arcomhoz hajol és ad egy puszit, majd a fülembe súgja. „Kérlek kislány, erős vagy! Ki kell tartanod, fel kell ébredned és mosolyognod kell!” Egy könnycsepp hull az arcomra, de nem törli le senki. A híres José Mourinho sír miattam. Olyan számomra, mintha az édesapám lenne.

Mindenki elhagyja a szobát, és ismételten egyedül maradok. Nem tudom, igazából mennyi időm van még arra, hogy mozgósítsam magam, de úgy érzem, már nincs sok. Valaki leül mellém és megszorítja a kezem.

-          Szerelmem, ha hallasz, szorítsd meg a kezem! –meg akarok mozdulni, legalább az ujjaimat megmozdítani, de nem megy. –Kérlek, kérlek, próbálkozz. Nem hagyhatsz itt a fenébe is. Még csak most kaptalak vissza. Kérlek Lari, erős vagy! –nagyon nehezen megmozdítom az ujjaimat, de lehet már csak én képzeltem ezt be. –Kérlek Lari. Alig van fél óránk. – fél óra, és meghalok. Azért elég fura ebbe belegondolni, 2 hónap múlva tölteném a 22. születésnapomat, és nem fogom megérni. De úristen. Nem is szabad még csak ilyen gondolatoknak sem lennie a fejemben. Azonnal elhessegetem őket, majd ismét a barátomra koncentrálok. Hisz én szívből szeretem őt! Nekem csak ő kell, és félek, ha én már nem leszek, akkor ő is búcsút mond az életének. –Lari, ha hallasz, mozdítsd meg legalább a kezed. –megmozdítom, ezt most már biztosan érezte, hiszen felém hajolt és kiabált. –Lari, Lari, ugye, ugye nem képzeltem? Tényleg itt vagy velem?

-          Uram, Ön mit csinál a beteg szobájában?

-          Itt van. Él! Hall engem! Vizsgálja meg!

-          A kisasszony már agy halott. – hogy lennék én már agyilag hulla? Itt gondolkozom mindenen, hallok mindent. Ó de szétrúgom valakinek a seggét, ha felébredek. Megmozdítom még egyszer a kezemet, amit már nagy valószínűséggel az orvos is kiszúr, ugyanis odaugrik hozzám, és megvizsgálja a pupilláimat, hogy reagálnak-e a fényre.

-          Uram, higgye el, tág a pupillája fény hatására is. Búcsúzzon el tőle, 10 perc múlva lekapcsoljuk a gépekről.

-          Tudod Lari, 10 perc van már csak az életemből, hiszen számomra az élet már te vagy. Te színesíted a mindennapjaimat, és ami a legjobban tetszett elsőnek, az-az volt, hogy nem adtad be egykönnyen a derekad. Igaz, ezt még te mondtad nekem a múltkor, de minden szavadra emlékszem. Soha nem felejtem, mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges, ami örökre megmarad az emlékezetemben. Talán a szemeid, talán a kezeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod- mindazok a dolgok, amiket már oly jól ismerek. Bármi is volt az, magával ragadott és megigézett. Ha most rád nézek, olyan embert látok, aki életem mindennél fontosabb részévé vált. Vannak pillanatok, mikor újból érzem a varázslatot, ugyanazt a láthatatlan erőt, amely feléd húz- éppúgy, mint mikor először találkoztunk. És ilyenkor újból megtörténik velem, - szerelmes leszek. Ég veled szerelmem. –a szokásos módon belecsókol a nyakamba, de érzem, hogy sír, hiszen a könnyei végigfolynak rajtam. Percekig marad ugyanabban a pózban, többször vesz mély levegőt és ezzel eléri azt, hogy kiráz a hideg. Óvatosan és lassan kinyitom a szemeimet, de ő még mindig rázkódik a sírástól. Felemelem a kezemet, és végigsimítok vele a haján, ami mint mindig, most is be van zselézve.

-          Lari?- csak bólogatni tudok, hiszen a lélegeztető gép csöve még mindig a számban van.  -   Shhh! –mondja, majd elmerül a tekintetemben. Az orvosok megérkeztek, de döbbent csöndet nem tudták leplezni. Többen figyeltek minket, de Sergio még csak feléjük sem fordította a tekintetét. –Doktor Úr, azt hiszem, hogy már nem kell senkit sem lekapcsolni a gépről. Kérem, értesítsék a Real Madrid csapatát, a fotósokat meg tűntessék el a kórház elől, ha lehet. Köszönöm! – végig a szemembe nézett, és láttam, ahogy megkönnyebbült, amikor az orvos kivette a számból a csövet.

-          Visszajövök majd egy komplett kivizsgálásra, hiszen ilyen nem mindennap történik az ember életében. Most magukra hagyom Önöket, a csapatot pedig már értesítettük.

-          Sergio… - mintha sejtette volna, hogy mit szeretnék, máris nyújtotta a pohár vizet, amiben egy szívószál is volt. – Mi lett Daviddel? –lehet nem kellett volna ilyen nyíltan rákérdeznem, vagy nem nála kellett volna érdeklődni, ugyanis a szemét összeszorította, a száját egy vékony vonallá préselte és a kezei ökölbe szorultak.

-          David…