The mistake...

Sziasztok! Meghoztam az "utolsó fejezetet". Két hét múlva jelentkezem! :) Jó olvasást, és köszönöm szépen ezt a rengeteg látogatót! Ezzel biztattatok, és ennek hála sikerült megírnom ebből is és a másik történetemből is egy új fejezetet.

"-Laraval utazott el...."

Istenem, tudtam! Tudtam, hogy az a ribanc még bekavar. Csak azt nem értem, hogy akkor miért jött bocsánatot kérni? Komolyan mondom, nem értem én már ezeket!- magamban füstölögtem, de kifelé a boldog és szenvtelen kislányt mutattam.

-          Miért nem kiabálsz Lari? –eltorzult arcomat mikor látták, rájöttek, hogy csak nem akarok nyavalyogni. –Tudod, hogy velünk bármit megoszthatsz. Testvérként szeretünk!

-          Igen, igen. Olyan vagy, mint a nővérem.

-          Puff, ne zavartasd magad, de te vagy az idősebb…

-          Akkor öcsémként tekintek rád! –mellkasa büszkeségtől dagadt, én pedig benéztem a pólómba. –Mit csinálsz Lari?- zavartan tekint hol rám, hol pedig barátjára.

-          Ellenőriztem, hogy van-e még cicim. –Roni mellettünk majd megpukkad a nevetéstől, viszont Puff szemeiben értetlenkedés csillan meg.

-          Nem értem. –mondja csalódottan, mire széles vigyor terül el az arcomon.

-          Puff, olyan vagy, mintha a nővérem lennél… - Ronaldo nem bírja tovább, leül a székre, és a kezébe temeti az arcát. Többször fura hangok jönnek felőle, de ezt betudom az oxigén hiánynak. Pufi barátom sértődötten néz rám, most megsértettem amúgy is férfias kisugárzását.

-          De Lari! Én nem nő vagyok!

-          Tudod Puffancs, ezért lett ez a neved. Most is felfújtad magad, mint egy óvodás. Én sem vagyok fiú. –győzelemittas tekintettel nézek rá, mire szerintem leesik neki a tantusz, ugyanis magyarázkodásba kezd.

-          Ne haragudj, csak összekavarodtam azzal a mondatoddal, hogy nem vagy a nővérem. Aztán hirtelen nem esett le, hogy miért nem, és rögtön rávágtam, hogy akkor az öcsém vagy, és…

-          Marcelo, vegyél már levegőt is! Igaz, hogy helyben vagy, bárki újraéleszthet, de az most nekem nem hiányzik, hogy a drága nővéremet ebben a pillanatban elveszítsem. –hangom tele volt szarkazmussal, amire a szobában tartózkodó egyedek felkapták a fejüket.

-          Amúgy Mou idetart, beszélni akar veled…

(Sergio)

Lehet életem legnagyobb hülyeségét követem el ezzel, de azért mégiscsak sérti az önérzetem az, ha Sneijder után kérdezősködik. Amúgy is. Annyira érthetetlenül reagált annál a résznél, amikor bevonultam vizsgálat közben. Nem értem én már ezeket a nőket.
Lara háza előtt állok, és várom, hogy a spanyol lány lejöjjön egy bőrönd ruhával. A legjobb lesz, ha most ketten eltűnünk a világ elől. Persze kíváncsi leszek, hogy Larissa, hogy fog nekem könyörögni, hogy menjek vissza hozzá…

-          Szia, szivi, mehetünk? –Lara hangjára kapom fel a fejem, és akarva akaratlanul Larissat képzelem a helyébe.

-          Természetesen. Na, pattanj be! – elindulunk a repülőtér felé. Nem gondolok arra, hogy mi lesz a jövőben, csak a jelennek élek. És most a jelenem nem más, mint Álvarez.

Sergio, még most fordulj vissza! Ameddig megteheted. –egy kis hang megszólal a fejemben, de elhessegetve ezt a lehetőséget, becsekkolunk és leülünk a váróba. Rengeteg firkász jelenik meg a repülőtéren, én pedig száj húzogatva tűröm a képembe villanó vakukat. Király. Ez biztos címlapra kerül. Mosolyogva karolom át Larat, és a füléhez hajolva adok egy aprócska puszit az arcára. Szegény nem tudja, hogy ezt valójában miért csinálom…

-          Örülök annak, hogy végre megjött az eszed Ramos! –annyira idegennek hangzik ez a név az ő szájából… mégis szívdöglesztő mosollyal jutalmazom ezt a mondatot. Másnak meghitten hatott ez a jelenet, viszont én tudom. A mosolyok és érintések mögött nincs semmi, csupán a haszon.

Több csapattársam kezd el csörögni, valaki még a konferenciabeszélgetéssel is bepróbálkozik. Mindegyik hívást elutasítom, majd már csak várom, hogy végre valahára megszólaljon a hangosbemondó. Kicsit tartok attól, hogy Ronaldo vagy Marcelo megjelenik, és a tökömnél fogva rángat ki erről a helyiségről, de mikor közlik, hogy a Cancunra tartó gép hamarosan felszáll, már nem kell emiatt aggódnom.

Lara felpattan, a kézipoggyászát a kezembe nyomja, majd átkarolja a derekam és így tesszük meg a gépig az utat. Rengeteg fotó készül, a spanyol nő készségesen simul a karjaim közé, én pedig a macsó mosolyt felvéve tekintek a paparazzokra. Több kérdést nekem szegeznek, de egyikre sem válaszolva török utat magunknak.

-          Akkor mi most hivatalosan is együtt vagyunk? –mézes mázos hangjára kapom fel a fejem, de már csak ajkait érzem a számon. Még csak a jegyeket adtuk oda, így plusz munkát kaptak a fotósok. Mosolyogva szakadok el Laratól, persze mindent úgy játszva, mintha sietnék a gép felé. Legbelül lelkiismeret furdalásom van, hiszen most ezzel megcsaltam a szerelmemet. Minden bizonnyal a holnapi újságokban benne lesz, és ő is tudomást szerez erről az egszről. De ez van. Így döntöttem, és viselnem kell döntésem súlyát…

(Lari)

Mou idetart. Ennél fantasztikusabb napom már úgy sem lesz. Óvatosan megkérem a srácokat, hogy hagyják el a szobát, mert pihenni szeretnék, és ha tudnak még az edzővel beszélni, akkor kérjék meg, hogy csak délután látogasson el hozzám. Fejem a párnára hajtva elnehezül, majd szemeim is lecsukódnak.
Pár órával később arra ébredek, hogy valaki simogatja az arcom. Vigyorogva nyitom ki a szemem, azt hiszem, hogy Sergio ül az ágyam mellett. Viszont miután végigkémlelem a szobát, rá kell, hogy jöjjek, csak álmodtam. Az újság az ágyam mellett hever, én pedig undorodva tekintek arra a férfire, akit szeretek. Meggondolatlanul kapom fel a telefonom, és tárcsázom a holland játékos számát. Első csörgés, nem veszi fel. Második csörgés, még mindig nem veszi fel. Köröm rágva ülök az ágyamon, és várom, hogy Wesley felvegye a telefont. A kis telefon ütemesen kezd el sípolni, majd fáradtan rakom le az éjjeliszekrényre. Pár perccel később viszont Pitbull szólal meg a szobában. Mire lereagálom, hogy ez bizony az én kis csodám, addigra majdnem lerakja a hívó.

-          Szia, Larissa. Miért kerestél? – érdekes módon hangja teljesen megnyugtat.

-          Wesley! Örülök, hogy nem utálsz még. Hogy vagy?

-          Ne mond már, hogy képes voltál azért felkelteni, hogy meg tudd, mi van velem. –szarkazmussal teli hangját figyelmen kívül hagyom, csupán bólogatva válaszolok neki. Milyen kár, hogy ez telefonhívás, és a másik személy nem látja azt, hogy, hogyan reagálok.

-          De, képzeld. Pontosan ezért hívtalak.

-          Hallom lelépett a drágalátos barátod a volt nőjével…

-          Jó Sneijder, hagyjuk. További szép estét, na, szia! –éppen rácsapnám a telefont, de gyorsan közbeszól.

-          Ne haragudj! Csupán nem akarom már magam többször megégetni. Az túlzás lenne, hogy jól vagyok… a bajnokok ligájából kiestünk, hála a Schalkenek.

-          Raúúúúúúl!

-          Örülök, hogy legalább te örülsz. Ha itt lettél volna, sima győzelemmel térünk haza! –magabiztos hangjára elmosolyodok, majd elkezdek azon agyalni, miként tudnék Raúlnak gratulálni. –Tudom, min töröd azt az édes kis buksid. Raúl számát direkt neked kértem el, mivel pár nappal ezelőtt változtatta meg. –hitetlenkedve bámulok magam elé, nem is gondoltam volna, hogy ennyire kiismert már a holland válogatott.

-          Jézusom. –csupán ennyit tudok kinyögni, de az inter játékos nevetése melengeti a szívemet. –Wesley. Sérült vagy még?

-          Igen. Beálltam a meccsen, de nem tett jót a húzódásomnak, újra előjött. Miért?

-          Mert szeretném, ha meglátogatnál. Mennék én is, hidd el. Főleg Adriano és Robin miatt. –döbbent csönd követi a mondandómat, majd végül Wesley rekedt hanggal beszélni kezd.

-          Szóval csak Adriano miatt… igaz? –szomorú hangja a szívembe markolt, ezért rögtön magyarázkodni kezdtem.

-          Adriano el tud utazni Olaszországból? Nem! Robin el tud jönni egyedül? Megsúgom, nem! Ezért mennék én legszívesebben. Mert látni szeretném őket! Viszont te már nagyfiú vagy, és ha nagyon akarsz, akkor gépre szállsz és eljössz ide hozzám. Két nap múlva kiengednek a kórházból.

-          Szóval, ha nagyon akarlak, akkor gépre ülök? –kaján hangjára nevetésben török ki.

-          Nem is te lettél volna, ha nem érted félre a mondatom. –kuncogását próbálja visszafogni, de szabad utat engedek érzelemkinyilvánításának.

-          Még egy kérdés, és utána hagylak pihenni! –utolsó szavát hosszan nyomja meg, afféle felhívásként, hogy jó lenne, ha nem a telefonon csüngnék, hanem az ágyban aludnék… - Arról, hogy két nap múlva hazamész, az orvos is tud? –hangos nevetésbe kezdek, már nyoma sincs annak a hangulatnak, ami Ramos miatt telepedett rám. –Szóval nem. Értem én. Na, mindegy, akkor majd megyek hozzád két nap múlva. Ha lehet, vigyázz magadra! Szia. –meg sem várja válaszom, lerakja a telefont.

Ismét egyedül maradtam a gondolataimmal, ami most nem tesz jót. Sneijderrel való beszélgetésem után, ismét visszasüllyedtem a számomra már meghatározó hangulatba. Az agyam kattogott, az alvás pedig már nem volt olyan egyszerű dolog. Egyedül a sötétben, feküdtem az ágyamon, és most jelen pillanatban bármit megtettem volna egy kis narancsléért.
Egy fiatal lány lép be a szobába, de rajta érdekes módon nem volt nővér ruha. A hirtelen jött fény miatt kitágult pupilláim összehúzódtak, ezért nem nagyon tudtam kivenni a lány arcát. Viszont mikor a kintről beszűrődő fény megcsillant egy hosszú hegyes késen, tudtam, most kell sikítanom…

(Sergio)

Az első osztályon ülve, beugrott egy kép. Legutoljára még Larival utaztam egy ilyen repülőn, viszont ő szidta azokat az embereket, akik körbe ugrálták. Lara pedig még ugráltatja is őket. Egy ismerős arc hajol be elém, akiben felismerem a múltkori stewardesst. Hitetlenkedve pillant a mellettem ülő nőre, aki műkörmeit kocogtatja az ülés karfáján. Kétszer hozatott magának vizet, mind a kétszer vissza is küldte, tekintve arra, hogy az nem friss. De könyörgöm. Ez nem narancslé, hogy frissen lehessen facsarni. Lábait átrakja az ölembe, és mosolyogva tekint rám.

-          Sergiiiiiiiiiiiiii. –nyávogó hangjára többen felkapják a fejüket, és érdekesen kezdik el méregetni.

-          Mond. –csak határozottan és tömören. Ez az Sergio, csináld csak, aztán majd rájön mindenre, és hisztizve elkezd bőgni.

-          Simogasd, kérlek a lábam. Most rám fér a törődés. –könyörgöm, mi vagyok én? Csupán azt nem értem, hogy ez Larinál miért ment természetesen? Nem is szabad összehasonlítani a két lányt, hiszen mind a ketten két külön kategóriába tartoznak. Istenem, és én egy ilyen lány miatt hagytam el Larit.

Mikor erre gondolok, hogy Larissa sokkal jobb ember, mint Lara, mindig beugrik az a kép, amikor Sneijderrel együtt csókolóztak a falnak dőlve. Ők nem tudták, hogy mindent látok, pedig az elejétől kezdve végignéztem a jelenetet. Lehet akkor, abban a pillanatban ki kellett volna ütni a hollandot, de tudom, hogy akkor kiderült volna az is, hogy én kavartam Álvarezzel. Istenem, az-az este is érdekesen alakult.

Lari kirohant a klubból, én pedig utána mentem. Mindkettőnket megviselt a klubtól való elválás. Szükségem lett volna rá, de ő csak úgy eltűnt. Mint utólag természetesen kiderült, a parton tartózkodott a volt csapatkapitányunkkal. Hívtam, de nem vette fel, én pedig pánikolni kezdtem, és kézenfekvő lehetőségek közé soroltam Larat. Hazafelé tartottam, mégis elmentem a lakásához, amit mára már megbántam. Még a többiek a barátnőmet keresték, addig én egy másik nővel hemperegtem. Így utólag belegondolva, undorító tett volt!

Mikor Ronaldo hívott, hogy megtalálták Morrisont, az volt az első dolgom, hogy hazamentem, és reménykedtem abban, hogy a szívásnyomot nem látja meg a nyakamon.
És milyen hülye vagyok! Én ítélem el azért, amiről nem tehet. Hiszen csak egy csók csattant el közöttük! Én pedig az első velem szembejövő nővel lefekszem. Szép, Sergio. Szép…

A szívembe valami furcsa érzés markolt, tudtam, hogy valami baj történt. Ijedten nézek Larara, de ő csak magával törődve nyomkodja a telefonját. Az otthonomban valami hatalmas baj történt… és én most nem vagyok ott…