Elnézést a kései időpontért, siettem pedig, csak semmi nem úgy jött össze, ahogy elterveztem. A következő friss időpontját nem tudom, ugyanis a bátyám ballagni fog hamarosan, és itthon is segíteni kell majd... De szerintem szünetben tudok hozni 1 vagy 2 részt. Jó olvasást, és köszönöm a rendszeres kommentelőknek!:))
- „Hát tényleg ennyi volt az életem, de ezt érdemlem…"
~Gonzo
- Sergio, megérdemlem ezt az egészet. De tudod legalább mondanád csak nekem.
- Már azt, hogy én bármit is csak neked mondjak… - Ramos mondatát egy orvos zavarta meg.
- Jó napot kívánok, Dr. Álvaro Sanchez i Bernabeu vagyok, én műtöttem Cristiano Ronaldot. Az állapota most már stabil, bár elég rendesen megsérült. A lábát megműtöttük, ugyanis a sípcsontja szilánkosra tört, több bordája megrepedt, és fejsérülést is szenvedett.
- Hol van most, és hogy van?
- Az téged ne érdekeljen!
- Pufi, kérlek, ne csináld ezt velem. Ti vagytok a családom, és ha bárki is bajban van, akkor mellette szeretnék lenni!
- Brávóó! –tapsolt meg Sergio. – Gratulálok, szép kis szöveg volt. De tudod mi nem illik a képbe? Az, hogy ha mi vagyunk a családod, akkor egy bizonyos Wesley Sneijdert hova tennél?
- Kérlek Larissa, menj el…
- Laris, te vagy az?
- Igen, én vagyok az Tessa. Én nagyo…
- Nem csináltál számunkra még elég problémát? Szeretlek, de egyszerűen nem értem, hogy miért mentél el, miért hagytál itt mindenkit? Miért kellett ezt csinálnod? Ezzel mit értél most el? Cserbenhagytad a csapatot, a barátokat, és engem is…
Tess! Én el akartam mondani, de az edző elvette a telefonomat. –az ajtót kinyitották és megláttuk Ronaldot, ahogy kitolják a műtőből. Szinte mindenhol kötés díszítette, és az arca is tele volt apró karcolásokkal.
- Menj el Morrison, addig ameddig fel nem ébred. –fogtam a cuccomat, és Will irodája felé tartottam.
- Hola Will! Szeretnélek arra megkérni, hogy vedd le ezt a szart a lábamról!
- De ezt még nem kéne…
- Kérlek…
- Rendben. De csakis saját felelősségre hagyhatod el ezt az épületet! Adok egy névjegykártyát és bármi problémád van, vagy csak beszélgetni szeretnél, én itt leszek, hívj nyugodtan! Az idő sem számít. –szereztem egy új barátot, viszont több embert is elveszítettem. Megérte ez nekem?
Az utcákat róva eljutok a San Síro stadionig. Nyíltkapus edzést tart éppen az AC Milan, én pedig mit sem törődve a fotósokkal, helyet foglalok a lelátón. Ez kell most nekem, kikapcsolni és csak hallgatni az edző határozott, és figyelmeztető hangját. Igazából annyira nem ismerem a csapatot, csak pár emberrel beszéltem eddig, az-az csak Gattusoval vettem fel a kapcsolatot még az igazolások idején. Hirtelen leül mellém valaki és megbökdösi a vállam.
- Szia, hogy vagy? –igazából az ismeretlen hangra figyelek csak fel, elsőnek azt hittem, hogy valami firkász ült le mellém. – Érted, amit mondok, vagy váltsak át angolra esetleg spanyolra? –ezeket a szavakat már azon a nyelven mondta, jelezve, hogy számára tényleg mindegy milyen nyelven folytatjuk a társalgást. –Hahó?! Németül beszéljek? Azt ne kérd, mert az-az a nyelv, amin nem tudok kommunikálni.
- Jaj, ne haragudj! Csak elbambultam.
- Ibra vagyok.
- Hola. Amúgy, hogy-hogy farmerban vagy már?
- Tudod kislány, fél órája vége van az edzésnek. Ha felnézel az égre, feltűnhet, hogy már kicsit besötétedett. De megtudhatnám, hogy…
- Haver, gyere már, mert megyünk! Oh, ki ez a szépség a közeledben? Szia, kiscsillag, Pato vagyok.
Örülök, hogy megismerhettelek titeket srácok, de nekem most mennem kell. –számomra annyira furcsa volt ez az egész. A fotósok rögtön felismertek, viszont a focisták nem. Vagy csak udvariasak akartak lenni?- Hé, hé, hééé! Várj már! Hova mész most? Elvihetünk, ha gondolod. –Pato hevesen bólogatott Ibra mellett.
- Igazából a kórházba indultam. Meddig van látogatási idő?
- Úgy tudom, hogy 6 óráig.
- És most mennyi az idő?
- Fél 8 múlt.
- Rendben. Akkor, ha nem nagy kerülő nektek, megköszönném a fuvart. –az úton végig próbáltak kérdezgetni, érdeklődni utánam, de ügyes válaszokkal hárítottam kérdéseiket. Egy idő után feladták, mivel már nem is figyeltem rájuk. Csak a bocsánatkérő szövegemen járt az agyam. A srácoknak megköszöntem azt, hogy elszállítottak egészen a kórházig, majd miután kiszálltam, elindultam a bejárat felé.
Itt ülök a 424-es szoba előtt, sajgó bokával és nem merek bemenni. Egyszerűen félek az egyik számomra legfontosabb ember reakciójától.
- Jó estét! Elnézést, de a látogatási idő már rég lejárt. Nem mehet be ehhez a beteghez!
- Kérem hölgyem, meg kell értenie, hogy nagyon fontos most számomra ez a beszélgetés. Hatalmasat hibáztam, és jóvá kell tennem valahogy…
- Nem engedhetem be! A beteg minden bizonnyal már alszik, a barátnője pedig nem rég hagyta el a kórtermet.
- Maradjanak már kint csendben!! –Roni meggyötört hangja törte meg az ápolónő monológját. Mikor meghallottam azt a dallamot, ami zene volt a füleimnek, arrébb taszítva a nőt, beléptem a szobába. Ronaldo hatalmas szemeket meresztve rám, feljebb tornázta magát az ágyon. Teljesen megfeledkeztem magamról és egy erőteljesebbet lépve a bal lábamra, enyhén felnyikkantam. –Jézusom, jól vagy?
- Ezt nekem kéne kérdeznem tőled…
- Megvagyok. –a csalódottságot nem volt nehéz kiolvasni a szemeiből. Talán észrevehette magát, ugyanis felvette a megszokott pókerarcát. Azt az arcot, amit kiismerek, és tudom, hogy most jött el az a pillanat, hogy elzárkózott az emberek elől. Nem akarja, hogy bárki is sebezhetőnek lássa. Csak kár, hogy arra még nem jött rá, hogy számomra már egy nyitott könyv. Közönyös és gúnyos tekintetét rám emeli, majd nemes egyszerűséggel az ablak felé fordítja a fejét.
- Figyelj Roni.
- Nem kell a magyarázkodás Lari. Nem érdekel!
- Meg fogsz hallgatni! Addig nem megyek el innen, ameddig végig nem hallgatsz! Miért vagy ilyen makacs?!
- Ööö… nem is tudom. Talán mert leszakad a lábam, amiben a csont szilánkosra tört, vagy akadozva veszem a levegőt, amit a repedt bordám sem segít?
- Sajnálom. Ha nem mentem volna el, vagy ha bárkinek is elmondtam volna, hogy hova megyek, akkor egy karriert tettem volna tönkre. Nem kérek azért bocsánatot, mert a szívemre hallgattam. Egy ilyen döntés meghozatala nem 2 nap volt. Mérlegeltem a helyzetet. Vagy én megyek és ti utáltok meg, vagy egy bizonyos ember tiltólistára kerül. Ezért nem fogok nektek könyörögni, hogy bocsássatok meg. Az nem én lennék. Amúgy is. Szerinted nekem könnyű volt? Boldogan hagytam el a Bernabeut?
- Utánatok mentünk…
- Szerinted… Hogy micsodaaa?????
- Az egész csapat kiment a reptérre, de ti már sehol sem voltatok.
- Én ezt nem tudtam. Azt hittem, hogy annyit sem érünk nektek, hogy egy SMS-ben elköszönjetek. –egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom és egy újabb szisszenéssel jutalmaztam okos tettemet.
- Larissa mi van veled? Illetve jobb, ha úgy kérdezem, hogy mi történt a lábaddal? –már szólásra nyitottam a számat, mire közbeszólt. –Ne merd azt mondani, hogy semmi, mert ismerlek már… ahogyan te is engem.
- Kisasszony! Most már tényleg el kell hagynia a kórtermet!
- Hölgyem, ha jól tudom ez egy magánszoba. Kopogással lépünk be az ajtón, és akkor van vége a látogatási időnek, ha azt én, az-az a fizető ember jelenti ki. Kérem, fáradjon ki most a szobából.
- Elnézést a zavarásért Mr. Ronaldo!
- Nos, hol is tartottunk? Mi történt veled?
- Sérülés. Edzésen egy ember rosszul csúszott be, és a cipő stoplis részével elkapta a lábam. Szalagszakadásom van és erősen zúzódott a lábam.
- Szakadásod van? De akkor miért nincs gipsz a bokádon?!
- Levetettem. Pont ma vágattam le az orvossal… akkor, amikor kitoltak a műtőből.
- Jó. Tudod mit? Erre inkább nem mondok semmit. Mennyit hagysz ki?
- Fél év. Tudom mi a véleményed erről Roni. Már egy másik személytől megkaptam azt, hogy járjak mankóval…
- Ennyire súlyos?
- Hát. Azt mondta az orvos, hogy 1 hét fekvőgipsz, 1 hét járó, plusz minimum 2-3 hónapig mankó… aztán kezdhetem az edzést fél év múlva… lassan terhelhetem.
- Akkor az a félév nálad 2 hónap. Gratulálok Morrison. Ki volt ez az állat? Várj… kitalálom, csak nem lényegtelen?! –mondatát egy mosollyal nyugtázom, majd már csak figyeljük a kihalt utcát. Roni finoman maga mellé húz, és elterülünk a kórházi ágyon.
- Roni én nem aludhatok el… nem szabad, mert ha reggel jönnek a többiek és meglátnak melletted, innen a 4. emeletről fognak kidobni.
- Nyugi szépségem, majd utánad ugrok és elkaplak… - annyira hiányzott már. Amennyire csak tudok, hozzábújok, majd a szuszogására engem is elnyom az álom…
Reggel hangoskodásra ébredünk, majd az ajtónyitódás után az egész zsivaj elcsendesedik.
- Te mit keresel itt?
- Marcelo, haver, hagyjátok már békén!
- Csak védeni akarlak!
- Nagyfiú vagyok, már úgy érzem…- Marcelo, mint egy megvadult bika, úgy vágtatott ki a szobából. Kellemetlenül éreztem magam, de Ronaldo még mindig szorosan ölelte a derekam, így nem tudtam megmozdulni.
- Roni kérlek, engedj el. Nem akarok zavarni, Pufival is miattam vesztél össze. Elég problémát okoztam már nektek. –próbáltam suttogni, de most ebben a helyiségben még a légy zümmögését is lehetett hallani.
- Larissa én még nem ismerlek téged annyira, mint a fiúk. De megengeded, hogy elmondjam a véleményem? Illetve inkább meglátásom…
- Persze Gonzo. Ugyanúgy fontos vagy nekem, hiszen Hannah barátja vagy.
- Tudom, hogy Marcelonak a szíve tört össze akkor, amikor elmentél. De azt is látom, hogy napok óta talán most aludtál a legnyugodtabban. Hogy ezt honnan tudom? Tegnap mikor megjelentél, hatalmas karikák díszelegtek a szemed alatt, és eléggé szomorúnak tűntél. Ma reggel viszont elsőnek fel sem ismertelek. A fáradt szemedbe visszatért a csillogás, és végre igazán boldognak tűntél. A kis gödröcske az szádnál megjelent, ami az embert mosolygásra készteti. Ezeket a srácokat pedig mindennél jobban szereted,
- És képes volt az edzője miatt egészen Milánóig futni… Hola Lari! Már nagyon hiányoztál! –Gonzalo elemzése könnyeket csalt a szemembe, rájöttem ismételten arra, hogy ezek előtt az emberek előtt nem kell szégyellnem a valódi énemet. Nem kell megjátszanom magamat.
Felpattanok az ágyról, de ez nem tesz éppen jót a bokámnak, ezért egy hangos sikollyal a föld felé veszem az irányt. Két erős kar magabiztosan tart. Istenem, ezt az illatot akár ezer közül is felismerném. Mikor az illető meggyőződik arról, hogy már nem fogok elborulni, akkor úgy enged el, mintha tűzhöz ért volna. A szeme viszont fogva tart. Többen diszkréten kivonulnak a szobából, Roni pedig intelligensen az ablak felé fordul.
Nem várom, hogy lépjen, megértem, hogy utál. Elmegyek mellette, és eldöntöm, hogy megkeresem inkább Puffancsot.
Felpattanok az ágyról, de ez nem tesz éppen jót a bokámnak, ezért egy hangos sikollyal a föld felé veszem az irányt. Két erős kar magabiztosan tart. Istenem, ezt az illatot akár ezer közül is felismerném. Mikor az illető meggyőződik arról, hogy már nem fogok elborulni, akkor úgy enged el, mintha tűzhöz ért volna. A szeme viszont fogva tart. Többen diszkréten kivonulnak a szobából, Roni pedig intelligensen az ablak felé fordul.
Nem várom, hogy lépjen, megértem, hogy utál. Elmegyek mellette, és eldöntöm, hogy megkeresem inkább Puffancsot.
Pufit az étkező részen találom meg, egyedül ül egy kávé társaságában. Szomorú szemeit rám emeli, majd folytatja az üdítő fixírozását. Nem kezdek bocsánatkérésbe, hiszen tudom, hogy azért haragszik, mert az egyik legjobb barátja majdnem meghalt miattam. Leülök mellé, megfognám az asztalon pihenő kezét, de elhúzza előlem és az ölébe ejti. Nem törődök azzal, hogy most éppen a pokolra kíván, felpattanok, és a nyakába borulok. Puffancs keze mozdulatlanul pihen az ölében, de érzem, hogy a szíve kihagyott egy ütemet csak azért, hogy utána gyorsabb tempóra váltson. Adok az arcára egy hatalmas cuppanós puszit, de még mindig erősen ölelem attól félve, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem. „Sajnálom Csokipufi, sajnálom…”. A kezei mintha életre keltek volna, úgy karolt át, mint egy öt éves kisgyerek a rég nem látott plüssmaciját. „Lariiiiii én annyira, de annyira szeretlek!” A könnyeim elkezdenek folyni, és a nálam egy fejjel magasabb focista nyakához hullnak.
Még mindig elég hülye pózban öleljük egymást, hiszen Marcelo nem állt fel, csupán az asztaltól csimpaszkodik belém, mint valami kismajom. Arcomat a nyakához fúrom, és az illatából mélyet lélegezve végre teljesen lenyugszom. Az ő illata különleges számomra. Olyan emlékeket idéz fel bennem, amik mosolygásra késztetnek. Hallom, hogy valaki belép az étkezőbe, de nem nézek fel, csupán élvezem a Pufival töltött időt.
Érzem, hogy valaki nagyon figyel, de nem az a tipikus rossz érzés fog el, inkább az a kellemes, amitől mindenem lezsibbad. Félve kukkantok Pufi mögé, de a megszokott gúnyos pillantás helyett egy megszeppent barna tekintetben mélyülök el.
Még mindig elég hülye pózban öleljük egymást, hiszen Marcelo nem állt fel, csupán az asztaltól csimpaszkodik belém, mint valami kismajom. Arcomat a nyakához fúrom, és az illatából mélyet lélegezve végre teljesen lenyugszom. Az ő illata különleges számomra. Olyan emlékeket idéz fel bennem, amik mosolygásra késztetnek. Hallom, hogy valaki belép az étkezőbe, de nem nézek fel, csupán élvezem a Pufival töltött időt.
Érzem, hogy valaki nagyon figyel, de nem az a tipikus rossz érzés fog el, inkább az a kellemes, amitől mindenem lezsibbad. Félve kukkantok Pufi mögé, de a megszokott gúnyos pillantás helyett egy megszeppent barna tekintetben mélyülök el.
- I’m singing in the raiiiiiiiiin, de figyelj Lari… melegem van.
- Jaj, Pufi, ne haragudj! –azonnal elengedem és lehuppanok a székre.
- Nem, istenem, most jól félreértettél. Izzik köztetek a levegő, képletesen mondtam, hogy melegem van. Tudod ez amolyan kifogás, hogy minél hamarabb leléphessek, ti pedig egymásnak eshessetek. Bár jobban örülték annak, ha mindent megbeszélnétek, és nem csak testi kapcsolatot létesítenétek. –Pufi kiszökkent a kajáldából, megjegyzem szó szerint, így Sergioval kettesben maradunk. Komolyan, mint két kuka, úgy állunk egymással szemben.
Többször kinyitja a száját, de mindig be is csukja azt, mielőtt bármilyen hang el is hagyná formás ajkait. Egy nagy sóhajtással elindulok felé, amin eléggé meglepődik, de nem az történik, amire ő valójában számít, ugyanis hozzá sem érve, rá sem nézek csupán elmegyek mellette. Az üres folyosón víz hangoznak a lépteim. Hirtelen egy rántást érzek magamon, majd valaki nekilök a falnak és durván, mégis szenvedélyesen megcsókol…
Többször kinyitja a száját, de mindig be is csukja azt, mielőtt bármilyen hang el is hagyná formás ajkait. Egy nagy sóhajtással elindulok felé, amin eléggé meglepődik, de nem az történik, amire ő valójában számít, ugyanis hozzá sem érve, rá sem nézek csupán elmegyek mellette. Az üres folyosón víz hangoznak a lépteim. Hirtelen egy rántást érzek magamon, majd valaki nekilök a falnak és durván, mégis szenvedélyesen megcsókol…
- Tudod Sergio, soha nem felejtem, mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különleges, ami örökre megmarad az emlékezetemben. Talán a szemeid, talán a kezeid, vagy az ellenállhatatlan mosolyod- mindazok a dolgok, amiket már oly jól ismerek. Bármi is volt az, magával ragadott és megigézett. Ha most rád nézek, olyan embert látok, aki életem mindennél fontosabb részévé vált. Vannak pillanatok, mikor újból érzem a varázslatot, ugyanazt a láthatatlan erőt, amely feléd húz- éppúgy, mint mikor először találkoztunk. És ilyenkor újból megtörténik velem, - szerelmes leszek.
Immáron kézen fogva tartunk a 424-es szoba felé. Zilált külsőmet próbálom rendezni, mégis aki elsőnek beleköt, az nem más, mint a perverzitás királya, Cristiano Ronaldo.
- Úgy látom, még szerencse, hogy a kicsi lelépett. Lari kicsit borzos vagy… adjak fésűt?
- Miért Roni? Hanyagolni tudod ezeket a dolgokat? Esetleg tükröt és sminket is tudsz adni? Fel kéne frissítenem magam…
- Arra a kis foltra, ami ott a nyakadon és a válladon található, tudok adni alapozót. Basszus, de ahogy megnézem Sergio kulcscsontjánál a bőrt, rá kell, hogy jöjjek, amennyi alapozóm nekem van, az nem tűnteti el ezeket…
- Úgy látom én ide már nem is kellek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése