Who owns my heart..?

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, remélem tetszeni fog!:) Tegnap nyert a Real Madrid a Király-Kupa döntőben, 1-0-ra. Grat nekik és Hala Madrid!:)) Jó olvasást.

-          David főbe lőtte magát, a teste pedig rád esett.  Még szerencse, hogy a rendőrök időben betörtek, ugyanis simán agyonnyomott volna! –Sergio hevesen gesztikulált, már-már nevetségessé tette magát. –Most mégis min mosolyogsz? Ez egyáltalán nem vicces!

-          Hol van Wesley?

-          Örülök, hogy azt is megkérdezed, hogy te hogy vagy… Sneijder Milánóban maradt.

-          Hogy micsoda??? –fel akarok ülni, de Sergi megfogja a vállaimat és óvatosan visszatol a párnák közé. –Hol vagyok most?!

-          Egy magánklinikán, Madridban. Figyelj, ne nézz így rám! Mikor nagyjából stabilizálták az állapotod, helikopterrel idejöttünk. Muszáj volt! A fejed egy erős ütéstől beszakadt, a bokád romokban hever. Arról a lövésről, amit a válladba kaptál nem is akarok inkább beszélni. A lényeg, hogy minden megoldódott, az a mocsok is megdöglött végre és nem okoz nekünk több nehéz percet! – miközben az őrült spanyolom magyarázott, belépett az egész csapat.

Marcelo lufikkal a kezében jött, amire az volt írva, hogy „Happy Birthday!”. Érdeklődve nézek rá, mire szelíd mosollyal és lehajtott fejjel elkezd beszélni.

-          Az úgy volt, hogy…

-          Na Puff, ez már nem hangzik jól… - vigyorogva nézek rég nem látott barátomra, mire ő egy vicsorgás félét mutat fel nekem.

-          Öregem, ez most nagyon ocsmány volt. – az egész szoba megrázkódik, olyan hangosan kezdünk el kacagni. Pufi sértődötten felemeli a fejét és kivágtatna a szobából, ha nem maradna nála a lufi. Kíváncsian nézzük, hogy mit hoz ki ebből a kis akcióból. Megrántja a lufikon lévő madzagot, mire a vége leszakad, Marcelo pedig jajgatva áll fel a földről, miközben durcásan néz farkasszemet a léggömbökkel. Próbálom tartani magam, hogy ne nevessek fel, de sajnos nem jön össze, ugyanis drága barátom újra próbálkozik. Miután feladja a harcot, Iker odamegy az ajtóhoz és szépen visszahúzza a szobába a beszorult lufikat. Marcelo pufogva, de vöröslő fejjel jön be, már amennyire egy brazil srác elpirulhat.

-          Na, kivergődted magad? –többen elkezdenek fulladásos halált halni, ugyanis próbálják visszatartani a röhögéshullámokat, amik rátörnek az emberre, ha a balhátvédre néznek.

-          Jó rendben! Könnyű mindig a kicsit kinevetni, a kicsit bántani, a kicsivel kikezdeni… - ennél a szónál többen felszisszennek, ami újabb okot ad a nevetésre. –Oké. Elegem van! Azért van Boldog Szülinapos lufi, mert bementem a boltba, és ennek tetszett a színe. –na jó, azt hiszem nekem most van végem. Hangos kacagásban török ki, mire látom, hogy barátom enyhén sértődött fejet vág.

-          Ne haragudj Csokipufi, de egyszerűen annyira röhejes vagy. –barátom fogja magát és Sergio és közém ugrik. Rátenyerel a vállamra, mire csak behunyom a szemem, hiszen nem akarom, hogy a fájdalom miatt a könnyem kicsorduljon.

-          Te őrült, szállj már le róla! –Mourinho sápítozva rántja le rólam Pufit, én viszont még nem merem kinyitni a számat se, hogy mindenkit megnyugtassak a felől, hogy még élek. Most egyelőre még csak sikítani tudnék, de mély levegőt veszek és óvatosan kinyitom a szemeimet.

-          Mond Lari, jól vagy? –Kaká kérdésére csak bólintani tudok, majd egy mosolyféleséget összehozva, megnyugtatom őket.

-          Lari, én, én nem akartam neked fájdalmat okozni, csak egyszerűem már annyira hiányoztál, hogy muszáj volt ezt tennem. Teljesen kiment a fejemből az, hogy éppen egy golyó ütötte seb van a válladon. –válaszolni szeretnék, de az orvos lép be az ajtón.

-          Jó napot kívánok! Szeretném Önt megvizsgálni, hogy nincs-e károsodás, vagy nem lépett-e fel egyéb komplikáció a kóma alatt. Úgy látom a kötése is átvérzett, úgyhogy egyúttal azt is kicserélem. Az urakat megkérném, hogy fáradjanak ki, hiszen a vizsgálathoz le kell vennie a hölgynek a felsőjét. –Sergio hatalmas szemeket mereszt az orvosra, de miután bólintok egyet és feltornázom magam az ágyon, a blankók elhagyják a kórtermet.

-          Nos, ez lehet kicsit fájni fog, hiszen valószínűleg felszakadt a varrat, a géz pedig lehet beragadt a sebbe. Tudja, nagyon szeretik magát.

-          Most terelni akarja a figyelmemet?

-          Hát jó lenne, mert nem lesz kellemes. –ahogy ezt a doktorúr kimondta, éreztem azt a szakító érzést, amire próbált utalni. – Fantasztikus, felszakadt a varrat is. Le kell fertőtlenítenem, ami csípni fog.

-          Csak nyugodtan csinálja doki, maga ért hozzá, én pedig majd tűrök. Amúgy én is nagyon szeretem őket.

-          Azt nem értem Larissa, hogy mit keresett egyáltalán Milánóban?

-          Ez egy hosszú és fájdalmas történet. Viszont egy barátomat el kéne érnem telefonon, csak Sergio megtiltotta, hogy beszéljek vele…

-          Én is olvasok újságot, hiszen a lányaim hatalmas rajongói, és ott a címlapokon nem éppen azt látom, hogy bárki bármit is megtilthatna Önnek. Az egyik kislányom, Cecil, Ön miatt kezdett el futballozni. Példakép a családunkban, és ha bárki valami rossz szóval illeti magát, a lányaim is védelmére kelnek.

-          Ez igazán megtisztelő nekem!

-          Nem volt könnyű életük. –miközben a doktorúr mesél, folytatja a vizsgálatomat. –Édesanyjuk kiskorában lelépett, megszülte őket, majd rá 2 órára senki nem találta sehol sem. A lányoknak egyszerűen nem mertem még elmondani, pedig már 12. életévüket töltötték be ebben a hónapban, hogy az anyjuk elment és azért hagyott el minket, mert nem kellettünk neki. –felszisszentem a hirtelen tett mozdulatra, mire szabadkozni kezdett. –Ne haragudjon csak kicsit elragadtattam magam varratszedés közben, és mivel még friss a seb, ezért fájdalmasabb. Csak azt nem értem, hogy 3 hét alatt miért nem kezdett el gyógyulni?!

-          Semmi gond. Szerintem azért, mert drága brazil barátom az imént ugrott rám. Miért mondta el nekem a családja történetét?

-          Szeretném, ha okulna belőle. –valamit láthatott a szememben, ugyanis rögtön elkezdett mentegetőzni. –Ne értsen félre! Tudja, csak arra akarok utalni, hogy ha szeret valakit, azt ne hagyja elmenni! Mikor idekerült, volt magánál egy fiatalember. Megkért, hogy ne említsem Önnek, ha felébred. De úgy hiszem, jó, ha tudja.

-          Ki volt itt?

-          Egy focista. –érdeklő tekintetembe néz a doktorúr, majd megmozgatja a bokámat. Felszisszenek a hirtelen jött fájdalomra, de elkezdek azon agyalni, hogy ki lehetett az a személy, aki itt járt nálam.

-          Tudja, emlékszem arra, hogy valaki megfogja a kezem, mellettem van, de rövid időn belül távozik, de mindössze egy homlok puszival búcsúzik. Éreztem, hogy fontos számomra, de nem jöttem rá, hogy ki lehet az.

-          Érezted? Bocsánat. Érezte?

-          Nem, ne! Nyugodtan tegeződjünk, mert már zavar a sok önözés. Igen éreztem. Tudtam, hogy nem Sergio az, de fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az ismerős idegen. Kérlek, mond el, ha tudod!

-          A híres holland focista,…

-          Wesley Sneijder ült itt… - fejezem be a mondatát. Bólint, majd visszatér a bokám tanulmányozásához.  Képes volt elutazni Milánóból idáig? –Tudta valaki rajtad kívül, hogy itt volt?

-          Nem. Megkért, hogy senkinek ne mondjam el, ugyanis a barátod nem akart senkit sem beengedni hozzád, kivéve természetesen a Real Madrid futballistáit. Mikor éppen hazament, mert az edző ráparancsolt, akkor surrant be a holland játékos. Kérlek, jól fontolj át mindent. Szeret téged, szerintem.

-          Hát persze, hogy szeretlek.

-          Ön miért jött be vizsgálás közbe? – Sergiora nézek, de az agyam már máshol jár. Jól éreztem magam Sneijder társaságában, olyan világot mutatott meg számomra, amit még nem láttam. Igaz az én életem sem fenékig tejfel, de Adrianonak az életét kellett feladnia, az álmai törtek össze. Ez körülbelül olyan, mintha most nekem azt mondanák, hogy adjam fel a focit. A szívem szakadna meg. Sok dolgon gondolkoztam már, de ezen nem merek agyalni se. Veszekedésre kapom fel a fejem, Sergio már Rodrigóval szemben áll és nem olyannak tűnik, aki egyhamar távozni akarna.

-          Sergio, kérlek, menj ki, hagy végezze a doktorúr a feladatát! –látom a hitetlenkedést a szemében, de nem szól semmit, csupán csapkodva kivonul.

-          Miért küldted el?

-          Azért, mert végre le akarom tudni a vizsgálatot. –Rodrigó bólint, majd folytatja a kontrolt. Alig 10 perc telik el, mire végre kijelenti, végzett a kínzásommal. Kimegy az ajtón, de egy böngyör haj máris felváltja őt.

-          Hola Puffancs. Hogy vagy? Sergio?

-          Lariiiii, belehalnál, ha egyszer nekem is örülnél?

-          Ne haragudj, csak nem éppen szépen vonult innen ki. –bűnbánó szemekkel nézek rá, mire közelebb jön, és szomorú tekintettel rám néz. –Mi történt Puff?

-          Honnan gondolod, hogy bármi is közbejött?!

-          Ismerlek. Ki vele!

-          Nos…

-          Lari, Sergio elutazott! –Pepe ordítva szalad be a szobába, Marcelo pedig dühösen néz rá.

-          Te nagyokos. Nekem kellett volna elmondani, azért van kint az egész csapat. Nem állítottak meg?

-          Pepe ne!

-          Lényegtelen Mou. Megtudtam. Hova ment el? Egyedül ment?

-          Hát…

-          Térjetek már rá a lényegre. Áú. –hirtelen bele nyílalt a fájdalom a vállamba, majd amilyen kicsire tudtam, összehúztam a testem. A kötés szépen lassan elkezdett átvérezni, majd már csak azt hallottam, hogy mindenki orvosért kiált.

-          Szövődmények léptek fel? Doktorúr mondjon már valamit!

-          Mikor reggel a Pufinak nevezett személy ráugrott, felszakadt a sebe, és olyannyira átázott a kötés, hogy mikor csak a tetejét érintettem meg a gézlapnak, már akkor véres volt a gumikesztyű. Varrás közben is szivárgott a piros nedű, de elállítottam. Ezzel még nem lett volna semmi gond sem, viszont most rosszul mozdulhatott, vagy nem tudom, de újra felszakad a sebe. Sok vért vesztett, de nem annyit, hogy az káros legyen a szervezetére, csupán elvesztette az eszméletét. Ennie kéne valamit, az infúzióról már reggel lekötöttem. Ha lehet, kímélje magát, és a hírtelen mozdulatoktól óvjakodjon! –az orvos elhagyta a kórtermet, de nem nyitottam ki a szemem. Megvártam még az egész szoba kiürül és azon agyaltam, hogy vajon mi van Sergioval. Miért ment el? Hiszen nem is mondtam neki semmi olyasmit se, ami miatt ennyire megsértődhetett volna. A telefonomat megtalálom az éjjeliszekrényen, majd az esti órákban felhívom egy nagyon kedves barátomat, addig is pihenek egy kicsit. Ma még benézett Rodrigó, de mivel „aludtam”, ezért már nem tudtunk társalogni. Miután egy nővér bejött és ellenőrizte, hogy megfelelően működnek-e a gépek, fogtam a telefonom és tárcsáztam. Igazából nem ismerjük annyira egymást, de szükségem van rá. Ő az-az ember, aki minden helyzetben tisztán tud gondolkozni. Legalábbis első találkozásunk után így ismertem meg.

-          Hola Adriano, Larissa vagyok. Nem zavarlak? –nem szól bele senki a telefonba, lehet rossz időpontban hívtam. Már épp lerakni készülök, mikor köszönnek.

-          Hola? –erősen nyomja meg a h betűt, de mivel kis cincogó hangon szólnak bele, ezért rá kell, hogy jöjjek, ő nem Adri, hanem a kisfia.

-          Robin, te vagy az?

-          Igen. Te ki vad? –a kis kíváncsi. Gondolkozok, hiszen még most van időm letenni a telefont, de inkább folytatom a társalgást.

-          Emlékszel még arra a lányra, akit Wesley bácsi vitt magával?

-          Weszley keresznek. –jézusom, hát ott van? De én nem vele akarok beszélni!

-          Ne, ne! Robin, figyelj rám! Ne add át Wesleynek a telefont, hallod! Ne add át neki!

-          Miért ne adja át nekem? Kivel beszélek? –két lehetőségem van. Vagy lecsapom, vagy összezavarom saját magam. –Haló, itt van még? –egy nagyot sóhajtok, majd belekezdek a beszédembe.

-          Szia Sneijder, L…

-          Lari? –szomorú hangjára összeszorul a szívem, de már nem hátrálhatok meg.

-          Igen, én vagyok.

-          Miért hívtál?

-          Igazából Adrianoval szerettem volna beszélni, de fogalmam sem volt arról, hogy ott vagy nála. Ahogy arról sem, hogy a fia veszi fel a telefont. Mondom, na, megemlítem már a neved, hátha rájön, hogy nem gonosz ember vagyok, csak az apukájával akarok beszélni, erre elkezdett neked kiabálni.

-          Ne haragudj, hogy ennyit is kellett velem beszélned! –csattan fel a focista, majd mintha összetörtek volna valamit, a hívás is megszakadt. Na, király. Ezt most rendesen elszúrtam. Mi jöhet még, komolyan mondom?! Ez kész. Nem tudok semmit Sergioról, és most már aggódhatok Wesley miatt is. A telefonom ütemes zenélésbe kezd, majd amilyen gyorsan csak tudom, felveszem.

-          Buon giorno! Ne haragudj kislány, hogy az előbb ilyen hirtelen megszakadt a hívás, de a holland most is hozta a vérmérsékletét.

-          Szia Adriano. Nincs késő? Nem zavarlak? Ne hívjalak vissza? Mit csinált Wes? Ugye nincs semmi baja?

-          Jézusom. Állj már meg egy percre, és vegyél levegőt is! Mit adnak neked annál a frankó csapatnál?

-          Kórházban vagyok most. –néma csend követte a mondatomat, Adriano mintha nem is tudott volna erről.

-          Ne haragudj, én, én, nekem nem mondta ezt Sneijder! Ő jól van, bár a telefonomról ugyanez nem mondható el, mivel az egyik sarokban hevernek a darabjai, kb. úgy, mint maga Wesley is. A hívásod óta nem beszél, úgy kellett kiszedni belőle, hogy mi kavarta fel ennyire. Nincs késő és nem is zavarsz. Nyugi kislány, jómódú családból származok, de ha nem lenne elég a telefonhívásra a vagyonunk, akkor majd drágalátos világklasszis focibarátom kifizeti a hívás díjat. Miért hívtál egyébként?

-          Megnyugtató a hangod.

-          Jó, és akkor most az igazat szeretném hallani…

-          Tudod, valójában még én sem tudom, hogy miért hívtalak. Sergio lelépett, tudod, a barátom. Nem tudom, hol van, mit csinál, kivel van, és mikor jön haza. Nem tudok róla semmit. Ágyhoz vagyok kötve, ne szó szerint értsd! Aztán tudom, hogy Sneijder itt volt nálam, de ettől nem könnyebb a lelkemnek, ráadásul a főorvos is elég alaposan összezavart. Nem tudom már, mit akarok. Megszerettem azt a csapatot!

-          Huh. Ez így kemény dió lesz. Tudom, hogy nálad járt a focista, hiszen összetörve érkezett meg ide. Annyit tudtam csak, hogy találkozott veled, többet nem volt hajlandó elárulni. Miért kerültél kórházba? –részletesen elmeséltem az élettörténetemet, de már kezdtem elfáradni a sok telefonálásba. Megértem, hogy nincs semmi dolga, és ki is tudja fizetni a telefonszámlát, de azért 3,5 óra telefonálást Madridból lebonyolítani nem egyszerű. Főleg, hogy a másik személy Milánóban tartózkodik. Ásítok egy hatalmasat, de már arra sincs erőm, hogy eltartsam a telefont a fülemtől. –Na, legalább arra rájöttem, hogy még ébren vagy. Kislány kezdek fáradni, holnap, illetve pár óra múlva újra hívlak. Tarts ki, és Sneijdert bízd csak rám. Majd én beszélek a fejével. Jó éjt! És ha lehet ne agyalj, hanem pihenj, hogy minél hamarabb meglátogathass! Ciao édes.

-          Rendben Adriano, igyekszem nem gondolni arra, amit nem tudok elkerülni. Köszönöm a beszélgetést, bár inkább csak én beszéltem, de akkor is köszönöm. Legközelebb a te gondjaidat beszéljük meg. Csókok, szia! – miután leraktuk mind a ketten a telefont, rápillantok az órára, ami már hajnali 4 órát mutat. Jézusom, kb. 2 óra és lehet, benéz pár blankó. Szép leszek…

Reggel csapkodásra ébredek, majd valami felborul, és drága barátom szitkozódását hallom. Lassan kinyitom álomittas szemeimet, majd mikor meglátom a földön fekvő Marcelot, már ülök is fel az ágyban. Felszisszenek, ugyanis a kötés alatt a sebem szépen húzódik, már-már fájdalmasan feszül. Marcelo még mindig fekszik, nem mozdul semerre sem. Felkelek az ágyról, de a bal bokámat próbálom tehermentesíteni. Odasétálok Pufi mellé, majd megállapítom, hogy elaludt. De, hogy a francba tudta ezt megcsinálni? Próbálom keltegetni, de semmi nem használ. Azért így az orvosok a reggeli vizitnél mégsem láthatják meg! Odacsoszogok a szekrényhez, és hívom Ronit. Természetesen nem veszi fel első csörgésre, sosem szokta senki hívását sem fogadni elsőre. Még egyszer megpróbálkozom, majd egy morcos és álmos hang üti meg a fülem.

-          Hola Roni, ne haragudj, hogy hívlak, de el kéne a segítség…

-          Mi történt? Jól vagy? –mintha éberebb lenne most már a hangja. Lehet megijesztettem.

-          Persze, velem semmi baj, viszont drága barátunk úgy kiütötte magát, hogy elaludt a kórházban a földön. De hogy, hogy jutott át a nővéreken, ne kérdezd, mert fogalmam sincs! De itt nem maradhat.

-          Máris indulok. Sietek nagyon, de azért hívd Sergiot is! –mikor meghallottam a nevét, a szívem ezer darabra tört. Elképesztően fájt, hogy semmit sem tudok róla, és csak úgy szó nélkül lelépett. De nem gondolhatok semmi rosszra sem, hiszen nem tudom, hogy miért is ment el igazából. –Lari, Lariii, itt vagy??

-          Itt persze. De Sergito már nem tartózkodik Madridban. Sőt, Spanyolországban sem. Tehát siess. –nem várom meg a válaszát, csupán lerakom a telefont és bénázva leülök Pufi mellé.

Kisimítom a szeméből a haját, majd csak nézem békés arcát. Egy ideges tekintetű focista pattan be az ajtón, senki nem mondaná meg, hogy 1 hónapja súlyos balesete volt. Szemében aggódást vélek felfedezni, de megnyugtatom egy aprócska mosollyal. Mellém lép, majd felemel, és az ágyra rak. Idegesen járkálni kezd a szobában, de nem merek neki szólni, nem merem megzavarni.

-          Roni, állj már meg, mert szédülök! –félve pillant rám, majd leül az ágyam szélére.

-           Ne haragudj. Mit tudsz Sergioról?

-          Kb. annyit, mint te. –összevonja szépen ívelt szemöldökét. Félve tekint rám, de már tudom, hogy amit most fogok hallani, az nem lesz kellemes. Marcelo is valószínű ezért ütötte ki magát…

-          Én kicsit többet tudok. Felhívtam Mout, és ő megerősített abban, amit az egyik újság címlapján láttam.

-          Ronaldo, mond, hogy nincs semmi baja! Kérlek, csak mond, hogy nem szenvedett balesetet.

-          Lari, ő elutazott.

-          Roni baszd meg! Ezt eddig is tudtam. A szívbajt hoztad rám.

-          Laraval utazott el…