Chapter 11.

Sziasztok, sajnáljuk a pár napos késést, de csak mostanra tudtuk befejezni a fejezetet.:) Reméljük tetszeni fog, és jó olvasást!:)

u.i: Tessa "visszamenőleg" írta meg a szemszögét, tehát a két szemszög nem egy időben történik.:)

(Tessa)

(Mumford and Sons-I Gave You All)

Kiérve a számomra már börtönné vált kórházból egy nagy levegővel lepem meg a tüdőm, majd a hideg esti szellő miatt egy pillanat alatt összerázkódott a testem. Belegondolva ebbe az egészbe annyira hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban még teljes volt a boldogság a másikban pedig már minden romokban hevert. Bizonyára  nagyon nagyot kellett ehhez vétkeznem, hogy így végezzem, bár akármennyire is töröm a fejem nem tudok olyan indokot találni, amiért az isten ennyire büntethetne engem. A gondolatok tengerében a lábam egyre csak vitt előre, de még nem tudtam, hogy hová is akarok menni, de semmiképpen nem bírtam volna még egy napot eltölteni ott bezárva. Hirtelen visszatérve a rideg valóságba már magam előtt láttam azt a helyet ahová a tudatalattim hozott. Ott álltam egy szál kórházi hacukába és egy Real Madridos dzsekiben a világ egyik legjobb futballcsapatának stadionja előtt és még csak nem is tudom, hogy hogy találtam ide ilyen állapotban. Az első pár percben még fel sem tudtam fogni, hogy itt vagyok és először nem is értettem, hogy miért is jöttem ide, majd a zsebre tett kezem miatt elővett telefon kivilágosította számomra a képet. Azért jöttem ide, mert tudom, hogy Lari mindig itt van, és még ha azt is mondta, hogy már felnőtt vagyok ezekhez a problémákhoz akkor is szükségem van a segítségére és a tanácsaira. Pár bizonytalan lépés után összeszedtem egy kicsit magam, majd magabiztosan kezdtem el a bejárat felé gyalogolni. Az ajtóban már csak egy éjjeli őr állt, így ebből következtetve már elég későre járhatott az idő, de ez sem tántorított el attól, hogy a nővérem után érdeklődjek.

-          Elnézést, meg tudná nekem mondani, hogy Larissa Morrison itt van-e még a stadion területén? – a biztonsági őr néhányszor végignézett rajtam és az igazat megvallva szerintem nem teljesen ismert meg, így kénytelen voltam bemutatkozni, hogy bármit is elmondjon nekem. – Tessa Swallow vagyok, és a testvéremet keresem, nem hallja? – a mondatom végére felvitt hangsúlyomtól az ajtóban álló meg se rebbent én viszont eléggé összerázkódtam, ugyanis a kiabálástól megerőltettem magam és fejezzük ki úgy, hogy éreztem, hogy ott vannak a baleset okozta sebek.

-          Ne haragudjon. Larissa kisasszony már nincs itt. Ha jól tudom néhány órája távozott egy vendégfocista kíséretében az épületből.  – vendégfocista kíséretében? Hát akkor ezért nincs rám vagy két perce, mert ő inkább dumálgat meg haverkodik focistákkal, mint hogy a saját húgát meglátogassa. – Ne hívjak önnek egy taxit hazáig? – az elején tanúsított viselkedését próbálta meg a fickó ilyen módon jóvátenni, ami nagyon aranyos volt tőle.

-          Köszönöm a kedvességét, de inkább gyalogolok. – egy mosoly után már fordultam is meg és próbáltam minél messzebb kerülni a stadiontól.

(Enrique Iglesias-Somebody's me [magyar])
Innen teljesen biztos voltam a hazafelé vezető útvonalban, így egyértelműen az otthonom felé vettem az irányt. A lassú séta közben többször eszembe jutott Roni és az, hogy most hol lehet, és mit csinálhat vagy, hogy ő gondol-e rám bárhol is van. Többször feltettem magamban azt a kérdést is, hogy miért nem jelentkezik, és hogy miért nem ad magáról semmi életjelet, de persze ezekre a ki nem mondott kérdésekre soha nem kapok, és soha nem fogok választ kapni. Hazafelé menet néhányszor muszáj voltam megállni, ugyanis volt mikor már nem bírta a lábam a sétát, de volt mikor a hirtelen előtörő sírógörcsömet kellett lecsillapítanom. Egy kicsit hálát adtam az istenek, hogy egy lélek sem járt az utcán, mert a gyors hangulatváltozásaim, amit a fáradság és a kimerültség okozott szerintem nem vetett volna valami jó fényt rám, sőt valószínűleg, ha valaki meglátott volna előbb vittek volna diliházba, mint vissza a kórházba. az egyik pihenőm alkalmával éppen a csillagokat néztem, amikor váratlanul megcsörrent Marcelo telefonja. Természetesen egy kisebb sikoly kíséretében vettem tudomásul, hogy a zsebemben lévő masina szólalt meg, majd elővéve a készüléket a képernyőre pillantottam. A kijelzőn a nevem villogott és egy kép volt beállítva hívó képnek, egy olyan kép amin éppen Ronival ölelkezve állunk az egyik focipálya szélén. Persze amint megláttam a képet a szívem összeszorult és elfogott valamiféle hiányérzet, amit valószínűleg a férjem hiánya okoz. Teljesen hihetetlennek találom, hogy ennyire tud fájni az, ha nincs itt mellettem, és ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem az, ha meglátok róla egy képet. Majdnem végighallgattam az egész csengőhangot mire eljutottam odáig, hogy benyomjam a zöld gombot.

-          Te mégis mit képzelsz magadról? Hova a jó istenbe kóricáltál már el? Körülbelül majdnem szívrohamot kaptam mikor felkeltem és nem feküdtél az ágyban. Amúgy itt vagy te egyáltalán vagy csak magamat szórakoztatom? Tessa szólalj már meg! – nem sokszor hallottam a mindig vidám Marcelo szájából ilyen kiabálós szöveget, de nagyon le voltam döbbenve.

-          Marcelo én... én csak haza akarok menni. – a számon kipréselt szavak után kitört belőlem egy kiadós zokogás, ami megrázta az egész parkot, ahol ültem.

-          Ne haragudj nem akartam veled kiabálni, de nagyon megijesztettél. Hol vagy, mond, és én érted megyek és visszahozlak. – a kis brazil vagy nem tudta felfogni, hogy mit mondtam neki vagy nem akarta, így még szinte be sem fejezte a mondanivalóját, már ordítottam is le a fejét.

-          Nem akarok oda visszamenni  ezt értsd már meg! Haza akarok menni méghozzá most rögtön! – lecsaptam a telefont majd miután zsebre vágtam újból elindultam a hazafelé vezető útvonalon. Persze Marcelo két másodpercenként hívogatott, de egyszer sem vettem fel csak kinyomtam, majd az ötödik ilyen csörgetés után meguntam és elhallgattattam a masinát.

Az idő már pirkadni kezdett mikor megláttam azt a házat, ami olyan sokat jelent nekem. A kapu okozta akadályon szerencsére egy egyszerű számkód segítségével átjutottam, de a bejárati ajtó zárjával sem kellett olyan sokat bajlódnom. A hátsó ajtónál ugyanis a filmekből eltanult módon egy pótkulcsot rejtettünk az egyik virágcserép alá, de persze nem az ilyen esetekre volt fenntartva. Mikor kinyitottam az ajtót az utca felől fékcsikorgást hallottam, és bármennyire szerette volna a szívem, hogy az a személy parkoljon le a ház előtt, kit nagyon szeretek, az eszem tudta, hogy csak Marcelo érkezett meg úgy, mint egy őrült. Lassú tempóba próbáltam meg elmenni a kanapéig, hogy ott várjam meg a focistát, de a gyengeségem következtében a földre zuhantam és már csak a kicsapódó ajtó hangját, Marcelot és egy ismeretlen hangját hallottam...

(Larissa)

(Lil Wayne - Mirror ft. Bruno Mars)

Egy doktor lép be a szobaajtón, mire testem éktelen remegésbe kezd. Nem vagyok még felkészülve a megmérettetésre. Mosolygós arcát meglátva, kicsit megnyugszom, majd mikor közelebb lép hozzám és vállamat egy pillanat alatt helyrerakja, morogva fordítok hátat neki. Hallom a hangokat, de egyszerűen most semmit nem tudok szavakká formázni. Nem tudom felfogni a jelentésüket, és az sem esik le, ha éppen hozzám beszélnek. Neymar kezébe veszi lábamat, majd a hatalmas vágásra mutatva, szem forgatva figyelem a ténykedésüket. A szőke hajú doki kezébe vesz egy tűt, majd nekilátva a varrásnak, ismét fájdalmat okoz. Mindig is úgy voltam ezzel a szóval, hogy megpróbáltam kizárni a szótáramból, nem létezett számomra. Viszont a lelki fájdalom, amit jelen esetben saját magamnak okoztam, felemészt belülről. Arcomon semmilyen érzelem nem látható, egy pillanatra már így is betekintést nyerhetett brazil barátom.

A farmernadrágos férfi könnyed mozdulatokkal végzi el kötelességét, majd bezárva maga után az ajtót, magunkra hagy. Semmi kedvem nincs most beszélgetni, így elindulva a fürdőszoba felé, magamra zárom az ajtót. Leülve a kád szélére, zokogva emelem kezemet szám elé, ezzel is csillapítva a fel-feltörő hangokat. Átszellemült tekintettel indulok el a csap alatt található szekrény felé, majd kivéve belőle egy ollót, minden oldalról tanulmányozom. Hasamhoz emelve a vágóeszközt, egy határozott mozdulattal végighúzom bőrömön.

Kamasz koromban a legtöbbször bármilyen gondom volt, mindig ehhez a megoldáshoz folyamodtam. Amikor efféle fájdalmat éreztem, akkor tudtam, hogy még élek. Jelen pillanatban megnyugtat, de legbelül tudom, hogy semmire sem megoldás, főleg nem 22 éves fejjel. Igazából nehezen tudtam ezt a rossz szokást letenni, de segítségemre volt a futás, hiszen amikor úgy éreztem, hogy élnem kell, inkább addig szedtem a lábaimat, ameddig össze nem estem.

Zokogásom csillapodik, vérem folyamatosan szivárog a frissen szerzett sebből. Hangos kopogás rázza meg a helységet, ezzel is megszakítva gondolatmenetemet. Sóhajtásomat valószínűleg a hotel halljában is hallották, de már nem tudok ezzel foglalkozni. Megnyitva a vizet, elmerülök a habok között, és becsukva szememet, átgondolom az életemet.

Volt egy fantasztikus férjem, szerető családom, barátaim, de úgy érzem, most ebből semmi sincs. Mindenemet sikeresen elveszítettem, és minden az én hibámból, hülyeségemből adódott. Az életem alatt, folyamatos kihívásokkal kellett szembenéznem. Volt, hogy elbuktam, de felálltam és újra megpróbáltam. Nem az a feladós típus vagyok, most sem tehetem ezt meg, hiszen akik számítanak még rám, azokat nem hagyhatom cserben.

Kipattanva a kádból magamra csavarom a közelben található törölközőt, majd lemosva sminkemet, kilépek az ajtón dörömbölő barátomhoz. Tekintetembe sűrítem hálámat és köszönetnyilvánításomat, végül a háló felé indulva, magára is hagyom. Belépve a férfi illattal körbelengett helyiségbe, szívem eszeveszett iramot diktál. Táskámhoz lépve a Moutól elhozott ruháimat kapom kezembe. Szokásos farmer-póló összeállításomat most megtoldom még egy kék blézerrel is. Tekintve arra, hogy a nadrággal megegyező színben pompázik, egy fehér pólót kapok alá. Meglátva a rózsaszín ’Hunger Bites’ feliratot, kezem akarva akaratlanul a nyakamon lévő foltra csúszik, amibe testem borzong bele. Ujjait kicsit felhajtva, apró mosollyal az arcomon simítok végig a szabásvonalán. Kivéve még angyalszárnyas Adidas cipőmet, gyomromban hatalmas görcs keletkezik. Mindig is imádtam ezt a lábbelit, most mégis erős szívdobogással dugom bele lábaimat. Azt hiszem most minden szó illik rám, kivéve az angyal. 

Gyors készülődés után összepakolom szétdobált ruháimat, majd egy puszi után elindulok edzésre. Vissza kell nyernem régi énemet, nem fekszik nekem ez a depressziós korszak. Soha nem mondhattam magamra azt, hogy ilyen lennék.

(Chris Daughtry-Sorry)

A kívülállók, akik nem ismernek fel, valószínűleg egy idiótának nézhetnek, a portás viszont kedves mosollyal üdvözöl. Szerencsére hajnali négykor a legtöbben még otthon alszanak.

Még két óra kezdésig, de én már a pályán toporgok. Sportfelszerelésem önkényesen követi testem vonalát bemelegítés közben, a sípcsontvédők viszont csak a kispadon találhatók. Futáshoz semmi szükségem nincs rá. Hosszas nyújtás után, megkezdem a sportolás alapját. Lábaim gyorsan követik egymást, az ütemet csak növelem és növelem. Tüdőm sípol, varratom fájdalmasan húzódik össze, de nem foglalkozom ezzel. Bokám sajgása tudatja velem, hogy lassítanom kéne, legalább egy kicsit, ha nem akarok nagyobb bajt, de makacs énemet elővéve, élvezem a testi fájdalmamat. Nem tudom, mióta futhatok, de úgy érzem agyam teljesen kitisztult, és ha elég erőm lesz, mindent rendesen átgondolhatok, mindenféle rossz döntésmeghozatal nélkül.

Megállva a pálya mellett, kezembe veszek egy labdát, majd erőből a kapura küldöm. A háló nyugtató hangja azt suttogja, hazataláltam. Mosolyogva indulok el Iker Casillas helye felé. Pár trükköt csinálva a bőrrel, ollózás segítségével megpróbálok gólt faragni a kezdetleges megmozdulásokból, természetesen sikertelenül. Valamiért elszoktam ezektől. Talán most tudom igazán értékelni magamban a dolgokat?

Kérdések tömkelege próbál agyamba férkőzni, de mindent kizárva újra és újra megpróbálom a lehetetlent. Most minden annyira távolinak tűnik, pedig ezekből a trükkökből régen nagyon sok pitiáner gól született.

Több ember jelenik meg körülöttem, az edzőm komor tekintettel figyel, de én nem hagyom abba önálló edzésemet. Két órát kimerítő mozdulatokkal töltöttem el, mégsem érzem magam fáradtnak.

-          Emberek, gyertek ide. Ma este a Barcelonával mérkőzünk meg. Felkészültetek, és bízom bennetek. Mindent bele kell adni az esti játékba, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő. –utolsó szavainál hatalmas szemeit rám emeli, amiben rengeteg érzés csillan meg. Értetlenkedve nézem a gyűlölködő pillantásokat. –Nem akarlak titeket leharcolni, hiszen itthon kell megszereznünk a vezetést. Taktikai edzés lesz, de ne aggódjatok, egy kis erőnlétet is bevezetek. Kezdetnek tíz kör futás mindenkinek. –éppen megszólalnék, mire Mou kezeit hátrarakva, elindul a pad felé. Mi történt a kellemes légkörrel? Marcelo belépve mellém vállával erősen arrébb taszít, mire többen is összesúgnak hátunk mögött. Levegőm benn akad, szívem sebes tempót diktálva indítja útnak lábamat. A kiszabott körökkel elsőnek végzek, így leülve a fűre, nyújtani kezdek. Pufi barátom felhúzott orral megy el mellettem, mire felpattanva, karja után nyúlok.

-          Haragszol? –ártatlan kérdés, mégis fejemet veszik.

-          Ezt most komolyan kérdezed? Lari én bíztam benned, azt hittem saját gondjaid elé tudod helyezni a családodat, és a barátaidat. Csalódtam benned, de most nem is akarok megbocsájtani. Túl sokat engedtem, és sok mindent hagytam már rád ebben az életben. Te voltál a legjobb barátom, már-már testvérként kezeltelek. Mintha a kishúgom lettél volna. Erre elárultál minket. Ezt érdemeljük? Ott voltál mellettem, amikor igazán szükségem volt rád, és szerintem ez fordítva is így volt. Számíthattál rám, ugrottam, ha egy kicsit is láttam, hogy van valami bajod. Ezzel szemben te mit csinálsz? Szórakozol, holott férjed van, mással csókolózol, pedig tudod, hogy sok embernek ezzel fájdalmat okozol. Hol van már az a lány, aki képes volt feladni az életét az edzőjéért, vagy éppen a legjobb barátjáért? Hol van az-az életvidám lány, aki bearanyozta a napunkat? –meg akarok szólalni, de valami nem engedi. Igaza van, mindenben túlságosan is igaza van.

-          Pufi, az időt nem tudom visszapörgetni, de változtatni még tudok. Csak kérlek, segíts. –könyörgő hangomat meghallva eltorzul az arca, majd karját kitépve szorításomból, a kezében található üveget erőből a földhöz vágja.

-          Gyűlöllek Larissa Morrison. Hatalmasat csalódtam benned, és nem vagyok már rád kíváncsi. –többen megfeszülve várják a következményeket, Sergio és Mou a háttérből aggódó arccal nézi szemeimet. Felemelve fejemet, hatalmas bólintás után indulok el az öltözők felé.

-          Este tíztől meccs, nyolcra legyél itt. –igazából nem értem az edzőt, ugyanis nem hiszem, hogy fantasztikus órák elé nézek úgy, hogy tudom, mindenki utál. A miértekkel nem vagyok tisztában, de úgy gondolom Marcelo elég nyilvánvalóan közölte velem érzéseit. Könnyeimet visszanyelve, mély levegőt véve kapkodom át ruháimat, majd visszatérve a pályához, teljes magányomban ülök fel a lelátó székére.

Gondolataimba mélyedve ülök, és mindenért magamat okolom. Nem merülök el az önsanyargatásban, hiszen este mindent meg kell azért tennem, hogy még ilyen hangulat mellett is, de megnyerjük a meccset. Fontos számunkra a győzelem, és ha azt akarom, hogy szeretett edzőm velünk maradjon, akkor meg kell vernünk a katalán csapatot. Agyamba egyetlen kép ugrik be, még pedig Cescy. Megpróbáltatásokat újabbak követik, de úgy érzem, elég erős vagyok ahhoz, hogy mindent kibírjak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összeomoljak. Ki kell tartanom csapatom mellett, és ki kell derítenem néger barátom feldúltságának az alapját…

Chapter 10.

Sziasztok! Megérkezett az új fejezet, a kritikákra megpróbálunk minél előbb válaszolni!:) Jó olvasást és reméljük tetszeni fog! ;)

u.i: A fejlécért pedig sok köszönet Tessanak.:)

(Larissa)

(Sean Paul Ft. Sasha - I'm still in love with you) 

Mosolygós arcán végigsimítva, rájövök, hogy valójában mind a ketten az alkohol mámorában úszunk. Nem számít, hogy mi történt közöttünk napokkal ezelőtt, most csupán a mának élünk. Ajkai, ajkaimra tapadnak, azért, hogy lelkemet egy mézédes csókkal felébressze. Rég nem éreztem már ehhez hasonlót. Ő az a férfi, akire mindig is vágytam, viszont egy bizonyos téma beárnyékolja a kapcsolatunkat. Testem hozzásimul, ölem ölén nyugszik. A kezdeti puhatolózást felváltja a szenvedélyes csókcsata, amit egyre jobban mélyítünk. Keze megindul fenekem felé, de mindent a fülke jótékony sötétségében csinálunk, így szemtanuk nem nagyon lehetnek. Ujjaim már nadrággombját próbálják szétveszíteni, de megfogva a csuklómat, tenyerembe csókol.  Úgy látom az elfogyasztott mennyiség csak az én agyam köré telepített jótékony ködöt, Sergio teljesen tisztán lát. Soha nem voltam az-az ember, aki más érzéseit követi, viszont jelen esetben minden előhozott vágyat az alkoholnak köszönhetünk.  Közelebb hajolva férjemhez, egyetlen szót suttogok a fülébe. Hangomat meghallva kirázza a hideg, majd mikor a szeretlek szó jelentését letisztázta magában, mohón kap ajkaim után. Szemérmetlen nyögés hagyja el számat, ha nem lépünk le minél hamarabb, holnap a címlapokon fogunk virítani. Egy utolsó csókot adva, megfogom nyakkendőjét, és kimászok az öléből. Utam elsőnek az asztalunkhoz vezet. Domingos érdeklődő tekintettel kémleli csapzott párosunkat, majd mikor észreveszi kicsit elcsúszott ruhámat és széthullott hajamat, kaján vigyor jelenik meg az arcán. Elvéve előle a whiskyt, húzóra eltüntetem a pohár tartalmát. Mindig is jól bírta a szervezetem az alkoholt, de tekintve arra, hogy nem is tudom mikor ettem utoljára, ez egy kicsit megterheli most a szervezetemet. Kecses mozdulatokkal indulok el a hátsó bejárat felé. Minden lépés megnehezíti a dolgomat, ugyanis látásom megsokszorozódott, és nem tudom, hogy jelen esetben ki az eredeti, és ki a másolat. Sergio megfogva a derekamat, meggátol az elesésben, így egy hálás mosolyt küldve felé, kilépek a friss levegőre. Szemeiben egyszerre jelenik meg fájdalom, csalódottság, és szeretet, ami megrémít. Tudom, hogy ha most utat engedek belső vágyaimnak, nagyobb fájdalmat fogok neki okozni, mint azzal, hogy leléptem otthonról. „Nem bánthatom többet!” Valamit láthatott a tekintetemben, ugyanis kicsit meglökve, immáron már a hátamat a falnál tudhatom.

-          Ramos, innen már nincs visszaút. –szavakat halkan ejtem ki a számon. A levegőm benn akad, ugyanis testével teljesen nekiprésel a tégláknak.

-          Tudom, de túl sokat vártam már. Most az egyszer én akarom az elcseszett életemet irányítani. –lábaimat felkapva, magabiztosan tart egy kézzel, még jobbjával összefogja csuklóimat, és a fejem fölé emeli. Fészkelődni kezdek, viszont szemei mérgesen villannak meg erre a cselekedetemre, és még szorosabban fogja végtagjaimat.  Kicsit megkönnyítve a dolgát, lábaimat szorosan dereka köré fonom, majd kicsit megmozdítva csípőmet, elérem, hogy tartása enyhüljön. Kapva kapok az alkalmon, nyaka köré kulcsolom kezeimet, és végig csókolom arcát. Fülétől haladva apró puszikat hintek, néhol megspékelve egy-két kisebb harapással, egészen végig az álla vonaláig. Morogva nyúl tarkómhoz, és pár centit hagyva ajkunk közt, beszélni kezd. –Megmondtam, hogy én irányítok! –mérges vonásait meglátva rájövök, most jelen esetben a tűzzel játszom.

Csökkentve a távolságot, alsó ajkába harapok, majd érzem a hátamnak simuló falat. Vigyorom szélesedik, ugyanis szerelmemnél elszakadt az a bizonyos húr, és szenvedélyes énjét előtérbe helyezve, nem tud uralkodni magán. Ruhám aljához nyúlva, feljebb tornázza a flitteres anyagot, miközben ajkai szakadatlanul ostromolják ajkaimat.

(Birdy - Shelter [magyar])

Szerelmünk beteljesülni látszik, de ez nem a happy endes verzió. Itt nincs király, sem királylány, nincs baljós szerelem, nincsenek gonosz mostohák. Itt csak két focista van, aki jelen esetben egymásnak él. De ha ennek a pillanatnak vége, valaki biztos, hogy rosszul fog dönteni.

Soha nem gondoltam volna, hogy azzal a férfivel, akitől egy vita miatt elköltöztem, majd pont egy híres neves pub sikátorában fogok szeretkezni. Főleg azt nem, hogy mind a ketten részegek leszünk. Szép kapcsolat, mondhatom.

Tudtam mit jelent Sergionak ez az egész, mégis önző módon belementem a macska-egér játékba. Mi lesz ezután? Itt vagyok egy életerős Adonisz kezei között, mégis menekülni akarok. Lehet, hogy fájni fog neki, de ha reményeket táplálok benne, még rosszabb lesz a búcsú. Pihegve kapaszkodok nyakába, majd hatalmas nyelés után, pofonnal jutalmazom férjem tetteit. Megszeppenve néz rám, ugyanis nem érti a dolgokat, hiszen az előbb még arra kértem, hogy ne hagyja abba. Szorítása enged, így lábaimat immáron már a biztos talajon tudhatom. Kezei fejem mellett a falat támasztják, ezzel elzárva előlem az összes menekülési útvonalat.

Átható tekintetétől az összes levegő elfogy a tüdőmből, majd újra megemelve a kezem, ismét egy erőteljes pofon csattan az arcán. Csalódott tekintetére örökre emlékezni fogok. Kibújva karjai alól, futásnak eredek. Az utcára kiérve, még utoljára visszapillantok Sergiora, aki megsemmisült tekintettel továbbra is ott áll, ahol hagytam. Levéve magas sarkúmat, gyors tempóba futni kezdek. Azt hiszem, ha elmenekülök, minden gondot magam mögött hagyok.  Könnyeim megállíthatatlanul folynak, bűnösnek érzem magam. Ujjaimat végighúzva ajkaimon, még érzem Sergio érintéseit rajta. Visszagondolva az előbb elkövetett bűnös dolgokra testem megremeg, lábaim pedig akarva akaratlanul gyorsabb iramot diktálva szelik a métereket. Egy kocsi kikanyarodik elém, elég csúnya módon állít meg, de jogosnak érzek most mindent, ami ellenem irányul. Felkenődve a szélvédőre, gyorsan továbbgurulok, majd végigcsúszva a betonon, körülbelül két méter után szétterülve fekszek ki. Zokogva maradok a földön, viszont a jól ismert frizura egy kis megnyugvást okoz számomra. Meglátva Neymar aggódó fejét, sikítva hozzávágom cipőmet, majd megpróbálok hátrébb csúszni. Nem akarom, hogy hozzámérjen. A brazil csatár felkap az ölébe, mire ütni kezdem a mellkasát. Szó szerint bedob a hátsó ülésre, és rám zárja még a gyerekzárat is. Bokám állapota sokat romlott, és a futás sem tett jót neki. Könnyeim elapadnak, lelkem átesik az önsanyargatás fázisába. Összekuporodva a hatalmas ülésen, üveges tekintettel kezdem el bámulni vérző lábamat. Észre sem vettem eddig a pillanatig, hogy térdemen hatalmas vágás található. Megsemmisülve törlöm le a véremet, majd észrevéve a hotel bejáratát, szívem hatalmasat dobban. Örülök, hogy Neymar nem a kórházba vitt. Kinyitva az ajtót, szó nélkül az ölébe kap, arcomat nyakához rejtem, több segéd aggódva lép közelebb hozzánk, viszont a brazil csak elsősegély dobozt kér a szobájába. Testem megrázkódik az elfojtott sírástól, mire Santos csak kedves szavakat suttog a fülembe. Jobb karommal végig szeretnék simítani arcán, de a vállamon végigcikázó fájdalom megállít mindennemű mozgásában. Összeszorított szemekkel tűröm a meg nem szűnő nyilallást, és esedezve várom, hogy végre egy puha ágyban tudhassam magam, az önsanyargatás ismerős tüneteivel…

(Ronaldo)

(Riva Starr - I was drunk)

Nem tudom hány óra lehetett, de a csukott szememen átsütő nap sugaraira ébredtem fel. Természetesen a szememet nem bírtam kinyitni, így kezemet az arcom elé téve próbáltam meg elvágni a fény útját, ugyanis semmilyen érzékszervem nem úgy működött most, mint ahogy kéne. A fejem zúgott, sőt olyan hasogató fájdalmat éreztem, mint még soha, a szemembe jutó minimális fény is zavar, és alig bírom megmozdítani a végtagjaimat. Mikor már úgy közel 30 perce feküdtem egy helyben, elkezdtem azon agyalni, már amennyire az agyamat most tudtam használni, hogy hogyan is kerültem vissza a hotelbe, és hogy tulajdonképpen mi történt az este folyamán. Első emlékképek a bárról jelentek meg, ami itt van a hotelba, aztán még megvan, hogy pár helyre bementem, de minden teljesen homályos. Lassan leemeltem a fejemről a fénytől óvó kezem, majd óvatos mozdulatokkal próbáltam meg kinyitni a szemeimet. Minimum tízszer ismételtem meg a kinyitom, bezárom folyamatot mire végleg nyitva tudtam tartani a szemeimet. Alkaromra támaszkodva néztem fel és lepődtem meg. Először azon, hogy miért nincs rajtam póló?! Jó levehettem mikor visszataláltam, de kicsit furcsa, hogy a felsőmet leveszem a cipőmet meg nem. Meglepődöttségem második szakasza pedig, a hol a fenébe vagyok rész volt. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy mi a jó istent csinálhattam én az éjjel. Kérdéseimre úgy látszik hamar választ kapok ugyanis hangokat hallottam az ajtó másik végéről. Fél percig azt hittem, hogy kitűnő hallásom már nem a régi, mikor kinyílt az ajtó és egy női alak lépett be rajta. Csak egy köntös volt rajta, mire én elkezdtem az összes lehetséges szituációt lefuttatni az agyamba, ami este történt.

-          Azt hittem már sose ébredsz fel Csipkerózsika. – a női hangban egyre közelebb jött hozzám, majd mikor teljesen közel ért hozzám, fogtam fel teljesen, hogy kivel is állok szemben.

-          Ha-ha. Nagyon vicces. Ha már ennyire mesés kedvedben vagy elmesélhetnéd, hogy hogyan is kerültem ide, és hogy mi történt köztünk. – az utolsó válaszra váró kérdésem közben az ujjam ide-oda ingázott a modell és köztem. Irina rögtön nevetni kezdett majd a kezembe nyomva valami innivalót lehuppant mellém az ágyba. Beleszagolva az italba nem tudtam megállapítani, hogy mi a pohár tartalma ezért belekortyoltam és amint a számban éreztem azt a hányingerkeltő ízt rögtön tudtam, hogy valami másnaposság elleni löttyöt kevert nekem Irina.

-          Minden egy üzenettel kezdődött, amit az este, vagyis koraeste küldtél. Nem tudom, hogy emlékszel-e erre? Úgy látom bólogatsz tehát igen. Én csak később vettem észre az SMS-ed mikor végeztem a munkával olyan hajnali három, vagy négy körül, és akkor már nem akartalak felhívni, de válaszoltam neked, hogy majd hívj fel. Körülbelül két perc múlva már csörgött is a telefonom. Valami klubban vagy lokálban lehettél, mert csak a dübögő zenét hallottam, meg a hallózásodat, amit körülbelül egy két percig nem bírtál abbahagyni. Kérdeztem, hogy hol vagy te kimentél a hely elé szerintem, ugyanis a zene halkabbra váltott és pontosan meg tudtad mondani, hogy hol tartózkodsz. A lelkedre kötöttem, hogy ne mozdulj onnan ahol vagy, és a biztonság kedvéért folyamatosan beszéltem veled. Hívtam egy taxit és az általad említett helyre mentem. Mikor megérkeztem valami virágtartóba vagy mibe ültél. A hangodból már leszűrtem, hogy nem vagy józan, de mikor megláttalak rögtön tudtam, hogy csatak részeg vagy, és nem hagyhattalak ott azzal, hogy majd csak egyszer úgymond hazatalálsz. Kérdezgettem tőled, hogy melyik hotelben szálltál meg, de annyira nem voltál már beszámítható, hogy körülbelül ha a nevedet kérdeztem volna meg se tudtad volna elmondani. Tehát elhoztalak abba a hotelbe ahol én szálltam meg. – a modell hosszú monológját kénytelen voltam megszakítani azzal, hogy egy újabb kérdést szegeztem hozzá.

-          Tudom, hogy most nem ez a téma és eddig ijesztően hasonlít az estém arra az estére mikor utoljára buliztunk együtt te meg én, de a további mesélést nem tudnád, mondjuk pár szendvics és egy fejfájás csillapító mellett folytatni? – kérdésemen természetesen nem bírta ki, hogy ne nevessen. Nevetve állt fel és ment ki az ajtón, majd pár másodperc múlva egy nagy tálcával jött vissza, amit az ágy közepére tett le.

-          A reggeli, vagyis az uzsonna tálalva. Amúgy addig, amíg nem mondtad eszembe se jutott, hogy hasonlított az este az utolsó együtt bulizott estére, de amúgy csak eddig hasonlít, mert akkor a telefonhívásod után még elmentünk bulizni, most viszont kulturáltan elhoztalak ide semmi buli nélkül. Amúgy hol is tartottam az éjszakád emlékeztetőjében? – Irina kérdésére két falat között próbáltam meg válaszolni kisebb nagyobb sikerrel ugyanis nagyon ki voltam már éhezve és csak úgy tömtem magamba a szendvicseket.

-          Azt hiszem ott, hogy elhoztál ide. – válaszomat egy igenlő bólintás követte és egy nagy harapás a szendvicsembe.

(Just a Little Bit - Kids Of 88)

-          Tényleg, szóval idejöttünk, és te még inni akartál, és egyfolytában azt kiabáltad, amiért majdnem kitettek minket a hotel területéről, hogy téged nem érdekel már senki, meg mindenki hagyjon téged békén, hogy úgy éld az életedet, ahogy szeretnéd. Még itt fent a nappali féleségbe vergődtél egy kicsit majd mikor már nem bírtam hallgatni megfogtam az egyik vázát, kivettem belőle a virágokat és telibe locsoltalak vízzel, hogy térj már egy kicsit észhez. Ekkor került le rólad a vizes póló, ami azóta már megszáradt, ha szükséged lenne rá. És most jön az a része az estének, amire nagyon-nagyon nem leszel büszke. – kicsit megállta a meséléssel az orosz ismerősöm, majd az elő dolog, ami eszembe jutott az volt, hogy: „Na basszus mit tettem?” Egy rövid most kaphatsz szívinfarktust szünet után Irina folytatta az estém beszámolóját. – Miután levetted a vizes cuccaidat szabályszerűen rám másztál. Akkor lekerült rólad a többi ruha is, és rólam is. Csókolóztunk, de ennél több nem történt, ugyanis mikor Tessanak hívtál beláttam, hogy helytelen, amit csinálunk. – az utolsó pár mondatát szemlesütve mondta el, én pedig csak nagyra nyitott szájjal bámultam magam elé, és nem is azon voltam meglepődve, hogy piásan rámásztam Irinára, na jó azon is egy kicsit, de hogy Tessanak hívtam az még jobban leküldte az államat a padlóra. Ebben a pillanatban, nem bírtam semmit mondani és az agyam is csak azon kattogott, amit Irina mondott, hogy csókolóztunk és ehhez hasonlók. A csendet egy kopogás szakította meg, így a modell kiviharzott a szobából, én pedig az ablak mellé állva bámultam a várost. Valószínűleg meg kellett volna beszélnünk ezt, de fogalmam sem volt, hogy hogyan is lehetne ezt megbeszélni. Mikor a modell visszajött rögtön felé fordultam és megpróbáltam beszélni vele.

-          Szerintem ez tisztáznunk kéne, ami az este folyamán történt. – kérdésemre csak sokkolt fejet vágott majd az újság címlapját felém fordítva a hotel bejárata előtt készült képet pillantottam meg a címlapokon, amin éppen egymásba kapaszkodva tartunk a bejárat felé.

-          Úgy látszik, nem csak négyszemközt kell ezt tisztáznunk.

Chapter 9.

Sziasztok!

Köszönjük szépen a biztatást, és reméljük ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Igazából nem kezdünk arról papolni, hogy mennyi rendszeres olvasónk van, hiszen ez nem nagyon hat meg titeket. Természetesen köszönjük szépen annak a pár embernek, aki minden résznél megörvendeztet minket egy tartalmas kritikával, reméljük még sokszor olvashatjuk a véleményeteket!:)

(Larissa)

(Rihanna - Suicide [magyar])

Belépve az ajtón, utam rögtön a fürdő felé vezet. Fogalmam sincs, hogy a srácok mikor akarnak indulni, de nincs kedvem egy komplett kerettel farkasszemet nézni, és veszekedni, hogy miért nem készültem még el. Elég későre jár már, a vásárlás miatt eléggé elhúztuk az időt, így szerintem egy-két órán belül megyünk abba a bizonyos pubba.

Lekapkodva magamról a ruhákat, beállok a tus alá, majd hideg vizet nyitva állok, és várom, hogy a bőröm teljesen kihűljön. Fogalmam sincs, mit akarok még az élettől. Sok barátot szereztem, de rengeteget is veszítettem már el. Nem tudom, hogy-hogy van Sneijder, Adriano, vagy Robin, aki már biztos sokat nőtt az elmúlt idő alatt. Semmit nem tudok Cescyről sem, és ez most már kezd megrémiszteni. Önző módon csupán csak a saját életemmel foglalkozom, és nem törődök mások érzéseivel. Nem ezt érdemlik azok az emberek, akik segítettek a nehezebb időket átvészelni.

Testem megremeg, és most nem csak a jeges víz teszi ezt velem. Könnyeim patakokban hullnak, majd lecsúszva a kabin mentén, hátamat a hideg üvegnek döntöm. Nem értem miért vannak még mindig mellettem, hogyha én már réges-régen elhagytam őket.

Telefonom ütemes zenélésbe kezd, kinyitva az üvegajtót, megpillantom férjem mosolygós fejét a kijelzőn. „Miért nem hagyja abba? Miért szereti azt, ha nem törődök vele? Miért jó az neki, ha bántom őt?” Kérdések tömkelege sorakozik fel az agyamban, de válasz valahogy egyikre sem érkezik. A zenélés hirtelen abbamarad, majd egy hatalmas robaj gyorsítja fel még jobban szívverésemet. Kiszállva a kabinból belenézek a falon elterülő tükörbe. Megállapítom, hogy szám lila, arcom beesett és sápadt, szemem alatt pedig hatalmas fekete karikák húzódnak. „Elmehetnék egy horrorfilmbe gyerekeket ijesztgetni.” Kirontva az ajtón megfigyelem a szobában tartózkodó focistákat, akik egy emberként emelik rám tekintetüket. Csupán csak egy törölköző takarja el testemet, viszont Neymar most az egyszer aggódó kifejezéssel indul el felém. Azt hiszem észrevették szemem pirosságát is. Tekintetem a bejárat felé terelődik, ahol a mahagóni darabokban hever, a zár viszont magányosan lóg a helyén.

-          Már legalább három órája bent voltál, nem reagáltál semmire sem. –bűnbánó hangjukat meghallva, egészen elszégyellem magam. Akkor most már megvan az oka annak, hogy a szám miért vett fel természetellenes színt. Visszavágtatva a fürdőbe, felkenem magamra az esti sminkemet. Úgy érzem, ma nem lenne célszerű a szememet kiemelni, így vörös rúzzsal varázsolom csábítóképessé ajkaimat. Kilépdelve a nappaliba, lehajtott fejjel fogom meg a tasakot, amiben ruhám található, végezetül pedig becsapom magam mögött a hálószoba ajtót, és öltözni kezdek. A ruha, mint ahogy sejtettem, fergetegesen passzolt alakomhoz. Hajamat pedig hullámcsatok segítségével tartottam baloldalon. Hatalmas loknik segítségével varázsoltam magamnak egy tűrhető frizurát, majd belelépve a cipőbe, végigsimítok a ruha egyenes szabásvonalán. Már éppen fordulnék ki a helyiségből, amikor az ágyon elterülő férfi tekintetébe ütközök.

-          Basszus Neymar, te mióta vagy itt? –szívemhez kapva mély levegővel próbálok megnyugodni, de a sírógörcs egyre jobban utat tör rajtam. Soha nem voltam az a tipikus rinyálós ember, de úgy érzem, sokáig tartottam magamban a lelki gondjaimat. Sok embert meghallgattam, illetve úgy fogalmaznék, hogy ha valaki el akarta mondani a bajait, én ott voltam, de az esetek kilencven százalékában, én inkább elfojtottam magamban mindent.

-          Körülbelül azóta, amióta berontottál a szobába.

-          Örülök neki, hogy megtiszteltél szexuális kisugárzásoddal, de jobban szeretem a hangodat hallani. –a flegmaság és az irónia csak úgy csöpög szavaimból, de most az egyszer nem tudom és nem is akarom ezeket a dolgokat elrejteni. –Induljunk inkább. –felkapva táskámat kilépkedek a fiúkhoz, akik már teljes menetfelszerelésben várják, hogy végre kivonuljunk a fránya hotelszobából. Apró mosolyt eresztek meg feléjük, majd betipegve a liftbe, megvárom a komplett alapkeretet.

(Rooftop - Set It On Fire)

Senki nem meri bevállalni a sofőrséget, így több taxival indulunk el a pár percre lévő pub felé. Próbálnak bevonni a társalgásba, de szavaik süket fülekre találnak. Nem éppen buli hangulatomat vettem elő, de úgy érzem pár feles gyógyír lesz sebeimre. Kiszállva a kocsiból Neymar megfogja a derekamat, én pedig önkénytelenül simulok karjai közé. Pár fotós az ajtóban tartózkodik, így sikeresen le is kapják ezt a gesztust. Nem értem, hogy ezek is miért vannak mindig a legjobb helyen. Nem szórakozik valahol Shakira vagy Pique?

Bosszankodva vágtatok be a tömegbe, majd első utam rögtön a pulthoz vezet. Kikérve tizennégy felesnek megfelelő adagot, megkérem a srácot, hogy hozza az asztalunkhoz. Jókora borravalót csúsztatok át neki a pulton. Rengeteg pénzem van, így nem érdekel, hogy ma este mennyit fogok költeni.

-          Hé, kislány, egy kötegért én is elbénáztam volna idáig. –Domingos vigyorogva pattan fel, majd átadva nekem a helyet, megpróbál az ölembe ülni. Neymar elkapva a derekamat magához ránt, így barátom a nem várt magasság miatt a földre huppan.

Hangos nevetés rázza meg a szórakozóhelyet, mindenki egy emberként pillant társaságunk felé. Szemeimet végigjártatom az ott tartózkodókon, és megpillantom a számomra oly gyönyörű barna szemeket, amelyek éppen egy lánnyal flörtölnek. Szívem eszeveszett dobogásba kezd, majd a poharakhoz nyúlva egymás után lehúzok hat felest. Az alkohol jótékony ködöt von agyam köré, féltékenységem csökkenni látszik, de amikor meglátom, hogy a hosszú szőke hajú lány végigsimít férjem arcán, nem bírom tovább.

Karon ragadva Neymart, egészen a táncparkett közepéig ráncigálom, majd kecses mozdulatokkal táncolni kezdek. A magas sarkú cipő megnyújtja lábaimat, amit hála a ruhának, nem takar semmi. Bokám mérete aggasztóan fest, ahogy színe is, amit megpróbáltam egy kis alapozóval elhalványítani, megjegyzem sikertelenül. Megfordulva Santos ölelésében, lassú csípőmozgás segítségével guggolok le, csupán azért, hogy a zene ütemére pucsítva feljöhessek. A fiatal srác megfordít, szája közel van az ajkaimhoz, de nem lép semmit. Beletúr a hajamba, mire bal lábamat végighúzom lábán. Egy feldúlt, ittas tekintet kúszik látóterembe, majd mikor meglátom, hogy már a szőke Barbie lapátra lett téve, csábos tekintettel, még közelebb csúszok barátomhoz.

( Far East Movement- Like a G6)

Minden csak játék, de női büszkeségemet sértette az előbb látott jelenet. Nem akarok semmit a Santos csatárától, és reménykedem benne, hogy ezzel ő is teljes mértékben-tisztában van. Kezei derekamról fenekemre csúsznak, teste önkénytelenül simul hozzám. Egy gyönyörű barna hajú lány jelenik meg mellettünk, Neymar kezei pedig villámcsapásként hullnak le rólam. Kissé ijedt tekintettel néz a toporgó lányra, de mosolyogva magamhoz rántom őt, és egy mondatot súgok a fülébe. „Nagyon jó barátom, nem csinált semmit.” Fogalmam sincs, ki lehet ő, de van egy olyan érzésem, hogy fontos a brazil srácnak. Utam rögtön az egyik fülke felé vezet, ahol sejtem, hogy férjem tartózkodik. Csábosan tekintek rá, ajkamon pedig lassan húzom végig nyelvemet. Szemei megvillannak a diszkó fényében. Meglátva tökéletesen kidolgozott testét, amit nem tud eltakarni semmilyen felső sem, megrészegülve pillantok végig rajta. Van egy olyan érzésem, hogy nem minden fog úgy alakulni, ahogy pár órája terveztem.

A dj rögtön másik számot kever, mire csípőmet kezdem el mozgatni a zene ütemére. Férjem többször mér végig, majd mikor ujjaimmal megfogom a ruha alját, elkapja a derekamat és beránt a kíváncsi tekintetek elől…

(Ronaldo)

(Laurent Wolf - No Stress)
 A reptér elé érve elváltak az útjaink Irinával, hisz őt várta egy óriási fekete limuzin engem pedig a város csábító nyüzsgése. Nem tudtam még, hogy hova is akarok menni, csak szerettem volna egy kicsit elvegyülni a tömegben és nem gondolni semmire. Nagyvonalakban átgondolva tervemet a taxiállomás felé vettem az irányt, majd beszállva az egyik tipikusan amerikai taxiba az egyik hotelhez kértem a fuvart. Út közben már ki is szemeltem magamnak pár helyet ahová tuti, hogy be kell majd néznem, hiszen azért jöttem ide, hogy lazítsak és bulizzak egy jót.

-          Megérkeztünk. 10 dollár lesz, és kérhetnék még egy autógrammot is? – olyannyira belefeledkeztem az utazásba, hogy már csak azon kaptam magam, hogy a sofőr egy papírral és egy tollal kalimpál előttem.

-          Ja, persze. Elnézést elbambultam, mennyi is lesz a fuvar? – a kért aláírás után kérdőn néztem a taxisra, aki a szignót nézve szerintem még levegőt is elfelejtett venni. Nem akartam itt ülni egészen addig, amíg magához nem tér így 15 dollárt ejtve az ölébe kiszálltam az autóból.

Felnézve a magas épületre tudomásul veszem, hogy valószínűleg California egyik legjobb hotelének bejárata előtt állok. Nem tudom miért, de így, hogy elhagytam az Európát úgy éreztem, hogy azon a kontinensen hagytam a problémáimat, így teljesen nyugodt szívvel sétáltam be az épületbe. A recepcióhoz érve egy kedves csaj fogadott. Természetesen felismert és zavarában úgy hadart, hogy tudtam angolul, de egy értelmes szót nem tudtam kivenni a beszédéből. Próbáltam leállítani, de a csaj szabályosan úgy pörgött, mint egy búgócsiga, ezért megpróbáltam egy hozzá közel álló srácot megszólítani.

-          Elnézést, a kollegájával nem nagyon tudtam kommunikálni. Ki szeretnék venni egy szobát, tudna nekem segíteni ebben? – óvatosan arrébb lépve a csaj elől már a sráccal vettem fel a kontaktust.

-          Természetesen, elnézést a kolléganőm nevében is a viselkedéséért, de nem minden nap látogat el hozzánk egy európai focista, így kérem, nézze el az előbbi tettét. – egy apró mosolyt kerekítettem a számra, majd egy, a hotelt reklámozó prospektusra firkantottam az autógrammom és átnyújtottam a barna hajú lánynak. Embert még így örülni nem láttam, így természetesen mosolyogva néztem végig, ahogy körülbelül minden ott dolgozóhoz odaszaladt, és idétlenül magyarázta, hogy tőlem kapott egy szignót.

-          Semmi baj, de most már rátérhetnénk a szoba kivételre, mert szeretném felfrissíteni magam. Kicsit hosszú volt az utazás. Remélem megérti ezt. – komolyabbra véve a figurát fordultam a srác felé, akinek a hangneme rögtön igazodott az enyémhez.

-          Természetesen uram és elnézését kérjük. Tehát hány személyes szobát szeretne kivenni, vagy esetleg ajánlhatom a legjobb lakosztályaink egyikét Önnek? – a recepciós fickó 5 másodperc alatt körülbelül 8 féle képet tolt az orrom elé, én pedig azt sem tudtam, hogy hova kapjam a fejem, majd a képekre rá sem pillantva válaszoltam a kérdésére.

-          Egyedül jöttem és egy jó kilátással rendelkező lakosztályt szeretnék. – néhány perc és néhány papír aláírása után végre kezemben tarthattam a szoba mágneskártyáját, így elindulhattam a 12. emeleti lakosztály felé.

Hiába híres a hotel az emeleten alig lézengtek az emberek, legalábbis ebben a napszakban nem mindenkit lehetett megtalálni az emeleti hallban. A megfelelő szoba megkeresése után elégedetten pillantottam végig a nappalinak titulált helységben, majd csomagjaim lepakolását követően a háló után kutattam. Egy gyors tusolás közben átfuttattam a fejemben az esti terveimet, majd egy nem túl elegáns, de azért megnyerő szerelést öltöttem magamra: kék farmer, szürke ing, fekete zakó. Hajamba vizes kézzel túrtam csak bele, hogy mégis álljon valahogy, ugyanis most nem volt ahhoz kedvem, hogy szálanként bezselézve készítsem el a frizurámat. Készülődésem utolsó simításaként az Armani parfümöm illatát permeteztem magamra.  Egy utolsó pillantást vetettem a tükörben álló képmásomra és elégedett voltam azzal, amit láttam, de egyben azt is tudtam, hogy az a valaki a túloldalt nem én vagyok. Kizárva minden apró gondolatot és belső hangot a fejemből immáron gondtalanul indultam el a nagyváros felfedezésére.

(Basshunter - Saturday)

Kiinduló pontnak úgy döntöttem, hogy a hotel bárját választom, ugyanis alapozásnak ez a hely is tökéletesen megfelelt. Nagyon be akartam ma rúgni és mindezt csak azért, hogy kiverjek mindent a fejemből, és az alkohol kimossa egy kicsit az elmémet. Persze bírom a piát, de ez nem azt jelenti, hogy minden héten az asztal alá iszom magam. Az utolsó nagyobb „elázásom” pedig már elég régen volt, így könnyen lehet, hogy elszoktam már az ital erősségétől, de jelenleg ez sem tántorított el attól, amire készülök. Beülve a bárpulthoz első rendelésem három kör vodka volt, majd az előzőeket egy kis whiskyvel kísértem le. Órámra nézve még csak kilenc múlt, így nem nagyon siettem tovább, hisz mindenki jól tudja, hogy az igazai bulik csak éjfél után kezdődnek.  Igazából amióta családom van, vagyis együtt vagyok Tessaval, nem buliztam egy kiadósat, ami koromra nézve furcsa, de egyben megérthető is egy ilyen helyzetben. Persze nem azért nem tettem, mert feleségem nem engedte, egyszerűen az agyam gátolt meg abban, hogy ilyesmit kövessek el. Bár amint már régebben is gondoltam, az épp eszemet valószínűleg Madridban hagytam a feleségem és a gyermekem mellett. Mindezek felidézése után a pincérnek intve egy újabb pohár whiskyt rendelek magamnak, majd elővéve a telefonom egy SMS-t kezdek el bepötyögni: „Beszélhetnénk majd, ha nem dolgozol.”. A címzettet kikeresése közben lehúzom a maradék italt is, ami még a poharamban van, majd a küldés gombot megnyomva elküldöm az üzenetet. Több mint fél óra semmittevés és whiskyzés után meguntam azt, hogy csak ülök és várok, így egy gyors fizetés után már bele is vetettem magamat az éjszakába. Taxi helyett úgy gondoltam, hogy inkább gyalog vágok neki az ismeretlennek, hisz autóban ülve ki tudja milyen lehetőségeket szalasztanék el, főleg így, hogy a mai célom, hogy bulizzak, és jól érezzem magam. Az este folyamán több mint hat, de lehet, hogy hét szórakozóhelyet is bejártam és az alkoholfogyasztási szintem is biztos, hogy megütötte az eddig soha el nem ért szintet. Ugyanis az utolsó emlékem az, hogy betértem egy nagy klubba, ittam valami kevert koktélt, majd a táncparketten táncoltam egy számomra teljesen ismeretlen csajjal, és mindez olyan hajnali egy körül játszódhatott le.

Előzetes 9.

Sziasztok!


Kicsit valószínűleg megrémisztettünk titeket, de nem volt szándékos. A gondok nem nagyon oldódtak meg, nem írói válságban, hanem "lelki" válságban vagyunk, ezzel szemben összehoztuk az új fejezetet. Igaz bizonyos okok miatt még nem rakjuk fel, csupán csak egy apró előzetest hoztunk nektek.


(David Cook "Fade Into Me" Acoustic)

(Ronaldo)

 A reptér elé érve elváltak az útjaink Irinával, hisz őt várta egy óriási fekete limuzin engem pedig a város csábító nyüzsgése. Nem tudtam még, hogy hova is akarok menni, csak szerettem volna egy kicsit elvegyülni a tömegben és nem gondolni semmire. Nagyvonalakban átgondolva tervemet a taxiállomás felé vettem az irányt, majd beszállva az egyik tipikusan amerikai taxiba az egyik hotelhez kértem a fuvart. Út közben már ki is szemeltem magamnak pár helyet ahová tuti, hogy be kell majd néznem, hiszen azért jöttem ide, hogy lazítsak és bulizzak egy jót.

-          Megérkeztünk. 10 dollár lesz, és kérhetnék még egy autógrammot is? – olyannyira belefeledkeztem az utazásba, hogy már csak azon kaptam magam, hogy a sofőr egy papírral és egy tollal kalimpál előttem.

(Larissa)

Minden csak játék, de női büszkeségemet sértette az előbb látott jelenet. Nem akarok semmit a Santos csatárától, és reménykedem benne, hogy ezzel ő is teljes mértékben-tisztában van. Kezei derekamról fenekemre csúsznak, teste önkénytelenül simul hozzám. Egy gyönyörű barna hajú lány jelenik meg mellettünk, Neymar kezei pedig villámcsapásként hullnak le rólam. Kissé ijedt tekintettel néz a toporgó lányra, de mosolyogva magamhoz rántom, és egy mondatot súgok a fülébe. „Nagyon jó barátom, nem csinált semmit.” Fogalmam sincs, ki lehet ő, de van egy olyan érzésem, hogy fontos a brazil srácnak. Utam rögtön az egyik fülke felé vezet, ahol sejtem, hogy férjem tartózkodik. Csábosan tekintek rá, ajkamon pedig lassan húzom végig nyelvemet. Szemei megvillannak a diszkó fényben. Meglátva tökéletesen kidolgozott testét, amit nem tud eltakarni semmilyen felső sem, megrészegülve pillantok végig rajta. Van egy olyan érzésem, hogy nem minden fog úgy alakulni, ahogy pár órája terveztem...

Sorry

Sziasztok!

Nagyon sajnáljuk, de bizonyos okok miatt egy ideig nem hozunk új fejezetet. Sok dolog megfordult a fejünkben, többek között az is, hogy bezárjuk az oldalt. Ezt azért nem tesszük meg egyelőre, mert az is lehet, hogy egy hét, vagy pár nap múlva mégis hozzákezdünk egy új részhez. Még kiderül mit hoz a holnap. Sajnáljuk. Lari, Tessa.

Chapter 8.

Sziasztok! Páran írtátok, hogy szeretnétek olvasni a Szilveszteri kiadás második részét. Elkezdtük írni Tessaval, és jövőhét körül fel is kerül. Most viszont itt a folytatás, jó olvasást!:) A kritikákat most is szívesen fogadjuk!;)

(Larissa)

(Jason Derulo - Whatcha say [magyar])

Betoppanva az első boltba, az eladó hölgyek sürgetően néznek ránk, de amikor eljut a tudatukig, hogy kik is vagyunk mi, habogva kijelentik, hogy igaz, hogy öt perc van zárásig, de addig maradunk, ameddig nem találunk magunknak megfelelő öltözetet. Mosolyogva csóválom meg a fejem, és még mindig elcsodálkozom az emberi naivitáson. Neymart körberajongja a két lány, és még ők szórakoznak, én a női ruhák felé veszem az irányt. Szebbnél-szebb darabok akadnak kezeim közé, de valahogy egyik sem nyeri el tetszésemet. Valaki hátulról átkarol, majd arcomra adva egy lágy puszit, a fogasokhoz nyúl. Kisfiús mosollyal az arcán nyújt át egy számomra tökéletes ruhát.
A bolt fényei megcsillannak fekete flitter részén, hosszúsága pedig combközéptől egy picivel rövidebb. Jobb vállánál anyaga bő, viszont baloldalnál pántnélküli részével hívja fel a figyelmet különlegességére.  Felpróbálás nélkül adom barátom kezébe, majd a cipők felé véve utamat, keresek egy, a ruhához passzoló csodát. Tekintve arra, hogy a flitterek vagány mégis szolid beütést gyakorolnak a ruhára, ezért egy viszonylag egyszerű, 20 centis bőr magas sarkú pántos szandált választok. Három osztására apró virágokat helyeztek, lábfej részénél pedig egy masni található. 37-es méretet keresve belőle, próbálás nélkül kapom kezembe, majd Neymar felé véve az irányt, csábos mosollyal ajkaimon, lerakom a kasszához a lábbelit.

-          Szivi, fizess már, mert soha nem játszadozhatunk otthon. –nyávogós hangomat meghallva, gülü szemekkel fordul felém, mire egy apró kacsintás után tudatom vele, hogy minden színjáték.

-          Azt hittem, ma este hármasban leszünk Ronaldoval. –a két lány elrévedt tekintettel megy a kasszához, majd vihogó hangon beszélni kezdenek.

-          Mi szívesen szórakoztatnánk a portugált, ti pedig kettesben lehetnétek addig. –egymásra pillantva lesütik szemüket, majd pár másodperccel később, ránk emelik világoskék tekintetüket.

-          Ó lányok, nem tudjátok még ti, hogy mi a való élet. –sértődött fejet vágva, csapkodva hagyom ott a boltot, majd már perccel később Santos lépked felém.

-          Honnan tudtad?! –ahogy sejtettem. A két lány beparázott, hogy beszélek a főnökükkel, így fizetés nélkül távozhattunk a híres boltból.

-          Tudom, hogy nem volt szép dolog, de tekintve arra, hogy a karriered fellendülőben van, nem akartalak ennyi pénzzel lehúzni. A lányok pedig nem fognak fizetésmegvonást kapni, ugyanis a főnökük is áldani fogja az eszüket, hogy megtették ezt a lépést. –mosolyogva nézek a brazil srácra, majd beülve kocsijába, megvárom még ő is helyet foglal. –El tudsz vinni az edzőmhöz? –bólintása után bediktálom a címet GPS-ének, majd azon kezdek agyalni, hogy mit is tettem Mou ellen.

Tekintve arra, hogy a bevásárló központtól edzőm körülbelül húsz percre lakik, teljes kényelembe helyezem magam az ülésen. Nem akarok sokat időzni, mindössze csak tiszta edzőcuccot, és váltóruhát akarok, hiszen holnap hajnalban tréninget tart edzőm. Megérkezve a már ismert családias házhoz, senki sem fogad minket.

Belépve az ajtón, Mou a konyhában szorgoskodik, majd hatalmas szemeit rám emelve, megvetően pillant végig rajtam. Csodálkozva nézek rá, de megrántva vállamat, az emelet felé veszem az irányt. Amint a küszöbön átlépek, hangos zenélésbe kezd a telefonom. Egy számomra ismeretlen telefonszám villog a kijelzőn, és egy apró boríték tudatja velem, hogy üzenetem érkezett. Váll rántva fogok meg egy farmer póló összeállítást, végezetül egy váltó edzőruhát kezembe kapva, gyors iramban indulok el a lépcső felé. Telefonomat farzsebembe rejtve, szemeimmel keresem Mout, de ő már nem található az előbbi helységben.

-          Minden oké? –Neymar mosolygós fejét elnézve, megfeledkezek a fájdalomról, és az értetlenséget is elrejtem magamban.

-          Elméletben igen, gyakorlatban pedig majd te választ adsz kérdésedre. –kinyitva a kocsiajtót, félig bemászok az ülésekre, viszont a bal lábamra való támaszkodás nem könnyíti meg a dolgomat, így egy hatalmas nyilallás után, lecsúszok az ülések közé. Morogva szorítom össze szemeimet, ugyanis bokám természetellenes módban szorult be az ajtóhoz. A brazil kikapja zsebemből telefonomat, majd derekamat megfogva, hatalmas röhögő görcshullám segítségével, kiszed a kocsiból. –Francba. Amúgy te küldtél nekem SMS-t? –fejrázását meglátva, gondolkozni kezdek, de egy ép elmélet sem jut az eszembe.

-          Ez egy összevágott kép, rólunk. –hatalmas barna szemeit rám emeli, de a kaján vigyor nem maradhat el nála.

-          Hagyd, biztos valamelyik csapattársad szívat. –legyintve a történésekre, gyors léptekkel pattanok fel az előbb elfoglalt helyemről, de hála a nyilalló érzésnek, vissza is huppanok az ülésre.

-          El kell mennünk az orvoshoz!

-          Jól vagyok! –hatalmas mosolyt erőltetve arcomra, lassan felállok és helyet foglalok immáron már az anyós ülésen.

(Michel Teló - Oh, If I Catch You) 

Az út mindössze fél óra volt, de több szó nem volt köztünk, ugyanis én csendes magányomban szenvedtem. Igazából féltem beismerni magamnak, de kegyetlenül fáj a bokám, viszont rettegek az orvosi diagnózistól is. Most nem élném túl, ha le kéne mondanom arról a dologról, ami ebben a kegyetlen világban éltet. Annyira egyszerű lenne bevallani Sergionak mindent. Kételyeimet, félelmemet, fájdalmamat… de ha ezt megtenném, akkor az nem én lennék. Nekem nem megy ilyen téren a panaszkodás. És amúgy is, miért lenne jobb, ha megtudná, hogy fenyegetnek?! Vagy hogy néha már a járás is megnehezíti a dolgomat?!

Gondolatmenetem végére érve, egy ismerős fej jelenik meg előttem, és mosolygós szemeihez, hatalmas vigyor is társul.

-          Megérkeztünk! –a csapattársak az egyik lakosztály erkélyén foglalnak helyet, majd amikor kiszállunk a járgányból, mozdulatainkat hangos füttyszó kíséri. Az Ai se eu te pego angol változatát kezdem el énekelni, majd mély meghajlás után elkapom a felém repülő mezeket.

-          Köszönöm szépen fiúk, aranyosak vagytok, de most nem terveztem tisztítóba menni. –hangos nevetéssel hajolnak ki körülbelül a negyedik emeletről, majd meglátva a formás hasfalakat, vigyorogva tekintem végig a felhozatalt.

-          Lari, úristen Lari! Ha felgyulladsz, nincs nálunk poroltó, ráadásul a tisztítandó ruhák is veled égnek. Nekünk pedig nincs más felsőnk. –Fabao kijelentésén csak mosolygok, majd a bejáraton belépve, elindulok Neymarral a recepcióhoz.

Kikérve a kártyát, őrjöngő emberek lépnek ki a liftajtón, majd Fabao megfogja derekamat, és felemel. Kacagva nézik rémült arcomat, Neymar pedig lehajolva, nyakába teszi lábaimat. Léo elenged, így immáron már egy brazillal megtoldott magasságból szemlélem a világot. Jó érzés ezekkel a srácokkal lenni, hiszen elfelejtem a gondjaimat, de azért tudatalattim próbál kiabálni, hogy igenis Sergio mellett a helyem. Nem szabad szórakoznom, hiszen férjem nem érdemli meg azt, amit teszek vele, de valahogy ezeket az érzéseket inkább elrejtem magamban, és csak a jelennel törődöm. Ráérek még az önsanyargatásba csöppenni akkor, amikor rájövök, hogy mindent elveszítettem, ami egykoron az életemet jelentette...

-          Borzasztó, hogy mennyire gyerekesek vagytok! –nevetve tolom fel magam a csatár vállain, majd hátán lecsúszva, megkapaszkodok benne, ő pedig lábaim segítségével magabiztosan tart, és óv meg a leeséstől. Húgatások hadát kell tűrnünk, de amikor Domingos rácsap a fenekemre, bennem is elszakad az a bizonyos húr. Leugorva Neymar hátáról, gyors iramban kezdek el futni a Santos játékosa után. Mindennek egy morgó fej vet véget, ugyanis Emerson felbukkanva a recepciónál, kócos fejjel kezd el kiabálni.

-          Megmondtam már, hogy a hotel nem játszóház! A meccsünket eltolták pár nappal, a Real elsőnek a katalán csapattal mérkőzik meg. Ma estére kimenőt kaptok! –morcos fejjel eltűnik úgy, ahogy érkezett, az-az hangtalanul és sunnyogva.

-          Srácok, hogy értette azt, hogy kimenőt kaptok? Nem úgy volt, hogy ma me… - Neymar ijedt tekintettel néz rám, majd egy hatalmas ugrás segítségével leterít lábamról, és kezét a számra teszi. Hatalmas dübbenéssel érünk földet, táskám tartalma szétszóródik. –Neymar da Silva Santos Júnior! –mindenki egy emberként tűnik el a folyosón. Lelökve magamról barátomat, összedobálom cuccaimat, majd futva indulok el Neymar szobája felé.

-          Kislány! Nálam van a kártya, így nélkülem nem érsz semmit. –macsós vigyorral kezdi átkutatni zsebeit, a recepciós férfi viszont csak a fejét rázza.

-          Erre gondolsz édes?! –két ujjam közé csippentve a kártyát, vigyorogva szaladok a lift felé. Isten is megsegít, ugyanis a brazil orra előtt záródik be az ajtó. Úgy érzem ez az este jónak indul…

(Tessa)

(Skillet - Comatose)

Az infúzió eltávolítás után a kézfejemből kiserkenő friss vért, a kórházban rám adott hálóingbe töröltem, majd a másik kezemmel próbáltam meg a további vérzést csökkenteni. Két lábamra az ágy alatt található papucsot vettem fel, majd a fotelben alvó Marcelohoz léptem, aki úgy aludt, mint egy kisgyerek. Ennek a látszatát pedig még a szemébe lógó hosszú fürtjei is megerősítettek. Egy Real Madrid címert ábrázoló dzsekivel volt betakarva, amit óvatos mozdulatokkal emeltem le róla és vettem fel. Mivel azt, hogy hány óra nem tudtam leolvasni a telefonom kijelzőjéről, így az ablakon keresztül próbáltam meg tájékozódni, hogy mennyi is lehet az idő. Kinézve a sötétség már látszólag beborította Madrid utcáit, így az esti órákra tippeltem. Halk léptekkel kerültem ki az ágy mellet alvó brazilt, majd elindultam az ajtó felé, azonban két lépés megtétele után megingottam a gyengeségem miatt. Egyensúlyomat keresve álltam az ajtó és az ágy között. Valóban el akartam menekülni ebből a rémálomból és ki akartam próbálni, hogy jobban fogom-e érezni magam, ha elfutok a problémák elől, mint ahogy Roni is tette, és abból ítélve, hogy nem szólt bele a telefonba, biztos, hogy jobban érzi így magát. Miután a fejemben helyre tettem a dolgokat már a két lábamon is meg tudtam állni, így folytattam az utam a kijárat irányába. Az ajtó előtt megállva egy óriási levegőt akartam venni, hogy felkészüljek arra mi vár a másik oldalt, de a baleset okozta hasi fájdalmak erősen meggátoltak ebben. Levegő helyett tüdőmből csak száraz köhögés szakadt fel, amit próbáltam minél gyorsabban elfojtani, hogy az alvó brazilt nehogy felkeltsem. Szerencsére két köhögés után már szabad lett a lég utam, így folytathattam a menekülést. A kilincset óvatos mozdulatokkal nyomtam le, amihez óriási erőfeszítéseket kellett, hogy tegyek, majd az ajtót résnyire nyitva mértem fel a terepet ugyanis Marcelo múltkori „helyzetjelentést adok a többieknek” című mondata nagyon arra utalt, hogy több madridi játékos is tartózkodhatott itt, bár nem hiszem, hogy az éjszaka közepén bárki is lenne itt a flúgos brazilon kívül. Marcelo már pár napja szakadatlan itt van, és komolyan azon csodálkozom, hogy Mourinho nem jött még be érte és nem rángatta el edzésre, vagy éppen nem kiabálta még le a fejemet, hogy miért tartom fel a legjobb balhátvédjét. Én pedig teljes mértékben megérteném őt, hisz valljuk be kihagyott miattam már pár tréninget. Miután láttam, hogy a folyosót nem lepik el a blankók, már csak arra kellett figyelnem, hogy az orvosok és a nővérek figyelő szemeit elkerüljem. Jobbra nézve megpillantottam a liftet, de semmiképpen nem mehettem oda, mivel ki tudja, hogy a földszinten kivel fut össze az ember. Néhány pillantást vetve a folyosó egyik illetve a másik végébe a baloldalon megpillantottam egy lépcsőt jelző kis rajzot, így tudtam, hogy azt az utat kell választanom. Összehúzva magamon a dzseki cipzárját próbáltam elrejteni a kórházi hálóinget, és amint végeztem elindultam a lépcsők felé. A csapóajtó elé érve oldalammal toltam be az egyik részt, majd hírtelen átesve azon már a lépcsőházban találtam magam, majd automatikusan a lefelé vezető irányba kezdtem el haladni. Lassan vettem a lépcsőfokokat ugyanis minden léptem tele volt bizonytalansággal. Az első emeletre leérve akarva akaratlanul is meg kellett állnom, ugyanis tüdőm teljesen kikészült ettől a pár lépcsőfoktól is. Két perc kényszerpihenő után azonban ismét közelebb araszoltam a kijárat felé. Már félúton voltam az alsó szint felé, amikor a zsebemben rezegni kezdett valami. Természetesen egyből tudtam, hogy egy telefon a rezgő tárgy, de fogalmam sem volt róla, hogy mikor csúsztattam bele a mobilomat a dzsekibe. A zsebhez nyúlva kiemeltem a számomra nem túl ismerős készüléket, majd a kijelzőre pillantva ismét nem láttam semmit, ugyanis a betűk ismét összefolytak a szemem előtt és semmi használható információt nem tudtam kivenni a képernyőről, így fogadtam a hívást.

-          Haver, tudom, hogy tudod, hogy Mourinho jó fej, de nem kéne ezt ennyire kihasználni. Oké, hogy a keresztlányod anyjáról van szó, meg Cris feleségéről, de ő neked tulajdonképpen senki, és annyi edzést kihagytál már, hogy a mester azzal fenyegetőzik, hogy kivesz a hétvégi keretből, ami valljuk be nagyon nem buli. És ha már témánál vagyunk még a mai bulit is kihagyod, ami nem szokásod, tehát szedd össze magad és térjen vissza a régi Marcelo. Remélem, érteted haver, hogy ezzel arra céloztam, hogy már számítunk rád a ma este is, mert nagyon pörgős kis banzáj lesz. Csajok, pia meg persze minden, ami kell. Amúgy ha már itt tartunk Cris hol a fenébe van, mert ő is necces, hogy olyan sorsra jut, mint te, ha nem jön edzésre. Te amúgy itt vagy? Vagy most csak teljesen fölöslegesen téptem a szám? Marcelo hallasz engem? Haló? – a hívó fél megszakította a vonalat én pedig csak meredten álltam és az előbb kiejtett szavakat próbáltam meg eljuttatni az agyam azon pontjára, ahol felfogom, illetve feldolgozom, hogy mit is hallottam.

Nem hitem volna, hogy Pepe csak így vélekedik rólam, hogy egy „senki” vagyok. Igazából nem sok mindent értettem ki a beszédéből, csak azt a részét, amiben én voltam a főszereplő, de annyit biztosan felfogtam, hogy nem hagyhatom, hogy miattam Marcelo ne adj isten kimaradjon a keretből. Nem szeretnék kockáztatni a karrierjét. Még nem tudtam, hogy mit is fogok tulajdonképpen tenni az ügy érdekében, de abban biztos voltam, hogy nem birok tovább itt maradni ebben a kórházban. Miután ezek a gondolatok eljutottak az agyamig lábam ösztönösen indult el a földszint felé. Az előbbi telefonhívásban elhangzott szavakat ismételgettem magamban, így eltereltem a figyelmemet arról, hogy a hasam majd szétszakad és a levegő vétel is elég nehéz feladattá vált már számomra. A földszintre érve nem tudtam eldönteni, hogy próbálkozzam meg ott kijutni, vagy keressek valami más kiutat. Fogalmam sem volt semmiről, ugyanis nem voltam felkészülve arra, hogy idáig fogok jutni, hogy menekülök a saját életem elől. A további lépcsőt néztem, ami a földszintről az alsó szintre vezetett.

-           A földszintet vagy az alagsort válasszam? Tessa dönts már! Így is elég gáz ez a helyzet, hogy magammal társalgok itt azon töprengve, hogy hogyan juthatnék ki ebből a pokolból. – megráztam a fejem, hogy eltereljem a gondolataimat, aminek következtében ismét elvesztettem az egyensúlyom. Megtámaszkodva a falba próbáltam meg összeszedni magam, majd az alagsor felé kezdtem el haladni, hisz a földszinten még ilyenkor is nyüzsöghetnek az orvosok illetve ápolónők, a bejáratnál álló lesifotósokról pedig ne is beszéljünk.

(Avenged Sevenfold - Danger Line)

Lejutva a legalsó szintre folyosók tömkelegével találtam szembe magam és döntenem kellett, hogy merre menjek. Éppen próbáltam kisilabizálni, hogy  melyik utat  válasszam, amikor hírtelen bal oldalról hideg szellő csapta meg a majdnem csupasz lábamat, így már biztosan tudtam, hogy melyik utat kell választanom, ha ki akarok jutni innen. Balra menve hányingert keltő szag csapta meg az orromat, amiből arra véltem következtetni, hogy valami szemétégető vagy szeméttároló lehet a közlekedő járat végén, de nem is tévedtem, ugyanis tényleg egy szeméttárolóval találtam szembe magam. Undorral néztem körül, hogy hol juthatnék itt ki, majd a hulladékdob túloldalán megpillantottam a számomra most sokat jelentő kijáratot. Fancsali képet vágva kerestem meg azt a helyet ahol a legkisebb a szemét majd óvatosan átlépkedve siettem a kijárat felé. Kikukucskálva pár munkást láttam meg, akik éppen a szemeteskocsit terelték a helyes irányba így én ezt kihasználva osontam ki a friss levegőre.

Chapter 7.

Sziasztok. A szilveszteri különkiadást csak jövőhéten tudjuk felrakni, de hogy ne szakítsuk meg a vasárnap érkező fejezeteket, így felrakjuk nektek a történet folytatását.:) Jó olvasást, a kritikákat pedig most is szívesen várjuk!

(Sergio)

(Nickelback - Holding On to Heaven [magyar] )

Mindenki egy emberként kezdi el kiabálni a nyugtató szót, majd Tessa kezeit megfogva, egy apró bőrszíjjal lekötik, ugyanis bármelyik percben kárt tehet magában. Ilyenkor tudatosul az emberben az, hogy mekkora hülyeséget csinált. Marcelo ádáz tekintetét rám emeli, majd határozott kijelentés után, pufogva indul el a szoba felé.

-          Jó, nekem innentől kezdve nem létezik semmiféle Larissa Morrison. –megkeményedett tekintetébe nézve megfordul a fejemben az, hogy talán nem kellett volna hátulról ekkora kavarást csinálnom a két jó barát között, de beugrik az a kép, ahol Lari egy másik férfit csókol, és rájövök, hogy igenis megérdemli.

Kilépve a kellemes madridi estébe, utam rögtön ahhoz a házhoz vezet, ahol minden kezdődött. Ha aznap nem megyünk el edzeni, talán még most is együtt lennénk. Talán most Lari engem csókolna olyan hévvel, ahogy a brazil fiút csókolta, és talán most a húga mellett lehetne. Az-az egyetlen baj, hogy sok a talán…

Elvégezve szokásos teendőimet, magányosan térek vissza a hálószobába. Szívem hatalmasat dobban, amikor telefonom hangos zenélésbe kezd, de csupán az edző neve villog a kijelzőn. Bontva a vonalat, kikapcsolom a készülékemet, ugyanis innentől kezdve nem érdekel senki. Se Mourinho, se Marcelo, se Tessa, se Lari, senki…

Reggel hatalmas ricsajra ébredve, alsógatyában rohanok le a földszintre. Egy kő hever az ablak alatt, majd egy újságot pillantok meg a kanapé előtt. Közelebb lépve az üvegszilánkokhoz, egy apró levelet vélek felfedezni a kavicsra kötve. „Kérlek Sergio, rágd át magad alaposan a cikken. Ez a lány soha nem szeretett téged, soha nem voltál fontos az életében. Önző, és kétszínű. Kérlek, gondolj majd a szavaimra, amikor a Santos csatáraként fog ellenetek játszani.”

Fogalmam sincs arról, hogy ezt egészen pontosan ki írta, de a betű formázása igencsak ismerős. Félretéve az agyalást, a híres spanyol újság felé közelítek. A címlapon a brazil csapat teljes kerete található. Egy fekete hajú lány hatalmas bombával rémíti meg a kapust, majd a következő képen már a tizenegyes játékos ölében ül. A pályán már csak ketten tartózkodnak. A homályos képből még így is sikeresen veszem ki az ismerős vonásokat. Larissa vigyorogva néz farkasszemet a Santos csatárával. Szalagcímként pedig egyetlen szó szerepel, „Áruló?!”. Úgy érzem ez az egész sztori, most hatalmasat fog dobni az olvasottsági szinten. Belenézve a szövegbe, az író tele volt kételyekkel, a sorok között pedig rengeteg megválaszolatlan kérdés szerepelt.

Mourinho hívása térít észhez, majd felvéve a telefont, a túloldalról egy csalódott hang üti meg a fülemet.

(Lari)

(Zac -Scream)

Ajkam egy pillanatra ajkára tapad, majd szemem sarkából észreveszek egy sietősen távozó embert. Az ismerős hajzuhatagot nézve, összevont tekintettel figyelem immáron már az üres folyosót. „Biztos csak képzelődök, hiszen Hannah az utóbbi időben nem nagyon jelentkezett, lehet, már hiányoznak az együtt eltöltött napok.” Neymar fészkelődni kezd alattam, nem hiszem, hogy a megszakított csók után, olyan kellemes lehet alattam feküdnie. Felpattanva öléből, az öltöző felé veszem az irányt, majd első utam telefonomhoz vezet. Bekapcsolva a készüléket, rengeteg üzenet és nem fogadott hívás található a kijelzőn, amiket gondolkozás nélkül törlök. Most valahogy nincs hangulatom a „Hol vagy?” SMS-eket olvasni.

-          Ma este pár Santosi sráccal beülünk egy kis pubba. Van kedved velünk tartani? –kérdésére meglepően jól reagálok. Valahogy sejtettem, hogy eljutunk ide is, de tekintve arra, hogy a csapattal fantasztikusan elvagyok, határozott bólintás után öltözni kezdek.

-          Egy gond van, nincs normális ruhám, ugyanis költözéskor elsősorban az edzőcuccaimat dobáltam be a kocsimba. –hangos gondolatmenetemre mindössze egy hümmögés volt a válasz, majd Neymar mellém lépve, vetkőzni kezd. Azt hiszem, elég érdekes fejjel nézhetek a fiatal srácra, ugyanis hangos kacagás után, folytatja cselekvését.

-          Öltözz, elmegyünk vásárolni. –na, jó, határozottan kijelenthetem, hogy nem erre a mondatra számítottam. Vigyorogva dobálom edzőcuccomat a táskámba, majd telefonom csörgését meghallva, leülök az öltözőben elhelyezett padra. –Nem veszed fel? – a brazil csatár hangjára megrázkódik testem, agyam pedig annyira kikapcsol, hogy észre sem veszem az engem figyelő tekintetet.

Körülbelül három hónapja, folyamatosan zaklat egy rejtett szám. Akárhányszor felveszem, soha nem szólnak bele a kagylóba. Az elején még egyszerű csínynek tekintettem ezt az egészet, de amikor a hívások elérték a napi tízet- húszat, akkor valójában már kezdtem megijedni. Természetesen erről Ramos nem tud semmit sem, viszont egy ideje már a fenyegető levelek sem maradnak el. Mindegyikben ugyanaz a szöveg állt, miszerint „Sehol nem vagy biztonságban. Laris, mindig nézz a hátad mögé, hiszen én ott fogok állni, és akkor fogok lecsapni rád, amikor nem számítasz rá. Amikor már mindenkit elmartál magad mellől, hiszen ha ezt nem teszed meg, őket is bántani fogom.”

Merengésemből egy férfias hang ránt vissza, ugyanis Neymar kikapva a kezemből a készüléket, fogadja a hívást. Remegve figyelem összehúzott szemeit.

-          Hello, ez Larissa Morrison telefonja. Kihez van szerencsém? –férfias hangja megkeményedik, és arcvonásai is felveszik érzéseit. Fogalmam sincs arról, hogy mit is mondhatott a vonal túlsó végén tartózkodó személy. Felkapva kabátomat, kirántom a brazil srác kezei közül a készüléket, majd meghallva a már ismerős szuszogást, bontom a vonalat. Mély levegőt véve, próbálom szívverésemet lecsillapítani, de nem nagyon sikerül. Remegve rakom le a padra telefonomat, majd amikor meglátom újra a rejtett számú hívást, reszkető kézzel simítom hátra hajamat. A feltörni készülő zokogásomat megpróbálom visszafogni, majd már csak a biztonságot jelentő karokat érzem magam körül. Belesimulva az ölelésbe, lábaim felmondják a szolgálatot, így tekintve arra, hogy a padok nincsenek a közelünkbe, Neymar szorosan tartva, helyet foglal velem a padlón. –Mi volt ez kislány? Miért mondta azt a férfi, hogy te tudod ki ő, csak gondolkodj azon ki mondta mindig neked a Laris becenevet?! –a felismerés villámcsapásként ér. „David!” De ő már halott! Láttam, éreztem, ahogy élettelen teste rajtam fekszik. –Kislány, mióta fenyegetnek? –a mindig poénos srác vonásai megkeményednek, kezeivel sürgetően int.

-          Azt hiszem három hónapja.  –monoton hangon kezdem el mesélni a történéseket, Neymar pedig megfeszült tekintettel issza szavaimat.

-          Rendben! Öltözz, megyünk vásárolni. Kirángatlak a megszokottá vált hétköznapokból. –gyermeki lelkesedésének hála, elfelejtem az iménti jeleneteket, viszont kissé vonakodva, de felkapom cipőmet, és falnak dőlve, mosolyogva várom, hogy végre indulhassunk. Többször jutott már az a gondolat az eszembe, hogy olyan, mint Roni és Pufi összekeverve. Sértődése, szétszórtsága teljes mértékben néger barátomra emlékeztet, viszont megismerkedésünk pillanatai, és gyönyörű barna szemei inkább a portugálra jellemzőek.

-          Két kocsival megyünk? –kérdésem hatására pólóval a szájában fordul meg, miközben cipőjét közi.

-          Terézsetesen. –vigyorogva rázom meg a fejem, majd az éppen felém guruló zokniját megfogva, fejéhez vágom. Értetlen tekintetét rám emeli, majd széttátva a száját, a póló is lezuhan a földre. Kacagásomtól talán már csak telefonom csörgése hangosabb. Mourinho buborékfeje jelenik meg a kijelzőn, majd még arra várok, hogy újdonsült barátom összeszedje magát, kilépve a folyosóra fogadom a hívást.

-          Hola Mou, mi újság van? –hangom feszélyezett, de azért próbálok minél több lazaságot belevinni mondandómba.

-          Szia Lari. A Barcelona meccsét előrehozták, holnap reggel edzés, este pedig már meccs. – gyors szavai után rám csapja a telefont. Váll rántva indulok el a kocsi felé, immáron már a tizenegyes játékossal az oldalamon…

(Ronaldo)

(Nightwish - Amaranth)

Két jeggyel indultam el a repülő felé, bár az nem volt tiszta még számomra sem, hogy miért pont két jegyet váltottam a gépre. Az első gondolatom az volt, hogy biztos már megszokásból mondtam ezt a számot a vételnél, ugyanis ha utaznom kellett, azt az utóbbi években nem egyedül tettem, mivel a feleségem mindig mellettem volt. A közös utazás emlékeit kivertem a fejemből és azt az elméletet állítottam fel, miszerint a számomra fölösleges jegyet most azért vettem meg, hogy ne kelljen a családi állapotomról beszélnem egész út alatt egy vadidegen sznobbal. Az eszmefuttatásom közben már helyet is foglaltam az ablak melletti ülésen, majd a szabad helyre letéve a kézitáskámat kényelembe helyezem magam a hosszú útra. Nem sokkal a pilóta és a stewardessek eligazítása után megkezdtük a felszállást. Viszonylag hamar a levegőbe emelkedtünk, majd a légi utaskísérők egyenként odamentek minden utashoz, hogy szükségük van-e valamire. Az egyik ilyen csaj hozzám is odajött, de mivel nem tartottam igényt semmire 5 másodpercnél tovább nem is áll ott mellettem. Nem is lett volna értelme semmi t kérni, mivel a szervezetem nem is kívánta a táplálékot. Egy jó két vagy három napja már nem is eszem úgy, ahogy az étrendemben elő van írva, amit ha Mourinho megtudna, valószínűleg olyan büntetést találna ki, amit egy ideig biztos emlegetnék. De jelen állás szerint egy ideig nem terveztem sem azt, hogy a Bernabeu közelébe menjek, sem azt hogy egyáltalán Madrid közelében tartózkodjak. Gondolkodásom közben az előttem lévő ülés támlájára bambultam, amikor hirtelen két csinos női láb került bele a látószögembe. Kissé oldalra sandítva meglehetősen ismerősek voltak a nő vonásai, majd teljes figyelmemet neki szentelve Irina Shaykkal találtam szembe magam. Az ex barátnőmmel nem ápoltam valami közeli, sőt semmilyen kapcsolatot azóta, hogy közös megegyezés után szétváltak útjaink.  Persze amilyen békésen váltunk el, a sajtó olyannyira fújta fel a szakításunkat. A kapcsolatunk befejezését még anno én kezdeményeztem, ami Irinát nagyon megviselte, de végül elfogadta a kialakult helyzetet és ő is belátta, hogy nekünk semmi értelme nem lenne tovább egymás érzéseivel játszani.

-          Hola Roni! – Irina a kifutókon használt pózolását használta, ami engem úgy látszik még most is levett a lábamról. Nem hiába egy divatbemutatón ismerkedtünk meg.

-          Szia Irina! Mi járatban erre felé? – kézitáskámat elvéve az ülésről, szabad helyet biztosítok a lehetséges beszédpartneremnek, majd az egyik stewardesst egy intéssel magunkhoz hívom.

-          Egy fehérnemű fotózásra megyek éppen, majd egy híres divatcég reklámfilm forgatása is lesz, ahol én mutatom be a legújabb kollekciót, de ez nálam nem meglepő. Tehát az igazai kérdés az, hogy te mit keresel ezen a járaton? – mondatait a légi utaskísérő csaj szakította félbe, mikor rendeltünk magunknak egy üveg pezsgőt. Először úgy volt, hogy csak egy-egy pohárral iszunk meg, de aztán hirtelen felindulásból az egész üveget kihozattuk.

-          Nem igaz, hogy nem olvasol újságot, vagy nem nézel tv-t. Sajnos már a csapból is mi folyunk, a családi drámánkkal. – rövid magyarázatom közben a pezsgőt egy húzásra leküldöttem. Szükségem volt arra, hogy valami elterelje a figyelmemet, és ha az a valami most az ital lesz akkor én ma szépen el fogok ázni.

-          Nem tudom emlékszel-e, hogy levegőt venni sincs időm. A médiában pedig végképp nincs időm böngészni. Tehát milyen családi drámával küzdesz éppen? – modell ismerősöm még egy pohár pezsgőt töltve hátradőlt, majd úgy várta, hogy magyarázzam el neki azt, ami elől most éppen menekülök. Megfogtam a pezsgősüveget majd néhány korty után megpróbáltam röviden leírni, hogy miről is van itt szó.

-          Nem is tudom, hogy hol kezdjem el a történetet mesélni, de gondolom az lesz a legjobb, ha mindezt az elejétől teszem. Tehát nagyjából olyan 3 hónapja Tessa ismét teherbe esett, és hihetetlenül hangzik, de nagyon vártam azt, a babát. Aztán egy pár napja a feleségem éppen valami kontrollra igyekezett a kórházba, amikor autóbalesetet szenvedett, aminek következtében elvesztette a babát. És furcsán fog hangzani, de engem ez eszméletlenül megviselt. Annyira örültem volna neki, ha például született volna egy fiam. Persze, ha lány lett volna is repestem volna az örömtől, de azért az apukák nagy része fiú gyereket szeretne, mint ahogy én is. De sajnos ez már nem jött össze. Aztán már nem bírtam ott tovább és el kellett jönnöm onnan, így az első gépre, ami indult jegyet váltottam, és most itt vagyok. – beszédemen már lehetett érezni, hogy a pezsgő elkezdte kifejteni a hatását, de én nem törődve ezzel folytattam az ivást.

-          Értem valahogy nem erre számítottam. Azt hittem Tessa megcsalt vagy ilyesmi és azért van családi dráma, de akkor ez egy kicsit más fajta dolog. És miért jöttél el, miért hagytad ott Tessat egyedül a kislányoddal? – meglepődtem, hogy Irinát érdekli, hogy mi van a feleségemmel. Eldöntöttem, hogy nemsokára aludni akarok, így jobban behelyezkedtem a székbe és úgy adtam választ a kérdésekre.

-          Nem csalt meg, csak elvesztette a babánkat, és nekem ez nagy törés. És pont azért jöttem el, hogy ne kelljen róla beszélnem és elfelejthessem egy kicsit, hogy ki is vagyok valójában. Tessa pedig nem egyedül van, mert Marcelo ott van mellette meg szerintem Lari is. – a mondatom végére letettem az üres üveget, majd a fejemet az ablaknak dőlve hunytam le a szemem.

-          Akkor nem faggatlak, de azért majd gondolkodj el azon, hogy a feleséged, hogy érezheti magát. – mondata után felhajtottam a közöttünk lévő kartámlát, majd magamhoz rántottam a volt barátnőmet. Nem tudom miért csináltam ezt, de úgy feküdt a mellkasomon, mint ahogy Tessa szokott, és így nyomott el minket az álom.

Elég sokat aludhattunk, mert a stewardessek figyelmeztetésére keltünk fel miszerint kapcsoljuk be az öveinket. Irina a mellettem lévő székben helyezte magát biztonságba, majd a kezemet megfogva mosolygott rám. Nem értettem, hogy miért teszi mindezt, de jó volt érezni, hogy valaki mellettem van. Landolás után együtt szálltunk le a  repülőről, amiből biztos, hogy címlap sztori lesz de abban a pillanatban még ez sem érdekelt sem engem, sem a modellt.  Igazából még csak most szembesültem igazán azzal, hogy hova is repültem, amikor a reptér elé megcsapott az ottani levegő.

(Tessa)

(Skillet - Forgiven)

Megsemmisülve feküdtem a kórházi ágyon. Fel sem fogtam, hogy miért teszi ezt velem mindenki. Először Roni ment el, Lari pedig itt sincs. Gondolkodtam, hogy tettem-e valamit ellenük, amiért ezt csinálják, de semmire sem jutottam. A szobában már egy jó órája csak Marcelo ül, de ő is alszik, amit nem csodálok, mivel már elég régóta tartózkodik itt a kórház területén. Sosem fogom tudni neki megköszönni, amit értem tett. Telefonomat megfogva az időjelzést kezdem el rajta keresni, de a szemem előtt a tárgyak olyannyira összefolytak, hogy csak néhány számot láttam össze vissza. Egyetlen cső, ami kiállt most belőlem az-az infúzió csöve volt, a többit sejtelmem sincs, hogy mikor távolították el, de az előbb említett csövet, egy gyors rántással távolítottam el. Ugyanúgy akartam tenni ebben a percben, mint Roni elfutni a gondok elől.